David Cronenberg filmkészítő az első
regényének, a „Consumed” eredetéről, a forgatókönyvek
iránti nem-tetszéséről, és miért várja, hogy valaki
tönkretegye majd a könyvét a jövőben.
„Nem tudtam volna megírni ezt a
regényt az internet nélkül,” mondja a filmrendező David
Cronenberg a Consumedról, miközben úgy hangzik, mint valamelyik
megszállott karaktere a lapokról.
A múlt hónap végén a Scribner által
kiadott könyv egy romantikusan és technikailag is kapcsolatban lévő
újságírópárosról mesél kettéágazó elbeszéléssel, az egyik
egy szörnyű és kanibalista gyilkosság történetét üldözi,
amelyhez kapcsolódik egy francia filozófus pár és a tanítványuk,
a másik egy kapcsolat a titokzatos szexuális úton terjedő
betegség mögötti orvosról és furcsa lányáról szól. A kettő
között több kitérés is van: a Cannes-i Filmfesztivál, a 3D-s
nyomtatás, kampós péniszek, és adások a „rovar királyságból”,
melyek hamis hallókészülékeken keresztül jönnek. Ez a
leg-Cronenbergesebb dolog, amivel találkozni lehet, bár eg kicsit
kellemetlen a metrón olvasni.
A regény a Maps to the Stars-tól is
teljesen különbözik, ami egy gyomorbavágásos hollywoodi szatíra
Julianne Moore főszereplésével, amit a Cannes-i Filmfesztiválon
mutattak be májusban. Amíg a film Tinseltown egoisztikus szokásaira
fókuszál, a könyv a világ különböző tájaira jut el,
diszkurzív és nagy kiterjedésű.
A Maps csak egyike volt azoknak a
projekteknek amiken dolgozott mialatt a Consumed-ot írta, és
társírója, a regényíró Bruce Wagner jelentős hatást gyakorolt
Cronenberg első könyvére, ami valamilyen formában, mint mondja,
már a gyerekkorában is a fejében úszkált.
A Daily Beast hosszasan beszélgetett
Cronenberggel a regény eredetéről, a forgatókönyvek iráni
ellenszenvéről, és arról, hogy miért várja, hogy a jövőben
valaki tönkretegye a könyvét.
Tanult irodalmat?
Igen, a Torontói Egyetemen. Aztán
valahogy elsodort, vagy elcsábított, vagy talán ellopott a mozi,
szinte teljesen véletlenül. A '60-as évekbeli underground
filmkészítési mozgalom volt az, ami hozzáférést adott a
filmekhez. Alapjába véve nem kellett filmiskolába menned, csak
fogtál egy kamerát. Szóval meglepett, amikor filmkészítő
lettem, de az íráshoz való közelségem, az, hogy nem félemlített
meg az írás – édesapám újságíró volt, régen arra aludtam
el, hogy ütögette az IBM Selectric billentyűit – azt jelentette,
hogy meg tudtam írni a saját forgatókönyveimet. Így lettem
rendező. A jó forgatókönyvek sokkal ritkábban voltak, mint
rendezők. Ha akarták a forgatókönyvemet, akkor engem is vinniük
kellett. Mielőtt tudtam volna, ez lett a munkám.
Amíg irodalmat tanult, mindig is a
regényírás érdekelte?
Igen, főleg a regény. Nem érdekelt
az önéletrajz, vagy a versírás – számomra a regény volt a
forma. Főleg az vonzott, hogy egy jelentéktelen, homályos író
legyek, ami gondolom furcsának hangzik. Az Evergreen Reviewt és
Paris Reviewt olvastam, olyan írókat fedeztem fel, mint Djuna
Barnes, és a Nightwood című regényét, és ezek érdekeltek.
Olyanok voltak, amikrő nem sokan tudtak, és olyan volt, mintha
tagja lettél volna egy titkos társaságnak, és ez nagyon tetszett.
Azt gondoltam, nagyszerű lenne, ha az én írásom is valami ilyesmi
lenne, időnként valaki előásná és felfedezné amit írtam, és
lengyűgözné, megérintené, vagy akármi. Akkor persze még nem
gondoltam arra, hogy ismeretlen íróként nem lehet megélni.
(nevet) Még egy sikeres író sem keres borzasztó sokat, főleg nem
manapság.
A Consumed mindig is regénynek
készült?
Igazából egy forgatókönyvet kezdtem
írni, erotikus thrillernek hívtuk, és végül Consumed-nak
neveztem el, de nem tudtam befejezni a forgatókönyvet, nem jött
össze. Most eljátszok azzal a gondolattal, hogy tudta, hogy
regénynek kell lennie, és ezért nem engedte, hogy forgatókönyv
legyen belőle.
Voltak bizonyos dolgok amiket meg akart
csinálni a regénnyel, mert tudta, hogy filmekkel nem lehetett volna
megcsinálni?
Alapjába véve a gyakorlás lényege
az volt, hogy meglássam, milyen irodalmi hangom van. Tudtam, milyen
a hangom rendezőként, többé-kevésbé, bár a Dangerous Method
igencsak eltér a Cosmopolistól. Csak szabadon akartam hagyni és
nem korlátok közé zárni. Nem akartam túl nagy nyomást. Sőt,
amikor beszéltem erről Don DeLillonak, azt mondta, hogy ő soha nem
egyezkedik előre a kiadóval. Először megírja a regényt, aztán
tárgyal a kiadóval, így nincs meg a nyomás az elvárások miatt.
Azt mondtam erre, „Don, az a helyzet, hogy szükségem van a
megerősítésre.” Talán a következő regényemnél már nem
fogod emiatt aggódni, de az elsőnél tényleg tudnom kell, hogy van
egy életképes, komoly, létező kiadó, csak hogy megadja a
bizalmat és a nyomást. Kellett az a nyomás.
Kereste ez a megerősítést más
íróknál is?
Sok írót ismerek – Martin Amis,
Salman Rushdie, sok író a barátom, nem csak a filmek miatt, hanem
gyakran a filmek miatt. Sokat alkalmatlankodtam. Néha felhívtam
Bruce Wagnert írás közben és azt mondtam, „Hello Bruce, ez egy
normális dolog, vagy csak velem van valami?” Mire ő azt mondta
„Nem, nem, ez normális, majd elmúlik, ne aggódj miatta.” Ez
segített, mert volt egy hálózatom írókból, akikkel beszélhettem
arról a folyamatról, amin éppen átmentem.
A regényírás sokban eltér egy
forgatókönyv megírásától?
A kettő szinte egyáltalán nem
azonos. A forgatókönyv egy nagyon bizarr hibrid írásféle, ahol a
próza minősége teljesen irreleváns. Még jobb is, ha érthető és
egyszerű. Ha olyan forgatókönyvet olvasol amit egy frusztrált
regényíró írt, akkor utálni fogod a forgatókönyvet, mert tele
lesz irreleváns dolgokkal.
Tehát a forgatókönyv minimalizálása
fontos?
Egy gyors olvasást akarsz, ami pontos
és ötletet ad ahhoz, hogy a csapatod mit tud tenni ahhoz, hogy
megtörténjen. Nagyon korlátozó, tömörített írás. Egy regény
teljesen más. Azt találtam, meglepetésemre, hogy a regényírás
sokban hasonlít a rendezéshez. Te választod a szereplőidet, te
végzed a világítást, te készíted a kosztümöket, a
helyszíneket, a hanghatásokat, a special effectseket, a zenét.
Mind te csinálod. Forgatókönyvíróként ezeket nem csinálod.
A másik aspektusa a regényírásnak
az, hogy sokkal meghittebb volt. Van egy távolság a közönség és
a film között, ami nem annyira meghitt, mint amikor valaki egy
könyvet olvas – még ha csak a az arcod és a könyv vagy a
képernyő közötti távolságot is nézzük. Ezért, amikor az első
ember azt mondta, hogy „Olvastam a regényedet,” megdöbbentem.
Egy nagyon meghitt kapcsolatom van ezzel az emberrel akit nem
ismerek, ami sokkal jobban különbözik attól, amikor valaki azt
mondja, hogy „Láttam a filmed”.
Még mindig képekben gondolkodik
amikor regényt ír?
Nem tudom, hogy más lett volna-e
akkor, ha nem vagyok filmkészítő; nem is tudhatom. Úgy dolgozok a
karaktereimmel mint a színészeimmel – mozgatom őket a teremben,
tudnom kell, hogy hol vannak fizikailag amikor beszélnek, mit
csinálnak a cigarettájukkal. Csak tudom, hogy azt akarom, hogy a
regényemben a karaktereim fizikailag létezzenek, azt akarom, hogy
az olvasó érezze a háromdimenziós teret, szobrászati értelemben.
Mindig is úgy éreztem, hogy a filmkészítés is szobrászat,
szóval talán innen jön a kapcsolat. Ugyanakkor vannak írók,
Tolsztoj például, aki nagyon jó volt ebben, pedig soha nem
rendezett filmet. Szóval nem tudom, hogy van-e szükségszerűen
kapcsolat.
Az a szabadság amit említett a
regényírással kapcsolatban át fog menni a munkájába amikor a
következő forgatókönyvét írja? Nehéz lesz visszamenni abba a
korlátozott írásmódba?
Kétlem. Nem igazán hiszem, hogy
átvihető. Egy újságíró ezt kérdezte tőlem, „A regényét
inspirálta valamelyik korábbi munkája?” Szerintem fordítva
értette meg a dolgokat. Nem a saját munkád inspirál – te vagy a
saját munkád! Fe őszintén, nem hiszem, hogy bármelyik irányba
átvihető, eléggé különálló dolgok, leszámítva azt, hogy
mindkét esetben te vagy a drámaíró, aki a karakterekkel és az
elbeszéléssel foglalkozik. Ha egy újabb forgatókönyvet írnék,
nem regényírói módszerekben gondolkodnék.
A nyelvhasználat a Consumed-ban
lenyűgöző. A főszereplők, mindkettő újságíró, olyan
stilizált módon beszélnek, amit az informál, hogy milyen tárgyak
iránt megszállottak és miket fetisizálnak.
Ez temészetes módon jelent meg, mert
a kor szelleméhez igazodom. Úgy értem, íme (rámutat az
iPhonomra, amivel a beszélgetést rögzítem). Manapság sok
interjút készítek olyanokkal, akiket már régóta ismerek, akik
nyomtatott formában dolgoznak és most próbálnak videóinterjúkat
készíteni az újságjuk weblapjának számára az iPhone-jukkal.
Kétségbe vannak esve; elvárják tőlük, hogy fotóújásgírásba,
videó újságírásba kezdjenek. Részemről, ha két fiatal
újságíró a főszereplőm, akkor az internet szerves részei
lesznek, be lesznek dugva a technológiába, önvédelembe, vagy
ebben az esetben a vágy miatt. Nem hiszem, hogy akár csak
szokatlannak is tartanák ezt.
Ön szokatlanként gondol rá?
Nem. Mindig is technikamániás voltam.
Alig bírtam kivárni, hogy a szövegszerkesztő átvegye az írógép
helyét és alig vártam, hogy a digitális átvegye a film helyét.
Semmi nosztalgiát nem érzek irántuk. Imádom a technológiát és
azt. hogy lehetővé veszi az idő tömörítését, és imádom,
hogy egy szövegszerkesztő sokkal inkább úgy dolgozik, mint az
elméd. Az agyad nem lineárisan dolgozik, és a digitális világ
sem.
Az új filmje, a Maps to the Stars, bár
nagyon különböző, könnyedén osztozhatott volna a könyv
címével. A karaktereket kevésbé emésztette fel a technológia,
de a saját önimádatuk és a hírnév vírusa annál inkább.
Úgy hiszem, hogy Bruce és én
ugyanabból a kor szelleméből élünk, szóval mindketten azonos
jelekre reagálunk. Egyike azoknak a dolgoknak amiket Bruce-tól
tanultam az volt, hogy ne féljek a pillanattól. A korai filmjeimben
nem akartam túl egyértelműen utalni kifejezett kulturális
dolgokra, mert attól féltem, hogy nagyon behatárolja időben a
filmet, bár valamennyire elkerülhetetlen. Egy fiatal kritikus,
muszáj volt nevetnem, aki csak most fedezte fel a Shivers-t azt
mondta, „Cronenberg igazán jól megfogta a '70-es évek
hangulatát.” Nem én fogtam meg jól a '70-es éveket; én voltam
a '70-es évek. (nevet) Azt hitte, hogy valami retró-újjáteremtés
volt, vagy hasonló. Csak egy fiatal kritikus tud ilyet összehozni.
Szóval a Maps-ben folyamatosan napi
szinten korszerűsíteni a dolgokat, mert vagy 10 éven keresztül
dolgoztunk együtt a forgatókönyvön. A regényben is így volt, a
dolgok folyamatosan változtak – új Nikonon jönnek ki, új
lencsékkel. Láttam Bruce-nak köszönhetően, hogy emiatt nem kell
aggódni, nem jobban, mint Tolsztojnak kellett a Háború és Béke
megírása alatt. El kell fogadnod azt az időt és a pillanatot
amiben írsz, és nem szabad attól félni, hogy elmélyülj benne és
ne szűrj ki belőle túl sokat.
Olvas kortárs műveket?
Igen, állandóan olvasok. Igyekszem
utolérni magam. Most például, William Gaddis J R könyvét
olvasom, amit eddig még nem olvastam. Az mindig izgalmas. Továbbá
azt a Patrick Melrose regényt olvasom, amiről eddig még nem is
hallottam. Mindig hat vagy hét dolgot olvasok egyszerre.
Az adaptáció ötlete más lett a
regény megírása után, most, hogy megtapasztalta azt a
meghittséget amit említett?
Nem hiszem, hogy más lesz. Úgy
képzelem, hogy meg fogok írni egy másik regényt, és azt igazán
szeretném rövidebb idő alatt megírni, mert a Consumed megírása
nyolc évembe telt, emelett még négy filmet is leforgattam. Ez
nagyon nehéz és furcsa. Nem is tudom, hogy pontosan mennyi időmbe
telt megírni a regényt. Nagyon csábító filmajánlatnak kell
lennie annak, ami elvonna a következő regényem megírásától, de
természetesen megtörténhet. Nem hiszem, hogy bármilyen hatással
lenne a filmkészítési folyamatomra. Olyan folyamat az, amit nagyon
is jól ismerek, és ez nem fog megváltozni. Nem változhat meg.
Adaptálná a Consumed-ot?
Először arra gondoltam, hogy igen.
Azt gondoltam, „Hé, mennyi rendezőnek vagy regényírónak van
erre lehetősége?” És van öt producerem, mindegyikükkel
dolgoztam már korábban, akik azt mondták, hogy nagyon szeretnék
megfilmesíteni a regényemet, velem együtt. Aztán rájöttem, ez
az utolsó dolog, amit meg akarok csinálni. Unatkoznék. Ezt már
megcsináltam.
Mi van akkor, ha valaki más akarja
megfilmesíteni a regényét?
Az érdekelne. Az sokkal érdekesebb
lenne, valami más rendező készítene filmet a regényből, és
tönkretenné, elárulná a regényt, ahogy tennie is kellene.
