The Rover interjú még a Sydney Filmfesztivál idején

Interjú videófelvételéhet katt a képre :)
(Jó játék, most jöttem rá, hogy nem is bonyolult ez a képhez rendelni a nézni valót :) )


Inside The Rover for Sydney Film Festival
I: Welcome everybody, I hope you enjoyed the film. My first question really is to David, after
Animal Kingdom, I mean everybody asks you this question, you know, the expectations were
huge, you know, because I mean, to make such a good first film. It would have been ok, if you
made a mediocre first film, but the fact that the first one was so good, what sort of pressure did you
put on yourself?

DM: I didn't really put much on myself, everyone else put it on me. You know, the first thing, it
took me a while to make the Rover, because the first thing I noticed was that I went from a guy
who had no options, you know, the options were the ones that I generated for myself, to having
stuff thrown at me from all angels, and you know, I wanted to stay open to possibilities, I wanted
to explore those options that were available for me and I spent about two years I think reading
screenplays that I knew I wasn't gonna make and you know, doing meetings. There were good
things to do, it was a good process to go through, a good thing has come out of it, you know, my
meeting with Rob was one of those, just a totally random, general meeting I had with Rob before I
even knew I was gonna make the Rover. It's like you know you've made one film and then the kind
of circles of people's expectations is like full 360, could be anywhere. People walk into the second
movie with, I don't know what they expect. I just kind of figure if I get this one behind me, then
the rest of my life plain simple/sane (???? 1:53).

I: How did Liz get connected with this production?

LW: Well I produced Animal Kingdom and I was obviously very keen to work with David again,
because I loved working with him. I think he's sort of stressed (??) when you see that kind of, I
hate using the word vision, but that kind of focus in someone's talent and ability, then you gotta
trust that person. And so with the Rover, you know, I think it's so great that David did have so
many options, he did, literally he was flowed with scrips and stuff and to be able to make a film
here in Australia and have a certain amount of freedom ­­­ make something very distinctive and
he's Australian but also travels and it feels very international, it's outlook.

I: I was interested to hear or read something that you said about this film being more optimistic
than Animal Kingdom. I think that's interesting. Because I mean it's quite a bleak film, the Rover.

DM: You look at that last tablo in Animal Kingdom, there was three characters left standing there,
Jackie Weaver and James – hugging each other and look forward standing outside with a sausage
and tomato sauce, that's a pretty love... tablo, you know, that in a way is a story about a young man
discovering self interest. And that self interest is all there is. And for me the Rover is actually a
story about how even in incredibly challenging and trying and hostile circumstances still people
will always have a need for intimate human connection with other people, you know, and even
though it kind of all goes horribly wrong, it's about how, even in a character, a creature as
monstruos as the one Guy plays, there still is like a ­­­­­ of need for human intimacy, if not love.

I: Coming to Guy now, it took you some time to get counter­terms with this character. And in fact,
it takes the audience quite a while to come to terms with this character because you've not given a
lot of clues. Why didn't you give us more clues?

GP: Why didn't you give me more clues? Well he did eventually, that was the thing.

DM: I don't know how. I mean, cause I feel like he's all there, you made a man in the beginning of
the movie, who's, you know, you've been told up front that somehing bad has happened to the
world, you made a man who's kind of an empty shell, sort of a wreck of a human being as a result
of it

I: And all comes through.

DM: And that comes through and then over the course of the movie you kind of get little glimpses
into what his emotional backstory is. And I wanted it to be very lane, the things I wanted to do
after doing a really ­­­ sort of dance sprawling intricate character drama in Animal Kingdom, I
really loved the idea of a second movie being in a similar tonal world, but actually being way more
elemental with almost archetipial characters in something that was that played on a formal level,
like a dark fairy­tale. And to the extent of the movie there is a little bit like a western, you know,
Guy is a kind of, almost a sort of arcytipal man, with no name in the movie. I didn't want people to
know too much about him. Hopefully they will just discover enough for the experience to be
engaged.

RP: I think that's why I liked the scrip so much, because you just alluding to this enormous wealth
of history in a character that you don't, there's no context to it at all, so you can amend the enitre
context in the performance, I think there was a lot of freedom in the part.

I: You're character, the way you play it could very easily have gone over the board. Do you know
what I mean? It's very finely tuned. It's really, I think, fabulous performance, because it could have
gone so easily wrong.

RP: The script was so delicate. The only thing I tought about it was, I kind of felt like I knew what
you were trying to do from the first time I read it, but wasn't enitrely sure. I remember going to the
audition, thinking like you know, I didn't even know if he was supposed to be in some way
mentally handicapped or anything. I was like, have I just completely misread this? There was a
very real chance of doing that. But, yeah, I think it was just mainly on the page. And David as
well, ­­­ it.

DM: When Rob came over to my house to audition, he came in with something that was the
closest to the vision that I'd had of the character of anyone who came into test, and for me one of
the things that set was, you know, that he didn' come in with a kind of fully mentally handicapped
kind of vision of the character. And I can imagine that there would be lots of actors out there who
would've read the script and just be looking at their lines of the dialog and going this would be
great, I get to play a really mentally handicapped person. What Rob did, I think, was look at the
script as a whole and look at the bits of, in terms of his relationship with Guy's character and I
think when you do that, okay, you know the character can't be that. And that for me was a
testament to Rob's smart, that he was reading the script as a whole rather then just looking at his
character and thinking how cool it would be.

RP: What you say.

I: This all emerged just from a brief meeting in Los Angeles, did it?

DM: You know, when Animal Kingdom did really well in America and I did, you go on what's
called a meeting, or they call it like the evian circuit, you know, you just have a thousand meeting
and drink a lot of bubbled water and you do all sorts of things and I feel like blind eyed. You've
been on one where you get there and you meet the person and you're sitting down, this is
frequently with actors, you sit down and meet them and only couple of times the person I was
meeting with gone 'Did you ask for this meeting? Cause I didn't.' And then you realize that
someone up there has put us up on a blind date.

I: Guy, seeing that film again today, I thought you've changed your body to do this. You know,
you actually I don't know how you do it.

GP: Well, I remember, in our discussions early on and then particularly when we got to LA and
started rehearsing, I was still feeling frustrated, because I just couldn't get a handle on something
and I wasn't sure what it was. I was really struggling to get the character out of an intellectual
space into a physical space and I really need to do that. And I really, one thing that David said to
me really started, I don't remember the conversation exactly, but when we started talking about
him as the animal that he is, and almost the kind of injured and damaged animal sort of a creature,
taking away from him as a human being but as the creature that he is, that really struck me and
again I can't remember if it was your suggestion or mine but we talked about physicality, you
know, and how he might actually be on a sort of physical level and that was something for me to
really lack onto and work from. But I always find, there always has to be something that I can start
with and then work out with, whether its a voice or how you move, and it's a difficult thing to
explain, because sometimes you just read something and just by reading it you sort of become
contorted (??), you know, and on some level these discussions with David really, I just led to a
whole new level, that sort of middle day during rehearsals I think. And that was great for me, that
was fantastic. And once I started to see him as the creature that he was in this landscape, then I was
really able to move forward and then the other thing, I know this is getting away from your
question a little bit, but the other thing that really also aided in understanding him was saying Rob
and what was Robert doing as well, because then to understand the dinamic, and almost to start
looking at the two of us like a little pack of dogs, you know, really, this old kind of grumpy dog
and this young pup, that is just in need of some love and support you know. And interestingly
watching dogs, I have three dogs myself, watching the dinamic, everybody who has dogs knows
this, that watching the power shifts between these animals is fascinating and it's very clear and it's
really quite brutal and it's kind of short lived and all that sort of stuff really started to sort of sink
in.

DM: In terms of the physicality of the character I remember really vividly the first shot we did of
Guy, it was a long steady cam shot behind him after he leaves the caravan. From behind him, no
dialog and not even seeing Guy's face, I can see in the way he's holding himself that he found
something to use and it was inspiring for me, this is like nervous few days, first few days of the
movie, you know, this is the thing we're making and to then see great actors being the thing into
life is exhilarating.

I: Can we talk about the shoot and you're out in the f and ranges in the hot, dry conditions. Liz,
how did you keep them all under control?

LW: Vodkas.

GP: Yeah, every morning.

LW: We had such a great crew on this film and a brilliant cast, obviously. But I think everyone
kind of signed up for knowing that we were going on a journey, that it was definitely the heat
would be confirmed, but actually at the end it was okay, it was like a good 46 I think. And we shot
i a town called M, which is about 8 hours North of Adeleide and it's on the junction of the birds'
track and ­­­­ track and it's sort of just goes into nothing, it's like the end of the ­­­ and it's the end
of where our world was. And that was quite an amazing experience, we were there for two, three
weeks, yeah.

I: Was it a culture shock for you Robert?

RP: It's the craziest place to live. You literally sat there and it's like unbearable. You wake up, I
mean it's amazing, beautiful, but the second you wake up in the morning and you have 700 flies in
your face, it's like so insanely hot and you just kind of look at everybody and think like everyone
look like they killed someone and they're hiding out. They're really lovely people, but like there's
something that you do question it.

GP: There are obviously days that are harder then others, when you don't feel like you're not
getting something as well as you might, but I do think that the couple of scenes that we had close
together around the campfire and also walking away from that fence and stepping on those fucking
, even though we had shoes on and he and I just had to sort of keep on walking and we couldn't
hear David yelling cut and there was just struggling along going au and then we get to the end like,
how many prickles did you get in your shoes? It was awful. And serious thornes. Poor shoes (???)

I: To put all of that work into screen, land, organizing, production and see it come to live in front
of you must be, I know it's hard work, but God, it must be great.

DM: It's, you know, as you can imagine, it's entirely exhilarating and nerv­recking beyond belief,
and for the months, I actually, I don't know what it's like for actors, but for me it's like I love on
adrenalin for a couple of months you know, and you get a little bit addicted to that adrenalin. But
obviously the thing that starts triggering adrenalin that course through you is a kind of terror. And
for me it's all it is, it's fear of future embarrassment.

I: You've made a fabulous film and you all ought to be very proud of it. And thank you very much
for sharing everything that you have today. And thank you for coming, it's been a wonderful
audience.

Inside the Rover magyarul

I: Üdv mindenkinek, remélem tetszett a film. Az első kérdésem Davidhez szól. Az Animal
Kingdom után, tudom, hogy mindenki ezt kérdezi, de az elvárások óriásiak voltak, miután az első
filmed ennyire jól sikerült. Ha az csak egy közepesen jó lett volna, akkor minden oké lett volna, de
mivel az első ilyen jó volt, mekkore nyomást gyakoroltál magadon?

DM: Szerintem a nyomás mindenki mástól jött, nem magamtól. Azért tartott sokáig, mert az első
dolog amit észrevettem az az volt, hogy abból a srácból, akinek nem voltak lehetőségei, kivéve
azokat amiket magamnak teremtettem, azzá a sráccá váltam, akit minden irányból szinte
megdobáltak a dolgokkal, és persze nyitott akartam maradni a lehetőségekre, fel akartam fedezni,
hogy mik voltak számomra elérhetőek és két évet szinte csak azzal töltöttem, hogy
forgatókönyveket olvastam, amikről tudtam, hogy soha nem fogom őket megcsinálni, illetve
találkozókra jártam. Megérte ezt csinálni, jó folyamat volt ez, amin át kellett esni, és az egyik jó
dolog ami kijött belőle az volt, hogy találkoztam Robbal, csak úgy egy találkozón, még azelőtt,
hogy a Rover lett volna. Az egész olyan, hogy csinálsz egy filmet, és az emberek elvárásai teljes
360 fokos fordulatot vesznek, lehetnek azok bármilyen irányúak. A második filmhez már azzal
jönnek az emberek, nem is tudom milyen elvárásokkal jönnek. Gondolom, ha ez már mögöttem
lesz, akkor az életem hátralévő része már laza lesz.

I: Liz hogyan került a képbe?

LW: Nos, én voltam az AK producere is és természetesen nagyon szerettem volna megint
Daviddel dolgozni, mert nagyon szerettem vele dolgozni. Nem szeretem a vízió szót, de az a fajta
fókuszáltság valakinek a tehetségében és képességében, akkor abban meg kell bízni. És a Roverrel
kapcsolatban, szerintem annyira szuper, hogy David előtt ott volt az a sok lehetőség, tényleg
rengeteg forgatókönyvvel bombázták és mégis itt, Ausztráliában csinált egy filmet, bizonyos
mértékű szabadsággal ahhoz, hogy valami különálló dolgot alkosson, és persze ő ausztrál, de sokat
utazik, így az egésznek nagyon nemzetközi érzése van.

I: Érdekesnek találtam amikor azt olvastam, vagy talán csak hallottam valahol, hogy szerinted ez a
film optimistább, mint az AK. Szerintem ez érdekes. Mert a Rover egy igen zord film.

DM: Ha megnézed az AK utolsó képét, akkor csak három karakter van rajta, Jackie Weaver és
James ­­­ ahogy átölelik egymást, illetve egy kolbász és paradicsomszósz, ami nagyon aranyos egy
kép, de a film egy fiatalemberről szól, aki megtalálja az önérdekét. És más nincs is, csak az
önérdek. A Rover pedig, számomra legalábbis, egy történet arról, hogy még a legpróbálóbb,
legellenségesebb körülmények között is szüksége van az embernek intim kapcsolatra más
emberekkel, és még ha az egész szörnyen rosszul sül is el, arról szól, még annál a karakternél,
annál a szörnyű lénynél is akit Guy játszik, még mindig szükség van emberi intimitásra, ha nem is
szeretetre.

I: Guy­hoz egy kérdés, némi időbe telt, hogy hozzászokj ehhez a karakterhez. És ami azt illeti, a
nézőknek sem volt egyszerű egy hullámhosszra kerülni vele, mert nem adtál sok segítséget. Miért
nem adtál több segítséget?

GP: Te miért nem adtál nekem többet (Davidhez)? Nos, a végén egyébként adott.

DM: Nem tudom, hogyan. Mert úgy éreztem, hogy teljes egészében ott volt, már a film elején ott
van a karakter, már a legelején lehetett tudni, hogy valami rossz dolog történt ezzel az emberrel,
olyan valakit játszottál, aki csak egy üres burok volt, egy roncs, valamilyen tragédia
eredményeként.

I: És ez mind át is jön.

DM: Át is jön a képernyőn, aztán a film alatt itt­ott kiderül még néhány dolog arról, hogy milyen
érzelmi háttere van. Az Animal Kingdom rendezetlen, bonyolult karakterdrámája után egy olyan
filmet akartam, aminek hasonló volt ugyan a tónusa, de sokkal elemibb, szinte alaptípusú
karakterekkel, akik egy alapszinten játszanak, szinte mintha egy sötét tündérmesében lennének. És
bizonyos szinten a film egy kicsit olyan, mint egy western, Guy szerep olyan, mint egy tipikus
westerni férfi, név nélkül. Nem akartam, hogy túl sokat tudjanak róla a nézők. Remélhetőleg pont
eleget fognak megtudni ahhoz, hogy kapcsolódni tudjanak hozzá.

RP: Azt hiszem pont ez volt az, ami nagyon tetszett a forgatókönyvben, hogy csak utalások voltak
az elképesztően gazdag történeteire a karaktereknek, de nem volt hozzá kontextus, így az
előadásodban kiegészíthetted a szerepet, szerintem nagyon sok szabadság volt benne.

I: A te szereped, ahogy játszottad, az nagyon könnyen sülhetett volna el rosszul. Tudod mire
gondolok? Nagyon finom dolog. Szerintem nagyon mesés előadás, pont azért, mert olyan könnyen
lehetett volna rossz is.

RP: A forgatókönyv nagyon kifinomult volt. Az egyetlen dolog amire gondoltam az olvasása
közben, hogy úgy éreztem, mintha már az elejétől fogva tudtam volna, hogy mit próbáltál csinálni,
de nem voltam teljesen biztos. Emlékszem amikor mentem a meghallgatásra, arra gondoltam, nem
is tudtam, hogy a szereplő most valamilyen szinten mentálisan sérülte, vagy teljesen félreolvastam a
dolgokat? Nagy esély volt arra is. De lényegében minden ott volt az oldalakon.

DM: Amikor Rob eljött hozzám a meghallgatásra, ő volt a legközelebb ahhoz, amit elképzeltem és
az egyik ami a legjobban tetszett, hogy nem úgy jött, mint egy teljesen értelmileg sérült karakter.
És egyébként értem is, hogy sok színész miért gondolta annak, mert sok olyan színész van, akik
csak a saját sorukat olvassák el, és közben arra gondolnak milyen szuper, játszhatok valaki olyat,
aki mentálisan sérült. Szerintem Rob az egész forgatókönyvet olvasta, nem csak részeit, megnézte
a szerepének Guy­val való kapcsolatát is, és szerintem ha így nézed, akkor tudni lehet, hogy nem
lehet teljesen sérült. És számomra ez Rob okosságát bizonyította, hogy egyben nézte a
forgatókönyvet ahelyett, hogy csak a szerepét nézte volna, arra gondolva, hogy milyen szuper is
lesz ez.

RP: Ahogy mondod.

I: És ez az egész egy rövid LA-­i találkozóból született, igaz?

DM: Miután az AK sikeres lett Amerikában egy csomó találkozóra mentem, amit ott csak Evian
körnek neveznek, mert vagy ezer találkozóra elmész és ezek alatt rengeteg buborékos vizet iszol,
és egy csomó dolgot csinálsz, és néha úgy éreztem, mintha teljesen elvakítottak volna. Többször is
megtörtént, főleg színészekkel, hogy találkoztál velük, leültetek az asztalhoz, és az, akivel éppen
találkoztál azt mondja neked, 'Te akartad ezt a találkozót? Mert én nem.' Aztán rájöttél, hogy
valaki onnan fentről összehozott egy vakrandit.

I: Guy, most hogy ma is megnéztem a filmet, arra gondoltam, hogy az egész testedet
megváltoztattad. Igazán nem tudom, hogy sikerült ezt összehoznod.

GP: Nos, emlékszem, amikor az első találkozásain voltak és LA-­ben próbáltunk, elég frusztráltnak
éreztem magam, mert nem tudtam valamibe belekapaszkodni, bár azt nem tudtam, hogy mi is az a
valami. Nagyon sokat küzdöttem azzal, hogy kivegyem a karaktert az intellektuális térből a fizikai
térbe, amire nekem nagy szükségem van. Aztán volt valami, amit David mondott, nem emlékszem
pontosan a párbeszédre, de egyszer elkezdtünk arról beszélni, hogy milyen állatszerű a karakterem,
szinte egy olyan lény, mint egy sérült és károsodott állat, és nem emlékszem, hogy a te vagy az én
ötletem volt­e a fizikai megközelítés, és hogy milyen is lehet fizikai szinten, de amint ez megvolt,
onnantól volt miből dolgozzak. De nekem mindig kell valami, amivel el tudok kezdeni dolgozni,
legyen az a hang, vagy a mozgás, és nehéz ezt így elmagyarázni, mert néha csak olvasol valamit,
és már az olvasás során eljutsz valahová és bizonyos szinten ezek a Daviddel való beszélgetések
egy teljesen új szintre emelték a dolgokat, főleg az a félidőnél lévő beszélgetésünk. És ez
nagyszerű volt számomra, fantasztikus. És amint elkezdtem őt annak a lénynek látni, abban a
tájban, akkor igazán el tudtam kezdeni fejleszteni a dolgot és tudom, hogy ez most kicsit
eltávolodik a kérdésedtől, de a másik dolog ami segített a megértésében az Rob volt, amit Rob
mondott és csinált, mert így megértetem a kettőjük közötti dinamikát és úgy kezdtem a kettejüket
nézni, mint egy apró falkát, ahol ott volt az öreg, mogorva kutya és ez a fiatal kölyökkutya, akinek
csak szeretetre és támogatásra volt szüksége. És az érdekes dolog, amikor nézed a kutyákat, nekem
otthon három is van, akkor lehet látni a dinamikát közöttük, és mindenki akinek van kutyája tudja
ezt, hogy lehet látni, ahogy változik az erő közöttük, és fantasztikus, hogy mennyire tisztán látszik
ez, mennyire brutális és rövid idő alatt történik meg, és így kezdett el kialakulni az egész kép.

DM: A fizikai dologról csak annyit, hogy tisztán emlékszem az első felvételünkre Guy­val, egy
hosszú sima kamerafelvétel, amikor otthagyja a lakóautót. Hátulról vettük fel, semmi dialógus nem
volt, még csak nem is lehetett Guy arcát látni, csak azt, ahogy tartotta magát, és láttam, hogy talált
valamit, és az első napokban, amikor egyébként is idegesebb az ember, és látni azt, ahogy
nagyszerű színészek életre keltik az egészet, az igazán felderítő volt.

I: Beszélhetünk egy kicsit arról, hogy milyen volt ott kint forgatni a forró, száraz körülmények
között? Liz, hogyan tudtad kontroll alatt tartani őket?

LW: Sok vodkával.

GP: Igen, minden reggel.

LW: Annyira nagyszerű stábbak dolgoztunk és persze a szereplők is fantasztikusak voltak,
egyértelműen. De mindenki tudta, hogy mire mondott igent, és persze meleg volt, a végén volt
vagy 46 fok is. És egy olyan kis városkában forgattunk, ami vagy 8 órára van Adeleidetől, egy
olyan úton, ami a semmibe megy tovább, az egész a mi világunk végén volt. Nagyszerű élmény
volt ott lenni két­három héten keresztül.

I: Rob, tapasztaltál kulturális sokkot?

RP: Őrületes egy hely volt. Szó szerint csak ültél ott, és szinte elviselhetetlen volt. Felébredtél és
nagyszerű, gyönyörű volt, de amint reggel felébredtél, egyből vagy 700 légy volt az arcodban és
elképesztő forróság volt, és mindenki úgy nézett ki, mintha megöltek volna valakit és itt bújtak
volna el. Nagyon aranyos emberek voltak, csak valami miatt mégis megkérdőjelezted a dolgokat.

GP: Természetesen voltak olyan napok, amik nehezebbek voltak, amikor úgy érezted, hogy nem
éppen úgy sikerülnek a dolgok, ahogy akartad, de igazán úgy hiszem, hogy voltak olyan közös
jeleneteink, például a tűz mellett, vagy amikor el kellett sétálni attól a kerítéstől, és csak mentél és
mentél azokon a tüskéken, és volt ugyan rajtad cipő, de mi csak mentünk és nem is hallottuk
Davidet, hogy vége lenne a felvételnek, és azok a tüskék belementek a cipődbe, és a végén csak azt
számoltad, hogy neked mennyi tüske szúrja a lábadat, szörnyű volt. És igazán nagy tüskék is
voltak. Szegény cipők (???).

I: Biztos nagyszerű lehetett látni, ahogy az a sok munka, és tudom, hogy sok munka, de mindaz,
ami a háttérbe, a tájba, az egész produkciónak az összerakásába és szervezésébe, egyszer csak
életre kelt.

DM: Igen, ahogy el is tudod képzelni, teljesen felüdítő és egyszerre idegtépő hónapokon keresztül,
és nem tudom, hogy a színészeknek milyen, de nekem olyan, mintha pár hónapig adrenalinon
élnék, és arra rá is szoksz valamennyire. De az, ami beindítja ezt az adrenalint, az maga a terror. És
számomra ez csak a félelem a jövőbeni szégyentől.

I: Fantasztikus filmet csináltatok, mind nagyon büszkék lehettek. És nagyon köszönöm mindazt,
amit ma megosztottatok velünk. És köszönöm mindenkinek aki eljött, nagyszerű közönség
voltatok.

Robert Pattinson álomfoglalkozása

Max hangon hallgattam, de egyszerűen nem megy, nem hallom, mellette a windows hibaüzenete szétrobbantja a fejemet, olyan hangos, de ez egy szar azzal, hogy egyik sem a mikrofonba beszél.

How d'the prize go, good? (Milyen volt a díjátadó, jó?)
What? (Mi?)

The prize earlier, great! (A díj, korábban, szuper voltál!)
(inaudible response) (érthetetlen)

So Rob, if you don't mind... You're not drunk pretty good, right? where would you take me?
For I know, maaan...

Ezt sem érteni rendesen. Nyilván arról kérdezi, hogy nincs-e nagyon berúgva, és arról, hogy hová vinné magával.

Where would you take me?
Some P???

Ezt még annyira sem értem. Valami P betűs helyről viccelnek, de ezeket a belsős dolgokat nem hiszem, hogy lehetne érteni úgy, hogy az ember nem naprakész.

What was your first job ever? Before acting. (Mi volt az első munkád? A színészkedés előtt.)
Throw the paper out - I did ... for about 10 years. I was waiter for a bit, then I got fired. I dropped a bottle of wine on someone's head. I was a waiter for years. It's kind of my dream to go back and be a waiter. My favourite job.

(Újságot hordtam ki, valami tíz évig. Aztán pincér voltam egy ideig, amíg ki nem rúgtak. Egy üveg bort ejtettem valaki fejére. Évekig voltam pincér. Kicsit arról is álmodok, hogy visszamegyek és újra pincér leszek. Az volt a kedvenc munkám.)

You smell great, are you wearing Dior? (Szuper illatod van, Diort használsz?)
I must admit, this is my natural musk. (Be kell vallanom, ez a természetes kisugárzásom.)

It was great meeting you again, thank you! (Nagyszerű, hogy találkoztunk, köszönöm!)

Robert Pattinson Torontó 2014. szeptember 12 TIFF MTTS

I: So I just spoked to David Cronenberg this morning and he spoke so highly of you, and this is the second time now you two working together, right? So what is it about his work or him that you keep, you know, you really just wanting to work with him all the time?
RP: I mean, mainly, just doing Cosmopolis kind of changed how I feel about, what I wanted to do for a couple of years, just in terms of believing in yourself a little bit, I don’t quite, I don’t really know how, it’s something about his confidence on set, I just makes you, I don’t know, it makes you wanna get that hit again, when you’re working with (him).
I: What kind of a director is David Cronenberg? As someone who’s worked with him twice?
RP: It may just be to do with his experience and confidence, but he very openly says he doesn’t particularly knows exactly how he wants to tell the story or make the movie at the beginning of the movie and allows it to kind of develop very organicly which
I: Is that scary for an actor, or is it?
RP: Yeah, it is really weird, I mean, and doing, especially with Cosmopolis, such a wordy script, and I didn’t do a single day of rehearsal or even talked about it at all. On the weekend before I just kind of, I thought, I assumed he thought like I knew what I was doing, and he was like ’Hey, you wanna talk about it?’ and he’s like yeah
I: Just do your thing
RP: Yeah, just let’s see what happens for the first take. He genuinely lets things develop on their own pace. And it was the same on this as well.
I: The movie is more than just a testimony about fame, so what are you hoping that audiences will get from this movie after they depart?
RP: I don’t know, I mean, I think it’s quite sort of savage-y, funny and I don’t know, I think, to be honest, everyone’s saying it’s so sort of bleak and dark, in the same way people say Cosmopolis was as well, but I think it’s actually quite sympathetic. I think Julianne’s performance was amazing, and so detailed and it’s one of my favourite thing she’s ever done.
I: It’s nice to see you go after --- a little bit
RP: Yeah, she’s like the best at doing. That woman in reality is a reason she wouldn’t have any friends. Absolutely despicable and unbearable to bare on, because of just, Julianne’s charisma, I mean, you don’t hate her at all.
I: Yeah, I know. The mortality of fame is I would say at the core of this movie and as someone who’s hugely famous in your own righ, what’s your take on it and the obsession that our culture has with fame?
RP: I don’t know, I think it’s just about identity I think, the more people --- 3:01 because they don’t know what they’re supposed to be doing, I mean also, I think young people as well, I think it’s very clever marketing people have made it out that it’s the only way you can make any money anymore.
I: Oh, God!
RP: And when you see people say that that poll in which schoolchildren’re saying that you could be the head of a fortune five hundred company like, win Noble prize or be an assistant of a celebrity and like 75% of people said the assistant of a celebrity, it is like, absolutely crazy, that highschool children, I mean someone has marketed this very-very well.
I: Right. Well as a young person yourself, fame and validation can be mutual exclusive, so how have you, Robert, managed to kind of stay away from that kind of thinking, because just from the speaking you’re a very grounded, normal human being, right?
RP: You’ll get no validation out of fame, at all.
I: What do you get?
RP: I don’t know, you can allow yourself to have a sort of odd sense of self-importance or it depends how you use it, it is so weird to the I think the person who has it, because you can make someone really happy and you don’t actually know why making them feel like
I: Right, just by signing a piece of paper.
RP: I know. And it is just kind of psychologically quite troubling.
I: Lastly, you know, you filmed a number of movies in Canada, Vancouver as one, so now you feel like as a little bit of home for you, Canada a little piece of your heart?
RP: Definitely, I love Canada, especially in the summer, even though I keep coming back every winter. I love shooting in the summer, I wanna do something else here in the summer.
I: Good, we’re looking for having you back. Nice to see you, congratulations on the movie.
RP: Cheers, thank you.

I: Ma reggel beszéltem David Cronenberggel és nagyon elismerően beszélt rólad, ez a második alkalom, hogy együtt dolgotatok, igaz? Mi van a munkájában vagy benne, hogy mindig vele akarsz dolgozni?
RP: Főleg az, már a Cosmopolisnál is, hogy megváltoztatta, hogy éreztem, mit akartam csinálni az elmúlt pár évben, csak abból a szempontból is, hogy kicsit jobban bízzak magamban, és nem tudom hogyan, de van valami a forgatáson lévő önbizalmában ami arra unszol téged, hogy megint megérezd azt a bizonyos dolgot, amikor vele dolgozol.
I: Milyen rendező David Cronenberg? Olyan valaki számára aki már kétszer dolgozott vele?
RP: Lehet, hogy az egész csak a tapasztalata és az önbizalma, de nagyon nyílt azzal kapcsolatban, hogy nem igazán tudja, hogyan akarja elmondani a törénetet, vagy megcsinálni a filmet a filmezés elején, és csak hagyja, hogy organikusan fejlődjön a maga módján.
I: Nem ijesztő ez egy színész számára?
RP: Igen, nagyon furcsa, főleg a Cosmopolis esetében, ami annyira szavas forgatókönyv, és egyetlen napot sem próbáltam előtte, még csak nem is beszéltünk róla. A forgatás előtti hétvégén azt gondoltam, hogy ő úgy hitte, hogy én tudtam, mit csinálok, aztán megkérdeztem ’Hé, akarsz beszélni róla?’ mire ő
I: Csak csináld a dolgod.
RP: Igen, csak lássuk, mi történik az első felvételen. Őszintén hagyja, hogy a saját tempójában alakuljanak a dolgok. És ezen a filmen is ilyen volt.
I: A film több, mint bizonyság a hírnévre, mit remélsz, mit fog belőle nyerni a közönség?
RP: Nem tudom, elég kegyetlenül vicces és nem is tudom, őszintén szólva, mindenki azt mondja, hogy olyan sivár és sötét, úgy, ahogy a Cosmopolisról is mondták az emberek, de szerintem rokonszenves. Julianne előadása szerintem lenyűgöző volt, annyira részletes, és ez az egyik kedvencem tőle.
I:
RP: Igen, szinte abban a legjobb. Az a nő a valóságban, egyértelmű, hogy nem lennének barátai. Teljesen hitvány és lehetetlen elviselni, de Julianne karizmája olyan, hogy egyáltalán nem tudod őt utálni.
I: Igen, valóban. A hírnév halandósága, azt mondanám ez a lényege a filmnek, és olyan valaki számára mint te, aki elképesztően híres a saját jogod alapján, mit gondolsz róla és arról a megszállottságról amit a mai kultúra tulajdonít a hírnévhez?
RP: Nem tudom, szerintem az identitásról szól az egész, és sokan csak nem tudják, hogy mit is kellene tenniük, és a fiatalok is, szerintem csak nagyon okos marketingesek találták ki az egészet, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy pénzt csinálj.
I: Te jó ég!
RP: És amikor látsz ilyen kérdőívet az iskolás gyerekek körében, ahol az a kérdés, hogy ha lehetnél egy 500 fős cég vezetője, vagy nyerhetnél egy Nobel díjat, vagy még valami, vagy egy híresség asszisztense, és a válaszadók 75%-a azt mondta, hogy egy híresség asszisztense lenne, teljesen őrületes, hogy középiskolások , úgy értem, valaki nagyon jól marketingel.
I: Igen. Te, mint szintén fiatalember, a hírnév és elismertség lehet közös nevezőn, szóval te, Robert, hogyan tudtál távol maradni ettől a fajta gondolkodástól, mert már csak a beszédedből is az jön le, hogy két lábbal állsz a földön és egy normális ember vagy, igaz?
RP: A hírnévből nem kapsz semmilyen elismerést.
I: Akkor mit kapsz?
RP: Nem tudom, megengedheted magadnak, hogy legyen egy furcsa önhittséged, de attól függ, hogy hogyan használod, annyira furcsa szerintem annak, akinek ez megvan, mert valakit nagyon boldoggá tudsz tenni, és nem is tudod, hogy mivel is
I: Igaz, már csak egy papír aláírásával is.
RP: Pontosan. Lélektanilag elég zavaró.
I: Végül pedig, már forgattál pár filmet Kanadában, Vancouverben is, szóval érzed úgy, hogy most már egy kicsit itthon vagy itt, Kanada egy kis része a szívednek?
RP: Mindenképp, imádom Kanadát, főleg nyáron, bár eddig még csak télen jöttem mindig vissza, de szeretnék valamit itt forgatni nyáron is.
I: Helyes, akkor várunk vissza. Örülök, hogy találkoztunk, gratulálok a filmhez.
RP: Köszönöm.

Cannes 2014 Kinowetter interjú

I: Let’s talk about the Rover and the fact that this is not a comfort zone kind of performance. No one can accuse you of staying in your comfort zone, right?
RP: Yeah, hopefully. Actually, weirdly kinda it is my comfort zone. I feel very-very comfortable being filthy all the time. It’s kind of who I am.

I: What were the most, you know, big challenges of this, you know, there is the speech challenge, the body language challenge, there is the out of this world challenge, what was the most fun for you and the most challenging?

RP: I think all of it was pretty fun, weirdly wasn’t that much for challenge, I felt kind of more free on this than I had on anything. I mean, basically my character doesn’t have any kind of constraints. And also just the language of the script it’s so loose, you could have played it in a million different ways, and I think David Michod didn’t particularly know what exactly he wanted as well, so he kind of just let me do whatever I wanted. Which was kind of amazing, it was really nice.

I: And you had, you know, scary Guy Pearce, who just doesn’t utter many words, but when he does, you kind of listen. So tell us about that, you know, kind of great tennis performance you play alongside each other.

RP: He’s such a strong actor, but also his character is so kind of dominant, that I think in a lot of ways I just had to be a kind of ragdoll to him and he’d just thrown me around everywhere. It made everything easier, just an incredibly easy job to do. But yeah, he’s definitely a force to be reckoned with in it.

I: Yeah, I do like him a lot, I just had interviewed him now. How do you feel about, now that you’re a seasonal Cannes celebrity, the good and bad, what do you like and dislike about it?

RP: I’ve always loved Cannes since the, I remember I came here for the first, what was I here for, I think Remember Me or something, just to promote it. I know I kind of liked the excitement, it’s not really like any other festivals, there’s an air of glamour to it. The movies they play here, they were all, they’re not really movies, they’re also designed to be like an experience, when you go and see a Cannes movie it’s kind of, should be almost overwhelming. It just feels different to other festivals. But, I’m really-really excited, I kind of decided after Twilight, I just wanna get every single movie I do to Cannes. That’s the only place I’m really looking to get them into.

I: Well you have two of them and with very visionary (??) filmmakers, so how much is that defining your career at the moment, the filmmakers you associate with?

RP: That’s basically my only idea about how to have a career. I’m basically trying to recreat my DVD shelf from when I was 17. I’m just sort of ticking off filmmakers. But it’s just so much easier to work with people who have, they’re very ambitious and they know exactly what they want and they’re all, I don’t know, they’re just very-very confident, every single filmmaker I’m working with now, and it just makes your job easier. A lot easier.

I: Tell me about easier, as opposed to Twilight less of a scream momenter or do people scream for you everywhere you go just because of – does it get easier? Cause because you’re on the s--- side (3:20), this is not something you wake up wanting every morning.

RP: Yeah, there’s not so much screaming. It’s funny, I think for some reason every single time I go in and out hotel here no one’s recognizing me. I got like two or three screams as I was leaving today I was like ’Oh, thank God! Hi, hey guys!’ Embarrassing. It’s terrible.

I: ---- Hey, you go up the --- twice. Embrace yourself for screaming. Do you like that kind of atmosphere going up the carpet, being with the team, it’s a little bit surreal all this going up and down.

RP: No, it’s amazing, I think at other premiers everyone arrives seperately and you just, I don’t know, you don’t get that communal aspect, you don’t get to appreciate everything as a team and it’s such a team effort to make a movie. I love that, I love that everyone sits together to watch it as well. And it’s JUST the film, the people who worked on the film, you can’t have guests or anything. I like all the rules in Cannes. They’re worth it.

I: Who is next on your to-do list of directors you wanna work with? Have you made a list? In your head?

RP: I kinda have them, I’m gonna do movies with them too, hopefully I’m gonna do a movie with Harmony Korine the end of the summer

I: Spring breakers 5?

RP: I’m working with my friend Brady Corbet, who’s got five movies here, or something ridiculous, and then Olivier Assayas at the end of the year. And then James – afterwards.

I: Beszéljünk a Roverről és arról, hogy ez nem éppen a komforzónába tartozó szerep. Senki sem vádolhat azzal, hogy a komfortzónádban maradsz, igaz?

RP: Igen, remélhetőleg. Igazából, furcsa módon, ez az én komfortzónám. Nagyon-nagyon kénylemesen érzem magam azzal, hogy állandóan koszos vagyok. Ez vagyok én.

I: Mi volt a legnagyobb kihívás? Itt volt elvégre a beszéd, a testbeszéd használata, az e-világon-kívüli érzés, mi volt a legjobb szórakozás és mi volt a legnagyobb kihívás számodra?

RP: Szerintem az egész jó móka volt, érdekes módon nem volt olyan sok kihívás, sokkal szabadabbnak éreztem ezt, mint bármi mást. Elvégre tulajdonképpen a karakteremnek sincs semmilyen korlátai. És a forgatókönyv nyelvezete is szabad volt, millió módon el lehetett volna játszani ezt a szerepet és szerintem David Michod sem tudta pontosan, hogy milyennek akarta, így csak hagyta, hogy azt csináljam, amit csak akartam. Ami lenyűgöző érzés volt, nagyon jó volt.

I: És ott volt az ijesztő Guy Pearce is, aki nem beszél sokat, de ha megszólal, akkor nagyon is odafigyelsz. Beszélj egy kicsit erről, milyen volt ez a nagyszerű teniszmeccs kettőtök között?

RP: Guy egy nagyon erős színész, de a karaktere is dominánis volt, szerintem elég volt, hogy egy rongybaba legyek mellette, akit tudott ide-oda dobálni. Ez mindent megkönnyített, elképesztően könnyű munka volt. De igen, ő mindenképp egy olyan erő, akivel számolni kell.

I: Igen, nagyon szeretem őt, épp most interjúvoltam meg. Hogy érzed magad mint egy igazi időszakos cannesi híresség, a jó és rossz oldala, mit szeretsz és mit nem szeretsz benne?

RP: Mindig is imádtam Cannest, emlékszem az első alkalomra, amikor ha jól emlékszem a Remember Me miatt voltam itt, azt reklámoztam. Már akkor is tetszett az izgalom, nem olyan volt, mint a többi fesztiválon, itt van varázslat is.  És a filmek amiket itt játszanak, azok nem is igazán filmek, hanem kísérletezésre lettek tervezve, amikor elmész megnézni egy cannes-i filmet, akkor az szinte ellenállhatatlan. Egyszerűen más érzése van, mint a többi fesztiválnak. De nagyon-nagyon izgatott vagyok, a Twilight után úgy döntöttem, hogy megpróbálom az összes filmemet eljuttatni Cannes-ba. Ez az egyetlen hely, ahová igazán el akarom juttatni őket.

I: Nos, most kettő filmed is van, két igazán mesteri rendezővel, mennyire határozza ez meg a karrieredet, az, hogy kikkel dolgozol?

RP: Nagyjából ennyi elképzelésem van a karrieremmel kapcsolatban. Tulajdonképpen csak próbálom átalakítani otthon a DVD polcomat abból az időből, amit 17 évesen állítottam össze. Csak kipipálom a rendezőket. De sokkal egyszerűbb olyan emberekkel dolgozni, akik ambíciózusak és pontosan tudtják, hogy mit akarnak, és nem is tudom, csak nagyon-nagyon magabiztosak és minden egyes filmkészítő akikkel most dolgozom, ilyenek, és ez sokkal könnyebbé teszi a munkát. Sokkal könnyebbé.

I: Mesélj csak a könnyűről, a Twilight után most kevesebb sikítások kapsz, vagy még mindig sikongatnak, ha meglátnak? Mert gondolom ez nem olyan, amit valaki minden reggel meg szeretne kapni.

RP: Igen, már nincs olyan sok sikítás. Vicces, bármikor ki vagy be megyek a hotelbe, senki sem érdekel, de ma amikor kijöttem, kaptam két-három sikítást, mire én ’Oh, hála az égnek! Hello, szevasztok!’ Zavarba ejtő volt. Szörnyű.

I: Készítsd fel magad a sikolyokra. Szereted a szőnyegen való fel-le vonulás hangulatát? Elég szürreális lehet, nem?

RP: Nem, lenyűgöző. Más premiereken mindenki külön-külön érkezik, és nem is tudom, nincs meg az az közösségi érzés, nem tudod csapatként értékelni a dolgot, pedig a filmkészítés igazi csapatmunka. Imádom azt, hogy itt mindenki együtt van, együtt nézzük a filmet, csak azok, akik részt vettek a film készítésében, nem hozhatsz vendégeket, vagy ilyesmi. Szeretem a Cannes-i szabályokat. Jó szabályok.

I: Ki a következő rendező a listádon akivel dolgozni szeretnél? Van ilyen lista? A fejedben?

RP: Mondhatjuk, hogy igen, dolgozni is foguk velük, remélhetőleg lesz egy filmem Harmony Korine-nel

I: Spring breakers 5?

RP: Aztán dolgozok még a barátommal, ---, akinek most legalább öt filmje is van itt, elképesztő, aztán ott van még Olivier Assayas, akivel az év végén fogok dolgozni. Utána pedig James(ki is fogja rendezni a Lost city-t?) valakivel.

 -twmmy-