David Cronenberg - Robert Pattinson- Cosmopolis - Tribute.ca

I: Welcome back to Toronto, it’s great to see you as always. Congratulations on this, it was really

amazing. Robert, let me start with you. Were you just a wee bit freaked out when you read the

script and realised: oh, I’m gonna be in every scene, this guy doesn’t want a rehearse. What were

you thinking?

RP: It only happened until the first day. David is pretty confident in his film making abilities, and

you know no matter how much of freaking out was there before you start shooting... there must

be some kind of method to this (laughing).

DC: Illusion, but it works as well.

I: Well, there must be ... to this madness, seriously. You were not a very big fan.

RP: No, I definitely was. It’s not a typical movie, this is... you know, everyone was saying about a

Dangerous Method, „it’s a Cronenberg­movie”, and this is more along those lines than... I

remember when the trailer came out, „oh, it’s going back to your old ways” and stuff. I don’t

necessarily think that, but in a lot of ways it’s massively different to Dangerous Methods as well.

I: David, what was it in Robert that you saw? That you said to yourself: ’Yeah, I could really ? this

off?’

DC: Cheap and available. You know, the two main things that you look for in an actor.

I: Cheap, are you getting rude?

DC: Yeah, actually. Seriously, when you’re doing a movie like Cosmopolis, all the actors know

that it’s not a huge Hollywood movie, and you don’t actually get paid what you get, and I don’t

either.

RP: It’s only 40 mill’. (both laughing)

I: That’s not bad, by all it’s pretty good.

DC: But that’s part of the game, you’re doing it for the money as well, but you’re doing it for other

reasons as well, and that is interesting, more interesting than a movie that goes to a hundred

million. The higher the budget, the more conservative you have to be, and the more boring,

frankly. So, this was not that, this was low budget, and really interesting and challenging, and

based on a fantastic novel by a wonderful American writer, Don DeLillo.

I: Robert asked you why did you start working with him. ???

DC: Yeah.

I: But what was it like? Was it like just, wow, I gave no choice?

DC: You know, I’m not surprised. I mean, you do your homework as a director, you have your

routine, you have your techniques for trying to sass??? out whether an actor is right for a role, and

whether you’d like to work together or not, and how that’s going to work. And weirdly enough, I’ve

said this before, when you go on youtube and you look at interviews that the actor does, which is

something that we didn’t have available to us in the past, but we do now, and you feel for how this

actor seriously take himself artistically, but also in terms of ego, is he funny, does he have a

sense of humour, you know, all those things that normally you’d have to spend a lot of time

getting to the actor phisically, meeting with the actor and spending time with them, which

sometimes doesn’t work out very well. It is weirdly disconnected, but it works, I must say.

I: Robert, for you it must have been, I guess, a dream, I don’t know to have all these differenct

actors to play off, but what was like, wow, one on one, really on that level in this film, what was

that like for you?

RP: That was great, but also a kind of level playing feel, that wasn’t like anyone could use any

kind of crush, that they had as an actor. Even people who’ve done a hundred movies... it’s a very

strange environment to look, especially inside a limo. And also with Paul... I’d love... I love all the

stuff he’s done, he was terrified by that. I mean it’s not exactly like anything he’s done before. And

his stuff is even more intimidating than mine, he had to be really rapid­fire and all over the place.

Whereas I’ve had more of a steady journey. So there is always a kind of evening­out thing, which

is really great. What I saw when the cast was developing, I was just amazed by it.

I: Do you both have an aversion to limos now?

RP: I kind of like limos to be honest.

DC: Yeah, really, I love it though. Of course I remember was a set, when you’re inside and it

would be nice to have a real limo that worked that way, I’d go for that.

I: Yeah, that would be cool.

DC: But you’re like .. was too small.

All laughing and chattering.

...DC: You know, I think someone’s going to build one right now.

I: Definitely... Robert with the Twilight movies coming to an end, with one more round of press

and that’s it. Can you look back and tell me what was the most memorable or amazing experience

after going through this whole thing?

RP: Probably getting the job, it’s always the most memorable experience for an actor (laughing). I

remember it really­really clearly. Doing it was a whole different thing, but...

I: Tell me that, what happened, I only got asked you that when you actually got that job. Why did

you get it?

RP: I just auditioned. I was really broke and I was sleeping on my agent’s couch, and it was the

first time I’ve sent an e­mail to a director saying, ’I really want to do it, I think, I’m the best’, I’ve

never done...

DC: I didn’t get that. (both laughing)

RP: That is funny, getting this at the end, I got it three weeks before I finished the last one, while I

was really­really concerned having done five movies, everyone... you know, even the reviews

were this ’he is a corporate vampire’, God, what are you talking about? I think it’s so ridiculous. So

you think, I’ve got to do something, where you do a smaller part, like, disobeyed my public

perception a little bit. And went doing... getting this out of nowhere was a similar feeling. And then

going to Can, and doing this sort of stuff, it’s completely crazy, it’s like the same... a pretty similar

feeling to go from one entirely different place to another.

I: Well, I’m glad that David cast you, you did a fantastic job, another great movie.

DC: Oh, thank you.

I: Congratulations to you both.

I: Üdv újra Torontóban, jó újra látni titeket, mint mindig. Gratulálok a filmhez, lenyűgöző volt.

Robert, hadd kezdjem veled. Nem volt egy kicsit ijesztő, amikor elolvastad a forgatókönyvet, és

rájöttél, hogy ’ó, ott leszek minden jelenetben, és ez az alak nem akar előzetes meghallgatást’.

Mire gondoltál akkor?

RP: Csak az első napig tartott az ijedtség. David nagyon magabiztos a filmek készítésére

vonatkozó képességeiben, és tudod, hogy akármennyire is kiborultál a forgatás előtt, nem fog

számítani... biztos van erre valami módszere.

DC: Csak illúzió, de jól működik.

I: Biztos volt valami jó ok erre a kiborulásra, komolyan. Nem voltál túl lelkes a film iránt?

RP: Nem, éppen, hogy túl lelkes voltam. Ez nem egy átlagos film... mindenki a Veszélyes vágyról

beszélt, hogy az egy amolyan ’Cronenberg­film’, és ez [a Cosmopolis] sokkal inkább illett arra a

vonalra. Emlékszem, hogy amikor kijött a bemutató, azt írták, „visszatérés a régi útra”, és

hasonlókat. Nem vagyok ebben teljesen biztos, de [a Cosmopolis] nagyon sok tekintetben

eltér a Veszélyes vágytól.

I: David, mit láttál meg Robertben? Mi volt az, amire azt tudtad mondani magadban, hogy „Igen,

ezt tényleg fel tudnám használni?”

DC: Olcsó és elérhető volt. Tudja, a két legfontosabb tulajdonság, amikor egy színészre van

szükséged.

I: Olcsó, ez valamiféle sértés?

DC: Igazából, igen. (nevet) Komolyan, amikor egy Cosmopolis­féle filmet kezdesz forgatni, a

színészek tudják, hogy nem egy hollywoodi sikerfilmről van szó, és nem kapják meg azt a szintű

pénzt. Én sem kapom meg.

RP: Igen, ez is csak negyven millió. (mindketten nevetnek)

I: Az nem is rossz, egyáltalán.

DC: Ez része a játéknak, a pénzért is csináljuk, és mindenféle egyéb okokból is. Ez érdekes lehet,

sokkal érdekesebb, mint amikor egy több százmilliós film készül. Minél nagyobb a költségvetés,

annál konzervatívabbnak kell lenni, és igazából annál unalmasabbnak is. Ez pedig nem olyan

volt, hanem egy alacsony költségvetésű produkció, nagyon érdekes és nagy kihívást jelentő, és

egy csodálatos amerikai író, Don DeLillo könyve volt az alapja.

I: Robert megkérdezte, miért kezdtél el vele dolgozni?

DC: Igen.

I: De mégis, milyen volt? Olyan, hogy ’wow, nem is adtam neki más lehetőséget?’

DC: Tudod, nem lepődtem meg. Az ember elkészíti a házi feladatát rendezőként, megszerzi azt a

rutint és elsajátítja azt a technikát, amivel el tudja dönteni, hogy az adott színész megfelel­e a

szerepre, hogy szeretnék­e együtt dolgozni vele, hogy működni fog­e a dolog. És – furcsa, de ezt

már mondtam is – amikor fellépek a youtube­ra, és megnézek interjúkat ezzel a színésszel – ez is

olyasmi, ami nem állt rendelkezésünkre korábban, de már igen – akkor érzem, mennyire veszi

komolyan magát művészileg, mennyire nagy az egója, vicces­e, és a többi. Ezekkel nagyon sok

időt kellene eltölteni, eljutni a személyes találkozásig és időt tölteni, ami ráadásul nem hozza

mindig a várt eredményt. Különösen személytelennek tűnhet ez a módszer, de azt kell mondjam,

hogy működik.

I: Robert, számodra talán olyan lehetett, mint egy álom, hogy együtt kellett játszanod ennyi

különböző színésszel, külön­külön, egyesével ebben a filmben. Ez milyen volt számodra?

RP: Nagyszerű volt, de valahol egyenlő is, ahol senki nem játszhatta túl a másikat, semmilyen

színészi technikával. Még azok sem, akiknek már több száz film volt a hátuk mögött... nagyon

furcsa volt a környezet, egy limuzin belseje... és Paullal is működött... nagyon szeretem a filmjeit,

és ez a mostani helyzet is lenyűgözte. Nem volt hasonlítható ahhoz, amikben eddig játszott. És az

ő szerepe még félelmetesebb volt, mint az enyém, nagyon intenzívnek, mindent betöltőnek kellett

lennie, míg számomra ez egy folyamatos, állandósult állapotú utazás volt. Szóval, megvolt

egyfajta kiegyenlítettség, ami nagyon tetszett. Amikor láttam, hogy alakult ki a szereposztás,

egyszerűen csodálatos volt.

I: Most már mindketten fenntartással kezelitek akkor a limuzinokat?

RP: Őszintén szólva, én eléggé kedvelem őket.

DC: Igen, én is szeretem. Persze, más volt a díszletnél, amiben forgattunk, de jó lenne egy valódi

ilyen jármű, azt megvenném.

I: Igen, az vagány lehetne.

(nevetgélés)

DC: ...szerintem, lehet, hogy valaki épp most építteti meg.

I: Egyértelműen. Robert, most, hogy az Alkonyat­sorozat véget ér, még lesz egy köröd a sajtóval,

és ennyi, visszatekintenél, és elmondanád, mi volt a legemlékezetesebb, vagy legjobb élményed

ezzel kapcsolatban?

RP: Talán az, amikor megkaptam a munkát. Mindig az a legemlékezetesebb dolog egy színész

számára (nevet). Nagyon tisztán emlékszem rá. A filmet leforgatni már teljesen más volt, de...

I: Mondd el, mi történt, hogy pontosan mi történt, amikor megkaptad a munkát. Miért kaptad meg?

RP: Elmentem a meghallgatásra. Eléggé le voltam égve, az ügynökömnél aludtam, a kanapéján,

és ez volt az első alkalom, hogy írtam egy rendezőnek egy e­mailt, hogy „nagyon szeretném

megkapni a szerepet, szerintem én vagyok a legjobb rá”, soha nem csináltam ilyet...

DC: Ilyen levelet én sem kaptam. (mindketten nevetnek)

RP: Vicces volt végül, hogy megkaptam a szerepet. Három hét telt el azóta, hogy véget ért az

előző forgatás, és nagyon aggasztott, hogy fogom bírni az öt filmet egyszerre... még a kritikák is

azt írták, ’[R.P.] egy nagyipari vámpír’, Istenem, miről van szó? Tiszta hülyeség. És akkor arra

gondoltam, el kell vállalnom valami mást, egy kisebb szerepet, amiben kicsit megzavarom a rólam

kialakult képet, amikor ez [Cosmopolis] berobbant a semmiből. Aztán elmentem Kanadába,

megcsináltuk a filmet, ami teljesen őrült, teljesen más... olyan érzés, mint amikor elutazol egy

másik helyre.

I: Örülök, hogy David végül téged választott, és mindketten remek munkát végeztetek.

DC: Ó, köszönöm.

I: Gratulálok mindkettőtöknek.

Beszélgetés David Cronenberggel - nem Rob füléről

RC: … and he’s a novelist now, best known as a novelist now, probably best known as the novelist behind Maps to the Stars, but he was raised in Breton when I think, in Beverly Hills, when I think his parents were involved in the recruitment (??) business, he grew up around people like Tiddle Weese (??), XY, stories like that sort of being his life, and then he became a limo driver.
DC: Yeah, and he drove people like Orson Welles, he has great, incredible stories, I think there was a peice by him, was it in The Guardian I think-
RC: Yeah, it was. Fantastic.
DC: Worth looking it up on the net, because his stories are incredible and just beautiful.
RC: And so that gives the sort of backstories. And Robert Pattinson told me when I interview him for this movie, he said when he first movied to Los Angeles, and this reminded me of this when you said there were no cell phones we had to update as we went along, when he movied there, there were no cell phones, people didn’t have cameras on their phone anyway, and he said he would walk into bars like to talk with the standar or something like that. And there would be 14 year olds, like standing at the bar, snorting cocaine off the bar, because if you were famous, you could do pretty much whatever you wanted. So kids on a sitcom or had been child stars, had free ----. It’s changed now, and I said, what do the kids do now, and he said, oh, they just do it at their parents’ house now.
DC: Yeah. And you know, I mean, John Cusack, who was a child star himself, said that, you know, I was Benjie, you know, that he had some of those same experiences as a child star in Hollywood. So, some of it’s funny, some of it’s sad, all of it’s kind of true.
RC: Does that play into your casting at all, when you think, John Cusack, he’s been a big star for 25 years.
DC: Well casting is a black art, there are so many things to juggle. One of the things you have to juggle, which I’m sure none of you here has thought of, is the passport of the actor. What passport does the actor have? Why would you think of that – well, there’s actually technically only one American actor in this movie, John. Julie Moore has a British passport, her mother was Scottish. To do a Canada-Germany co-oproduction, you can only have one actor who is not from the two countries, or at least the European Union. So these are all the strange things that go into casting. Now you don’t really have the luxury of saying, only cast somebody who’s actual life fits the character. You can’t do that, at all. So that wasn’t really part of it at all. You need some names to get financing, I had talked to Julie Moore about this movie eight years ago in New York. And then I couldn’t get the movie made, she said that she would do it, and then I came back to her eight years later and I said Julie, you know, what about his movie? She said yeah, I’m here!
RC: The woman who plays her agent, Havanna’s agent, I thought, he would plucked her out of the offices of CAA or something, she’s perfect. But she’s from Toronto, right?
DC: She’s from Toronto, Green Hall (??) she’s an actress whom I’ve seen for years and she’s a wonderful actress, but she, there are couple of older woman agents in LA, who are exactly like her. Her portrayal is absolutely spot on and everybody in LA knows the names of those agents ladies.

RC: … és most egy regényíró, leginkább regényíróként ismert, talán most azért, mert ő írta a Maps to the Stars-t, de Breton-ban nőtt fel, Beverly Hills-ben, a szülei (nem nagyon értettem, hogy mivel foglalkoztak), és olyan emberek körül nőtt fel, mint (valakik), ilyen történetekből állt az egész élete, aztán limuzin sofőr lett.
DC: Igen és olyan utasai voltak mint Orson Welles, nagyszerű, ellképesztő történetei vannak, azt hiszem, az egyik meg is jelent a Guardiansban
RC: Igen abban, fantasztikus volt.
DC: Megéri megkeresni a neten, mert a történetei lenyűgözőek és gyönyörűek.
RC: És ez adja a háttértörténeteket. Robert Pattinson azt mondta amikor a legutóbb meginterjúvoltam, hogy amikor először Los Angelesbe költözött, és ez arra emlékeztet, amikor azt mondtad, hogy még nem voltak mobiltelefonok és azt időközben változtatnotok kellett, szóval hogy amikor ideköltözött nem voltak még mobilok, legalábbis nem voltak kamerák a telefonokon, és azt mondta, hogy ha bement egy bárba, csak úgy beszélgetni valakivel, akkor ilyen 14 évesek ott szívták a kokaint a bárpultról, mert ha híres voltál, akkor szinte bármit megtehettél. Szóval a sitcom-os srácok, vagy azok, akik gyereksztárok voltak, szabadon tehettek bármit. Most már ez megváltozott, mire megkérdeztem, hogy akkor mit csinálnak most a kölykök, mire azt válaszolta, hogy ugyanazt, csak most a szüleik házában.
DC: Igen. És John Cusack is gyereksztár volt, mondta is, hogy ’én voltam Benjie’, ő tényleg tapasztalt olyanokat gyereksztárként Hollywoodban. Szóval, némelyikük vicces, némelyikük szomorú, de mind igaz.
RC: Szerepet játszott az a szereposztásban, hogy John Cusack már vagy 25 éve nagy sztár?
DC: Nos, a szereplőválogatás egy igazi bűvészmutatvány, annyi dologgal kell zsonglőrködni. Az egyik ilyen, amire szerintem itt senki nem gondolna, az a színész útlevele. Milyen útlevele van a színésznek? Miért is gondolnál erre – nos, főleg technikai okok miatt csak egy amerikai színész van a filmben, John. Julie Moore-nak brit útlevele van, an édesanyja skót volt. Egy kanadai-német koprodukcióban csak egy olyan színész lehet, aki nem ebből a két országból van, vagy legalább az Európai Unióból. Szóval ilyen furcsa dolgok játszanak a szereposztásban. Ezek után luxus lenne azt mondani, hogy olyan valakit szerepeltetek, akinek a valós élete megegyezik a szereppel. Azt egyáltalán nem lehet megcsinálni. Szóval ez egyáltalán nem játszott szerepet. Kell néhány név, ami meghozza a pénzt, Julie Moore-ral nyolc éve beszéltem erről a filmről New Yorkban. Aztán nem sikerült megszereznem a pénzt, bár azt mondta, hogy megcsinálná, és most amikor nyolc évvel később megkerestem és azt mondtam, hogy Julie, itt van ez a film, azt mondta, hogy igen, ő itt van!
RC: Az a nő, aki az ügynökét játssza, Havanna ügynökét, azt hittem, hogy őt kidobnák mindnehonnan, annyira tökéletes volt. Ő torontói igaz?
DC: Igen, Torontóból származik. Már évek óta ismerem, fantasztikus színésznő, de van pár olyan idősebb női ügynök LA-ben, akik pont olyanok, mint amilyen ő volt a filmben. Tökéletesen játszotta a szerepét. LA-ben mindenki ismeri ezeknek az ügynök hölgyeknek a nevét.