David Cronenberg - Robert Pattinson- Cosmopolis - Tribute.ca

I: Welcome back to Toronto, it’s great to see you as always. Congratulations on this, it was really

amazing. Robert, let me start with you. Were you just a wee bit freaked out when you read the

script and realised: oh, I’m gonna be in every scene, this guy doesn’t want a rehearse. What were

you thinking?

RP: It only happened until the first day. David is pretty confident in his film making abilities, and

you know no matter how much of freaking out was there before you start shooting... there must

be some kind of method to this (laughing).

DC: Illusion, but it works as well.

I: Well, there must be ... to this madness, seriously. You were not a very big fan.

RP: No, I definitely was. It’s not a typical movie, this is... you know, everyone was saying about a

Dangerous Method, „it’s a Cronenberg­movie”, and this is more along those lines than... I

remember when the trailer came out, „oh, it’s going back to your old ways” and stuff. I don’t

necessarily think that, but in a lot of ways it’s massively different to Dangerous Methods as well.

I: David, what was it in Robert that you saw? That you said to yourself: ’Yeah, I could really ? this

off?’

DC: Cheap and available. You know, the two main things that you look for in an actor.

I: Cheap, are you getting rude?

DC: Yeah, actually. Seriously, when you’re doing a movie like Cosmopolis, all the actors know

that it’s not a huge Hollywood movie, and you don’t actually get paid what you get, and I don’t

either.

RP: It’s only 40 mill’. (both laughing)

I: That’s not bad, by all it’s pretty good.

DC: But that’s part of the game, you’re doing it for the money as well, but you’re doing it for other

reasons as well, and that is interesting, more interesting than a movie that goes to a hundred

million. The higher the budget, the more conservative you have to be, and the more boring,

frankly. So, this was not that, this was low budget, and really interesting and challenging, and

based on a fantastic novel by a wonderful American writer, Don DeLillo.

I: Robert asked you why did you start working with him. ???

DC: Yeah.

I: But what was it like? Was it like just, wow, I gave no choice?

DC: You know, I’m not surprised. I mean, you do your homework as a director, you have your

routine, you have your techniques for trying to sass??? out whether an actor is right for a role, and

whether you’d like to work together or not, and how that’s going to work. And weirdly enough, I’ve

said this before, when you go on youtube and you look at interviews that the actor does, which is

something that we didn’t have available to us in the past, but we do now, and you feel for how this

actor seriously take himself artistically, but also in terms of ego, is he funny, does he have a

sense of humour, you know, all those things that normally you’d have to spend a lot of time

getting to the actor phisically, meeting with the actor and spending time with them, which

sometimes doesn’t work out very well. It is weirdly disconnected, but it works, I must say.

I: Robert, for you it must have been, I guess, a dream, I don’t know to have all these differenct

actors to play off, but what was like, wow, one on one, really on that level in this film, what was

that like for you?

RP: That was great, but also a kind of level playing feel, that wasn’t like anyone could use any

kind of crush, that they had as an actor. Even people who’ve done a hundred movies... it’s a very

strange environment to look, especially inside a limo. And also with Paul... I’d love... I love all the

stuff he’s done, he was terrified by that. I mean it’s not exactly like anything he’s done before. And

his stuff is even more intimidating than mine, he had to be really rapid­fire and all over the place.

Whereas I’ve had more of a steady journey. So there is always a kind of evening­out thing, which

is really great. What I saw when the cast was developing, I was just amazed by it.

I: Do you both have an aversion to limos now?

RP: I kind of like limos to be honest.

DC: Yeah, really, I love it though. Of course I remember was a set, when you’re inside and it

would be nice to have a real limo that worked that way, I’d go for that.

I: Yeah, that would be cool.

DC: But you’re like .. was too small.

All laughing and chattering.

...DC: You know, I think someone’s going to build one right now.

I: Definitely... Robert with the Twilight movies coming to an end, with one more round of press

and that’s it. Can you look back and tell me what was the most memorable or amazing experience

after going through this whole thing?

RP: Probably getting the job, it’s always the most memorable experience for an actor (laughing). I

remember it really­really clearly. Doing it was a whole different thing, but...

I: Tell me that, what happened, I only got asked you that when you actually got that job. Why did

you get it?

RP: I just auditioned. I was really broke and I was sleeping on my agent’s couch, and it was the

first time I’ve sent an e­mail to a director saying, ’I really want to do it, I think, I’m the best’, I’ve

never done...

DC: I didn’t get that. (both laughing)

RP: That is funny, getting this at the end, I got it three weeks before I finished the last one, while I

was really­really concerned having done five movies, everyone... you know, even the reviews

were this ’he is a corporate vampire’, God, what are you talking about? I think it’s so ridiculous. So

you think, I’ve got to do something, where you do a smaller part, like, disobeyed my public

perception a little bit. And went doing... getting this out of nowhere was a similar feeling. And then

going to Can, and doing this sort of stuff, it’s completely crazy, it’s like the same... a pretty similar

feeling to go from one entirely different place to another.

I: Well, I’m glad that David cast you, you did a fantastic job, another great movie.

DC: Oh, thank you.

I: Congratulations to you both.

I: Üdv újra Torontóban, jó újra látni titeket, mint mindig. Gratulálok a filmhez, lenyűgöző volt.

Robert, hadd kezdjem veled. Nem volt egy kicsit ijesztő, amikor elolvastad a forgatókönyvet, és

rájöttél, hogy ’ó, ott leszek minden jelenetben, és ez az alak nem akar előzetes meghallgatást’.

Mire gondoltál akkor?

RP: Csak az első napig tartott az ijedtség. David nagyon magabiztos a filmek készítésére

vonatkozó képességeiben, és tudod, hogy akármennyire is kiborultál a forgatás előtt, nem fog

számítani... biztos van erre valami módszere.

DC: Csak illúzió, de jól működik.

I: Biztos volt valami jó ok erre a kiborulásra, komolyan. Nem voltál túl lelkes a film iránt?

RP: Nem, éppen, hogy túl lelkes voltam. Ez nem egy átlagos film... mindenki a Veszélyes vágyról

beszélt, hogy az egy amolyan ’Cronenberg­film’, és ez [a Cosmopolis] sokkal inkább illett arra a

vonalra. Emlékszem, hogy amikor kijött a bemutató, azt írták, „visszatérés a régi útra”, és

hasonlókat. Nem vagyok ebben teljesen biztos, de [a Cosmopolis] nagyon sok tekintetben

eltér a Veszélyes vágytól.

I: David, mit láttál meg Robertben? Mi volt az, amire azt tudtad mondani magadban, hogy „Igen,

ezt tényleg fel tudnám használni?”

DC: Olcsó és elérhető volt. Tudja, a két legfontosabb tulajdonság, amikor egy színészre van

szükséged.

I: Olcsó, ez valamiféle sértés?

DC: Igazából, igen. (nevet) Komolyan, amikor egy Cosmopolis­féle filmet kezdesz forgatni, a

színészek tudják, hogy nem egy hollywoodi sikerfilmről van szó, és nem kapják meg azt a szintű

pénzt. Én sem kapom meg.

RP: Igen, ez is csak negyven millió. (mindketten nevetnek)

I: Az nem is rossz, egyáltalán.

DC: Ez része a játéknak, a pénzért is csináljuk, és mindenféle egyéb okokból is. Ez érdekes lehet,

sokkal érdekesebb, mint amikor egy több százmilliós film készül. Minél nagyobb a költségvetés,

annál konzervatívabbnak kell lenni, és igazából annál unalmasabbnak is. Ez pedig nem olyan

volt, hanem egy alacsony költségvetésű produkció, nagyon érdekes és nagy kihívást jelentő, és

egy csodálatos amerikai író, Don DeLillo könyve volt az alapja.

I: Robert megkérdezte, miért kezdtél el vele dolgozni?

DC: Igen.

I: De mégis, milyen volt? Olyan, hogy ’wow, nem is adtam neki más lehetőséget?’

DC: Tudod, nem lepődtem meg. Az ember elkészíti a házi feladatát rendezőként, megszerzi azt a

rutint és elsajátítja azt a technikát, amivel el tudja dönteni, hogy az adott színész megfelel­e a

szerepre, hogy szeretnék­e együtt dolgozni vele, hogy működni fog­e a dolog. És – furcsa, de ezt

már mondtam is – amikor fellépek a youtube­ra, és megnézek interjúkat ezzel a színésszel – ez is

olyasmi, ami nem állt rendelkezésünkre korábban, de már igen – akkor érzem, mennyire veszi

komolyan magát művészileg, mennyire nagy az egója, vicces­e, és a többi. Ezekkel nagyon sok

időt kellene eltölteni, eljutni a személyes találkozásig és időt tölteni, ami ráadásul nem hozza

mindig a várt eredményt. Különösen személytelennek tűnhet ez a módszer, de azt kell mondjam,

hogy működik.

I: Robert, számodra talán olyan lehetett, mint egy álom, hogy együtt kellett játszanod ennyi

különböző színésszel, külön­külön, egyesével ebben a filmben. Ez milyen volt számodra?

RP: Nagyszerű volt, de valahol egyenlő is, ahol senki nem játszhatta túl a másikat, semmilyen

színészi technikával. Még azok sem, akiknek már több száz film volt a hátuk mögött... nagyon

furcsa volt a környezet, egy limuzin belseje... és Paullal is működött... nagyon szeretem a filmjeit,

és ez a mostani helyzet is lenyűgözte. Nem volt hasonlítható ahhoz, amikben eddig játszott. És az

ő szerepe még félelmetesebb volt, mint az enyém, nagyon intenzívnek, mindent betöltőnek kellett

lennie, míg számomra ez egy folyamatos, állandósult állapotú utazás volt. Szóval, megvolt

egyfajta kiegyenlítettség, ami nagyon tetszett. Amikor láttam, hogy alakult ki a szereposztás,

egyszerűen csodálatos volt.

I: Most már mindketten fenntartással kezelitek akkor a limuzinokat?

RP: Őszintén szólva, én eléggé kedvelem őket.

DC: Igen, én is szeretem. Persze, más volt a díszletnél, amiben forgattunk, de jó lenne egy valódi

ilyen jármű, azt megvenném.

I: Igen, az vagány lehetne.

(nevetgélés)

DC: ...szerintem, lehet, hogy valaki épp most építteti meg.

I: Egyértelműen. Robert, most, hogy az Alkonyat­sorozat véget ér, még lesz egy köröd a sajtóval,

és ennyi, visszatekintenél, és elmondanád, mi volt a legemlékezetesebb, vagy legjobb élményed

ezzel kapcsolatban?

RP: Talán az, amikor megkaptam a munkát. Mindig az a legemlékezetesebb dolog egy színész

számára (nevet). Nagyon tisztán emlékszem rá. A filmet leforgatni már teljesen más volt, de...

I: Mondd el, mi történt, hogy pontosan mi történt, amikor megkaptad a munkát. Miért kaptad meg?

RP: Elmentem a meghallgatásra. Eléggé le voltam égve, az ügynökömnél aludtam, a kanapéján,

és ez volt az első alkalom, hogy írtam egy rendezőnek egy e­mailt, hogy „nagyon szeretném

megkapni a szerepet, szerintem én vagyok a legjobb rá”, soha nem csináltam ilyet...

DC: Ilyen levelet én sem kaptam. (mindketten nevetnek)

RP: Vicces volt végül, hogy megkaptam a szerepet. Három hét telt el azóta, hogy véget ért az

előző forgatás, és nagyon aggasztott, hogy fogom bírni az öt filmet egyszerre... még a kritikák is

azt írták, ’[R.P.] egy nagyipari vámpír’, Istenem, miről van szó? Tiszta hülyeség. És akkor arra

gondoltam, el kell vállalnom valami mást, egy kisebb szerepet, amiben kicsit megzavarom a rólam

kialakult képet, amikor ez [Cosmopolis] berobbant a semmiből. Aztán elmentem Kanadába,

megcsináltuk a filmet, ami teljesen őrült, teljesen más... olyan érzés, mint amikor elutazol egy

másik helyre.

I: Örülök, hogy David végül téged választott, és mindketten remek munkát végeztetek.

DC: Ó, köszönöm.

I: Gratulálok mindkettőtöknek.