I: The Rover – brilliant, but it is bleak and it is brutal.
A struggle to wait for the redeeming moment in it. How was it making it?
RP: I’m told (??) that everyone saying how bleak it is, but
I mean, my part, in my head, you know, he’s had such a terrible life before
this story starts, but this is actually the happiest moment in his head.
I: He has had a terrible life.
RP: And to me it’s just a little road trip with a new
friend.
I: There is definitely that sense that he sees the Guy
Pearce character as his new friend and he sort of almost starts come out of
himself.
RP: Yeah. I mean, I think he is, Guy is a, he’s just being
so profoundly bullied by people, he hasn’t even really known another aspect to
his life, you know people, whenever he opened his mouth people just told him to
shut up his whole life, and even though Guy is very, Guy, khm, Eric is in his
very aggressive way he actually gives him a little bit of self-esteem, he’s
forcing him to speak up for himself. Or just think for himself. I think the
mechanism that Rey has as thinking is just, he’s just been a dog for the people
around, so that’s kind of very satisfying for him to try and please someone
else.
I: Was it satisfying to play?
I: A Rover – lenyűgöző, mégis sivár és brutális. Nehéz
kivárni egy megváltó pillanatot. Milyen volt a forgatás?
RP: Számomra furcsa, hogy mindenki azt mondja mennyire
sivár, de az én szerepem, az n fejemben, Rey élete annyira szörnyű volt a
törénet kezdete előtt, hogy ez tulajdonképpen a legboldogabb pillanat a
fejében.
I: Szörnyű élete volt.
RP: Nekem pedig csak egy utazás egy új baráttal.
I: Mindenképpen érezhető, hogy úgy látja Guy Pearce
karakterét mint egy új barátot, szinte kezdi vele megtalálni magát.
RP: Igen. Szerintem őt alaposan szekálták (ezt a szót
kerestem már azóta, hogy az első Roveres valamit fordítottam) a körülötte lévő
emberek, nem is ismert mást az életében, bármikor kinyitotta a száját mindig is
azt mondták neki, hogy fogja be, és bár Guy nagyon, Guy, nem Guy hanem Eric
nagyon agresszív módon ugyan, de mégis önbizalmat ad neki, erőlteti, hogy
szólaljon meg a saját érdekében. Vagy csak egyszerűen gondolkodjon a maga
érdekében. Rey gondolkodásmódja, mindig is ő volt a kutya az emberek számára,
szóval ez most elégedettséggel töltötte el, és próbált örömet okozni neki.
I: Kielégítő volt eljátszani?
RP: Definitely. It was like a really fun part, there were no
particular premises of how to play it and so I just turned up for work having
absolutely no idea what you were gonna do. And especially with Guy, I never had
any idea what Guy was gonna do either. So that was completely exciting to play.
I: And this film couldn’t be more different in that sense
from Twilight of course.
RP: Yeah. Yeah. It couldn’t really be more different.
I: It’s hard to see, or do you anticipate your audience from
Twilight coming across with you in a way you’re looking to sort of end that
relationship.
RP: Teljes mértékben. Nagyon jó móka volt, nem volt
semmilyen előzménye annak, hogy hogyan kellene játszani, csak elmentem
dolgozni, de nem tudtam, hogy mit fogok csinálni. És főleg Guy, soha nem
tudtam, hogy Guy mit fog csinálni. Szóval ez nagyon izgalmassá tette a játékot.
I: Ez a film a lehető legjobban elkülönül a Twilighttól.
RP: Igen. Igen. Nem igazán különbözhetne jobban.
I: Nehéz kitalálni, hogy mit várna el tőled a Twilight
közönséged, szerinted követni fognak ezen az úton, vagy próbálod lezárni ezt a
kapcsolatot?
RP: No, not at all. But I mean, I never try to get an
audience on the first place, it’s sort of just all been luck, I thought the
movie was interesting, the first Twilight I thought was there was something
interesting about it and also I was just auditioning for everything. That was just
you’re doing the jobs you get. I mean, you know, making the most of them. And I
don’t know, I think it’s impossible to think about what an audience wants. I
can’t really think what anybody wants. You always think if you’re doing stuff
for the right reason, challenging movies, and you’re not doing it for money or
something kind of thin reason then hopefully at least one other person will
like it, but you can’t predict what an audience is gonna do.
I: At any point, did you yourself see where Twilight was going
in terms of what it would do for you?
RP: No, I still don’t really know what it’s done to me to be
honest. (??? 3:08). Because, I think I kind of, I’ve got a little bit detached
as it started really exploding, cause I don’t wanna go crazy, and I was more of
a spectator to the whole situation. I was a sort of bystander.
I: And when you look at it from that bystander point of
view, do you regard it as a sort of bittersweet experience for you, I mean
obviously it made you a lot of money –
RP: That was great!
I: and power
RP: Nem, egyáltalán nem. De soha nem is próbáltam közönséget
szerezni, az egész csak szerencse volt, érdekesnek találtam a filmet, az első
Twilight filmet, azt gondoltam, hogy volt benne valami érdekes, és egyébként
is, minden meghallgatásra elmentem. Megcsináltad a munkát amit kaptál.
Legalábbis a legtöbbjét. És nem tudom, de szerintem lehetetlen arra gondolni,
hogy mit akar a közönség. Azt se tudom, hogy ki mit akar. Ha valamit jó okból
csinálsz, és nem csak a pénz vagy ilyen halvány ok miatt csinálsz, akkor
remélhetőleg lesz legalább egy valaki, akinek tetszeni fog, de nem lehet
megjósolni, hogy mit fog csinálni a közönség.
I: Volt olyan pont amikor láttad, hogy merre megy a
Twilight, hogy mit fog jelenteni ez neked?
RP: Nem, még most se tudom, hogy őszinte legyek. Mert
valamennyire elhatárolódtam tőle amikor robbanni kezdett a dolog, mert nem
akartam megőrülni, ezért sokkal inkább egy megfigyelője voltam az egész
helyzetnek. Egy néző voltam én is.
I: És amikor mint néző tekintesz a dolgokra van, hogy keserédesnek
találod a tapasztalatokat, mert persze, sok pénzt hozott neked –
RP: Nagyszerű volt!
I: és hatalmat
RP: The whole experience was really great, and the movies
were really fun to do as well, the whole situation is just like funny, I can’t
even believe half the stuff that happened. Being in the Munich Olympic Stadium,
I was like 22 years old, and there was like 40000 people just and we were
supposed to do like Q and A. And 40000 people just screaming. Like what is
going on? All these absolutely bizarr experiences which very-very few people
would ever experience. That was super, super-super fun. But intense.
I: How did you stop yourself from going crazy, as you put
it?
RP: I just thought that the surreality of the whole
situation, I mean, you know, I didn’t even really set out to be an actor when I
was, I didn’t even do drama GCSE, I mean, it’s like, in fact my drama teacher
told me not to do it.
I: You’re managing without it. It’s going okay.
RP: So it just seemed like the craziest thing in the world.
And now, when you’re offered the opportunities to do it, I’m basically just
recreating my DVD shelf from when I was 17, working with people who I liked
when I was a kid.
I: And that fame which for you was an extraordinary level,
it’s fair to say that you’re quite popular with the young ladies, I mean has
that been a sort of blessing or a burden, would you say?
RP: Az egész élmény nagyszerű volt, a filmek készítése jó
szórakozás volt, az egész nagyon vicces volt, nem is tudom elhinni a megtörtént
dolgok felét sem. Amikor a München Olimpiai Stadionban voltunk, olyan 22 éves
lehettem, és vagy 40000 ember volt ott, és elméletileg egy kérdezz-feleleket
kellett volna csinálnunk, de mind a 40000 ember csak sikoltozott. Csak arra
tudtál gondolni, hogy mégis mi történik? Mindez a teljesen bizzar élmény olyan,
amit csak nagyon kevés él meg. Szuper, szuper-szuper jó volt. De nagyon
mérhetetlen is.
I: Mit csináltál, hogy ne őrülj meg, ahogy mondtad?
RP: Csak az egésznek a valószerűtlenségére gondoltam. Nem is
akartam színész lenni, nem csináltam semmilyen GCSE dráma-képzést, sőt, a dráma
tanárom azt mondta, hogy ne is próbálkozzak.
I: Jól elvagy nélküle. Egész jól állsz.
RP: Szóval az egész csak mint a világ legnagyobb őrülete. És
most, amikor van lehetőséged rá, csak próbálom átszervezni a DVD polcomat abból
az időből amikor 17 voltam, és olyanokkal dolgozni, akiket szerettem amikor
gyerek voltam.
I: És az a hírnév, ami számodra egy különleges szint,
mondhatjuk, hogy népszerű vagy a fiatal hölgyek körében, ez áldás vagy inkább
átok számodra, mit mondanál?
RP: I mean, I don’t even really know, you kind of definitely
some kind of fun aspects of it, but yeah, it’s a kind of mixture, I’m not sure
what it’s done professionally cause I guess I was working before, I just sort
of auditioned for stuff, I’m not entirely sure if it’s easier to get jobs, I
mean, you still have to audition, for this, I was auditioning for it.
I: You are in a position to call up if you fancy doing
something now, which presumably weren’t in the beginning.
RP: I mean not really, because people you really wanna work
with wouldn’t wanna do it for that reason anyway, I mean getting the financing
for, you know, if I wanted to do a movie which looked almost identical to
Twilight I’d probably get financing for it from someone, but the people I wanna
work with still, I haven’t proved myself in too many different environments so
I would want people to audition me. So I guess it hasn’t really changed that
much, really.
I: In terms of I suppose, you know, there’s not a great
---6:06 sympathy for filmstars I suppose who are hunted by whether it’s
thousands of young girls or the paparazzi. But I mean it is presumably living
through it, quite tricky at times.
RP: Yeah, I mean, but you know, everyone’s got kind of lame
aspects of their lifes, I’ve realized over the last few years, cause if you
complain about something, the vitriolugy (????) came back from then like ’How
dare you complain about something!’ I think what people don’t get is like, I
think actors will say something in an interview when they’re just basically
bitching and moaning about in the same way you’re bithcing and moaning about in
any job, but you don’t really realize, a lot of time people don’t realize that
they’re actually doing an interview.
RP: Nem nagyon tudom, van benne valami vicces, egyfajta
keveréke a dolgoknak, nem tudom, hogy szakmai szempontból mit jelent, mert
előtte is dolgoztam, csak meghallgatásokra járok, nem vagyok biztos abban, hogy
így egyszerűbb munkát kapni, még mindig járok meghallgatásra, például erre a
szerepre is csináltam meghallgatást.
I: Olyan helyzetben vagy, hogy felhívhatod azokat akikkel
csinálni szeretnél valamit, ami az elején valószínűleg nem így volt.
RP: Nem igazán, mert azok akikkel dolgozni szeretnél nem
abból az okból csinálják meg, például az anyagiakat megszerezni, ha valami
olyat akarnék csinálni ami majdnem olyan mint a Twilight akkor valaki kifizetné,
de azok akikkel én szeretnék dologzni, még nem bizonyítottam sok különböző
környezetben, szóval inkább azt akarom, hogy nézzék meg egy meghallgatáson,
hogy jó vagyok-e. Szóval nem hiszem, hogy sokat változott volna bármi is.
I: Együttérzés szempontjából a filmsztároknak nem sok
szokott járni csak azért, mert vagy fiatal lányok ezrei vagy a paparazzi
üldözi. De megélni gondolom sokkal bonyolultabb lehet.
RP: Igen, de mindenki életéban vannak gyatra részek, az
elmúlt pár évben rájöttem, hogy ha panaszkodsz valami miatt, akkor egyből jön a
visszája, hogy ’Hogy merészel panaszkodni!’ Szerintem amit az emberek nem
értenek meg az az, hogy amikor a színész egy interjút készít, akkor ugyanúgy
panaszkodnak, mint mindenki más a munkája miatt, és sokan nem is jönnek rá,
hogy interjúban csinálják mindezt.
I: It sounds as if it is quite difficult to find somewhere
to live, where you weren’t hunted.
RP: Yeah, I mean that’s one of the annoying things about
that is that you can’t really live in London cause people stay outside your door,
there aren’t many gated communities in London (???? 7:12) which has made my
life like profoundly different. In LA when I had people waiting outside my
house I was loosing my mind. And now it’s kind of
I: What is that feeling like at that moment you’re sitting
in your own home?
RP: Yeah, you’re in prison. It’s kind of, you have like five
cars of people outside your house literally 24 hours a day, it’s crazy, and
you’re so helpless to it as well, and I think also just being like a guy it’s
so emasculating the fact that there’s a bunch of guys who can look at you and
say and do whatever they want to and you can’t do anything and like, all you
wanna do is punch them in the face. Like, if that’s what they want.
I: In what sense that you mean that guys goad you?
RP: Oh yeah, 100%. That’s literally the only thing they
want. And staulkers with cameras and say oh I’m not a stalker I’m a paparazzi,
oh, I’m like, some massive difference! And yeah, you kind of figure out what’s
the deal with it. I don’t go anywhere where I got photographed anymore.
I: That must be incredibly limiting.
I: Úgy hangzik, hogy elég nehéz olyan helyet találnod ahol
élhetnél, ahol nem követnek állandóan.
RP: Igen, ez egyike az idegesítő dolgoknak, hogy nem igazán
élhetek Londonban, mert az emberek kint állnának az ajtóm előtt, Londonban
nincsenek zárt közösségek, és ez alapjaiban változtatta meg az életemet. LA-ben
amikor kint vártak rám az emberek a házam előtt, elvesztettem az eszem. Most
pedig
I: Milyen érzés az, abban a pillanatban, amikor a saját
házadban vagy?
RP: Olyan, mintha börtönben lennél. Volt olyan, hogy 5
autónyi ember volt odakint, 24 órában, őrület volt, és nem is tehetsz ellene
semmit, és mint egy srác, annyira legyengít, hogy egy csomó másik fazon nézhet
téged, azt mondhat és csinálhat amit akar, és te nem csinálhatsz ez ellen
semmit, pedig mást sem akarsz, mint képen vágni őket. Ha ezt akarják.
I: Úgy érted, hogy erre öszönöznedk
RP: Igen, 100%-ig. Csak ezt akarják. És ezek a követők is a
kameráikkal, oh én nem követlek, én csak paparazzi vagyok, mire én, oh mekkora
különbség van a kettő között! De igen, valahogy kitalálod, hogyan boldogulj.
Többé nem megyek olyan helyre, ahol lefényképezhetnek.
I: Ez nagyon is behatárolja a lehetőségeket, nem?
RP: It is, but it’s the anxiety you get rid of, you know,
not looking over your shoulder all the time, it’s just I’m so much more calm
when I was two years ago.
I: Isn’t that still a bit like being in a prison then?
RP: Yeah, but it’s a prison of your chosing. And everyone’s
got some kind of prison. I like my prison to be the one I’ve created.
I: I mean it’s interesting, looking at the film, because
it’s filmed in the outback, miles from everywhere, you’re living in a shipping
container surrounded by flies, I mean it sounds haul (9:07), but you’ve quite
liked it.
RP: Yeah, it was amazing. As I’ve gotten older that aspect,
just having anonymousy, it’s very difficult to realize how valuable anonymity
is. Just walking down the street and not worrying about stuff is so
unbelievably important. And it doesn’t matter about anything else. You don’t
need anything else.
I: You didn’t have much else by the sound of it?
RP: Not really, just being able to stand and just looking
hundreds of miles around you and just like, just knowing that you’re doing what
you wanna do, and no one’s witnessing and you can be yourself. It’s amazing.
I: Was that exhilarating in a way?
RP: Igen, de megszabadulsz a szorongástól, nem nézel állandóan
hátra, sokkal nyugodtabb vagyok most, mint két éve.
I: De ez még mindig olyan, mintha börtönben lennél, nem?
RP: Igen, de ezt én választottam. És mindenki valamilyen
börtönben él. Szeretem azt a börtönt, amit én csináltam magamnak.
I: Érdekes, ha a filmet nézzük, mert kint forgattatok a
sivatagban, mérföldekre mindentől, és konténerben éltél amit legyek hada vett
körül, az egész lehangolónak hangzik, te mégis szeretted.
RP: Igen, nagyszerű volt. Ahogy idősebb lettem, az
ismeretlenség aspektusa egyre jobban vonzott, nagyon nehéz rájönni, mennyire
értékes az ismeretlenség. Csak az, hogy végig tudjál menni egy utcán anélkül,
hogy aggódnál valami miatt is, elképesztően fontos. És semmi más nem számít.
Másra nincs is szükséged.
I: Úgy hangzik, hogy nincs is nagyon volt bármi másod.
RP: Nem igazán, csak az, hogy mérföldekre nézhettél úgy,
hogy tudta, azt csinálhatsz amit akarsz, senki nem látja, lehetsz önmagad.
Nagyszerű volt.
I: Boldoggá tett valamilyen módon?
RP: Yeah, I was so happy out there. I would literally, I
think it would be different if we didn’t have a crew out there, I was thinking
about staying for another week after I realized maybe it would be a different
situation if I didn’t have anyone around me.
I: Starts ---- a bit strange. 10:12
RP: Yeah. Like really alone. But it was great shooting
there.
I: And in some ways it’s obviously huge filmstars, it’s
always been a way that there are fans obsessively seeking you out, do you think
social media in a sense has made that very much worse, someone spoke to you
within minutes its hundreds and thousands of people in your case probably, know
where you are.
RP: Yeah, definitely changed things, when twitter became
big. They used to be able to kind of be at the right event and it’s like no
matter what you do, and cameraphones as well have changed everything. Yeah, it
kind of really-really, mo--- changed things.
I: And I suppose, you were saying earlier on about how ----
people are when you complain about it or when you talk about it, I suppose the
argument is that you make a lot of money and it’s the price you pay.
RP: I think it’s just internet people anyway, I’m also not
entirely sure of the people who have comments on the internet if they actually
are real people. It’s like a machine that makes them. I don’t know anyone who’s
ever done a comment on anything on the internet.
RP: Igen, nagyon boldog voltam ott kint. Biztos más lenne,
ha nem lenne ott a stáb, egy hét után lehet másként értékelném a helyzetet, ha
teljesen egyedül lennék.
I: Furcsává kezdene válni.
RP: Igen. Teljesen egyedül. De nagyszerű volt ott forgatni.
I: És bizonyos módon, nagy filmsztároknál mindig is voltak
rajongók, akik megszállottan üldöznek, szerinted a közösségi média rosszabbá
tette ezt? Valakivel beszélsz, és pár percen belül mindneki tudtni fogja, hogy
hol vagy.
RP: Igen, mindenképp, főleg amikor a twitter nagy dolog
lett. Általában meg tudták mondani régebben, hogy hol leszek, mindegy mit
csináltam, és a kamerás telefonok is változtattak a dolgokon.
I: És ahogy korábban is mondtad, amikor panaszkodsz vagy
csak beszélsz valamiről, gondolom az az álláspont, hogy ez az ára annak, hogy
olyan sok pénzt keresel.
RP: Szerintem ez főleg az internetes embereknél van meg,
abban sem vagyok biztos, hogy akik kommentelnek az interneten, azok igazi
emberek. Mintha valami gép csinálná őket. Nem ismerek senkit, aki kommentelne
az interneten.
I: Do you avoid reading it now?
RP: It’s impossible not to. Literally if someone’s
whispering about you in the next room, you’re gonna listen to it. But at the same
time you kind of, I’m not trying to change anyone’s opinion particularly, which
is what I realized over the years is just like I don’t care. I mean you care
what people are saying, but after someone said that, you don’t actually want
them to like you anyways. You just wanna judge them back.
I: And you’ve had to live out sort of break up of a big
relationship in public. Did that make it worse or is that really not matter?
RP: No I mean, it’s just kind of, yeah, it’s all the same,
your reality is so detached from that, it’s a totally different situation, the
only connection which has reality to it is when a story’s happening, there’s
just more paparazzi around. And so there’s higher intensity to it. But there is
no, like, no one knows anything about you really, and I’ve tried really hard to
make that separation between my love, my real life and my kind of public
person.
I: But because of trying to keep out of being hunted down
the road, I mean, staying in a lot – is it lonely?
RP: I don’t really stay in a lot, but I just go to places
where like don’t allow photographes and stuff. Cause that’s it really, I mean,
if people are just talking about things then it doesn’t matter. It’s all just
made up. There’s just a few places in LA where they genuinley don’t allow
photographes. And I just go there.
I: And you talked about how it would be difficult to live
here, but you’ve also said in the past that you like people who make things,
and that is very difficult in England. You know, friends of you also had to
give up, because it’s so difficult. What do you mean by that?
I: Kerülöd ezeknek az olvasását?
RP: Lehetetlen nem elolvasni. Ha a szomszéd szobában valaki
rólad suttog, akkor hallgatózol. Ugyanakkor nem próbálom senki véleményét
megváltoztatni, és évekig tartott rájönnöm, hogy nem érdekel. Persze, az
érdekel, hogy mit mondanak az emberek, de ha valaki olyat mondott, akkor nem is
akarod, hogy szeressenek téged. Csak te is el akarod ítélni őket.
I: Egy szakítást is át kellett vészelned a nyilvánosság
előtt. Ez nehezebbé tett, vagy számított valamit?
RP: Nem, csak, ugyanakkor, a valóságod annyira távol van
tőled, hogy egy teljesen más helyzetet ad, az egyetlen kapcsolat a valósággal
az, amikor valami történik, akkor sokkal több paparazzi van a házadnál. Ez
nagyítja fel a dolgokat. De nincs, senki nem tud semmit igazából, és keményen
próbáltam különválasztani az életemet attól a személyiségtől, akit látnak.
I: De amiatt, hogy állandóan próbálsz nem szem előtt lenni,
nem magányos ez?
RP: Nem nagyon, csak olyan helyekre megyek, ahol tilos
fényképeket készíteni. Mert olyanokról beszélnek az emberek, amik nem igazán
számítanak. Mind kitaláció. Van pár hely LA-ben, ahol tényleg tilos képeket
csinálni. Csak oda megyek.
I: Beszéltél arról, hogy milyen nehéz lenne itt élned, de azt
is mondtad a múltban, hogy azokat szereted, akik csinálnak valamit, és ez
nagyon nehéz Angliában. A barátaidnak is fel kellett adniuk dolgokat, mert
annyira nehéz. Mit értettél ez alatt?
RP: It’s expensive. That’s why I kind of noticed, you know,
a lot of my friends doing music and stuff and there’s just a, I guess, it’s
only really bad in the entertainment industry, if you’re in LA, everytime you
go out, there is like, there’s someone, it just happens, something’s happening,
whereas, the industry is smaller in London and it’s so expensive to like put on
a gig, or do anything, it’s just difficult to get the ball rolling, I mean,
that’s what I found when I was, I mean, I haven’t been --- for like six years
now. So maybe it’s different. But I did notice that when I was there, and it’s
sad, cause I remember when I was 18, maybe it’s changed, but when I was 18,
there was an energy, and things seemed like you could do things, but then a few
years later it suddenly like just got so expensive, like no one can live in or
get a flat or anything.
I: But do you think it’s time for creativity here (????) ?
RP: 100%. Whenever there’s a new, even in East-London,
East-London, I remember when I was 18-19, you could live there being an art
student or something and now it’s just like you need flats, like a billions of
pounds, everything is billions of pounds. Maybe I just don’t know where the
cool artiellies (???) are now.
I: Thank very much for joining us.
RP: Thank you.
RP: Drága. Ezt vettem észre, nagyon sok barátom zenél meg
ilyenek, és igazából csak a szórakoztató iparban ilyen rossz a helyzet. Ha
LA-ben vagy, ott mindig van valaki, mindig történik valami, egyszerűen
összejönnek a dolgok. Londonban sokkal kisebb az egész ipar, és nagyon drága
összehozni egy koncertet vagy bármit csinálni, vagy csak elindítani a dolgokat.
Ilyennek találtam akkor, de már vagy hat éve volt ez. Most már lehet, hogy más.
De amit akkor megfigyeltem, ami elég szomorú volt, amikor olyan 18 éves voltam,
lehet, hogy már megváltozott, de amikor 18 éves voltam, akkor minden tele volt
energiával, úgy tűnt, hogy bármit meg tudsz csinálni, de aztán pár évvel később
hirtelen minden olyan drága lett, még egy lakást sem tud magának senki
megengedni.
I: De szerinted a kreativitás meg van? (lehet, hogy nem ez a
kérdés)
RP: 100%-ban. Régebben, amikor olyan 18-19 voltam, még
Kelet-Londonban is lehettél akár egy művészeti tanuló is, és most ha szükséged
van egy lakásra, akkor milliónyi fontot kell fizetned, minden több millió
fontba kerül. Lehet, hogy csak én nem tudom, hogy vannak a jó ----.
I: Nagyon köszönöm, hogy eljöttél.
RP: Köszönöm.
