Interjú Robbal, David Cronenberggel és Don DeLilloval

Interjú Robert Pattinsonnal:

Ismerted már Don DeLillo könyvét?

Nem. Olvastam viszont már más műveit, a Cosmopolist először a David Cronenberg-féle forgatókönyv-változatban kaptam meg, és csak utána olvastam a regényt. A forgatókönyv viszont elképesztően hű marad az eredetihez, ami óriási eredmény, hiszen a Cosmopolist nagyon nehéz filmre vinni. Már mielőtt olvastam volna DeLillo könyvét, megragadott a történet ritmusa és a szüntelen feszültség, ami jellemzi.

Mi vonta magára a figyelmedet ezzel a filmmel kapcsolatban?

Kétségkívül Cronenberg! Már túl vagyok pár filmen, és el sem tudtam képzelni, milyen lehet vele dolgozni. Nem csalódtam... Tudtam, hogy képes kreatívan bánni a filmmel, és ez a tapasztalata most is nagyon hasznos volt számára. Úgy tettem le a forgatókönyvet, hogy teljesen átéreztem a hangulatát, éppúgy, mintha egy verset, egy hosszú, titokzatos verset átérez az ember. Általában, egy forgatókönyv elolvasásakor egyből megértem, hogy miről szól, hogy mi a kiinduló- és a végpontja, hogy mi lesz a vége, hiába lehetnek váratlan csavarok és kifinomult lezárások, amelyek meghatározzák a történet lefolyását. A Cosmopolis esetében ez egyáltalán nem volt igaz: minél tovább olvastam, annál kevésbé értettem, hová fejlődhet a cselekmény, miközben egyre jobban elhatalmasodott az érzés, hogy én is a részévé akartam válni ennek a filmnek. Az az érzés, hogy ez a forgatás nem lesz hasonlítható semmihez, egy különleges és egyedi lehetőség lesz.

Amikor elolvasta a szöveget [Cronenberg], elképzelted, milyen lesz?

Egyáltalán nem. Amikor először beszéltem Daviddel, elmagyaráztam neki, hogy semmi előzetes képem nincs a szereppel kapcsolatban, és ő erre azt válaszolta, hogy ez egy jó jel. Azóta nagyon sok kérdést feltettem, és hagytam, hogy a szöveg progresszíven és szervesen teljesedjen ki, változó vizuális megjelenésekkel, amelyek a filmet alakíthatják. Nagyon életteli folyamat volt, habár a forgatás első hete során még mindig értetlenül álltunk azelőtt, hogy mennyire képest előrelátni mindent a forgatás végéig. Minden nagyon elbűvölt, mintha a filmet lépésről lépésre modellezte volna le.

Most, hogy kész van, a film mennyire távolodott el a forgatókönyvtől? Vagy épp ellenkezőleg, hű maradt a leírtakhoz?

Ezt nehéz megmondani, a film több, különböző szinten mozog. Eddig kétszer láttam. Először lenyűgözött a humoros oldala: mindenki tudta, mi fog történni a vásznon, a hangvétel mégis idegennek tűnt. Másodszorra már lekerült annak a súlya a vállamról, hogy én is benne voltam a filmben. Ez két magánvetítés volt, hogy teszteljék a közönség reakcióit, amelyek a mosoly és az idegesség között változtak. A komplexitásának ismerete ellenére is meglepődtem, mennyire széles skáláját tudta kihozni az emberekből a film.

Szerinted ki Eric Packer? Hogy írnád le?

Számomra Eric egy olyan személy, aki egy másik világban él, mintha másik bolygóra született volna, és most próbálja kideríteni, milyen itt az élet. Egyszerűen szólva, Packer nem érti meg, hogy működik a világ.

Azért a tudása elég volt ahhoz, hogy egy vagyont szedjen össze.

Igen, de nagyon elvont úton. A bankárság, a brókerkedés és a spekulációk számára nincsenek kapcsolatban egymással. Ha ezeket együttvéve nézzük, akkor Packer nem egy banki specialista. Ha valami, akkor az nagyon ritka dolog, valami nagyon rejtélyes és mély dolog, hogy valaki a banki algoritmusokat egyfajta varázslatként kezelje. A filmben, ahogy a könyvben is, látható, hogy Packer hozzáállása az adatok változásához olyan, hogy úgy mutatja meg a jövőbeli alakulásukat, hogy nem veszi figyelembe a jelenbéli állapotot. Lehet, hogy ez az ember lát valamit a világ összefüggéseiből, de csak egy elvont és különleges tükörben.

Ezt mennyire kellett Cronenberggel tisztázni?

Egy kicsit. Tetszett neki, amikor a megmagyarázhatatlanra kerestem a választ. Különösen tetszett neki, amikor elkezdtem rimánkodni anélkül, hogy tudnám, mit csinálok, és amint rájött, hogy éppen létrehozok egy ok-okozati összefüggést, teljesen lefagytam. Nagyon különös rendezési módszere van, amelyet teljesen az érzésekre épít az ötletek helyett.

Hogyan készültél a szerepre?

David nem szereti a teszteket. Nem beszéltünk sokat a filmről, mielőtt elkezdtük forgatni. A készítés során csak a helyszínen találkoztam a többi színésszel, és csak ott fedeztem fel, hogy milyen is Eric Packer limuzinjában megjelenni. Ez nagyon jó dolog volt. A forgatás kezdetétől fogva úgy éreztem, hogy én élem végig a szerepet és része vagyok a gépezetnek: mindig ott voltam, ez lett az otthonom és vendéglátóként fogadtam a többieket, akik vendégként is járultak oda, miközben én úgymond, a trónomon maradtam. Olyan érzés volt, mintha egy bársonyos környezetben élnék, ami számomra eléggé kényelmes, és mindenki másnak alkalmazkodnia kellene ehhez a világhoz.

Voltak ötleteid a karakter megjelenésével, öltözködésével kapcsolatban?

Igen, fontos volt, hogy Packer teljesen semleges külsejű legyen. Tudatosan próbáltuk elkerülni az üzletemberekre jellemző vonásokat és stílusjegyeket. Az egyetlen eldöntendő kérdés az elején viselendő napszemüvegre vonatkozott. Felpróbáltam néhányat, nem márkás, sablonos darabokat, amelyek semmit nem mondanak el a viselőjéről.

Milyen volt a forgatókönyv szerinti sorban felvenni a jeleneteket?

Szerintem ez nagyon fontos volt, mert egy összegző hatást fejtett ki, amelyik meghatározta az egész film menetét. A forgatás elején senki nem tudta, milyen lesz a végén a hangvétel... talán esetleg David, de ő sosem sugallt semmit. A stáb számára a filmről szóló kép, amelyet Packerként felépítettem, megmutatott valamennyit a főszereplő lelkivilágáról. Ezalatt el kellett kapni Packer életének a lényegét, miközben az darabokra hullott.

A szerep egyik érdekessége, hogy egymás után a főszereplő sorra, külön más és más szereplőkkel találkozik. Milyen volt ez?

Amikor aláírtam a szerződésemet, akkor az egyetlen másik leszerződtetett színész Paul Giamatti volt, akit már korábban is nagyon nagyra becsültem. Utána csodálatos és egyben ijesztő is volt látni, ahogy Juliette Binoche, Samantha Morton és Mathieu Amalric átváltoztak a szerepük szerinti személlyé. Mindannyian más tónust képviseltek, pedig ez nem volt könnyű abban a rövid időben, amennyit David kért tőlük. Máshogy kellett játszani, a környezetnek kellett vezetnie a játékot. Én addigra már benne voltam a Cosmopolis világában egy ideje, de nekik hozzá kellett szokni ahhoz a hangvételhez és fel kellett venniük a film ritmusát. A forgatás során Juliette Binoche is élénken bekapcsolódott a filmezésbe, különféle, színészi játékkal kapcsolatos elképzelésekkel, amelyeket aztán meg is valósítottak.

Ez azt jelenti, hogy különböző színészi játékokat láthatunk, amelyeket a színészek eltérő nemzetisége okoz? Vagy a színészeknek meg kellett felelniük a Cronenberg által elképzelt víziónak?

Különböző érzések vannak, és szerintem David nem is kért többet. Paradox módon ezt a sokszínűséget kihangsúlyozza, hogy a megjelenő hírességek az egy Mathieu Amalric kivételével mind állítólag amerikaiak. A sokféleséget New York köti össze, ahol mindenki mintha máshonnét jött volna, és ahol sok ember anyanyelve nem az angol. Persze a filmnek nem célja, hogy realista vonásokat hordozzon: New Yorkban játszódik, de sosem ragaszkodik kizárólag a városhoz, mint helyszínhez. A különböző háttérrel rendelkező színészek is tükrözik azt, amit a város nyújt háttérként, és ez is hozzátesz a Cosmopolis különleges és elvont világához.

Ehhez a szerephez volt valami példaképed, vagy egy színész, aki inspirált?

Épp ellenkezőleg. El akartam kerülni bármiféle hivatkozás lehetőségét is. Nem akartam, hogy a Cosmopolis közönségének egy Wall Street-en játszódó másik film jusson eszébe, a gazdaság világa a gazdag bankárokkal. Meg kellett találni a saját hozzáállásomat ahelyett, hogy mások munkájára vagy hozzáállására támaszkodjak.

Volt Cronenbergnek valami különleges kérése hozzád?

Ragaszkodott hozzá, hogy az utolsó hangig kövessük az írott forgatókönyvet, a párbeszédeknek ugyanúgy kellett zajlaniuk. Nem tűrt semmi eltérést. A történet jórészt a sebességen alapul, és óvatosnak kellett lenni a szavakkal. David hozzáállása azonban nagyon pozitív volt, kevés volt a megszakított jelenet, és ez már szinte ijesztőnek tűnt. Paul Giamatti egyszer éppen, hogy megérkezett a helyszínre, ahol egy monológot kellett elmondania egy szuszra, és David szünet nélkül tudta felvenni. Lenyűgözött Paul játéka és David felkészültsége és figyelme.

Jó volt így dolgozni és szigorúan ragaszkodni a leírt párbeszédekhez?

Ez olyasmi volt, amilyet még nem csináltam korábban, és egyben ez volt az egyik oka annak, hogy vállaltam a szerepet. Sosem volt még ilyen ezelőtt, általában a forgatókönyv meghatároz egy követendő vonalat, és minden színész hozzátesz valamit, maga is formál a játszott szerepen. A korábbi filmjeimben a párbeszédek rugalmasak voltak. Ezúttal a játék jobban hasonlított a színházra: aki Shakespeare-darabot rendez, az nem fog változtatni az irányokon.

Valahogy a limuzin kicsit egy színpadra hasonlít.

Természetesen. És mivel ez a keret sokféle jelenethez nyújt hátteret, mindig készen kell állni, hogy másképp nézzük a helyszínt. A korábbi évek színészete után ott találtam magam, hogy meg kellett tanulnom újra az összes viccet. Folyamatos feszültségben forgattam, óvatosnak kellett lenni, de mindig tudatában lenni annak, hogy jobb és jobb lesz az eredmény. Hiába kellett remeteként élnem a forgatás során – tökéletesen tudom a szövegemet, minden nap tucatnyi oldalt tanultam meg és csak ez a film járt a fejemben – megérte a fáradság: jó érzéssel fejeztem be a munkát, nem úgy, mint a legtöbb forgatáson, ahol mindenfelé megoszlik a figyelem.

Mi volt a legnehezebb a forgatáson?

A legzavaróbb az volt, hogy a szereplő nem fejlődik tisztán a történet során, nem követ kiszámítható útvonalat. Valójában Packer fejlődött, a pokolból nőtt ki, de ez nem olyasmi, amit a közönség általában lát. David mindent az irányítása alatt tartott. Sosem dolgoztam még olyan rendezővel, aki ennyire odafigyelt volna a filmjére, minden egyes részletre, és aki ennyire felelős lett volna minden egyes lépésért. Először még zavarónak tartottam, aztán apránként, ahogy egyre jobban kezdtem bízni benne, rábíztam magam.

Interjú David Cronenberggel

Ismerte Don DeLillo regényét?

Nem, sosem olvastam. Juan Paulo Branco és a fia, Paul javasolták, hogy vigyem vászonra. Paulo azt mondta: „A fiam szerint egyedül te lennél képes ezt képen ábrázolni.” Ismertem DeLillo más könyveit, és tudtam, hogy Paulo már sok remek film producere volt, végül azt gondoltam, érdmes vetni rá egy pillantást. Ez nagyon szokatlan volt számomra, mert általában ők fogadják el azokat a projekteket, amiket én javaslok, de a két ajánló tényező oda vezetett, hogy megfontoljam a Cosmopolist és elolvassam. Két nappal később, miután elolvastam, felhívtam Paulot és azt mondtam, benne vagyok, megcsinálom.

Ő akarta, hogy ön írja meg a forgatókönyvet?

Igen. És tudja mit? Megcsináltam hat nap alatt. Ilyet még sosem csináltam korábban. Gyakorlatilag leültem a számítógép elé és begépeltem az összes párbeszédet, ami a könyvben van, módosítás vagy hozzáadás nélkül. Ez három napig tartott. Amikor befejeztem, feltettem magamnak a kérdést: „Elég lesz ez egy filmhez?” A válasz az volt: „Szerintem igen.” A következő három nap alatt kitöltöttem a párbeszédek közötti űrt, és kész volt a forgatókönyv. Elküldtem Paulonak. Először nem tetszett neki, aztán lábra állt és elkezdtük a forgatást.

Mi győzte meg afelől, hogy a könyvből filmet lehet rendezni?

A remek párbeszédek. DeLillo amúgy is híres a párbeszédekről, de a Cosmopolis ebben kiváló igazán. Vannak filmek, amelyeket Pinter-szerűnek lehetne nevezni, Harold Pinter után, de ezt hívhatjuk nyugodtan DeLillo-szerűnek. Pinter remek szövegíró és több, mint figyelemreméltó a képessége a párbeszédek megkomponálására egy regényben, de nem éri fel DeLillo munkáinak a kifejezőkészségét.

Mi a véleménye DeLillo világáról?

Olvastam pár könyvét: a Librát, az Underworld-öt, a Dog runningot... nagyon szeretem a műveit, bár nagyon amerikaiak. Én nem amerikai vagyok, hanem kanadai. Ez nem egy kis különbség. Az amerikaiak és az európaiak szerint a kanadaiak az amerikaiak tanultabb és kicsit kifinomultabb változatai, de ez ennél bonyolultabb dolog. Kanadában nem voltak forradalmak, rabszolgaság, polgárháború. Nincsenek felfegyverzett civileink, csak a rendőrség és a hadsereg viselhet fegyvert. Közösségi emberek vagyunk és megvan az a társadalmi akarat, hogy mindenkinek legyen egy minimális bevétele – így aztán az amerikaiak minket szocialista országnak látnak. Más világból érkeztem, mint amiben DeLillo könyvei játszódnak, de megértem az Amerikáról szóló vízióit és összhangba tudok kerülni vele.

A könyv és a film is New Yorkban játszódik, de mindkettő mintha más várost adna. A könyv részletesen ábrázolja a várost, míg a film egy absztrakt képet mutat.

A regényben Eric Packer limuzinja Manhattan-en vonul keresztül, keletről nyugatra a 47-ik utca mentén. Sok helyszín azonban már nem létezik, és New York egy képzelt hellyé vált. A filmben New York sokkal lenyűgözőbb, mert csak Eric Packer képzeletében létezik. Az ő városképe meglehetősen elszakad más emberek valóságától, nem érti a várost és a lakóit. Ezért úgy éreztem, hogy jogos lenne egy elvontabb képet venni a városról, annak ellenére, hogy az igazi New York is látható lenne egy száguldó autó ablakain keresztül.

A könyv megírása és a film elkészülte között majdnem egy évtized telt el. Gondolt arra, hogy ebből származhatnak problémák?

Nem, a regény meglepően profétikus. Amíg mi forgattunk, kiderült, hogy a valóságban sokminden megtörtént azóta, Rupert Murdoch kapott egy tortát a képébe, és a Wall Street elfoglalása is lezajlott közben. Hogy aktuális legyen a történet, alig kellett pár dolgon változtatni: talán az egyetlen szembeötlő különbség, hogy jen helyett a jüant használtuk. DeLillo nagyon érzékenyen figyelte az eseményeket és nagyon jól vázolta, hogy azok hová fejlődhetnek. Kimondhatjuk, hogy míg a könyv látnoki, a film nagyon is kortárs mű.

Másképp olvas egy könyvet, ha tudja, hogy film készül belőle?

Igen, természetesen. Még akkor is, ha sosem jutott eszembe egy könyv olvasása közben, hogy filmet kellene csinálni belőle. Legalábbis számomra. Sokat olvasom, mert szeretek elmerülni az olvasásban, és azon gondolkodni, hogy hogyan lenne ebből jó film, tönkretenné az olvasás élvezetét. A Cosmopolis esetén azonban egyszerre két szerepet játszottam. Az egyik a hagyományos elmerülős volt, a másik pedig a rendező, aki már gondolkodik azon, hogy lesz-e a könyvben elég anyag egy filmhez. Amikor valaki egy könyvet készül adaptálni, meg kell lennie az összhangnak a két alkotó között, jelen esetben DeLillo és közöttem (de a múltban ez igaz volt Ballardra és Stephen Kingre). Átvitt értelemben ez olyan, mintha gyereket várna az ember. Két ember kell hozzá, és végül a film is olyan lesz, mint egy fiú, aki hasonlít a szüleire. Ez afféle folytatása a marxista dialektikának: a Cosmopolist én úgy kezeltem, ahogy szerintem Marx nem kezelte a Kommunista Kiáltványt, amikor megszületett a „kísértet járja be a világot”.

Csak ebben az esetben nem Európáról van szó, hanem az egész világról.

Persze. Most először kellett foglalkoznom egy nagyon fontos dologgal, amivel eddig nem foglalkoztam: a pénzzel. A pénz hatalmával, azzal, hogy hogyan formálja a világot. Hogy kellő alapossággal közelítsem meg a kérdést, nem kellett kiterjedt kutatással töltenem az időt a világ pénzpiacairól és szereplőiről, akik folyamatosan jelen vannak a tévében, a dokumentumfilmekben és az újságokban. Úgy viselkednek és úgy beszélnek, ahogy DeLillo is megírta, mindannyian kis Eric Packerek. Számomra a Marxra való hivatkozás nem véletlenszerű. A Kommunista Kiáltványban Marx a modernizmusról beszél, egy olyan korszakról, ahol a kapitalizmus olyan kiterjedést ér el, ahol a cég már gyorsabban halad, mint az emberek, akik viszik, és végül az instabilitás és bizonytalanság fog uralkodni. Akkor 1848-at írtak, de a valóság az, ami a filmben is megjelenik. Kíváncsi vagyok, hogy Karl Marx belegondolna-e mindebbe, ha látná a világot, amit megjósolt.

Mire gondolt, amikor a párbeszédek közötti űrről beszélt?

Három nap után úgy éreztem, hogy a párbeszédek afféle limbót járnak. Ki kellett találni, hogy fognak beférni a limuzinba. Alaposan meg kellett vizsgálni a szöveget és válaszolni kellett a következő kérdésekre: hol van Eric? Hová megy? És a többiek? Mi történik az utcán? Milyen környezetben történik a tortás támadás? És így tovább. Aztán jöttek a gyakorlatias dolgok, a beállítások és a tárgyak, amelyek szintén meghatározóak a filmben. Még sosem írtam forgatókönyvet másik rendezőnek, mert amikor írok, akkor a saját rendezésemre gondolok. Számomra egy forgatókönyv egy terv, amelyet ki kell osztani a csapatom tagjainak és a szereplőknek, egy szolgálati eszköz. Így időről időre át kell gondolnom, és a megfelelő információval el kell látnom a tervezőket, a helyszín összerakóit, a jelmezeseket és persze meg kell vizsgálnom minden kívánságom gazdasági oldalát is.

A változtatások között szerepel az is, hogy volt a könyvben egy jelenet, ahol Eric Packer egy filmforgatáson találja magát.

Igen. Ahogy elolvastam, egyből az jutott eszembe, hogy ez az egész nem is történik meg, csak Packer képzeletében. Nem hittem el azt, ami a szemem előtt megjelent, és elképzeltem, hogy forgatni fogok egy jelenetet, ahol meztelen testek hevernek New York egyik utcáján. Általában gyanakvással fogadom, amikor egy filmben egy másik filmből vett dolgok jelennek meg, ennek csak akkor szokott értékelhető szerepe lenni, ha van szerepe a történet szempontjából. Ez azonban egy komoly vágás lett, ugyanúgy, mint a hajléktalan asszony, akivel Packer akkor találkozik, amikor visszafelé autóznak a rave buliból. Ezt a jelenetet leforgattuk, de átgondolva annyira lehetetlen és művi lett volna a helyzet, hogy végül kimaradt.

Ezzel kapcsolatosan kimaradtak azok a fejezetek is, amikor Benno Levin megjelenik a történet során, kivéve a végét.

A filmen nem működött volna. Hangalámondásra lett volna szükség, vagy hasonló trükkre, és ezek ritkán jönnek jól össze. Elhalasztottam minden találkozást Levin és Packer között, egészen a hosszú zárójelenetig, ami 20 perc lett. Húsz percnyi párbeszéd! Ez is egy olyan döntés volt, amit filmkészítés közben meg kell néha hozni, mert bár le van írva minden, sosem tudhatjuk, mit sikerül leforgatni belőle. Gyakran megkérdezik, hogy amit csináltam, az megfelel-e az elvárásaimnak, de rá kellett jönnöm idővel, hogy nincsenek elvárásaim. Abszurd lenne részletesen felépíteni valamit, aztán szorosan követni: a készítés során rengeteg dolog felmerülhet, ami teljesen felborítja a forgatókönyvet. Ezért nem működik a storyboardokkal sem: onnantól kezdve azt akarják majd megvalósítani, amit lerajzoltak nekik. Ez pedig nem az én mozivilágom. Folyamatosan meg kell engem lepni, önmagamnak is és a körülöttem lévőknek is. Ugyanakkor én is meg akarom lepni a színészeket és Peter Suschitzkyt, az operatőrt, aki már 1987 óta dolgozik velem. Így sokkal élvezetesebb dolgozni.

Hogy választotta ki a helyszínt?

Különös, de a 47-ik utca New Yorkban nagyon hasonlít Toronto néhány utcájára. Átdolgoztuk a helyszínt és belevittünk néhány elemet, ami emlékeztet New Yorkra, más helyszíneket egy az egyben Torontóból vettünk, ahol a beltéri jeleneteket is forgattuk. Mivel nem tudtunk egy igazi limóban forgatni végig, néhány jelenetnél újra kellett építeni a helyszíneket a stúdióban, hogy nagyobb mozgásteret nyerjünk. Így ami az ablakon túl látszik, az többnyire vetített kép. A legfontosabb viszont, hogy a limuzint ne egy autónak képzeljük, hanem inkább mentális térnek: aki beszáll a kocsiba, az belép Eric Packer világába. Ez számít.

A limuzinban előfordul a „proustata”. A szó több fordításban is megjelenik, például a franciában.

Igazán? Benne van a könyvben, ez egy neologizmus, amelyet DeLillo alkotott meg, utalás Proustra és a parafával borított szobájára. DeLillo találta fel a „proustare” szót is. Nem biztos, hogy mindenki érteni fogja az utalást, de nem akartam megmagyarázni az eredetét, ezzel is teret engedve a kíváncsiságnak, de egyúttal a figyelem elterelésének is. Míg a jármű kívülről egy átlagos limuzin, a belseje, ahol Packer megjelenik, jelentősen eltér az általánostól: a szék, amelyben ül, magasabban van, mint a többi, és ez a szimbóluma a hatalomnak. Sok egyéb részletet a könyvből vettem, mint például a márványpadlót.

A könyvben vannak képek, amelyben Packer kivetíti maga elé a jövőt. Ezek között a végén szerepel az is, hogy látja önmagát, holtan, a karórája tükrében. A filmben ennek végül semmi nyoma.

Ezeket a jeleneteket is leforgattam, de a gondolat végül hamis, művi lett. Számomra csak időhúzás lett volna: ha bemutatom Eric Packer látomásait, és a szereplő részévé teszem ezeket, akkor valamit tennem kellett volna a holttérrel, ami létrejön. A jövővel kapcsolatos várakozások közül egyetlen mondatot hagytam meg, ami összeköthető a milliárdos Packerrel: „Miért nem látok dolgokat, amik még nem történtek meg?”

Hogyan választotta ki a színészeket?

Először is, ahogy a Veszélyes vágy esetén is, a kiválasztott szereplők nem azok, akiket eleinte elképzeltem. A Cosmopolis esetén a főszereplő először Colin Farrell lett volna, a felesége, Elise pedig Marion Cotillard. Farrellt viszont akkor már kötötte egy szerződése, Marion Cotillard pedig terhes volt. Így megváltoztattam a forgatókönyvben is szereplő képet, ami egy nagyon fiatal főhőst írna elő – a regénnyel összhangban – és így a feleségnek is fiatalabbnak kellett lennie. Úgy véltem, hogy így jobb lehet. Az igazi probléma az volt, amikor a főhős nevéhez érkeztek a pénzügyi támogatással kapcsolatos szerződés megkötésekor. Szerencsére, ez nem rám tartozott.

Egyből Robert Pattinsonra gondolt?

Igen. Érdekesnek találtam őt az Alkonyatban, habár az a munka egészen különleges megítélés alá esik. Láttam a Little Ashesben és az Emlékezz rám!-ban, és meggyőzött, hogy ő lesz az én Eric Packerem. Nehéz szerep, minden jelenetben ott van, és ne képzelje senki, hogy valaha is készítettem olyan filmet, ahol a színész mindig jelen van. A színész kiválasztása ösztönbéli kérdés, nincsenek szabályok és utasítások.

Ehhez a filmhez összegyűjtött sok olyan embert, akivel már korábban együtt dolgozott. Peter Suschintzky mellett elhívta Howard Shore-t aki az összes filmjéhez írta a zenét a 33 évvel ezelőtti Porontyok óta. Ennyire különleges az igénye a zenére?

Howard Shore az első ember volt, akinek elküldtem a forgatókönyvet. Két jellegzetessége volt a történetnek: először is, a sok ének, amelyek már a regényben is megjelennek, másodszor a nagyszámú párbeszéd, amelybe a zene nem tolakodhat bele, mindig a háttérben kell maradnia. Olyan zenére volt szükségem, amelyik észrevétlen marad, mégis pontosan rámutat a történet fordulópontjaira. És persze ott volt a dal, amelyet DeLillo rappere énekel. Howard együtt dolgozott a Metriccel, egy kanadai együttessel, ahol az énekesnő, Emily Haines éppen olyan lágyan használja hangszerként is a hangját, amilyenre nekem éppen szükségem volt.

Ragaszkodik a tényhez, hogy a szereplőknek követniük kell a forgatókönyvben leírtakat szóról szóra.

Igen, megismétlem. Lehet csinálni olyan filmet, ahol a színészeknek teret hagynak a rögtönzésre. Sok sikeres rendező él is ezzel a lehetőséggel, de nekem mások a szempontjaim. Nem hiszem, hogy a színészeknek kellene írniuk a párbeszédeket. Még kevésbé igaz ez akkor, amikor az a célom, hogy a szöveg pontosan egyezzen azzal, amit DeLillo leírt. Ettől még a színészeknek sok terük maradt a rögtönzésre forgatás során, ők határozták meg a hangsúlyt, a ritmust, a lendületet. Érdekes még a Pattinsonnal szemben támasztott követelmény. Mivel számos színésznek kell beszállnia mellé a limuzinba, neki mindegyiküknek a játékához igazodnia kellett.

A filmet időrend szerint forgatta le?

Amennyire lehetséges, igen. A limuzinon belüli jelenetek mind sorban lettek leforgatva. Amikor Paul Giamatti megérkezett a helyszínre, a film már majdnem kész volt, és akkor forgattuk le a zárójelenetet. Néha volt pár technikai nehézség, de sikerült jobban odafigyelnem a történetre, mint a korábbi filmjeimnél. Ahogy a történet egy nap alatt kibontakozik és komplex fejlődésen megy keresztül, különösen hasznos volt az időrendben való forgatás.

Interjú Don DeLilloval:

Hogy fogadta a Cosmopolis megfilmesítésének a hírét?

Semmi közöm nem volt hozzá. 2007-ben Paulo Branco meghívott Portugáliába, az Estorili Fesztiválra, amelyet ő rendezett. Szereti, ha olyan emberek ülnek a zsűriben, akik nincsenek közvetlen kapcsolatban a filmes világgal: írók, festők, zenészek. Összegyűlni és a filmekről beszélgetni nagyon kellemes így, és egy beszélgetés során felmerült, hogy tervben volna a Cosmopolis megfilmesítése, amelyet a fia, Juan Paul talált ki. Már előzetesen megszerezte a jogokat, és én, mivel ismertem a produceri múltját és a számos neves rendezőt, akit megnyert a filmeknek, igent mondtam. Amikor felsoroltuk a lehetséges rendezőket, Juan David Cronenberget javasolta, és Paul is igent mondott rá, innentől kezdve minden nagyon gyorsan történt.

Olvasta a forgatókönyvet?

Igen, természetesen. És elképesztően közelinek találtam a regényhez. Persze, Cronenberg kivágott pár jelenetet a filmből, amelyek talán nem működtek volna, de hű maradt a regényem eredeti szellemiségéhez. Amikor elolvastam, amit alkotott, tisztán éreztem, hogy ne mondjak és ne csináljak semmit, mert a Cosmopolis egy Cronenberg-film lett. Egyszerre az én regényem és az ő filmje, nem akartam beleszólni a munkájába. Tavaly márciusban aztán láttam a kész filmet New Yorkban, és teljesen lenyűgözött: sokkal többet nyújtott, mint amit el tudtam képzelni. Tetszett az eleje, a főcím: rendkívüli ötlet volt úgy felhozni a szereplőket, hogy utána Jackson Pollock és Rothko kivégzi őket. A zárójelenet Robert Pattinsonnal és Paul Giamattival is szenzációs.

Soha nem gondolt egy adaptáció lehetőségére?

Az évek során számos megkeresést kaptam egyik-másik könyvemmel kapcsolatban, de ezekből végül nem lett semmi. Később azt gondoltam, hogy a Cosmopolist nagyon nehéz filmre vinni, mivel a cselekmény nagyrészt egy autóban játszódik, és ez nem a filmvászonra való. Utána azért át kellett gondolnom, hogy sikerült Cronenbergnek olyan jeleneteket forgatni a limóban, amelyeket máshová tettem. Itt különösen a Juliette Binoche-sal való jelenetre gondolok.

A regényei szinte paradoxonok: tele vannak filmes utalással, mégis szinte lehetetlen filmre vinni őket.

Így igaz, de nem tudom megmagyarázni, miért. Mindig azt hittem, hogy a Librát vagy a Fehér zajt könnyű átültetni, aztán kiderült, hogy mégsem. Nem tudom, miért. Bármelyik esetben nehéz elvárni, hogy forgatókönyvet vagy adaptációt írjanak belőle.

A regényeiben a mozi mindig jelentős szerepet játszik, bár kevés a konkrét film, vagy rendező megnevezése. Úgy látszik, fontosabb a mozi maga, mint a szerepek vagy modellek, akiket sugall.

Ami számít, az érzés, amelyet mások más filmekhez hasonlítottak. Bronxban nőttem fel, westernfilmeket néztem, musical-eket, gengszteres filmeket. Abban az időben nem tudtam, mi az a film noir. Utána Manhattan-be költöztem, néztem Antonionit, Godard-t, Truffaut-t, a legnagyobb európai rendezőket, és a japán Kuroszavát. Hatalmas felfedezés volt, a filmjeik jelentősége összehasonlítható volt a legfontosabb könyvekével. Sokan úgy hiszik, hogy 1960-ban azért léptem ki az akkori munkahelyemről, egy reklámügynökségből, hogy megírjam az első könyvemet. Ez igazából nem igaz: azért léptem ki, hogy minden délután el tudjak menni moziba. Csak ezután gondolkodtam el azon, hogy írni kezdek.

Aztán megírta az Americana-t, egy férfi történetét, aki elhagyta az állását a médiában, hogy filmet készítsen.

Pontosan. Azóta, hogy New Yorkban éltem, rájöttem, hogy néhány filmet egyszerűen nem vetítettek semelyik másik moziban az Egyesült Államokban. Az életemben később Görögországban találtam magam, három évig éltem ott, és kifogytam a filmekből: nem sok jó filmet mutattak ott be, és egyre jobban hiányzott. Azóta folyamatosan figyelem a filmek világát és végül Tarr Bélától A Torinói ló, Terrence Malicktól az Élet fája, és a Melankólia Lars von Triertől váltak mérföldkővé számomra.

A regényeiben nem csak filmes hivatkozások vannak, hanem megtalálható valami a mozi mesemondásából is. Például az Underworld eleje egy kisebb filmes jelenetnek is megfelel.

Ez azért van, mert amikor írok, látnom kell, hogy mi történik. Még akkor is, ha csak két ember beszélget egy szobában, nem elég megírnom a szövegüket. Látnom kell a helyszínt, megértenem a beszélgetőket, ahogy ott ülnek, tudnom kell, mit viselnek és így tovább. Sosem gondoltam bele a saját szükségleteimbe egészen mostanáig, de a legújabb könyvemben a főhős sok időt eltölt azzal, hogy filmeket néz egy nagy képernyőn. Jól elvagyok az elvont írással, bölcsnek tűnő történetekkel: látnod kell, hogy mit írtam le, és nekem is látnom kell.

Olasz-amerikai családból származik. Érzett már közösséget azokkal a nagy olasz-amerikai rendezőkkel, akik a hetvenes években dolgoztak és akik önnek kortársai?

Imádtam az Aljas utcákat. Bronxban és Manhattanben nőttem fel, és a Scorsese-féle Little Italy-t is ismerem, de mindenhol ugyanazt a nyelvet beszélik, mindenkinek ugyanaz a kiejtése és mindenki ugyanúgy viselkedik. Nem is kell mondanom, hogy már akkor is ismertem a lázadó, bajkeverő alakokat, mint Robert De Niro karaktere. Ahhoz viszont, hogy a filmes dolgokban visszanézzünk, tovább kell menni az időben. Nagyon fiatal voltam, amikor láttam Martyt, a félénk Delbert Mann életét, aki Bronxban játszott, ugyanazon a környéken, ahol én is felnőttem. A filmet Manhattanben vették fel, én és még hét srác elmentünk megnézni. A nyitójelenet az Arthur Avenue-n éppen a mi utcánkban volt. Felismertem a helyeket, a boltokat, amelyek az én világomhoz is tartoztak, és ez fantasztikus élmény volt. Tehát sosem gondoltam, hogy valaki ott képes lesz filmet forgatni.

Mi volt a reakciója, amikor megtudta, hogy David Cronenberg rendezi a regénye feldolgozását?

Örültem. Néhány korábbi filmjéről lemaradtam, de később mindet megnéztem. Különösen tetszett az Ütközések, az eXistenZ, és persze az Erőszakos múlt. Amikor megtudtam, hogy kiválasztotta a Cosmopolist, arra gondoltam, hogy ez vajon olyan anyag-e, amilyennel dolgozni szokott, és arra jutottam, hogy talán lesz lehetősége valami újat alkotni. Abban biztos voltam, hogy ő lesz képes arra, hogy megfelelő vizuális hatása legyen a filmnek, amellyel mindenkit meglephet, beleértve engem is. Nem tudtam, hogyan fogja megcsinálni, de azt tudtam, hogy semmi nem lesz hagyományos.

Látta a Cronenberg-féle Meztelen ebédet?

És milyen remek! Pontosan az a fajta meglepetés, amilyet a Cosmopolisra is reméltem.

Mikor találkozott Cronenberggel?

Ő is ott volt Estorilban, ennek kapcsán találkoztunk. De a közhittel ellentétben, miután sokat beszéltünk a filmes feldolgozásról, inkább ki akartam maradni a filmből. Egy kicsit beszéltünk arról, hogy főleg Torontóban forgatnak, és arról, hogy a kiszemelt színész a fő szerepre nem ér rá. Amikor meghallottam, hogy Paul Robert Pattinsont válaszotta, arra gondoltam, hogy a tizennégy éves unokaöcsém végre más szemmel néz majd rám.

Járt a forgatáson?

Nem. Meghívtak, de nem volt lényeges a jelenlétem. Számos alkalommal jártam már filmforgatásokon, és untam őket. Az idő nagy részében csak várakoztam.

Ha már a helyszníről beszélünk, nem érzi gondnak, hogy a filmet nem New Yorkban forgatták? Nagyon sok utalás van a könyvben a városra.

Ami számít, az a limuzinban történik. Ez egy önálló világ, számos külső behatolással, látogatókkal és mérges tömeggel. Ez számít. Továbbá az, hogy nem New Yorkban forgattak, a filmet egy általánosabb, szélesebb megközelítésűvé teszi, azt sugallva, hogy a történet bármelyik jelenkori nagyvárosban játszódhatna.

A könyvet 2003-ban adták ki. A film 2012-ben jelenik meg. Nem aggódik afelől, hogy az eltelt idő miatt nehezebben értik majd meg az üzenetét?

Nem. Amikor befejezték a forgatást, akkoriban született az Occupy Wall Street-mozgalom, és ez egy meglepő egybeesés, mert éppen összeköthető azzal, ami a filmben is történik. A filmben Vija Kinski mondja Packernek, a főnökének, hogy a tüntetők szorosan kapcsolódnak a Wall Streethez és annak eseményeihez, és a kapitalizmushoz, és éppen, hogy segítik felfrissíteni és csúcsra járatni a rendszert. Egyfajta módon segítenek a Wall Streetnek újra meghatározni önmagát egy szélesebb kontextusban és egy nagyobb világban. Szerintem éppen ez történt az Occupy Wall Streettel is. Nem változtatott meg semmit, nem csökkentette a csillagászati jutalékokat, amelyeket a vállalatvezetők leakasztanak, de segített abban, hogy ugyanezek a vezetők alternatív megoldásokat keressenek.

Mi volt a reakciója, amikor először látta a filmet? Talált valamit, ami nem volt benne a regényben?

Lenyűgözött a film. Vannak benne vicces jelenetek is, és különösen jó a finálé, amely a filmet egy felsőbb szintre emeli. Ami Packer és Benno Levin között lezajlik, azt a kölcsönös tisztelet jellemzi a könyvben is, de ez sokkal érzékletesebb Cronenberg filmjében. David jól tette, hogy kivágta Benno két korábbi megnyilvánulását, amelynek volt értelme a könyvben, de nem mutatott volna jól a vásznon.

A párbeszédek majdnem végig öntől vannak. Milyen ezeket hallani a moziban?

Ez a legfurcsább. A papírra vetett szavaim saját magamat jelentik, csak egy másik életben. Írtam egy rövid kis szösszenetet, amely Packer és a Juliette Binoche által játszott szereplő között zajlik, amelyet most hallva olyan volt, mintha még sosem ismertem volna, és csak most értettem meg a lényegét.

A regény egyik legfontosabb eleme, ahogy tárgyakat és a rájuk utaló szavakat lassan idejétmúlttá, elhagyatottá teszi. Packer folyamatosan kérdezi, „ilyesmi még létezik?” „Mire használjuk ezt a szót?”

...igaz. A regényben Packernek különös időérzéke van, mintha kivetítené maga elé a jövőt és látná, mi történik utána. A filmből ez a látásmód eltűnt. Komolyan figyeltem az időt, és azt, ahogy az időhöz való hozzáállásunk megváltozik, amikor a pénz alakítja. Azt mondják, az idő pénz, de a Cosmopolis látásmódja szerint a pénz idő. Ez viszont már megjelenik a filmben, csak másképp kezelik.

Az ön neve is megjelenik a stáblistán, egy ének tartalmazza a filmben.

Igen, feltűnt. Azért van, mert én írtam egy dalt a rappernek a könyvben, és ezt a filmben is felhasználják. Ez új karriert indíthat be számomra, mint rap-szövegírót. Nem is lehetnék büszkébb.

Interjú Declan Donnellannal és Nick Ormeroddal

Interjú

NO: Az én igazi terepem a színház, nagyon régóta vagyunk otthon ebben a műfajban. Harminc éve vezetjük a Cheek by Jowl társulatot, amellyel az egész világon turnéztunk már, de a londoni Barbican az igazi otthonunk. Ez pedig az első filmünk volt.

A Bel Ami történetéről

DD: A Bel Amit először 18 évesen, fordításban olvastam, még diákként. Akkor is sokkolt, de még a mai napig is sokkoló a története. Egy vagány fiatalemberről szól, aki nagyon szép, majd fel is ismeri, hogy ezen a szépségén kívül mással nem büszkélkedhet. Elcsábít így néhány nőt, nagyhatalmú nőket a párizsi nagyvilági életben, főleg az akkori fő médiában, az újságírásban. A szexet használja és a nők iránta érzett vonzódását, hogy feljusson a létra tetejére. És mivel ez egy könyörtelen világ, fel is jut oda. Nincs erkölcsi győzelem, tehát ez egy rendkívül ellentmondásos történet. De Maupassant legveszélyesebb és legironikusabb írása... az iróniát elsősorban a médiára alkalmazza. A másik dolog a történetben, hogy nagyon sok modern kori párhuzamot lehet vonni. A média manipulációiról, a kormány illegális háborújáról egy arab ország ellen a természeti kincsekért, és arról, hogy a korabeli véleményformáló eszközök mennyire hódolnak be a kormánynak. A szexről is szól, a hírességekről, arról, hogy miként futhat be valaki úgy, hogy nincs egy szemernyi tehetsége sem.

A szereplőválogatásról

DD: Úgy indultunk el, hogy már tudtuk, kivel akarunk együtt dolgozni, és ők olyan emberek, akiket már régóta csodálunk. Kristin Scott Thomast ismerjük egy ideje, és régi csodálói vagyunk Umának és Christinának és Robnak is. Ott van a kitűnő Colm Meaney, mint Rousset és az ügyvédet remekül alakító Timothy Walker és persze Philip Glenister. Ők mind csodálatos színészek, és izgalmas volt, hogy ennyi jó képességű emberrel vághattunk ebbe a nagy színdarabba.

Robert Pattinsonról és a szerephez való hozzáállásáról

DD: Nagyon elkötelezte magát a szerep iránt. Már egy ideje ismertük Robot, és addigra teljesen beleélte magát a történetbe. Ő egy nagyon komoly fiatal férfi, és nagyra becsülöm benne, hogy egy egész hónapra minden mást kihúzott a határidőnaplójából, és eljött a próbákra, így egy egész hónapot csak nekünk szentelt, és a próbáknak, ami szerintem teljesen ismeretlen a filmes világban. Nagyon hálásak vagyunk neki ezért. Fantasztikus volt Robbal dolgozni, nézni őt, ahogy alakul és fejlődik, mert ő maga akart alakulni és fejlődni. Remek volt.

A többi színésszel való munkáról

DD: Mindannyian nagyszerűek voltak és mindannyian másképp. Emlékszem, milyen jó volt látni őket, ahogy megjöttek, és mindannyian nagyon értették, mit kellett tenniük. És egyúttal jó móka is volt a forgatás, mindannyian belevitték a saját humorukat, a maguk különböző módján. Ott volt nekünk Robert Pattinson, Uma Thurman, Kristin Scott Thomas és Christina Ricci, mint nagyon különböző színészek, és sikerült összedolgoznunk, és méghozzá jól. Az anyag is remek volt persze. Nagyon jó forgatókönyv, nagyon jó, nagyon mély háttéranyag, nagyon jó szerepek. Mindenki érezte, hogy húzós a forgatás. Nicknek és nekem azért, mert ez volt az első filmünk. Kristinnek, Umának, Christinának és Robnak pedig talán azért, mert ez olyasmi volt, amilyet még nem csináltak korábban. És éppen ezért volt az egész nagyon izgalmas, mintha a Terra Incognitát fedeznénk fel. Bátran léptünk be a Bel Ami kegyetlen világába.

A filmforgatás és a színházi rendezés különbségeiről

NO: A forgatás napja olyan volt, hogy először fél órán keresztül csak a helyszínt igazgattuk, életet vittünk bele. Reagálni kellett arra, hogy a színészek mit fognak csinálni a térben és nem csak megmondani, hogy ide menjenek vagy oda menjenek. Ilyen felkészítést nem kellett tenni. És remélem, ezáltal a vásznon is több élet került a jelenetbe.

DD: Egy dolog közös számunkra a filmben és a színházban... az emberek azt mondják, a film 'bepalackozott élet', és a színház is ugyanaz. A mi első feladatunk volt, hogy életet vigyünk a történetbe, hogy kihozzuk belőle a legtöbbet. Ott volt a helyzet, hogy bemutattuk Robot Georges Duroynak, Uma Thurmant Madeleine Forestiernek. A színész találkozik a szerepével, és akkor már kialakul valami, már aznap, hogy megismerik a szerepüket, és ezt imádtuk a színházban és ezt imádtuk a moziban is. Hogy mit lehet kihozni a kettejük kapcsolatából, menni kellett velük és nézni, mi történik. Arról szólt az egész, hogy hogy voltunk képesek improvizálni. És ott volt a rengeteg helyszín, a jelmezek, minden új volt, minden más, és el kellett kapni azt a világot, amit felépítettek nekünk. És ez fantasztikus volt, egy nagyon érdekes folyamat.

A film körüli részletekről

NO: Ami igazán csodás ezekben az emberekben, akikkel együtt dolgozunk egy film készítése során, hogy rengeteg részletet visznek a munkájukba. Az újság, a trafikok, minden kis apróság megalkotása a helyén van. És a munkájuk ezen a téren fenomenális, az emberek lenyűgöző dolgokat vittek véghez. Ez csodálatos volt, mert minden jelenet minden képe így válhatott teljessé.

DD: Korábban is láttunk már rendezőket, akik arról beszéltek, hogy mennyire hálásak mindenkinek, aki segített a film elkészítésében, és mennyire köszönik nekik a sok segítséget, és egy bizonyos szintig úgy voltunk vele, hogy igen-igen, ez a kötelező szöveg. Most azonban, hogy mindezt megtapasztaltuk, nagyon átértékeltem a dolgot. Például ott van az újság, ahol Georges dolgozik. Három különböző ember munkája volt benne, „megnéztük az 1890-es Le Figaro-t, hogy milyen betűkkel nyomták, milyen technikával. A korabeli újságokból átvettünk betűtípusokat és most nem lehet megmondani, hogy ezt az újságot nem abban a korban nyomták.” Ez nagyon megindító volt. Főleg, hogy nem is kaptak valami sok pénzt, és mégis annyira tökéletesen csináltak mindent, nagy szeretettel a munkájuk iránt. Úgy érzem, alázatot érzek ezek iránt az emberek iránt.

A közös rendezői munkáról

NO: Nagyon könnyen ment a munka, sosem volt vitánk az ötletek megvalósításáról. Néha egyikünknek tisztább kép volt a fejében a teendőkről, mint a másikunknak. Én például sosem beszélek a színészekkel a munkájukról, az teljesen Declan területe. Ehelyett viszont több időt töltök az operatőrrel, és néhány jelenetet én állítok be. A jelenet kezdetén, mivel meg kell jósolnom, hogy ki mikor mit fog csinálni, ez benne van a forgatókönyvben, tudom például, hogy valakinek A pontból B pontba kell eljutnia, akkor egyszerűen a megfelelő kelléket el kell helyezni, hogy ne legyenek fölösleges mozgások. Nagyon egyszerű dolgok ezek.

DD: Néha furcsa volt, teljesen más, mint a színházi rendezés, amit már megszoktunk. Nick megtervezi a teret és ad helyet, hogy mozgathassam a színészeket. Kellenek a ruhák, a kellékek, akármi, és ezeknek együtt kell dolgozniuk a színészekkel. Együtt rendeztünk, de hirtelen másként kellett együtt rendeznünk és meg is találtuk azt a módszert, ami mindkettőnknek bevált, de ez jórészt érzésből sikerült.

A kedvenc helyszínekről

NO: A kedvencem a kocsmai helyszín, tetszett a hatalmas, kovácsoltvas-díszítésű tér. És kihasználhattuk az emelet jelenlétét is, így sugallhattuk, hogy a bordélyház odafent működik, és a lányok lakosztályai fent vannak. Ez egy remekül kihasználható helyszín volt. Ráadásul olyasmi, ami nincs benne konkrétan a forgatókönyvben, és így inspirál, hogy valami érdekeset, újat vigyünk bele. Vagy például ott van a jelenet, amikor Georges megérkezik a szerkesztőségbe. A helyszín nagyon sok lehetőséget tartalmaz, egy kiadó életét. Ami igazán nagyszerű volt, hogy talán sikerült láttatni, hogy Georges megérkezett a szerkesztőségbe, látta maga körül a sok dolgozó embert, és egyből megérinti a nézőt az érzés, hogy ő ott nem akar dolgozni. És ez teljesen igaz, mert tényleg nem akar.

Robert Pattinsonról

DD: Én nem tanárként, én edzőként látom saját magamat. A színészek meg tudnak csinálni olyan dolgokat, amiket én nem, én csak segíthetek nekik, hogy felfedezzék magukban a képességet valamire. És Rob képes volt változni. Akarta a változást, akart valami újat, valami mást csinálni. A próbák nagy kihívást jelentettek számára, és éppen ezért vállalta őket. Nagyon korrekt volt tőle, hogy szabaddá tette magát és elkötelezte magát eziránt a szerep iránt, és örültem, ahogy láttam minden nap, ahogy egyre jobban megváltozott. Különleges ember.

...

NO: Nagy meglepetés lesz őszintén szólva. A rajongói eddig egy kedves, szép fiúnak látták, talán vámpír volt, de mégis egy kedves, szép fiú. Most azonban nem egy kedves fiú, ebben a filmben nem. Kemény és nehéz eset, és ez egyfajta sokk lesz a rajongóknak.

DD: Kemény, és főleg a történet, a karakter miatt. És ez a keménysége teszi jóvá és ez a nagyszerű benne. Szerintem remek társulat dolgozott itt együtt, számomra mindannyian nagyon fontosak voltak, de elsősorban a négyőjükről szól a történet, Robról, Umáról, Kristinről és Christináról, látható a remek összjáték... és Rob személyesen is szenvedéllyel játszotta a szerepet. Ragaszkodott, hogy ott legyen a többi jelenet forgatásán is, nagyon odafigyelt a részletekre. Hallani híres színészekről, akik otthagyták a jelenetet, de itt ilyesmiről szó sem volt, nagyon sokat tanulhattak egymástól. Csodálatos élmény volt, és kiváltságnak érzem, hogy ezekkel az emberekkel együtt dolgozhattam.

Az új tapasztalatról

NO: Egyszerűen imádtam.

DD: A színészekkel való munka, a helyszínek megtalálása, a kialakításuk, a rögtönzések, a gyors gondolkodás mind új volt. És nagyon átéreztük ezt... különös, hogy mennyire más volt a színházhoz képest, az utolsó pillanatbéli változások miatt, a másodperc törtrésze alatt hozott döntések miatt, amiről az egész filmvilág szól. És egy igazán jó színházi rendezőnek be kell látnia, hogy itt ezekre a dolgokra van szükség. Szerintem jól megfeleltünk ebben, élveztem ezt a munkát. Jó móka volt. Nagyon életteli.

Mi kell a nőnek: a filmes világ sivársága női szemmel

Első rész
Második rész
Harmadik rész

És a fordítás, Andris dőlt betűs jegyzeteivel megtűzdelve.
Nem mindenben értek egyet a cikk szerzőjével sem, meg a fiammal sem. Mert ugye a fiam férfiből van. És ő nem érti  a női lelket azért teljes egészében meg.
De a cikk érdekességnek jó, mert valaki végre szembeszáll az Alkonyatot letaglózókkal. Egyet nem értésem Bella lényéhez köthető. Számomra ő nem egészen azt jelenti, amit a cikk írójának. De emberek vagyunk, különböző véleményekkel. Ez egy. Jó olvasást

Erika Christakis

Mi kell a nőnek: a filmes világ sivársága női szemmel

A szerző tanár, közegészségügyi tanácsadó

Első rész

Ó, hol jársz már, Gregory Peck? A Ne bántsátok a feketerigót! bemutatójának 50-edik évfordulóján érdemes megállni egy pillanatra és hálát adni azért, hogy régen legalább voltak igazán elszánt, hősies férfiak a vásznon. Nem létezik, hogy én legyek az egyetlen nő, akit fáraszt az amerikai filmekben csetlő-botló férfigyermekek látványa. A Seth-ek, a Zak-ok, a Franco-k és Ashtonok. (Nyisd ki a szemed és nézz meg több filmet.) Nem mintha nem lennének szórakoztatóak: egyszerűen csak nem ugrik meg tőlük a pulzusom annyira, hogy mozijegyért rohanjak.

Az amerikai film a tömegkultúra Szaúd-Arábiája lett, amelyik tudatosan figyelmen kívül hagyja a népesség felének a gazdasági potenciálját. És amikor a filmipar mégis, nagy duzzogva 'reagál' egy női film különös sikerére, akkor is tökéletesen sikerül rossz üzenetet közvetítenie, elsikkasztja a film lényegét és a körülötte zajló hisztire helyezi a hangsúlyt, mintha a nők tömegeinek ősemberi igényei lennének. (Az Alkonyat-széria sem azért sikeres, mert a nézők nőként érzik magukat kezelve, hanem azért, mert RP csábosan néz, a tiniknek meg ez kell.)

Az ipar mégis a férfiak legbelső igényeit igyekszik kielégíteni. A férfiak megkapják a vágyaikat a filmekben, és ezek szükségességét senki nem kérdőjelezi meg. Felrobbanó autók, véres csaták, letépett végtagok, grandiózus szuperhősök, pszichopata gyilkosok, térdelő, meztelen lányok? Ott van minden. (Aha, ez legalább annyira előítéletes, mint az, hogy a nőknek csak könnycsepptől csöpögős filmek kellenek.)

A férfiak eltávot kapnak, amikor a fantáziáikról van szó – mindegy, mennyire zavaró vagy nevetséges – ám a nőktől elvárják, hogy felnőttként viselkedjenek, még akkor is, ha ez nem sok szórakozást jelent. Különös módon a nőknek szóló történeteket egyszerre veszik túl komolyan és kezelik le. A filmbéli vágyainknak szelídnek és kimértnek kell lenniük, nehogy felhívják magukra a figyelmet. Ritkán hallani panaszt afelől, hogy mennyire kizsákmányolja a nézőket James Bond vagy Batman, de ha valami ponyva kijön nők részére, mint az Alkonyat-sorozat, egyből záporoznak a megvető vagy aggodalmas megjegyzések. Nehéz egyszerre íztelennek és károsnak lenni, mégis, a lányregények ellen ezek a leggyakoribb érvek. Ha viszont elhanyagoljuk a hasogató lekezelést, még egy könnyűsúlyú kalandfilm, mint az Alkonyat is néhány érdekes aspektusát mutatja be a nők lelkivilágának. (Mi baj van Batmannel? A populáris kultúra nem nélküli dolog, Batman helyett Macskanő, meg Lara Croft sem jobb.)

Mostanra már mindenki hallotta a forksi tinédzserlány és a halhatatlan vámpír szerelmi történetét. Ha semmi mást nem tudunk Bella és Edward barokkos szerelmi történetéről, vagy az ellenséges tini-farkasfalkáról, akik megpróbálják ezt megsemmisíteni, akkor is lehet, hogy hallottunk másról. Mégpedig a legutolsó részben, a Hajnalhasadásban bemutatott émelyítő szülési jelenetről, amelytől állítólag néhány néző valósággal rosszul lett. Ugorjunk hát bele ebbe a világba: egy olyan történetre épül, amelynek során a nászút során történt fogantatást egy nagy léptekkel lezajló terhesség követ. Néhány pillanatnyi langyos boldogság után Bella letaglózott férje és a nézőközönség növekvő rémülettel nézi, ahogy a lány teste elsorvad a nem-emberi magzat kihordása során.

Az áldozat terhe egyre növekszik, miközben a magzat/baba (itt van némi ellentmondás) azzal fenyegetőzik, hogy eltöri Bella minden csontját. Végül Edward egy kétségbeesett császármetszést hajt végre – a fogával – és Bella meghal, vélhetően a sokktól és a gerinctöréstől. Rögtön utána azonban felélesztik, a férjének a halhatatlanná tevő mérgével, amelyet direkt erre a célra tartogattak. Trükkös cselekmény, mitagadás.

A feministák és az érzékeny gyomrúak (én mind a kettő tábort erősítem) lélegzet-elállítva állnak az események ilyen fordulékonysága előtt. A Hajnalhasadás – amelyet egy, már Oscar-győztes csapat állított össze – azonban jól elkapja a félelmet, a vágyat és az anyaság érzelmi elszigeteltségét, jobban, mint bármelyik film, amire emlékszem. Edward szeméből látjuk a terhesség felfedezésének a gyötrelmeit, aki az embrióra, mint egy „izére” hivatkozik, majd saját mániákus energiájának a forgószelébe menekül. Idegességét a csomagolással és a hazaút megszervezésével leplezi, mialatt ifjú felesége csendesen, türelemmel viseli az új helyzetből adódó megpróbáltatásokat. A repülőtérre vezető úton, a taxiban a korábban szétrobbanthatatlan pár egymástól távol, csendben üldögél. A néző kukkolóként látja, ahogy kibontakozik a régi igazság: egy váratlan terhességről szóló történetnek csak egy főhőse lehet. (Nézz meg pár európai filmet is.)

Edwardot sokkolja, hogy a felesége belehalhat a szülésbe, és mainstream filmhez képest szokatlanul közvetlen módon könyörög neki, hogy vállalja az abortuszt. Bella azonban biztos abban, hogy ha átváltoztatják vámpírrá, akkor túléli a szülést, és végül vállalja a terhességet. Senki nem érdemli meg, hogy az abortuszpolitikát belecsempésszék a kedvenc filmjébe, de a film olyan komolyan foglalkozik a gondolattal, hogy egy nő akár képes lehet és kockára teszi a saját életét a még meg nem született gyermekéért.

A Hajnalhasadás azt is komolyan veszi, hogy a szülés lehet ijesztő és nagyon véres esemény is. Könnyű elfelejteni, hogy évente még mindig félmillió nő hal bele a szülésbe, és még rosszabb számot kapnánk, ha idevennénk a milliókat, akik közel kerülnek a halálhoz, vagy életük hátralevő részére nyomorékká válnak. És akkor még nem is említettük a vetélések, a csecsemőhalál, a születési rendellenességek és egyéb szörnyű dolgok okozta fájdalmat. A nők tudnak ezekről, úgy, ahogy a férfiak generációi tudnak a háborús történetekről. A háborús filmek, változó valóságtartalommal és minőségben, mindig ellátták a férfiakat egy özveggyel. (A háborús filmeket sem azért nézi az ember, mert az milyen fasza – hanem azért, hogy lássa: ilyen nem történhet meg többször. Látszik, hogy a cikk írója amerikai, nekik otthon sosem volt igazán háború.)

Azért említem a gyermekágyi halált, mert nem csak a nők álmai hiányoznak a fősodorbéli filmekből. A nők félelmei is. Mélyen elszomorító az amerikai kultúra állapota, ha egy vámpíros tinédzserfilmre van szükség, hogy ábrázolják egy nő félelmeit, képzeltet és valósat, a szaporodásról és az anyaságról. Minden valószerűtlensége ellenére a kritikusok, akik lehúzták a gyomorforgató szülési jelenetet, nem látták a lényeget mögötte. (Bevallom, én sem. Én unatkoztam.)

Ez groteszk, de nem lehetetlen. Robert Pattinson jól hozza az elkeseredést (szegény Edward véres arcával), ami egy rosszul sikerült szülést kísér. Bizonyos szempontból azonban a Hajnalhasadás nem megy elég messzire ebben a horrorisztikus ábrázolásban. (Miért, mi kellett volna még? Egy tinifilmben? Direkt mutatni a zsigereket?) Amikor a véremnek több, mint a felét elvesztettem az első gyermekem szülésekor, egy szülészeti rezidens gorombán úgy ábrázolta a szobát, mint a Texas-i láncfűrészes gyilkos buliját. (Megsúgom: aki mindennap találkozik egy csomó vérrel, az gyakran válik közönyössé vagy szarkasztikussá – különben becsavarodna.) Egy sebész barátom nemrég megjegyezte, hogy a császármetszések valóságos vérfürdők lehetnek. Csodálkozunk hát, hogy a női közönséget csak úgy vonzza a Hajnalhasadás? A nézőtér teljesen elnémult a jelenet közben, amikor én ott voltam. Ez az őrült hülyeség hozzánk beszél.

Még azok a lányok is, akiknek nem jár a fejükben a gyerekvállalás, megtalálhatják a közösséget a szomorú sorsú főhősnővel, Bellával. A becsmérlői, akik szerint a lány rossz szerepmodell, nem látják a történet lényegét. Bella nem szerepmodell. Ezt még a legfiatalabb olvasók is tudják. Ő egy egyszerű lány, akinek különlegessé válik az élete. (Bellában, mint szereplőben a karakterfejlődés leghalványabb villanása sincs meg, és KS sem igyekszik belevinni hasonlót. Ennél a cikknél még a „... 15 percben”-paródia is jobban látja a lényeget.)

Az emberek természetesen nem tudják hová tenni a szexi vámpír és a fiatal, törékeny halandó (akinek a halvány bőréről és ügyefogyottságáról sok értekezés található a könyvben) közötti aszimmetriát. Hogy igazságosak legyünk, Bella sosem volt akkora vesztes, mint amekkorának kikiáltották: egy igaz barát és jó tanuló. Munkája van és kocsija (amit az apjától kap) és ő vigyáz infantilis anyjára és apjára, akik még egy pizzát sem tudnának megmelegíteni. Bella „harmincöt évesnek született”, ahogy azt már a könyv elején leírja. Láthatóan ő az egyetlen ember ráadásul, akinek feltűnik egy rakás vámpír különlegessége, akik próbálnak az átlagemberek közé beolvadni. (Okosnak akarsz valakit feltüntetni? Rakd körbe még nála is hülyébb emberekkel! A filmben Bella ráadásul leszarja a „legjobb barátnőjét.”)

Másfelől nézve viszont Bella elég unalmas a fiújához képest, akit leginkább egy szó ír le: tökéletes. Érdekes, hogy Edwardból pont az a készség hiányzik, hogy lássa Bella gondolatait. Sok időt eltölt viszont azzal, hogy megpróbálja megérteni a szerelmét, ráadásul fájdalmas számára látni, hogy a lány milyen jól kijön félig farkas haverjával, Jacobbal. Amelyik nő már próbálta rávenni a pasiját, hogy találja ki, mi a baja, imádni fogja ezt a szálat.

Tehát, kiderül: Bellában van valami. Teljesen hidegen hagyják az általánosságok (testsúly, smink, randik), amelyek meghatározzák a szokásos középiskolai hierarchiát. A tudományórai kiránduláson (igen, Amerikában egy közös természettudomány-óra van, szánalmas), ami még az első filmben volt, ő az egyetlen lány, aki nem sikít hisztérikusan egy vödörnyi giliszta látványától. Amíg a barátnői báli ruhát vesznek, Bella a könyvesbolt felé indul. Üdítő olyan főhősnővel találkozni, aki se nem Rosszlány és nem is egy Disney hercegnő.

Bellát viszont gyötrik a tinédzserkori alkalmatlanságok és apró hibák, a kritikusok szerint ráadásul Edward acélos csodálata is valószínűtlen. Bella mindig alacsonyabbrendű lesz mindenki szemében... kivéve őt. Ez éppen a lényeg. A több nyelvet beszélő polihisztor, aki ráadásul olvas az emberek gondolataiban és emberfeletti ereje van, beleszeret Bella édes normalitásába. (De édes! Kár, hogy ilyet már láttunk...)

És itt a másik dolog: Edward vámpíri szerelme megváltoztathatatlan. Amikor Bella azzal védekezik, hogy egyszer meg fog öregedni és meghal, míg a fiú ugyanolyan 17 éves marad – Edward ragaszkodik hozzá, és senki máshoz, akkor is, ha a nő egy összetört, süppedt roncs lesz. „Ez számomra semmit nem jelent.” - mondja őszintén - „Mindig te leszel a legcsodálatosabb dolog a világomban.”

Micsoda férfi! Elbeszélgethetne Newt Gingrich-csel és az összes politikussal, hírességgel és a focipályákon szurkoló apukával, aki dobta a feleségét egy fiatalabb, csinosabb kiadásért. Az Alkonyat-sorozat valószínűtlen elemei közül ez a legfurcsább és egyben a legcsodálatosabb.

Második rész

Amikor korábban láttuk Bellát az Alkonyat-filmekben, az egyetlen életcélja az volt, hogy örökké együtt élhessen Edward Cullennel. Még a fiatalabb olvasók számára is lehet, hogy ez a fixáció kissé... korlátozott. Én megértem a tiniházasságokat, de ennyi erővel miért ne mehetne Dartmouthba, egyből, és csak később vállalná a vámpír-babát. Mielőtt rávetnénk magunkat az írónő vallására és korai házasságára, mint lehetséges magyarázatra, próbáljuk meg végigkövetni a szokásos lépéseket a felnőttkorig.

Felejtsük el az érettségit és a felsőoktatást. Felejtsük el a kocsi részleteit és az egészségbiztosítást, felejtsük el az időpont-foglalásokat és az idősödő szülők otthonban való elhelyezését. Nem kell megszervezni a saját Vogue-címlapra illő esküvőnket, mert a hihetetlen vámpír sógornőnk a világ legjobb partiszervezője. Csinálják mások a kemény munkát, a mesevilágban az ambíciók szívnak.

Bella gyámoltalansága idegesítő lehet – Edward főz rá, még akkor is, ha a lány főzi a vacsorát az apjának és Edwardnak nincs szüksége emberi ételre – de ez még rosszabb, ha a valódi élet kontextusában nézzük. Ki ne álmodna arról, hogy csökken a vállára nehezedő felelősség? Ebben az ideges korban, és az „emberi világ végén”, szerintem sok tinilányt tartja vonzónak Bella választását, aki igen különös és szokatlan módon válaszott párt.

A leghumortalanabb és a hangsúlyra a leginkább süket kritika szerint az Alkonyatban Bella és Edward kapcsolata ékes példája a családon belüli erőszaknak. Edward túlságosan hatalmaskodó, Bella túlságosan aláveti magát neki, így írják. Edward sokat viszi Bellát – így gyorsabb, egyszerűen. Néha felmászik a lány szobájába és nézi, ahogy alszik. A legnagyobb bizonyossággal állíthatom, hogy nem vagyok oda az olyan férfiakért, akik képesek lennének beosonni a lányom hálószobájába, hogy nézzék, ahogy alszik. A helyzet viszont az, hogy a vámpírok nem alszanak. Tehát Edwardot nem csupán Bella nyűgözi le, hanem az is, hogy az emberek alszanak. Értitek? (Én igen, de a cikkíró nem nagyon. Edwardot miért is nyűgözné le, hogy valaki alszik? Ő is aludt ugyebár, régen.)

Személy szerint úgy gondolom, hogy még egy 12 éves is felfogja, hogy lehet úgy élvezni egy kidolgozott elszökős-ottalvós történetet, mint fikciót, akkor is, ha a valóságban nem akarná látni az UPS-es futárt vagy egy környékbeli mutogatóst a szobájában az éjszaka közepén. Edward csak próbálja megvédeni Bellát a rossz vámpíroktól, akik meg akarják őt ölni. És később bocsánatot kér, amiért ennyire ellenőrzés-mániás – szerintem ezt fölöslegesen teszi. Egyszerűen gálánsan viselkedik, és nagyon sok sárkány van, akit le kell győznie.

Ezt néhányan megértjük. Kicsit fáj, hogy ezt mondom, de egy bizonyos hányada a heteroszexuális nőnemű népességnek élvezi, ha álmodozhat egy férfiról, aki megvédi. Néha a nők olyan férfiról fantáziálnak, aki egyszerre megvédi őket és veszélyes is. Közülük néhány nő, akit teljesen és visszavonhatatlanul tönkretenne egy nemi erőszak, néha elfantáziál arról, hogy megerőszakolják. Figyelem: ezek a nők tudják, mi a különbség az esetek között. Ez nyilvánvalóan ésszerűbb, mint az olyan férfiak észjárása, akik nem tudják, és éppen ezért erőszakot követnek el.

A kritikusok azt is felróják, hogy Bella túl sokat felad magából Edward kedvéért. A történet íve – sokáig őrzött szüzesség, kemény szex, majd démonizált terhesség – azt a fárasztó közhelyet sugallja, hogy a nők, a férfiakkal ellentétben megszenvedik a szexualitást. A történet szintjén maradva, ez több okból sem igaz. Kezdőknek: Edwardnak is sokat fel kell adnia magából Belláért.

Edward egy íztelen, „vegetáriánus” étrendet vállal, és csak állati vért iszik, hogy visszafogja végtelen étvágyát az emberi vér iránt. (Tényleg nem érti, hogy nem csupán Edward, hanem az egész Cullen-klán elvből nem iszik emberi vért? Bella nélkül sem.) Időnként néha vissza kell fognia a mohó szomját Bella vére iránt, amelyet a heroinfüggőséghez hasonlít – de csak azután, hogy azt hitte, elvesztette a szerelmét és halottnak vélte a lányt. A hiányának az elviselhetetlen kínja miatt nem állatiasul el csupán. (Én már semmit nem értek.)

Nos, ki nem akarná elhinni, hogy a szerelem ilyen nemessé tehet valakit? Hogy egy ember személyes áldozatot hozna – feladná, mondjuk, azt, hogy több szexuális partnere legyen az életben – egy nagyobb szerelem érdekében? Vonzó gondolat, és szeretném jelezni, hogy ezt a vágyat férfiak és nők is érzik. A kultúránkban azonban semmi nem sugallja ezt. Mindent figyelembe véve a nők még mindig úgy tűnik, hogy többre tartják a szexuális hűséget, mint a férfiak.

A kritikusok szerint sértő lehet az a rejtett utalás, miszerint a férfiak szexuális ragadozók, de sok tinédzser lány talán másképp vélekedik. A szexuális erőszakot többnyire fiatal, de már a serdülőkorba lépett lányokon követik el férfiak (és öt százalékuk teherbe is esik, ésszerű számítások szerint). Igen, bárkivel megtörténhet; de általában nem történik meg. Ettől a férfiak már legbelül mind erőszaktevőkké válnak? Biztosan nem. Elég azonban egy főiskolai kollégiumban szétnézni éjszaka, vagy egy házibulin, hogy lássuk az ellentmondást a fiatal lányok arcán, ahogy próbálnak a 21. századi felfordult világ szexuális filozófiájában eligazodni. (Amerikában nagyon máshogy mehetnek a dolgok...)

A válási statisztika meglepően alacsony számot mutat a felsőoktatásban végzett párok esetén, akik sokáig halasztották az esküvőt, és kétlem, hogy egy csekély kisebbségtől eltekintve a 30-as nők hajlandóak lennének kockáztatni azt a jelentős érzelmi és anyagi befektetést, hogy kettőnél több naptárt kelljen szinkronizálniuk Valentin-napon. (Tipikus amerikai hozzáállás: a szerelem, mint érzelmi és anyagi _befektetés_, ekkora kreténséget!) Vagy fogalmazzunk másképp. A nők mára ugyanúgy nem törődnek a hím nem kutyaszerű viselkedésével, mint eddig sem törődtek. Még mindig van valami barokkos undormány, ami körülveszi a párjukat megcsaló férfiakat – az Arnold Schwarzeneggereket, a Woody Alleneket és a Dominique Strauss-Kahnokat – amitől egy lány elsápad. (Ugyanez áll a párjukat megcsaló nőkre.) Nem csoda, hogy Edward önmegtartóztatása ennyire vonzó.

Tudom, olvastam a híreket: a monogámia már nem divat, a monogámista az igen, még a 70-es évekbeli nyitott kapcsolat, amelyet poliamorizmusnak adnak el manapság, az is létjogosultságot nyert. Igaz, hogy a fiatal nők rengeteget szexelnek manapság és sokkal kevesebb a közös pont egy kapcsolatban, és a hűtlenség a nemek között egyenlő arányban oszlik meg. Szeretném azonban tudni, hogy ki találta ki ezeket a szabályokat. Szeretném látni, hogy a tinédzser lányok közül ki álmodik a baldachinos ágyában arról, hogy a báli partnerük egy lány-lány-fiú hármasba erőlteti bele őket. (A nyilvánvalóan a pornómédia által sugallt, káros hármas-négyes-stb. dolgokat azonban fölösleges összevetni a hűtlenségi és a válási statisztikákkal – azelőtt is magas volt a válások száma, hogy „divat” lett a hármas szex.)

Az Alkonyat-sorozat egyik frissítő adaléka, hogy teljesen hiányzik belőle a lányok közötti küzdelem egy fiúért. Bella érzelmi és szexuális vágyai vezérlik a narratívát. Minden ügyetlensége ellenére Bella a fő attrakció ebben a műsorban és vicces nézni, ahogy a srácok törik magukat, hogy őket válassza. Rengeteg tintát el kellett pazarolni, hogy ecseteljék Bella ártatlanságát; ennek ellenére, éppúgy, mint a legtöbb tinilánynál, nála is központi szerepet játszik a szüzessége elvesztése és jól eljátszadozik több fiúval is. (A filmekből ez speciel nem jött le – inkább az, hogy hagyta magát sodródni az árral, aztán ha jött valaki, aki két kedves szót szólt hozzá, akkor már rögtön még bambábban nézve viszonozta ezt a vonzalmat.)

A történet részben ugyanis akörül forog, hogy Bellát nem csak egy, hanem két emberfeletti tulajdonságokkal rendelkező hím vonzza (és ne is említsük azt az emberi fiúhadat, akiket muslicaként hajt félre). Már mélyen benne járunk a sorozatban, amikor Bella határozottan ejti Jacobot, a vérfarkas riválist, az Egy Igaz Szerelméért. Nem hiszem, hogy ezt a konfliktust komolyan kellene venni (nem is lehet), és úgy értesültem, hogy Edward nyilvánvalóan megnyerné a vérfarkas-vámpír párbajt, ha arra kerülne sor. Izgalmas viszont látni egy képzeletbeli lányt, amint egy bizonytalan szerelmi háromszög közepén áll. (Ha a közepén áll, nem lehet a háromszög másik csúcsa. A valóság szerintem inkább az ilyen helyzetekből áll: több fiú verseng egy lányért, ebben nincs semmi meglepő.)

Továbbá, Edward szexuálisan épp annyira tapasztalatlan, mint Bella, és őszintén szólva, már-már prűd. A házasságról alkotott fogalmai szinte teljesen Edward király korabéliek, és azért tart ki, mert előbb szeretné házassággal szentesíteni a kapcsolatukat. „Ahonnan én jövök” - magyarázza a százéves vámpír - „így mondjuk, hogy szeretlek.” „Az én koromban” - válaszol Bella - „így mondjuk, hogy felizgultam rád.”

Sok civódás és ügyetlenkedés után a baldachinok között, amelyet Edward mazochista módon (???) vett Bellának, végül a férfi megadja magát, és elég szerencsétlen módon megpróbál szexuális kapcsolatot kezdeményezni a harmadik könyv végén. Ez a fejlemény kimaradt a filmből, de Stephenie Meyer odadobott egy kis koncot, mielőtt a férfiúi bénázás visszaütne a karakterre. Egy lányt tisztelni egy dolog, idiótának lenni egy másik. Addigra viszont Bella megitta az óvatosság lehűtő szörpjét és beleegyezett, hogy a dolgokat a „helyes sorrendben” csinálják.

Ez nagyon durván hangzik, de az egész történet elég hihetetlen, és sehol máshol nem jön elő annyira a hihetetlensége, mint a hírhedt ember-vámpír nászéjszakán. Már beszéltek eleget a törött deszkákról és a lehorzsolt bőrről, de még ennél is érdekesebb elem, hogy látjuk az örömöt a pár arcán, akik először vannak együtt. Emlékszünk rá, hogy mikor hallottunk utoljára romantikus kuncogást egy filmes szexjelenetben?

Bella kissé lehorzsolt tagokkal, de sértetlenül ébred, nem azért, mert verték, hanem azért, mert a fajok közötti szexben még vannak kidolgozatlan részletek. „Szerintem nagyon jól csináltuk” - erősíti meg magát és félénk férjét a láthatóan kielégült Bella, miután a férj szétverte az egész hálószobát attól való félelmében, hogy bántaná a feleségét. A hatásosabb és gyengédebb filmes változatban csak azt látjuk, ahogy az ágy támlája szétreped, miközben Edward a PG-13-nak megfelelően mozog. A látvány nem csak a számítógéppel erősített izomzatát mutatja, de a szégyenkező és hezitáló arcot is. Ismerős kifejezés azon többmillió kanos fiatal fiú számára, akik túl korán kezdték a szexet. (... és akik soha nem látták a filmet.)

Rossz kezekben ez a jelenet horrorrá vagy vígjátékká vált volna. Az ügyes rendező, Bill Condon azonban valóssá teszi a játékot, mutatja Bella nyugodt reakcióját, miközben a fiatal férjét meg kell nyugtatnia, hogy minden rendben van. A többnyire nőkből álló közönség csendben, értőn mosolyog. (És ha éppen nem Edward izmos testét mutatják, akkor türelmetlenül toporog.) Az egyenes játékkal, bölcsen, de nem minden irónia nélkül teljesen meg tudjuk ragadni a világot, anélkül, hogy hűvös távolságból szemlélnénk.

Harmadik rész

Miután a még-ember Bella és vámpír szuperhőse kapcsolata beteljesült a házassággal az Alkonyat-sorozatban, van egy rövidke szünet, mielőtt a film hangvétele átcsapna az 50-es éveket idéző romantikából a teljes horrorba. Egy ilyen váltás megölne egy filmet, főleg egy lányoknak szóló filmet, és néhányan szó szerint nem képesek kezelni. Egy vagy két héttel a bemutató után, országos napilapok foglalkoztak olyan esetekkel, amelyek során nézők rohamot kaptak a szülési jelenetkor. „A Hajnalhasadás káros az egészségre?” - harsogták a címlapok. (Ami jól illeszkedett a reklámkampányba: minél többet beszélnek róla, minél inkább pörög a téma, annál többen mennek el megnézni. Ügyes trükk, de lehet, hogy direkt megrendezett. Kár, hogy nagy kriticizmusában a cikkíró nem élt ezzel a szerintem nyilvánvaló feltételezéssel. A jelenet amúgy egy közepes horror szintjét sem üti meg félelmetességben és vérességben.)

Ne becsüljük alá az epilepszia komolyságát, de meg kell kérdeznem, hogy lett-e valaha valakinek rohamja attól, hogy férfiaknak szánt filmet nézett? Az epilepsziásoknak vélhetően minden környezetben lehet rohama, és az Alkonyat korántsem az első film, amelyik erős fényekkel vagy más, agyzsibbasztó látvánnyal támad. Lehet, hogy jobban odafigyelünk azon extrém jelenetekre, ahol az apa úgy segít világra hozni egy gyereket, hogy közben szinte pornográf módon fröcsög a vér az arcára (na, ilyet meg aztán főleg nem láttam benne), mint az olyan jelenetekre, ahol géppuskatűz van és leszakadó végtagok? A média hisztérikus reakciója elég féloldalas.

A rajongók azonban jobban tudják. Csakúgy, mint a sorozat utolsó részének a jogtulajdonosai. Meglepő, hogy egy meleg férfi kellett ahhoz (figyelembe véve, hogy a kamaszfiúk fantáziái eléggé egysíkúak), hogy a megfelelő filmes hangvételt megtalálják az el nem sietett, eredeti tempójú esküvői jelenetre? A kritikusok többnyire unták, de a folyosón való hosszú végigvonulás egyáltalán nem volt rosszabb, sőt, szerintem sokkal jobb volt, mint végignézni egy személy lerobbanó fejét a sokadik alkalommal. (Alma vs körte klasszikus esete. A Schindler listáját sem a Kiborg Pusztító 4-gyel kell összevetni.) Egyszerűen nem szoktunk hozzá, hogy a nők örömét ilyen hosszú ideig mutatják a filmvásznon.

Hogy meghallgassuk a filmipart is, adott, hogy a nézők jobban szeretik az erőszakot filmen, mint a szexet, és főleg jobban, mint a szerelmet. (Mert szexelni, meg szerelmesnek lenni, azt otthon is lehet, géppuskával szétlőni másokat meg nem.) És miért vagyunk elégedettek, amikor egy srác 79 percen keresztül hatástalanít egy bombát, közben meg van egy 15 másodperces, kulcsfontosságú szexjelenet. (Lásd fent.) Egy felrobbanó autó tényleg annyira izgalmas? Nem egyezhetünk meg abban, hogy a vonzó emberi test sokkal jobb látvány, mint egy lőfegyver? (Szerintem meg tök jól néznek ki a vonatok, mégsem várom el, hogy egy filmben vonatokat mutogassanak agyba-főbe.)

Több, mint egy néhány Alkonyat-rajongó aztán megkapta az Újhold és a Napfogyatkozás kapcsán, mert a könyvből néhány erőltetett párbeszédet kihagytak, olyan akciójelenetek kedvéért, amiket senki nem akart látni. Ugyanakkor egy sarkalatos párbeszédet, amelyben Edward bocsánatot kér Bellától, pillanatnyi rövidre vágtak, megtagadva a nézőtől egy rimánkodó szuperhős látványát. (Miért kellene nekem rimánkodó szuperhős?) És Stephenie Meyer nem is nagyon foglalkozik azzal, hogy felépítse azt a hatalmas csatajelenetet, amelyre az egész sorozat épül, a negyedik rész végére, inkább mindenki... kitaláltátok... kidumálja magát belőle.

És ez akkor miért is probléma? Nem kéne inkább megragadni – sőt, a velejéig belenyúlni – egy olyan filmet, amely egyszerre befutott és egyszerre erőszakellenes? Még várat magára egy olyan kritika az Alkonyatról, amelyik megragadja a történet alapvető lényegét: az aggresszió majdnem mindig a legrosszabb lehetőség, és az emberi élet tiszteletet és türelmet érdemel. (Aha, ezért viszik élelemnek a turistacsoportot a valamelyik részben a fővámpírokhoz... ez nem erőszakellenes történet. Aki olyat akar, olvasson Asimovot.) Ezt könnyű szakadtasnak, vagy politikailag fenyegetőnek (hát, ez nem az) találni, de Stephenie Meyernek van valamije, ami a politikai spektrum mindkét végét bánthatja. Nekünk viszont nem kell leragadni a konzervatív vallásos tanításoknál, vagy a fellengzős liberális pacifizmusnál, hogy elismerjük a frissítő ritkaságot, amelyet ez a sorozat nyújt úgy, hogy elutasítja a nemzetünk szerelmét az erőszak iránt.

Stephenie Meyer bevisz egy ütést enélkül is. Egy brilliáns húzással az édes, finom (ostoba) Bellát teszi fegyverré a gonosz ellen, aki a családját olyan feminin érzelmi erővel védi, amely ellenáll egy csapat középkori vámpír-nehézfiúnak. (Ahol a kisfőnök egy lányvámpír, ezt add össze.) Egy igazi anyaistennővé válik, a vámpírvilág Vestájává, harcos királynővé, de sereg nélkül. Ezt kapjátok ki, remegő kezű, házsártos banda. Bella nevet utoljára. A hasonló történetek között ez egy jó darab.

Szóval, miért is ragaszkodunk ahhoz, hogy a női irodalmat és fantáziát a valóság kritikus és megalázó lencséjén keresztül nézzük? Ha ez nem megy át azon a vizsgán, ahol a kérdés, hogy mi a jó az életünkben, akkor azt sem érdemeljük meg, hogy álmodjunk erről az életről. (Ilyen életről? Rémálmodni.) Semmi új nincs ebben: a nőket mindig is a moralitás őreinek tartották. Akármi a tanulság a Másnaposok 2-ről, senki nem tartja fenyegetésnek az amerikai férfiak számára. (Mert nem is akarja senki komolyan venni, nem is lehet és nem is kell.) Mégis, a női filmekben mindig van valami, ami egy különös üzenetet kell, hogy közvetítsen. Voltaképpen a nőknek nem is lehetnek álmaik, mert valakinek a drága érzékenysége még megsérül. (Más nőké, akik esetleg nem értenek egyet?) Ami még nem tiszta, az az, hogy mik is ezek az érzékeny érzelmek, amiket állítólag védünk.

Nevezzünk meg egy filmet, bármilyen filmet, amelyik: 1) egy vagy több női szereplő van benne, névvel és 2) ezek a nők egymással egy pasin kívül másról is beszélnek. Ha azt gondoljuk, hogy ez egy butácska teszt, amelyen a legtöbb film átmegy, akkor hibázunk. A legtöbb film megbukik. A Bechdel-féle teszt kiválóan mutatja, mennyire vannak jelen a nők az amerikai filmekben. Azon filmek listája, amelyik megbukik, illusztris: A Bourne-rejtély, Ocean's 11, A Gyűrűk Ura (Látta egyáltalán a filmet???), A remény rabjai, Mission Impossible, X-Men és így tovább. (Miért direkt akciófilmeket és sci-fi-t sorol?) Még a nőknek és gyerekeknek célzott filmek, mint a Fel!, vagy a Harry és Sally is megbukik.

Annyira hozzászoktunk ahhoz, hogy a nő-központú történetek láthatatlanná váltak a populáris filmekben, hogy képesek kiszúrni a szemünket egy olyan pótlékkal, mint A tetovált lány. (Nyilván az amerikai és nem a svéd változatról szól.) Látszólag a filmben tényleg van potenciál, a kemény, de összetett személyiségű hősnővel és a nő-a-főnök történettel. Ne hagyjuk magunkat átverni: a film nem a nők vágyairól szól, hanem éppen a férfiakéról. Hogy máshogy lehetne megmagyarázni a történetet szétverő, biszexuális utcagyereket, aki képes ledobni a bugyiját egy zord, cinikus és egyáltalán nem szeretetreméltó idősebb férfinak? Tényleg be kell vennünk, hogy ezt az őrzött, szexuálisan sebzett majd megmenti a ... mi is? Kedvesség? Szexuális csáberő? Hűség? A látványosan meggyőző módszer, ahogy lelép és összejön a férjezett szeretőjével? És mi van a számos leszbikus jelenettel, a vonzó barátnővel fekete harisnyakötőben? Kérem szépen. Ez egyértelműen a fiúknak szól.

Ha te egy lány vagy, akinek tetszett a Tetovált lány, akkor nyilván nem találkoztunk még. A könyv hirtelen sikere ellenére számos nő tódult, hogy megnézze a meztelen, tetoválásokkal teli színésznő, Rooney Mara anális megerőszakolását. A színésznőnek ráadásul tényleg beültettek egy mellbimbó-piercinget, ahogy a rendező segítőkészen elmagyarázta a médiának, hogy jól verődjön vissza a fény a melléről. Sok nő számára a bujaság ezen torz megtestesülése pont nem az a dolog volt, amit Karácsonykor látni akart. (El kell olvasni az ismertetőt.)

Ms. Mara lélegzetelállító kritikáin és a bókolt erőszakjeleneten túl a történet számos nő megkínzott és megcsonkított hullájáról szól, amelyet bőséges képanyaggal tárnak fel. Nem is lep meg, hogy senkit nem sokkol ez a zsigeri barbarizmus a moziban. A nők sorozatos lemészárlása annyira alapvetés egy filmben, hogy már alig döbbenünk meg rajta.

Perverz módon minél nagyobb az érzelmi intimitás és minél nőcentrikusabb a képernyőn mutatott szexuális aktus, annál valószínűbb, hogy a korhatár felől döntő testület feljebb tolja a lécet, tehát a film rosszabbul fog teljesíteni a pénztáraknál. (Ebben speciel igaza van.) Ezért lehet, hogy a pozitív kritikát kapott Blue Valentine (Nem akartam már kikeresni.) először NC-17 besorolás alá esett, mert mutattak benne egy dekoratív, de nem túl feltűnő nőt, aki orális szexet valósít meg a partnerével. Ugyanakkor a Tetovált lánynak nem kellett ilyen csatákat vívnia, hogy megvédje a szörnyű anális és orális szexjeleneteit és a meztelen, lökős aktusokat.

A film a pénztárnál nem áll jól, emlékeztetnek folyamatosan, de az erőszak előnyben részesítése a romantika helyett és az egészséges szexualitás helyett garantálja, hogy tovább gyártják futószalagon az olyan filmeket, amelyek untatják vagy sértik a nők jelentős hányadát.

Az Alkonyatot ért kritikákra Bill Condon rendező nemrég megjegyezte: „Ez a sorozat olyan dolgokról szól, amik fontosak a nőknek és egy nő van a középpontban. Tehát lesznek emberek, akik kimaradnak és gúnyolják.” (Igen, mert szerencsére szabad a vélemény.) A jelenkorban a nők annyi területen érnek el hatalmas sikereket, és így különösen nehéz szembesülni azzal, hogy még megragadtunk az őrült férfiak korában, amikor filmekről van szó.

Lehet ezekután hibáztatni egy lányt, mert tetszik neki egy csapat ijesztő vámpír, vagy egy falka lompos farkas? „Miből választhatok?” - kérdezi Edward egy helyen. Ti, filmmogulok, még ott vagytok: Figyeltek ránk? Adjatok nekünk is álmokat, felrázva és keverve.

(Kész.)