Mi kell a nőnek: a filmes világ sivársága női szemmel

Első rész
Második rész
Harmadik rész

És a fordítás, Andris dőlt betűs jegyzeteivel megtűzdelve.
Nem mindenben értek egyet a cikk szerzőjével sem, meg a fiammal sem. Mert ugye a fiam férfiből van. És ő nem érti  a női lelket azért teljes egészében meg.
De a cikk érdekességnek jó, mert valaki végre szembeszáll az Alkonyatot letaglózókkal. Egyet nem értésem Bella lényéhez köthető. Számomra ő nem egészen azt jelenti, amit a cikk írójának. De emberek vagyunk, különböző véleményekkel. Ez egy. Jó olvasást

Erika Christakis

Mi kell a nőnek: a filmes világ sivársága női szemmel

A szerző tanár, közegészségügyi tanácsadó

Első rész

Ó, hol jársz már, Gregory Peck? A Ne bántsátok a feketerigót! bemutatójának 50-edik évfordulóján érdemes megállni egy pillanatra és hálát adni azért, hogy régen legalább voltak igazán elszánt, hősies férfiak a vásznon. Nem létezik, hogy én legyek az egyetlen nő, akit fáraszt az amerikai filmekben csetlő-botló férfigyermekek látványa. A Seth-ek, a Zak-ok, a Franco-k és Ashtonok. (Nyisd ki a szemed és nézz meg több filmet.) Nem mintha nem lennének szórakoztatóak: egyszerűen csak nem ugrik meg tőlük a pulzusom annyira, hogy mozijegyért rohanjak.

Az amerikai film a tömegkultúra Szaúd-Arábiája lett, amelyik tudatosan figyelmen kívül hagyja a népesség felének a gazdasági potenciálját. És amikor a filmipar mégis, nagy duzzogva 'reagál' egy női film különös sikerére, akkor is tökéletesen sikerül rossz üzenetet közvetítenie, elsikkasztja a film lényegét és a körülötte zajló hisztire helyezi a hangsúlyt, mintha a nők tömegeinek ősemberi igényei lennének. (Az Alkonyat-széria sem azért sikeres, mert a nézők nőként érzik magukat kezelve, hanem azért, mert RP csábosan néz, a tiniknek meg ez kell.)

Az ipar mégis a férfiak legbelső igényeit igyekszik kielégíteni. A férfiak megkapják a vágyaikat a filmekben, és ezek szükségességét senki nem kérdőjelezi meg. Felrobbanó autók, véres csaták, letépett végtagok, grandiózus szuperhősök, pszichopata gyilkosok, térdelő, meztelen lányok? Ott van minden. (Aha, ez legalább annyira előítéletes, mint az, hogy a nőknek csak könnycsepptől csöpögős filmek kellenek.)

A férfiak eltávot kapnak, amikor a fantáziáikról van szó – mindegy, mennyire zavaró vagy nevetséges – ám a nőktől elvárják, hogy felnőttként viselkedjenek, még akkor is, ha ez nem sok szórakozást jelent. Különös módon a nőknek szóló történeteket egyszerre veszik túl komolyan és kezelik le. A filmbéli vágyainknak szelídnek és kimértnek kell lenniük, nehogy felhívják magukra a figyelmet. Ritkán hallani panaszt afelől, hogy mennyire kizsákmányolja a nézőket James Bond vagy Batman, de ha valami ponyva kijön nők részére, mint az Alkonyat-sorozat, egyből záporoznak a megvető vagy aggodalmas megjegyzések. Nehéz egyszerre íztelennek és károsnak lenni, mégis, a lányregények ellen ezek a leggyakoribb érvek. Ha viszont elhanyagoljuk a hasogató lekezelést, még egy könnyűsúlyú kalandfilm, mint az Alkonyat is néhány érdekes aspektusát mutatja be a nők lelkivilágának. (Mi baj van Batmannel? A populáris kultúra nem nélküli dolog, Batman helyett Macskanő, meg Lara Croft sem jobb.)

Mostanra már mindenki hallotta a forksi tinédzserlány és a halhatatlan vámpír szerelmi történetét. Ha semmi mást nem tudunk Bella és Edward barokkos szerelmi történetéről, vagy az ellenséges tini-farkasfalkáról, akik megpróbálják ezt megsemmisíteni, akkor is lehet, hogy hallottunk másról. Mégpedig a legutolsó részben, a Hajnalhasadásban bemutatott émelyítő szülési jelenetről, amelytől állítólag néhány néző valósággal rosszul lett. Ugorjunk hát bele ebbe a világba: egy olyan történetre épül, amelynek során a nászút során történt fogantatást egy nagy léptekkel lezajló terhesség követ. Néhány pillanatnyi langyos boldogság után Bella letaglózott férje és a nézőközönség növekvő rémülettel nézi, ahogy a lány teste elsorvad a nem-emberi magzat kihordása során.

Az áldozat terhe egyre növekszik, miközben a magzat/baba (itt van némi ellentmondás) azzal fenyegetőzik, hogy eltöri Bella minden csontját. Végül Edward egy kétségbeesett császármetszést hajt végre – a fogával – és Bella meghal, vélhetően a sokktól és a gerinctöréstől. Rögtön utána azonban felélesztik, a férjének a halhatatlanná tevő mérgével, amelyet direkt erre a célra tartogattak. Trükkös cselekmény, mitagadás.

A feministák és az érzékeny gyomrúak (én mind a kettő tábort erősítem) lélegzet-elállítva állnak az események ilyen fordulékonysága előtt. A Hajnalhasadás – amelyet egy, már Oscar-győztes csapat állított össze – azonban jól elkapja a félelmet, a vágyat és az anyaság érzelmi elszigeteltségét, jobban, mint bármelyik film, amire emlékszem. Edward szeméből látjuk a terhesség felfedezésének a gyötrelmeit, aki az embrióra, mint egy „izére” hivatkozik, majd saját mániákus energiájának a forgószelébe menekül. Idegességét a csomagolással és a hazaút megszervezésével leplezi, mialatt ifjú felesége csendesen, türelemmel viseli az új helyzetből adódó megpróbáltatásokat. A repülőtérre vezető úton, a taxiban a korábban szétrobbanthatatlan pár egymástól távol, csendben üldögél. A néző kukkolóként látja, ahogy kibontakozik a régi igazság: egy váratlan terhességről szóló történetnek csak egy főhőse lehet. (Nézz meg pár európai filmet is.)

Edwardot sokkolja, hogy a felesége belehalhat a szülésbe, és mainstream filmhez képest szokatlanul közvetlen módon könyörög neki, hogy vállalja az abortuszt. Bella azonban biztos abban, hogy ha átváltoztatják vámpírrá, akkor túléli a szülést, és végül vállalja a terhességet. Senki nem érdemli meg, hogy az abortuszpolitikát belecsempésszék a kedvenc filmjébe, de a film olyan komolyan foglalkozik a gondolattal, hogy egy nő akár képes lehet és kockára teszi a saját életét a még meg nem született gyermekéért.

A Hajnalhasadás azt is komolyan veszi, hogy a szülés lehet ijesztő és nagyon véres esemény is. Könnyű elfelejteni, hogy évente még mindig félmillió nő hal bele a szülésbe, és még rosszabb számot kapnánk, ha idevennénk a milliókat, akik közel kerülnek a halálhoz, vagy életük hátralevő részére nyomorékká válnak. És akkor még nem is említettük a vetélések, a csecsemőhalál, a születési rendellenességek és egyéb szörnyű dolgok okozta fájdalmat. A nők tudnak ezekről, úgy, ahogy a férfiak generációi tudnak a háborús történetekről. A háborús filmek, változó valóságtartalommal és minőségben, mindig ellátták a férfiakat egy özveggyel. (A háborús filmeket sem azért nézi az ember, mert az milyen fasza – hanem azért, hogy lássa: ilyen nem történhet meg többször. Látszik, hogy a cikk írója amerikai, nekik otthon sosem volt igazán háború.)

Azért említem a gyermekágyi halált, mert nem csak a nők álmai hiányoznak a fősodorbéli filmekből. A nők félelmei is. Mélyen elszomorító az amerikai kultúra állapota, ha egy vámpíros tinédzserfilmre van szükség, hogy ábrázolják egy nő félelmeit, képzeltet és valósat, a szaporodásról és az anyaságról. Minden valószerűtlensége ellenére a kritikusok, akik lehúzták a gyomorforgató szülési jelenetet, nem látták a lényeget mögötte. (Bevallom, én sem. Én unatkoztam.)

Ez groteszk, de nem lehetetlen. Robert Pattinson jól hozza az elkeseredést (szegény Edward véres arcával), ami egy rosszul sikerült szülést kísér. Bizonyos szempontból azonban a Hajnalhasadás nem megy elég messzire ebben a horrorisztikus ábrázolásban. (Miért, mi kellett volna még? Egy tinifilmben? Direkt mutatni a zsigereket?) Amikor a véremnek több, mint a felét elvesztettem az első gyermekem szülésekor, egy szülészeti rezidens gorombán úgy ábrázolta a szobát, mint a Texas-i láncfűrészes gyilkos buliját. (Megsúgom: aki mindennap találkozik egy csomó vérrel, az gyakran válik közönyössé vagy szarkasztikussá – különben becsavarodna.) Egy sebész barátom nemrég megjegyezte, hogy a császármetszések valóságos vérfürdők lehetnek. Csodálkozunk hát, hogy a női közönséget csak úgy vonzza a Hajnalhasadás? A nézőtér teljesen elnémult a jelenet közben, amikor én ott voltam. Ez az őrült hülyeség hozzánk beszél.

Még azok a lányok is, akiknek nem jár a fejükben a gyerekvállalás, megtalálhatják a közösséget a szomorú sorsú főhősnővel, Bellával. A becsmérlői, akik szerint a lány rossz szerepmodell, nem látják a történet lényegét. Bella nem szerepmodell. Ezt még a legfiatalabb olvasók is tudják. Ő egy egyszerű lány, akinek különlegessé válik az élete. (Bellában, mint szereplőben a karakterfejlődés leghalványabb villanása sincs meg, és KS sem igyekszik belevinni hasonlót. Ennél a cikknél még a „... 15 percben”-paródia is jobban látja a lényeget.)

Az emberek természetesen nem tudják hová tenni a szexi vámpír és a fiatal, törékeny halandó (akinek a halvány bőréről és ügyefogyottságáról sok értekezés található a könyvben) közötti aszimmetriát. Hogy igazságosak legyünk, Bella sosem volt akkora vesztes, mint amekkorának kikiáltották: egy igaz barát és jó tanuló. Munkája van és kocsija (amit az apjától kap) és ő vigyáz infantilis anyjára és apjára, akik még egy pizzát sem tudnának megmelegíteni. Bella „harmincöt évesnek született”, ahogy azt már a könyv elején leírja. Láthatóan ő az egyetlen ember ráadásul, akinek feltűnik egy rakás vámpír különlegessége, akik próbálnak az átlagemberek közé beolvadni. (Okosnak akarsz valakit feltüntetni? Rakd körbe még nála is hülyébb emberekkel! A filmben Bella ráadásul leszarja a „legjobb barátnőjét.”)

Másfelől nézve viszont Bella elég unalmas a fiújához képest, akit leginkább egy szó ír le: tökéletes. Érdekes, hogy Edwardból pont az a készség hiányzik, hogy lássa Bella gondolatait. Sok időt eltölt viszont azzal, hogy megpróbálja megérteni a szerelmét, ráadásul fájdalmas számára látni, hogy a lány milyen jól kijön félig farkas haverjával, Jacobbal. Amelyik nő már próbálta rávenni a pasiját, hogy találja ki, mi a baja, imádni fogja ezt a szálat.

Tehát, kiderül: Bellában van valami. Teljesen hidegen hagyják az általánosságok (testsúly, smink, randik), amelyek meghatározzák a szokásos középiskolai hierarchiát. A tudományórai kiránduláson (igen, Amerikában egy közös természettudomány-óra van, szánalmas), ami még az első filmben volt, ő az egyetlen lány, aki nem sikít hisztérikusan egy vödörnyi giliszta látványától. Amíg a barátnői báli ruhát vesznek, Bella a könyvesbolt felé indul. Üdítő olyan főhősnővel találkozni, aki se nem Rosszlány és nem is egy Disney hercegnő.

Bellát viszont gyötrik a tinédzserkori alkalmatlanságok és apró hibák, a kritikusok szerint ráadásul Edward acélos csodálata is valószínűtlen. Bella mindig alacsonyabbrendű lesz mindenki szemében... kivéve őt. Ez éppen a lényeg. A több nyelvet beszélő polihisztor, aki ráadásul olvas az emberek gondolataiban és emberfeletti ereje van, beleszeret Bella édes normalitásába. (De édes! Kár, hogy ilyet már láttunk...)

És itt a másik dolog: Edward vámpíri szerelme megváltoztathatatlan. Amikor Bella azzal védekezik, hogy egyszer meg fog öregedni és meghal, míg a fiú ugyanolyan 17 éves marad – Edward ragaszkodik hozzá, és senki máshoz, akkor is, ha a nő egy összetört, süppedt roncs lesz. „Ez számomra semmit nem jelent.” - mondja őszintén - „Mindig te leszel a legcsodálatosabb dolog a világomban.”

Micsoda férfi! Elbeszélgethetne Newt Gingrich-csel és az összes politikussal, hírességgel és a focipályákon szurkoló apukával, aki dobta a feleségét egy fiatalabb, csinosabb kiadásért. Az Alkonyat-sorozat valószínűtlen elemei közül ez a legfurcsább és egyben a legcsodálatosabb.

Második rész

Amikor korábban láttuk Bellát az Alkonyat-filmekben, az egyetlen életcélja az volt, hogy örökké együtt élhessen Edward Cullennel. Még a fiatalabb olvasók számára is lehet, hogy ez a fixáció kissé... korlátozott. Én megértem a tiniházasságokat, de ennyi erővel miért ne mehetne Dartmouthba, egyből, és csak később vállalná a vámpír-babát. Mielőtt rávetnénk magunkat az írónő vallására és korai házasságára, mint lehetséges magyarázatra, próbáljuk meg végigkövetni a szokásos lépéseket a felnőttkorig.

Felejtsük el az érettségit és a felsőoktatást. Felejtsük el a kocsi részleteit és az egészségbiztosítást, felejtsük el az időpont-foglalásokat és az idősödő szülők otthonban való elhelyezését. Nem kell megszervezni a saját Vogue-címlapra illő esküvőnket, mert a hihetetlen vámpír sógornőnk a világ legjobb partiszervezője. Csinálják mások a kemény munkát, a mesevilágban az ambíciók szívnak.

Bella gyámoltalansága idegesítő lehet – Edward főz rá, még akkor is, ha a lány főzi a vacsorát az apjának és Edwardnak nincs szüksége emberi ételre – de ez még rosszabb, ha a valódi élet kontextusában nézzük. Ki ne álmodna arról, hogy csökken a vállára nehezedő felelősség? Ebben az ideges korban, és az „emberi világ végén”, szerintem sok tinilányt tartja vonzónak Bella választását, aki igen különös és szokatlan módon válaszott párt.

A leghumortalanabb és a hangsúlyra a leginkább süket kritika szerint az Alkonyatban Bella és Edward kapcsolata ékes példája a családon belüli erőszaknak. Edward túlságosan hatalmaskodó, Bella túlságosan aláveti magát neki, így írják. Edward sokat viszi Bellát – így gyorsabb, egyszerűen. Néha felmászik a lány szobájába és nézi, ahogy alszik. A legnagyobb bizonyossággal állíthatom, hogy nem vagyok oda az olyan férfiakért, akik képesek lennének beosonni a lányom hálószobájába, hogy nézzék, ahogy alszik. A helyzet viszont az, hogy a vámpírok nem alszanak. Tehát Edwardot nem csupán Bella nyűgözi le, hanem az is, hogy az emberek alszanak. Értitek? (Én igen, de a cikkíró nem nagyon. Edwardot miért is nyűgözné le, hogy valaki alszik? Ő is aludt ugyebár, régen.)

Személy szerint úgy gondolom, hogy még egy 12 éves is felfogja, hogy lehet úgy élvezni egy kidolgozott elszökős-ottalvós történetet, mint fikciót, akkor is, ha a valóságban nem akarná látni az UPS-es futárt vagy egy környékbeli mutogatóst a szobájában az éjszaka közepén. Edward csak próbálja megvédeni Bellát a rossz vámpíroktól, akik meg akarják őt ölni. És később bocsánatot kér, amiért ennyire ellenőrzés-mániás – szerintem ezt fölöslegesen teszi. Egyszerűen gálánsan viselkedik, és nagyon sok sárkány van, akit le kell győznie.

Ezt néhányan megértjük. Kicsit fáj, hogy ezt mondom, de egy bizonyos hányada a heteroszexuális nőnemű népességnek élvezi, ha álmodozhat egy férfiról, aki megvédi. Néha a nők olyan férfiról fantáziálnak, aki egyszerre megvédi őket és veszélyes is. Közülük néhány nő, akit teljesen és visszavonhatatlanul tönkretenne egy nemi erőszak, néha elfantáziál arról, hogy megerőszakolják. Figyelem: ezek a nők tudják, mi a különbség az esetek között. Ez nyilvánvalóan ésszerűbb, mint az olyan férfiak észjárása, akik nem tudják, és éppen ezért erőszakot követnek el.

A kritikusok azt is felróják, hogy Bella túl sokat felad magából Edward kedvéért. A történet íve – sokáig őrzött szüzesség, kemény szex, majd démonizált terhesség – azt a fárasztó közhelyet sugallja, hogy a nők, a férfiakkal ellentétben megszenvedik a szexualitást. A történet szintjén maradva, ez több okból sem igaz. Kezdőknek: Edwardnak is sokat fel kell adnia magából Belláért.

Edward egy íztelen, „vegetáriánus” étrendet vállal, és csak állati vért iszik, hogy visszafogja végtelen étvágyát az emberi vér iránt. (Tényleg nem érti, hogy nem csupán Edward, hanem az egész Cullen-klán elvből nem iszik emberi vért? Bella nélkül sem.) Időnként néha vissza kell fognia a mohó szomját Bella vére iránt, amelyet a heroinfüggőséghez hasonlít – de csak azután, hogy azt hitte, elvesztette a szerelmét és halottnak vélte a lányt. A hiányának az elviselhetetlen kínja miatt nem állatiasul el csupán. (Én már semmit nem értek.)

Nos, ki nem akarná elhinni, hogy a szerelem ilyen nemessé tehet valakit? Hogy egy ember személyes áldozatot hozna – feladná, mondjuk, azt, hogy több szexuális partnere legyen az életben – egy nagyobb szerelem érdekében? Vonzó gondolat, és szeretném jelezni, hogy ezt a vágyat férfiak és nők is érzik. A kultúránkban azonban semmi nem sugallja ezt. Mindent figyelembe véve a nők még mindig úgy tűnik, hogy többre tartják a szexuális hűséget, mint a férfiak.

A kritikusok szerint sértő lehet az a rejtett utalás, miszerint a férfiak szexuális ragadozók, de sok tinédzser lány talán másképp vélekedik. A szexuális erőszakot többnyire fiatal, de már a serdülőkorba lépett lányokon követik el férfiak (és öt százalékuk teherbe is esik, ésszerű számítások szerint). Igen, bárkivel megtörténhet; de általában nem történik meg. Ettől a férfiak már legbelül mind erőszaktevőkké válnak? Biztosan nem. Elég azonban egy főiskolai kollégiumban szétnézni éjszaka, vagy egy házibulin, hogy lássuk az ellentmondást a fiatal lányok arcán, ahogy próbálnak a 21. századi felfordult világ szexuális filozófiájában eligazodni. (Amerikában nagyon máshogy mehetnek a dolgok...)

A válási statisztika meglepően alacsony számot mutat a felsőoktatásban végzett párok esetén, akik sokáig halasztották az esküvőt, és kétlem, hogy egy csekély kisebbségtől eltekintve a 30-as nők hajlandóak lennének kockáztatni azt a jelentős érzelmi és anyagi befektetést, hogy kettőnél több naptárt kelljen szinkronizálniuk Valentin-napon. (Tipikus amerikai hozzáállás: a szerelem, mint érzelmi és anyagi _befektetés_, ekkora kreténséget!) Vagy fogalmazzunk másképp. A nők mára ugyanúgy nem törődnek a hím nem kutyaszerű viselkedésével, mint eddig sem törődtek. Még mindig van valami barokkos undormány, ami körülveszi a párjukat megcsaló férfiakat – az Arnold Schwarzeneggereket, a Woody Alleneket és a Dominique Strauss-Kahnokat – amitől egy lány elsápad. (Ugyanez áll a párjukat megcsaló nőkre.) Nem csoda, hogy Edward önmegtartóztatása ennyire vonzó.

Tudom, olvastam a híreket: a monogámia már nem divat, a monogámista az igen, még a 70-es évekbeli nyitott kapcsolat, amelyet poliamorizmusnak adnak el manapság, az is létjogosultságot nyert. Igaz, hogy a fiatal nők rengeteget szexelnek manapság és sokkal kevesebb a közös pont egy kapcsolatban, és a hűtlenség a nemek között egyenlő arányban oszlik meg. Szeretném azonban tudni, hogy ki találta ki ezeket a szabályokat. Szeretném látni, hogy a tinédzser lányok közül ki álmodik a baldachinos ágyában arról, hogy a báli partnerük egy lány-lány-fiú hármasba erőlteti bele őket. (A nyilvánvalóan a pornómédia által sugallt, káros hármas-négyes-stb. dolgokat azonban fölösleges összevetni a hűtlenségi és a válási statisztikákkal – azelőtt is magas volt a válások száma, hogy „divat” lett a hármas szex.)

Az Alkonyat-sorozat egyik frissítő adaléka, hogy teljesen hiányzik belőle a lányok közötti küzdelem egy fiúért. Bella érzelmi és szexuális vágyai vezérlik a narratívát. Minden ügyetlensége ellenére Bella a fő attrakció ebben a műsorban és vicces nézni, ahogy a srácok törik magukat, hogy őket válassza. Rengeteg tintát el kellett pazarolni, hogy ecseteljék Bella ártatlanságát; ennek ellenére, éppúgy, mint a legtöbb tinilánynál, nála is központi szerepet játszik a szüzessége elvesztése és jól eljátszadozik több fiúval is. (A filmekből ez speciel nem jött le – inkább az, hogy hagyta magát sodródni az árral, aztán ha jött valaki, aki két kedves szót szólt hozzá, akkor már rögtön még bambábban nézve viszonozta ezt a vonzalmat.)

A történet részben ugyanis akörül forog, hogy Bellát nem csak egy, hanem két emberfeletti tulajdonságokkal rendelkező hím vonzza (és ne is említsük azt az emberi fiúhadat, akiket muslicaként hajt félre). Már mélyen benne járunk a sorozatban, amikor Bella határozottan ejti Jacobot, a vérfarkas riválist, az Egy Igaz Szerelméért. Nem hiszem, hogy ezt a konfliktust komolyan kellene venni (nem is lehet), és úgy értesültem, hogy Edward nyilvánvalóan megnyerné a vérfarkas-vámpír párbajt, ha arra kerülne sor. Izgalmas viszont látni egy képzeletbeli lányt, amint egy bizonytalan szerelmi háromszög közepén áll. (Ha a közepén áll, nem lehet a háromszög másik csúcsa. A valóság szerintem inkább az ilyen helyzetekből áll: több fiú verseng egy lányért, ebben nincs semmi meglepő.)

Továbbá, Edward szexuálisan épp annyira tapasztalatlan, mint Bella, és őszintén szólva, már-már prűd. A házasságról alkotott fogalmai szinte teljesen Edward király korabéliek, és azért tart ki, mert előbb szeretné házassággal szentesíteni a kapcsolatukat. „Ahonnan én jövök” - magyarázza a százéves vámpír - „így mondjuk, hogy szeretlek.” „Az én koromban” - válaszol Bella - „így mondjuk, hogy felizgultam rád.”

Sok civódás és ügyetlenkedés után a baldachinok között, amelyet Edward mazochista módon (???) vett Bellának, végül a férfi megadja magát, és elég szerencsétlen módon megpróbál szexuális kapcsolatot kezdeményezni a harmadik könyv végén. Ez a fejlemény kimaradt a filmből, de Stephenie Meyer odadobott egy kis koncot, mielőtt a férfiúi bénázás visszaütne a karakterre. Egy lányt tisztelni egy dolog, idiótának lenni egy másik. Addigra viszont Bella megitta az óvatosság lehűtő szörpjét és beleegyezett, hogy a dolgokat a „helyes sorrendben” csinálják.

Ez nagyon durván hangzik, de az egész történet elég hihetetlen, és sehol máshol nem jön elő annyira a hihetetlensége, mint a hírhedt ember-vámpír nászéjszakán. Már beszéltek eleget a törött deszkákról és a lehorzsolt bőrről, de még ennél is érdekesebb elem, hogy látjuk az örömöt a pár arcán, akik először vannak együtt. Emlékszünk rá, hogy mikor hallottunk utoljára romantikus kuncogást egy filmes szexjelenetben?

Bella kissé lehorzsolt tagokkal, de sértetlenül ébred, nem azért, mert verték, hanem azért, mert a fajok közötti szexben még vannak kidolgozatlan részletek. „Szerintem nagyon jól csináltuk” - erősíti meg magát és félénk férjét a láthatóan kielégült Bella, miután a férj szétverte az egész hálószobát attól való félelmében, hogy bántaná a feleségét. A hatásosabb és gyengédebb filmes változatban csak azt látjuk, ahogy az ágy támlája szétreped, miközben Edward a PG-13-nak megfelelően mozog. A látvány nem csak a számítógéppel erősített izomzatát mutatja, de a szégyenkező és hezitáló arcot is. Ismerős kifejezés azon többmillió kanos fiatal fiú számára, akik túl korán kezdték a szexet. (... és akik soha nem látták a filmet.)

Rossz kezekben ez a jelenet horrorrá vagy vígjátékká vált volna. Az ügyes rendező, Bill Condon azonban valóssá teszi a játékot, mutatja Bella nyugodt reakcióját, miközben a fiatal férjét meg kell nyugtatnia, hogy minden rendben van. A többnyire nőkből álló közönség csendben, értőn mosolyog. (És ha éppen nem Edward izmos testét mutatják, akkor türelmetlenül toporog.) Az egyenes játékkal, bölcsen, de nem minden irónia nélkül teljesen meg tudjuk ragadni a világot, anélkül, hogy hűvös távolságból szemlélnénk.

Harmadik rész

Miután a még-ember Bella és vámpír szuperhőse kapcsolata beteljesült a házassággal az Alkonyat-sorozatban, van egy rövidke szünet, mielőtt a film hangvétele átcsapna az 50-es éveket idéző romantikából a teljes horrorba. Egy ilyen váltás megölne egy filmet, főleg egy lányoknak szóló filmet, és néhányan szó szerint nem képesek kezelni. Egy vagy két héttel a bemutató után, országos napilapok foglalkoztak olyan esetekkel, amelyek során nézők rohamot kaptak a szülési jelenetkor. „A Hajnalhasadás káros az egészségre?” - harsogták a címlapok. (Ami jól illeszkedett a reklámkampányba: minél többet beszélnek róla, minél inkább pörög a téma, annál többen mennek el megnézni. Ügyes trükk, de lehet, hogy direkt megrendezett. Kár, hogy nagy kriticizmusában a cikkíró nem élt ezzel a szerintem nyilvánvaló feltételezéssel. A jelenet amúgy egy közepes horror szintjét sem üti meg félelmetességben és vérességben.)

Ne becsüljük alá az epilepszia komolyságát, de meg kell kérdeznem, hogy lett-e valaha valakinek rohamja attól, hogy férfiaknak szánt filmet nézett? Az epilepsziásoknak vélhetően minden környezetben lehet rohama, és az Alkonyat korántsem az első film, amelyik erős fényekkel vagy más, agyzsibbasztó látvánnyal támad. Lehet, hogy jobban odafigyelünk azon extrém jelenetekre, ahol az apa úgy segít világra hozni egy gyereket, hogy közben szinte pornográf módon fröcsög a vér az arcára (na, ilyet meg aztán főleg nem láttam benne), mint az olyan jelenetekre, ahol géppuskatűz van és leszakadó végtagok? A média hisztérikus reakciója elég féloldalas.

A rajongók azonban jobban tudják. Csakúgy, mint a sorozat utolsó részének a jogtulajdonosai. Meglepő, hogy egy meleg férfi kellett ahhoz (figyelembe véve, hogy a kamaszfiúk fantáziái eléggé egysíkúak), hogy a megfelelő filmes hangvételt megtalálják az el nem sietett, eredeti tempójú esküvői jelenetre? A kritikusok többnyire unták, de a folyosón való hosszú végigvonulás egyáltalán nem volt rosszabb, sőt, szerintem sokkal jobb volt, mint végignézni egy személy lerobbanó fejét a sokadik alkalommal. (Alma vs körte klasszikus esete. A Schindler listáját sem a Kiborg Pusztító 4-gyel kell összevetni.) Egyszerűen nem szoktunk hozzá, hogy a nők örömét ilyen hosszú ideig mutatják a filmvásznon.

Hogy meghallgassuk a filmipart is, adott, hogy a nézők jobban szeretik az erőszakot filmen, mint a szexet, és főleg jobban, mint a szerelmet. (Mert szexelni, meg szerelmesnek lenni, azt otthon is lehet, géppuskával szétlőni másokat meg nem.) És miért vagyunk elégedettek, amikor egy srác 79 percen keresztül hatástalanít egy bombát, közben meg van egy 15 másodperces, kulcsfontosságú szexjelenet. (Lásd fent.) Egy felrobbanó autó tényleg annyira izgalmas? Nem egyezhetünk meg abban, hogy a vonzó emberi test sokkal jobb látvány, mint egy lőfegyver? (Szerintem meg tök jól néznek ki a vonatok, mégsem várom el, hogy egy filmben vonatokat mutogassanak agyba-főbe.)

Több, mint egy néhány Alkonyat-rajongó aztán megkapta az Újhold és a Napfogyatkozás kapcsán, mert a könyvből néhány erőltetett párbeszédet kihagytak, olyan akciójelenetek kedvéért, amiket senki nem akart látni. Ugyanakkor egy sarkalatos párbeszédet, amelyben Edward bocsánatot kér Bellától, pillanatnyi rövidre vágtak, megtagadva a nézőtől egy rimánkodó szuperhős látványát. (Miért kellene nekem rimánkodó szuperhős?) És Stephenie Meyer nem is nagyon foglalkozik azzal, hogy felépítse azt a hatalmas csatajelenetet, amelyre az egész sorozat épül, a negyedik rész végére, inkább mindenki... kitaláltátok... kidumálja magát belőle.

És ez akkor miért is probléma? Nem kéne inkább megragadni – sőt, a velejéig belenyúlni – egy olyan filmet, amely egyszerre befutott és egyszerre erőszakellenes? Még várat magára egy olyan kritika az Alkonyatról, amelyik megragadja a történet alapvető lényegét: az aggresszió majdnem mindig a legrosszabb lehetőség, és az emberi élet tiszteletet és türelmet érdemel. (Aha, ezért viszik élelemnek a turistacsoportot a valamelyik részben a fővámpírokhoz... ez nem erőszakellenes történet. Aki olyat akar, olvasson Asimovot.) Ezt könnyű szakadtasnak, vagy politikailag fenyegetőnek (hát, ez nem az) találni, de Stephenie Meyernek van valamije, ami a politikai spektrum mindkét végét bánthatja. Nekünk viszont nem kell leragadni a konzervatív vallásos tanításoknál, vagy a fellengzős liberális pacifizmusnál, hogy elismerjük a frissítő ritkaságot, amelyet ez a sorozat nyújt úgy, hogy elutasítja a nemzetünk szerelmét az erőszak iránt.

Stephenie Meyer bevisz egy ütést enélkül is. Egy brilliáns húzással az édes, finom (ostoba) Bellát teszi fegyverré a gonosz ellen, aki a családját olyan feminin érzelmi erővel védi, amely ellenáll egy csapat középkori vámpír-nehézfiúnak. (Ahol a kisfőnök egy lányvámpír, ezt add össze.) Egy igazi anyaistennővé válik, a vámpírvilág Vestájává, harcos királynővé, de sereg nélkül. Ezt kapjátok ki, remegő kezű, házsártos banda. Bella nevet utoljára. A hasonló történetek között ez egy jó darab.

Szóval, miért is ragaszkodunk ahhoz, hogy a női irodalmat és fantáziát a valóság kritikus és megalázó lencséjén keresztül nézzük? Ha ez nem megy át azon a vizsgán, ahol a kérdés, hogy mi a jó az életünkben, akkor azt sem érdemeljük meg, hogy álmodjunk erről az életről. (Ilyen életről? Rémálmodni.) Semmi új nincs ebben: a nőket mindig is a moralitás őreinek tartották. Akármi a tanulság a Másnaposok 2-ről, senki nem tartja fenyegetésnek az amerikai férfiak számára. (Mert nem is akarja senki komolyan venni, nem is lehet és nem is kell.) Mégis, a női filmekben mindig van valami, ami egy különös üzenetet kell, hogy közvetítsen. Voltaképpen a nőknek nem is lehetnek álmaik, mert valakinek a drága érzékenysége még megsérül. (Más nőké, akik esetleg nem értenek egyet?) Ami még nem tiszta, az az, hogy mik is ezek az érzékeny érzelmek, amiket állítólag védünk.

Nevezzünk meg egy filmet, bármilyen filmet, amelyik: 1) egy vagy több női szereplő van benne, névvel és 2) ezek a nők egymással egy pasin kívül másról is beszélnek. Ha azt gondoljuk, hogy ez egy butácska teszt, amelyen a legtöbb film átmegy, akkor hibázunk. A legtöbb film megbukik. A Bechdel-féle teszt kiválóan mutatja, mennyire vannak jelen a nők az amerikai filmekben. Azon filmek listája, amelyik megbukik, illusztris: A Bourne-rejtély, Ocean's 11, A Gyűrűk Ura (Látta egyáltalán a filmet???), A remény rabjai, Mission Impossible, X-Men és így tovább. (Miért direkt akciófilmeket és sci-fi-t sorol?) Még a nőknek és gyerekeknek célzott filmek, mint a Fel!, vagy a Harry és Sally is megbukik.

Annyira hozzászoktunk ahhoz, hogy a nő-központú történetek láthatatlanná váltak a populáris filmekben, hogy képesek kiszúrni a szemünket egy olyan pótlékkal, mint A tetovált lány. (Nyilván az amerikai és nem a svéd változatról szól.) Látszólag a filmben tényleg van potenciál, a kemény, de összetett személyiségű hősnővel és a nő-a-főnök történettel. Ne hagyjuk magunkat átverni: a film nem a nők vágyairól szól, hanem éppen a férfiakéról. Hogy máshogy lehetne megmagyarázni a történetet szétverő, biszexuális utcagyereket, aki képes ledobni a bugyiját egy zord, cinikus és egyáltalán nem szeretetreméltó idősebb férfinak? Tényleg be kell vennünk, hogy ezt az őrzött, szexuálisan sebzett majd megmenti a ... mi is? Kedvesség? Szexuális csáberő? Hűség? A látványosan meggyőző módszer, ahogy lelép és összejön a férjezett szeretőjével? És mi van a számos leszbikus jelenettel, a vonzó barátnővel fekete harisnyakötőben? Kérem szépen. Ez egyértelműen a fiúknak szól.

Ha te egy lány vagy, akinek tetszett a Tetovált lány, akkor nyilván nem találkoztunk még. A könyv hirtelen sikere ellenére számos nő tódult, hogy megnézze a meztelen, tetoválásokkal teli színésznő, Rooney Mara anális megerőszakolását. A színésznőnek ráadásul tényleg beültettek egy mellbimbó-piercinget, ahogy a rendező segítőkészen elmagyarázta a médiának, hogy jól verődjön vissza a fény a melléről. Sok nő számára a bujaság ezen torz megtestesülése pont nem az a dolog volt, amit Karácsonykor látni akart. (El kell olvasni az ismertetőt.)

Ms. Mara lélegzetelállító kritikáin és a bókolt erőszakjeleneten túl a történet számos nő megkínzott és megcsonkított hullájáról szól, amelyet bőséges képanyaggal tárnak fel. Nem is lep meg, hogy senkit nem sokkol ez a zsigeri barbarizmus a moziban. A nők sorozatos lemészárlása annyira alapvetés egy filmben, hogy már alig döbbenünk meg rajta.

Perverz módon minél nagyobb az érzelmi intimitás és minél nőcentrikusabb a képernyőn mutatott szexuális aktus, annál valószínűbb, hogy a korhatár felől döntő testület feljebb tolja a lécet, tehát a film rosszabbul fog teljesíteni a pénztáraknál. (Ebben speciel igaza van.) Ezért lehet, hogy a pozitív kritikát kapott Blue Valentine (Nem akartam már kikeresni.) először NC-17 besorolás alá esett, mert mutattak benne egy dekoratív, de nem túl feltűnő nőt, aki orális szexet valósít meg a partnerével. Ugyanakkor a Tetovált lánynak nem kellett ilyen csatákat vívnia, hogy megvédje a szörnyű anális és orális szexjeleneteit és a meztelen, lökős aktusokat.

A film a pénztárnál nem áll jól, emlékeztetnek folyamatosan, de az erőszak előnyben részesítése a romantika helyett és az egészséges szexualitás helyett garantálja, hogy tovább gyártják futószalagon az olyan filmeket, amelyek untatják vagy sértik a nők jelentős hányadát.

Az Alkonyatot ért kritikákra Bill Condon rendező nemrég megjegyezte: „Ez a sorozat olyan dolgokról szól, amik fontosak a nőknek és egy nő van a középpontban. Tehát lesznek emberek, akik kimaradnak és gúnyolják.” (Igen, mert szerencsére szabad a vélemény.) A jelenkorban a nők annyi területen érnek el hatalmas sikereket, és így különösen nehéz szembesülni azzal, hogy még megragadtunk az őrült férfiak korában, amikor filmekről van szó.

Lehet ezekután hibáztatni egy lányt, mert tetszik neki egy csapat ijesztő vámpír, vagy egy falka lompos farkas? „Miből választhatok?” - kérdezi Edward egy helyen. Ti, filmmogulok, még ott vagytok: Figyeltek ránk? Adjatok nekünk is álmokat, felrázva és keverve.

(Kész.)