Black Book Magazin

Az angol transcript az RPL-en

Robert Pattinson dobogó szíve vagyok, és otthonomból, Robert mellkasából beszélek most hozzátok. Pihenünk. Percenként 70-es szívritmussal, ami elég tipikus egy 26 éves fehér férfinál, mint amilyen Robert is, aki jó, bár nem szuperhős formában van. Rob, meg kell említenem, azon ment át, amit ő 'dolognak' hív. 'Csak folyadék diétán vagyok', magyarázza beszélgetőtársának nem sznob londoni akcentusával, ami oly sok mindenkit meglep, aki még nem jött rá, hogy Robert Pattinson tulajdonképpen nem egy vámpír, akit Edward Cullennek hívnak. 'Póló nélkül kellett lennem egy fotósorozaton', mondja Rob, 'szóval megkérdeztem, egy dietetikust, melyik az a diéta, ahol annyit iszol, amennyit akarsz. Azt mondta, a lé-diéta az.' Újabb bizonyítéka annak, hogy Rob nem vámpír. A vámpírok, általában ugyanis eloldalognak a fotózásokról, mivel csillognak, és felidegesíti őket a camera vakuja, megzavarván a legtehetségesebb fotósokat is. Továbbá a vámpíroknak ritkán vannak imázsproblémájuk, és soha nem isznak. (A vérük nem áramlik.)

Nem túl rendkívüli módon, Rob és én egyedül vagyunk pár emberrel ebben a szobában – egy nagyon forró klubban, elrejtve a Papaya King mögött, Nyugat Hollywoodban, ami, mivel egy forró, napos délutánról van szó, nagyon csendes –, és mindenki ránk figyel. Rob elvégre a világ legnagyobb szívdöglesztője, és én vagyok a szíve, aki belül dobog. Érzem, ahogy más szívek felgyorsulnak amikor közeledünk, mint annak a hot dog árus fiúnak, amint kihozza a mangólét és a káposztás hot dogot a vékony papírban, és megkéri Robot, hogy írjon alá egy darab nyugtát. ' A barátnőm imád téged,' mondja, majdnem bocsánatkérően. Én nem gyorsulok fel, amikor Rob lefirkantja a nevét és Mallory nevét, és visszanyújtja, mintha az egy szállítóhajóra való felpakolás számlája lenne, ami tele van valószínűtlen szexuális fantáziákkal.

Rob úgy van öltözve, mint szokott, egy íratlan hollywoodi szabály szerint, vagyis aki a többet keresi, annak külső megjelenésére nem figyelnek. És bár mi 62 millió dollárt érünk, Rob esetében, és ezt én mondom, a nemtörődömség őszinte. Egy baseball sapka, a fekete tornacipők, egy vászoning, ez az öltözetünk – egy Ron Howard -féle dolog érződik rajta.  Laza  ugrálása a henye srácnak, ugyanazzal a lassú, könnyed ritmussal mint ami James Dean-nek van a Giant-ban; ez a járásmódunk.

Egy fehér városi terepjáróval érkeztünk, melyet egy Jeff nevű srác vezetett. Phoenix-be valósi, és most ő a sofőrünk. Pár évvel korábban bukkant fel egy egyszerű öltönyben, vastag nyakkendővel. 'Tipikus alkalmi munkás kinézet,' mondja Rob. Most szűk fekete pólót visel. Az odavezető úton az autó árnyékolt ablakán át Rob a Hollywood Boulevardon felsorakozott boltokat szemléli. Úgy következnek mint egy gyatra kacsamesében: Ajándékbolt. Ajándékbolt. Ajándékbolt. Sztriptízbár. Legutóbbi ezzel dicsekszik: 'Több ezer csábító lány. Három csúnya.' Kíváncsi vagyok milyen lehet a csúnyák szívének lenni. Ezt nem fogom megtudni. A szerencsések közé tartozom. 

Több ajándékbolt kirakatában is látja magát Rob naptárokon, poszterokon, kulcstartókon, melyeket valami kínai ipari gyárban készít egy munkás, Rob arcára, nagy kék szemeire, ragadozószerű fogaira, ahogy azok kivillannak ajkai mögött, és még sincs semmi érzése irántam, Rob dobogó szíve iránt. És én sem érzek semmit se a munkás, se az ő szíve iránt. Az olcsó limlom mellett elhaladván, melyen Rob arca van, nem kezdek gyorsabban verni. A gondolat, hogy az emberek milyen kulcsot kapcsolnak Rob bizsu arcához, milyen szobákat nyitnak ki, és ott milyen titkokat tárolnak, az felgyorsít kissé, mivel manapság ritkán találkozunk olyannal, aki az 'iparon' kívül lenne, és ha találkozunk is olyannal, akkor az engem soha, és Rob-ot is is csak ritkán látná meg. Edward Cullen lenne az, akit látnak, a szívtelen vámpír, aki 2008 óta ural engem, és nem is enged el idén november végéig, és még azon a ponton se halhat meg, elvégre már halott, de mi igen, mert mi az ő képében készültünk, vagy ő a miénkben. Akárhogy is, annyira egymásba fonódtunk, hogy a különválasztás megölhetné Rob-ot, és megtörhetne engem.

Rob és én sok időt töltünk mostanság egy autó hátuljában, egyik sajtótájékoztatóról egy interjúra, majd vissza egy másik sajtótájékoztatóra. Ilyen sok üldögélés enyhén idegessé tesz. Ez az ülő életmód vezet a szívproblémákhoz és a kettes típusú diabéteszhez. Meg a cigarettázás, amit szerencsére Rob nemrég abbahagyott. Most ezeket a viccesen izzó elektronikus cigarettákat lebegteti a kezében, a kocsi hátuljában szívva őket, az arcát nézve, mely mozdulatlan az ablak visszatükröződésében, ahogy körbeviszik. Rob természetesen tud vezetni. Részt vett egy 10 órás kurzuson, Oregonban, ha jól tudom a Breaking Dawn miatt. Lehet hogy tévedek; minden összemosódik. Szörnyű sofőr. 'Azzal tanultam, hogy az emberek mindig belém jöttek,' mondja. Vicces történet, így szokta mesélni: 'Az első alkalommal, amikor valaki arról beszélt hogy híres vagyok, akkor volt, amikor egy pár éve autót akartam venni. Egy '89-es nyitható tetejű BMW volt, 1000 dollárért, amit a Craigslist listáján találtam. Kivittem a közeli dombokra, hogy kipróbáljam, és persze majdnem összetörtem. Pár nappal később visszamentem, hogy átvegyem. Azt mondtam hogy színész vagyok, és a srác utánam keresett. Mikor visszamentem, azt mondta, 'Tudtad, hogy második vagy az IMDB-n?' én meg arra gondoltam, 'Francba, most nem kérhetem a 200 dollár kedvezményt.'

Legutóbbi filmünk, a Cosmopolis szintén egy autóban játszódik, bár ezúttal egy hosszú autóban. David Cronenberg rendezte. Rob Eric Parkert játssza, aki egy rendkívül unott, az autizmus határán álló milliomos, aki Manhattanen keletről nyugat felé autózik át, egy különlegesen kialakított limuzinban. Ezalatt az út alatt rengeteg milliót veszít egy rosszul javasolt pénzügyi spekuláció során a yennel kapcsolatban, miközben körülötte a világ káoszba süllyed. Ez a káosz, természetesen, nagyban a rossz spekulációnak az eredménye. Sok időt tölt el arcának nézésével, még mindig tükörképben, és a káosz tetőzik, majd csendesen elsiklik. (zárójeles mondat) A végén vagy lelövi, vagy nem, egy elégedetlen korábbi alkalmazott, akit Paul Giamatti játszik. Hogy megteszi-e vagy sem, nemigazán számít. Eric-et nem nagyon érdekli, mivel a számokon túl nehéz kapcsolatba lépnie a világgal. Ennek ellenére sokat szeretkezik. Valamennyit Juliette Binoche-val is. Mikor forgattuk azt a jelenetet igencsak megindultam, de inkább a nevetés, és nem a döfködés miatt. 'Juliette állandóan beverte a fejét,' emlékszik vissza Rob. Érzem ahogy elönt az endorfin, amint arcán széles mosoly jelenik meg, ami egyből átváltoztatja egy tűnődő szívdöglesztőből egy másik helyes angol sráccá, akivel egy pubban találkozhatsz. Ezen oknál fogva ritkán mosolyog. A mosolygás nem védjegyünk.

A film Don DeLillo könyve alapján készült, tehát zavarba ejtő. Az első sora olyan, mint a többi abból következő, egyszerre beható és abszurd. 'Hajat akarunk vágatni,' mondja Eric, kilépve egy irodaházból. Döbbenet, mégis, tetszik nekünk. 'Könnyű örömet szerezni nekem,' mondja Rob. 'Ha nem értek valamit, az egyből érdekel.' A zűrzavar felkelti a figyelmemet. Csakúgy mint a szembesítés. Régen vertem olyan erősen, mint amikor a Cosmopolis premierje volt Cannes-ban, májusban. 'Úgy éreztem magam mint aki mindjárt becsinál,' mondja Rob. Miután egyeztettem a vastagbelével, ezt a kijelentést túlzásnak értékelem. Akárhogy is, izgalmas volt. Van egy cezúra a stáblista vége és a lámpák felkapcsolása között, egy pillanatnyi csendes áhítat, melyet csak süketítő dobbanásaim hangsúlyoznak ki még inkább. Ez az a pillanat, mielőtt a közönség vagy éljenez, vagy kifütyül, mikor a Twilight utáni karrierünk olyan volt mint Shrodinger egy macskája, egyidejűleg élő és halott. És abban a pillanatban dobogtam, kopogtam és döngettem Pattinson mellkasában, percenként milliószor. 'Elvesztettem az  eszem,' mondja Rob. 'Felkészültem arra, hogy megküzdjek 1500 emberrel. Teljesen fel voltam villanyozódva.' A kockázat magas volt. A Twilight-ba az ő megfogalmazása szerint 'szerencse' révén került. És, miután aláírta a szerződést, már csak ment a sodrással. Mondhatnád hogy irányították, vagy legalábbis vezették. 'Csak futottam körbe-körbe, letolt nadrággal, kikötődött cipőfűzővel, és csodával határos módon, nem estem el. Eddig. Arra gondoltam, 'Basszus!' A legtöbb ember 15 évig olyan filmeket csinál, amiket senkise lát. Én meg Cannes-ban vagyok.'

Abban a pillanatban, mielőtt karrierünk egyenletének hulláma a valóságba nem omlott, érdemes megemlíteni, hogy Rob tapasztalatlansága volt leginkább az, aminek köszönhetően megkapta Edward Cullen szerepét. Mint ahogy a 'Twilight és Termékei a 21-ik századi Teen Idol számára' esszé írói is írják, ez volt a lényeg. 'A stúdiók marketing stratégiája az volt, hogy Pattinson hírnevét árucikké fejlesszék, termeljék és eladják a média- és reklámiparok. Az értékesítés végül azt a formát vette, ahol Edward csábját egybeolvasztották Pattinson hírnevével... A színész ismeretlenségét használták arra, hogy összemossák az igazi embereket a Twilight-beli karakterekkel, amiket el kellett játszaniuk, így hírességeket csináltak belőlük.'

Így az a pillanat, mikor Cannes-ban a stáblista a végére ért, és mielőtt az ítélet ki lett volna nyilvánítva, volt az, amikor megtörtént a fájdalmas elválás Edward Cullen vértelen szíve és én, Rob dobogó szíve között.Nem tudtam, milyen hosszú lehet egy stáblista. Volt egy szünet, majd taps, egy taps, mely egy újabb tapsvihart engedett szabadjára, míg az egész terem nem tapsolt. Minket tapsoltak vajon? Vagy David-et? Esetleg Pault? Nem érdekelt. Egy dolog volt biztos: nem Edwardot tapsolták.

Bár más szíveket megdobogtatok, nagyon kevés olyan dolog vagy ember, vagy elfoglaltság van, ami igazán megérint. A kémiai késztetés a harcolj-vagy-fussra, melyet a zűrzavar és a szembesítés hoz létre, meghozza a csodát. Aztán van még pár dolog: nemrég igazán megindultam, amikor Rob megtanult gördeszkázni. De nem igazán az ugrásból való megérkezés volt az ami ezt kiváltotta, hanem, ahogy Rob mondja, maga az abszurd tény, hogy: 'Beperelhettek volna 800 millió dollárra.' (A vámpírok nem hordanak gipszet, és nem ficamítják ki a bokájukat.) Nemrég a pisilés is felizgatott. 'Teljesen lenyűgöztem magam tegnap,' mondja Rob, 'négy percen át pisiltem.' Cindy, a húgyhólyagja azt mondja, ez a lé-diéta miatt van. Megmozgatnak a pletykák is, de ahogy arról Rob panaszkodik, manapság már nehéz egyet is találni. 'Egyszer elindítottam egy pletykát az Entertainment Tonight-on, hogy volt egy kimaradt szex jelenet a Twilight-ban, de senki nem vette be. Én meg arra gondoltam, 'Mi a fene? Én adom ezt nektek!' Ez egyébként azóta közel állt hozzám, mikor Los Angelesbe költöztünk, Oakwoods-ban éltünk, egy teljes appartmanban, Burbank és Hollywood között, a 101-ről lejőve, ahol leginkább lefutott gyerekszínészek laknak, akik naphosszat ülnek a medence mellett. Nem túl meglepő módon, itt lakott Screech is, és itt készült az első pornófilmje.

Mi más késztethetne még a sajtótájékoztatókra, azokra a brutális, újrahasznosított levegőjű vesszőfutásokra? Ahogy Rob panaszolja, 'Megpróbálod a dolgokat a legtökéletesebben mondani, de tudod, hogy hacsak nem mondasz valami hülyeséget, amik alapján az emberek egy fasznak fognak gondolni, akkor tőled nem idéznek semmit. És ha nem mondasz semmi hülyeséget, akkor valaki elő fog állni valamivel ígyis-úgyis. Nézzük például Rob barátnőjét, Kristen Stewartot. Ő egyike azoknak a dolgoknak, ami megfuttat. A románcunkra, szerencsére, beleegyezését adta a Twilight Industrial Complex. Ahogy a 'Twilight és Termékei' mondja, 'A rajongók, úgy tűnik, hajlandóak elfogadni egy romantikus részvételt, ami leveszi Pattinsont a piacról, mintha szó szerint egybeolvadna szeretett karakterükkel.' Így Kristen szíve és én szinte minden nap találkozunk. De nem fogadtunk örök hűséget, míg a halál el nem választ. Rob nemrég olvasta ezt egy napilapban, és röhejesnek találta. 'Volt egy magazin, ezekkel a képekkel, melyek azt mondták, megházasodtam. Soha senki nem tudja mi igaz, vagy mi nem,' mondja felbőszülve. 'Még a saját édesanyám is felhívott, és megkérdezte hogy ez igaz-e.' Nem igaz. Legalábbis még nem.

De az igaz, hogy Kristen mindig olyat tett velem, amit senki más. És bár az Úr a megmondhatója, Rob soha nem maradt ki az érzéki szerelemből, akkor sem, ha mással háltunk, de én mindig zárt ajtók mögött maradtam. Amikor először jött Los Angelesbe, egy kisebb csoportnyi vonzó nővel járt el  rosszhírű bárokba, mint a Bronson Bar, de Rob inkább kerülte a vadul pillogó szempillákat hogy odakint cigizzen szemeig lehúzott kapucnis pulcsiban. Dalokat írt Kristen Stewart számára. Abban az időben tele voltam vágyakozással, egészen a töröttségig, így a dalok elég szomorúak lettek, mintha valamelyik Van Morrison szám lenne az Astral Week-ről. 'Tulajdonképpen,' mondja Rob, 'próbáltam leutánozni Van Morrison-t.' Néha elvitte ezeket a dalokat a mikrofonokig, olyan helyekre mint a Pig 'n Whistle és a Rainbow Room, hogy előadja azokat 2-3 másik előadó, és persze a pincérnők előtt, akik, mint mondja, egyetlen barátai lettek. Még mindig nosztalgikussá válok ezekre a napokra gondolva, elérzékenyülök, ha arra gondolok, hogy vajon azok a szomorú, megfosztott énekes-dalszerzők, akik végigugatják a 'Hallelujah-t', vagy azok a pincérnők, oklahomai akcentusukkal és szép melleikkel tudták-e hogy ki volt, illetve kivé fog válni. Kíváncsi vagyok, vajon ő tudta-e.

A Twilight sikere után a dolgok megváltoztak. Ahogy Rob mondja, összetörtek. 'A barátaim köre igen gyorsan leszűkült.' Rob azt mondja, 'Én szeretek a parazita lenni, és nem fordítva.' Nem mentünk többet szórakozni. Nem léptünk fel többé karaoke estéken. Most már ritkán versenyzek. Most, ha éppen nem Edward, vagy Eric, vagy valaki más, Rob úgy él, mint a Silver Lake (Ezüst Tó) remetéje. Felkel, és gyümölcslét készít magának. Pár órán keresztül könyvek összefoglalóit olvassa az Amazonon. Levest készít magának, majd átolvas néhány forgatókönyvet. Ezek leginkább csak szavak, sűrített, hízelgő, egynapos zabkásák, melyeket más mikrózott természet feletti epikus művek követnek. Néha, ha olyat olvas, ami érdekel, megdobbanok. Mint a következő drámája, melyet a francia-libériai rendező, Jean-Stephane Sauvaire fog rendezni, akinek legutóbbi filmje a Johnny Mad Dog, gyerekkatonákról szól. Ez a film Irakban fog játszódni. Következő hónapban utazunk. Ott talán, a mellettünk fütyülő golyók, vagy ennek a lehetősége, meg fog mozgatni. Addig is, elviseljük a hátramaradt időt a kocsik hátuljában, lézengve a kereszteződésekben, és várva a lámpa váltására. Jeff megkérdezi, hogy van-e olyan hely, ahova el akarunk menni, de nem tudjuk. 'Nem megyek soha sehova.' Majd hozzáteszi tényszerűen, 'Azt se tudom, hol van a sehol.'

 (Patti)