„A Cosmopolis forgatása Cronenberggel megváltoztatott. Tökösebbé váltam.”

Délután fél kettő van a Solo House előcsarnokában, egy magánklubban a Los Angeles-i Sunset Boulvard-on. Csak tagoknak... Ha a hostess mosolyogva enged be a liftbe, az csak a következő bűvös szavaknak köszönhető: „Robert Pattinsonnal találkozunk délután kettőkor.” Meglepetésünkre a színész fél órával korábban érkezik... zilált szakállal. Nem azért engedte megnőni, hogy elriassza a paparazzókat, hanem azért, hogy felkészüljön a következő szerepére, amelyben egy rockbandáról szóló film, a The Band része lesz. A mai témánk, ami miatt összegyűltünk, még a Cosmopolis, David Cronenberg feldolgozása, amely Don deLillo könyvén alapul. A Cannes-i fesztivál elektrosokkjának szánják a filmet. A kanadai rendező általános megdöbbenést okozott azzal, hogy Eric Packer szerepét az Alkonyat-filmek csillagának adta. A főhős egy 28 éves New York-i yuppie, aki keresztülutazik a városon limuzinjával, egy hajvágás kedvéért, miközben tüntetések borítják káoszba az utcát és a főhőst személyesen is fenyegeti valaki.

Ez a pokoli utazás megváltoztatja a főszereplőt, és itt az alany akár Pattinson is lehet maga, aki sokkoló alakítását a lehető legjobban időzítette. November közepére, amikor bemutatják az utolsó Alkonyat-filmet, a tinédzser szívek tiprója nyugodtan utat engedhet a felnőtt színésznek, aki a Cosmopolisszal futhat végre be. Az átalakulás most kezdődik!

P: Rob, amikor legutoljára beszéltünk, épp a Cosmopolis forgatásáról jöttél ki, és azt mondtad: „Nem értettem, mit csinálunk, és amikor megkérdeztem erről Davidet, ő csak ennyit közölt: „Nem tudom, nem is érdekel.””. Látva a kész filmet, most már világos a kép.

RP: Az első vetítéskor egyedül voltam és teljesen zavartan jöttem ki róla. Abban az időben a zene sem ült még bele a fejembe. Aztán megnéztem a filmet másokkal is, és ők sokkal élénkebben reagáltak. Nem tudták abbahagyni a nevetést, és én azt gondoltam: „Ó, végül is működik ez!” Alig várom, hogy lássam, a közönség hogyan reagál. Ez az első alkalom, hogy egy filmemet tényleg mozifilmként tudok megnézni, mert a Cosmopolis egyedül David Cronenberg műve. Ez tényleg az ő filmje.

P: Hogy az igazat megvalljuk, azért a tiéd is...

RP: Attól még tisztán Cronenberg, efelől nincs kétség. A legtöbb rendező kézen fogva próbálja vezetni a színészeket, és megmondják: „Segítek neked eljutni oda, ahová el kell jutnod.” David leforgat egy jelenetet, aztán úgy van vele: „Oké, ez jó, haladjunk tovább!” Ugyanakkor nagyon érzékeny a színészek alakítására, és bár nem ad túl sok utasítást, mégis titokzatosan pontosan kezeli az embereket. Semmi nem kerüli el a figyelmét, elég egy percre figyelmetlenné válnod, és egyből észreveszi. Majdnem nyugtalanító így dolgozni valakivel. A záróbulin megkérdeztem, hogy látott-e már vágott jeleneteket, és erre azt válaszolta, hogy már az egész filmet látta! Addigra megvágta az egészet. Mivel érdekelt a dolog, megkérdeztem, „Akkor már tudod, hogy miről szól?” „Nem tudom, de jó lett, vicces.” Aztán Fellinitől idézett, kijelentette, hogy a film meghalt, ha nem ébreszt további kérdéseket.

A forgatáskor David imádta a káoszt, ami uralta az egészet, még a Paul Giamattihoz hasonló, tapasztalt színészeken is eluralkodott.

P: A rendezőnek elvileg előnyben kellene lennie...

RP: És ugyanakkor félnie sem szabad semmitől. Sosem dolgoztam még hozzá hasonlóan magabiztos forgatókönyvíróval sem. Ha leragadt valami egy jelenettel kapcsolatban, egyből mást csinált közben. Fejből tudta a forgatókönyvet, tehát ezt megengedhette magának. Eleinte idegesítőnek tűnt ez, de mivel én benne vagyok az összes jelenetben, megtanultam én is az egész forgatókönyvet, mintha egy színdarab lenne.

P: Egészséges, ha egy színész izgul egy kicsit, nem?

RP: Az első forgatási napon próbáltam nem dicsekedni. Amikor készültünk az első jelenetre, Sarah Gadon (aki a feleséget játssza) megkérdezte: „Hogyan készültél a szerepre?” Letörtem, dühösen kiszálltam a limóból és kiabáltam: „Hogy ítélhetsz el ennyire?! Most kóstólgatsz engem, vagy mi?” *nevet*

P: Cronenberg nekünk azt mondta, hogy stresszes voltál a forgatáson...

RP: Egy olyan életszakaszban vagyok, amikor próbálom felmérni, hogy mit valósíthatok meg színészként. Ez még összetettebbé válik, ha van egy múltam, még akkor is, ha például David nem foglalkozott ezzel.

P: Ajánlom Davidnek a legutóbbi Alkonyat-filmet, ami néhol már-már Cronenbergies...

RP: *nevet* Alig hiszem el, hogy van belőle még egy rész (a Hajnalhasadás második részét november 14-én mutatják be), ráadásul néhány jelenetet újra kell venni a következő időszakban.

P: Úgy gondoltad, az Alkonyat már a múltad része?

RP: Igen, már nem vagyok olyan, mint az elején. Először is, öregebb lettem... Amikor be kell ülnöm a sminkeshez, látom a ráncaimat, amelyek azóta jelentek meg, és ijesztőek. Kicsit vastagodtam is. Mivel alig volt néhány ruhám az első film forgatásakor, lenyúltam párat a kellékek közül, és ezekbe már nem férek bele!

P: Amikor 2009-ben Cannes-ba mentél, valóságos lázadás tört ki a tengerparton, ahol 700 rajongód várt. A biztonsági személyzetnek valósággal ki kellett menteni onnan téged.

RP: Idén észre sem fognak venni: „Nem érdekel, nincs benne az Éhezők viadalában.” *nevet*

P: Vélhetően találkozód lesz az Alkonyatbéli pároddal odaát, mivel Kristen Stewart is jelen lesz az Útonnal. A fesztivál valóságos végzős bulinak tűnik már most is.

RP: Nagyon várom, hogy mehessek. A Cosmopolis forgatása Cronenberggel megváltoztatott. Tökösebbé váltam. *nevet* Most öt munkám várakozik, amelyek útját ez az egy film nyitotta meg előttem. Korábban többet kételkedtem magamban. Ahogy elolvastam egy forgatókönyvet, ami tetszett, folyamatosan edzettem magam rá, mindig feltéve a kérdést, hogy elég jó leszek-e hozzá. Most azt mondom magamnak: „Bassza meg! Ha fel akarnak venni, hát tegyék!”

P: A Cosmopolis óta nem veszel részt más forgatáson, mintha várnál további szerepekre, amelyeket ez a film hozhat el. Erről van szó?

RP: Többé-kevésbé. A Hajnalhasadás év végéig leköt, és nem sok filmet forgatnak télen. Három hónapja valóságos pánikba estem, de ekkor kezdtek megérkezni ezek a munkák. Ha minden jól megy, ősszel már kezdhetek forgatni.

P: Két éve meglepettnek tűntél, amikor voltak, akik fel akartak venni egy-egy filmhez, és azt mondtad, hogy ott színészkedsz, ahol csak lehetőséged van rá. Úgy érzem, hogy az ezzel kapcsolatos hozzáállásod megváltozott. Már tudod, mit akarsz magadtól.

RP: Mindig is jó filmeket akartam csinálni. Korábban viszont az a fickó voltam, aki berúgott, és azt mondta: „Ha nem tetszik valakinek, amit csinálok, akkor bassza meg!” *nevet* Mára ez megváltozott: szeretném, ha azok, akiket én tisztelek, engem is tisztelnének. Ezt könnyű azonban kimondani, de néha kell idő, hogy felfogjam, hogy mások tisztelete nem a legfontosabb. Az pedig, hogy ezen sírok, nem visz előrébb. Amikor David felbukkant a semmiből, hogy felkérjen a Cosmopolishoz, tonnaszám tettem fel neki a kérdéseket. Pontosan akartam tudni, mit látott bennem, mit gondolt rólam... de erre nem tudott válaszolni.

P: A Cosmopolis bemutatója bombaként robbant az interneten.

RP: Már nyolc éve színészkedem, és gyakran kritizáltak, aztán most hirtelen kijön ez a bemutató és most mindenki izgatott. „Remekül néz ki! Jól játszik benne!” Őrület! Legalább már érthető kezd lenni, hogyan működik egy kritikus agya.

P: A legtöbb kritikus szerint gyenge színész vagy, és ezt úgy állították, hogy nem látták egyik filmedet sem. Pedig már az Alkonyatban is jó voltál!

RP: Néhány jelenetben lehet... legalábbis megpróbáltam. Szeretném azonban megkérdezni ezektől az emberektől, akik szerint épp kezdek jól játszani: szerintük mire törekedtem az Alkonyatban? Azt hiszik, hogy a természetemből fakadt az, amit ott nyújtottam? Nem. Színészként döntéseket kellett hoznom. Vicces olyat olvasni, hogy (*drámai hangon folytatja*) „A Cosmopolis végül bebizonyítja, hogy mégis jó színész?” Mit jelent ez egyáltalán?

P: Mielőtt Burton vagy Fincher felfedezte őket, Johnny Depp és Brad Pitt is inkább a csinos arcukról voltak ismertek. Szerintem hasonló történik most veled a Cosmopolis kapcsán is.

RP: A jó hír az, hogy az ipar hamar reagál arra, ha egy színész megváltozik, még akkor is, ha szerintem Brad Pitt az egyik leginkább alábecsült színész a világon. Soha nem emlegetik, de még nem volt egyetlen rossz alakítása sem. Manapság senki nem akar felnőtteknek szóló drámát forgatni, mert azt mondják, hogy a nézők nem lennének rá kíváncsiak. Senki. Kivéve Brad Pittet. Így lehet tartóssá tenni egy karriert. Még mindig látjuk ezeket a filmeket a független mozik világában, de azok a drámák, amelyekben sztárok szerepeltek, eltűntek. Azért történhetett ez meg, mert a színészeik elvesztették a körülöttük lévő misztikumot. Hogy játszhatna el valaki egy ilyen szerepet, ha mindenki tud mindent a színészről és a magánéletéről?

P: Korábban a tehetséges színészek váltak nagy sztárokká. Ma azelőtt lesz valakiből sztár, mielőtt alkalma lenne bemutatni, hogy tehetséges színész.

RP: A hírnév az egyetlen dolog, amihez hozzájuthat valaki anélkül, hogy bármire lenne képesítése. És amikor valami rosszat mer valaki szólni a hírnévről a médiában, akkor biztos, hogy durván meg fogják szólni érte. Az emberek nem akarnak ilyet hallani. Nem irigyek, csak nem akarják, hogy összetörjék az álmaikat.

P: Fenn kell tartani az illúziót, bármi áron?

RP: A paradox az, hogy egyidejűleg van jelen az elvárás az illúzió és az illúzió szétrombolása iránt, ezzel egyidejűleg pedig igény van minél több dolog összegyűjtésére a magánéletből.

P: Tévedek, ha azt gondolom, hogy ambiciózus terveid vannak anélkül, hogy hallgatnál a Hollywood-i szirénhangokra?

RP: Valójában sokkal veszélyesebb lenne megpróbálni Hollywoodban érvényesülni. Nemrég olvastam egy körülbelül 80 millió dolláros várható költségvetésű film forgatókönyvét és nagyon tetszett. Ez volt az első alkalom, hogy egy stúdió küldött egy forgatókönyvet, ami tetszett volna, és ami igazán lázba hozott. Ezt mondtam magamnak: „Ez az, végre lesz egy király slágerfilm, amire mindig is vártam!” Aztán, amikor elmentem egy megbeszélésre ezzel kapcsolatban, elmondták, hogy engem már annyira megbélyegzett az Alkonyat, hogy a szerep nem lehet az enyém. Csalódtam. Aztán elolvastam újra a forgatókönyvet, és rájöttem, hogy nem is annyira jó. *nevet*

P: Olyan, mintha a végzet próbálna figyelmeztetni.

RP: Lehetséges. Gyakran mondják, hogy váltogatni kell az embernek a saját magáért vállalt szerepeket és a stúdiók kedvéért vállalt szerepeket. Én azonban nem hiszek ebben. Ha szar filmet vállal az ember, akkor szar filmet fog készíteni. Akármennyit is hozzon a pénztáraknál, a pénz nem fog a film minőségén változtatni. És a siker sem biztos dolog, elég a Titánok Haragját megnézni, ami elvérzett a kasszáknál...

P: Előfordult már olyan, hogy a pénz kedvéért vállaltál egy szerepet?

RP: Igen. Valami azonban mindig történt az utolsó pillanatban, és végül az egész filmből nem lett semmi. Persze, ott van az öt Alkonyat-film, de azokat nem a pénzért csináltam, még akkor sem, ha úgy érzem, hogy nem lenne fair másnak adni azt a pénzt, amit kapok érte. *nevet* Megtanultam pár dolgot, és ezek egyike, hogy semmi, amiből pénz származik, nincs „ingyen”. Úgy értem, minél több pénzt kap az ember egy szerepért, annál több probléma jön vele. Például... elbarikádozzák a házadat. Amikor valaki azt mondja: „Hiszen csak egy film!”, akkor azt akarnám válaszolni: „Igen, de az egész hátralévő életemben nézhetem.”

P: Nehéz visszaszerezned a lelkedet, ha egyszer eladtad.

RP: Főleg Hollywoodban, ahol mindenki megítél mindenkit. Nagy tisztelője vagyok Nicholas Cage-nek, aki mindig is úgy alakította a pályafutását, ahogy ő akarta, anélkül, hogy érdekelte volna bárki véleménye. Tizenöt év után rájöttek, hogy egy igazi zseni. Nem csupán az egyik leginkább lenyűgöző színész a világon, hanem egy valódi művész.

P: Az ellenséges fogadtatás, amiből az Alkonyatnak kijutott, lehet, hogy jó lett volna arra, hogy te se aszerint éld az életed, hogy mások mit várnak tőled.

RP: Amikor hirtelen ismertté válsz, akkor amúgy sem tudod befolyásolni, hogy mások mit gondolnak rólad. Meg kell tanulnod küzdeni az árral, főleg, amikor rájössz, hogy csak homokszem vagy egy irtózatos nagy gépezetben.

RP: Amikor interjúkra jársz, egyikről a másikra, hogy reklámozz egy filmet, de senki nem kérdez a munkádról, előbb-utóbb kételkedni kezdesz, hogy egyáltalán színész vagy-e még? Gyakran kerültem össze olyan emberekkel, akik nem láttak egy részt sem az Alkonyatból, és csak azt akarták tudni, milyen érzés híresnek lenni. „Az emberek felismernek az utcán, állandóan lefényképeznek, és ez nagyon furcsa. Halljuk hát tőled...”

Amikor erről beszélek, eszembe jut valami, ami a tengerparton történt nemrég. Próbáltam szörfözni tanulni, hülyén néztem ki, elképzelheted, amikor megláttam néhány lesifotóst, akik a sziklák között rejtőzködtek. Amikor ezt tudatosan fel is fogtam, a testem ösztönösen kezdett cselekedni, és elkezdtem feléjük rohanni. A futás közben azonban megkérdeztem magamtól, hogy mégis mit csinálnék, ha elérném őket. Nem féltem attól, hogy felpofoznának, amitől általában megijednek az emberek egy hasonló helyzetben, hanem éppen attól ijedtem meg, hogy mi lenne, ha én pofoznám fel őket és bíróságra kerülne az ügy. Szerencsére ezek annyira gyáva alakok voltak, hogy egyből elmenekültek. Ötletem sincs, mi történt volna, ha nem lépnek le.

P: A jó hír, hogy a hisztéria nemsokára véget ér.

RP: Nemsokára huszonhat éves leszek és megmondom őszintén, kezd idegesíteni, hogy tizenhárom éves lányoknak vagyok az ideál. Gyakran elábrándozom azon, hogy most mi következik.

P: Változás következik, amint a mozikba kerül a Cosmopolis.

RP: Mindig is úgy éreztem, hogy az emberek a színészek teljesítményét az amerikai ideálhoz mérik. Hogy nagyon hangosan kell kiáltani vagy sikítani, hogy az emberek jónak találjanak. Így próbálom magamat nem átverni.

P: Meglep, hogy ennyire a helyén tudod kezelni a dolgokat. Találtad már úgy, hogy sztárként, vagy dívaként viselkedsz?

RP: Lehet, hogy más lenne a helyzet, ha mindig azt mondogatták volna, mekkora tehetség vagyok, de erről nincs szó. A kezdetekben modellként próbáltam befutni, de egyetlen állást sem kaptam. Amikor már több, mint 2000 válogatáson vagy túl, és az alak az asztal túloldalán még a szemedbe sem néz, csak a képeket veszi sorra undorodó tekintettel, és ennyit mond: „Nem, nem...”, akkor egy idő után immunissá válsz dolgokra.

Egy kicsit több az interjúról:

A Cosmopolisnak, David Cronenberg új, a Cannes-i Filmfesztiválon is ringbe szálló filmjének a sztárja, Robert Pattinson lelkes résztvevője volt annak a fotózásunknak, ami végül majdnem 13 órán keresztül tartott.

Általában, amikor egy olyan színésszel beszélünk meg fotózást, akinek a filmjei világszerte már 2,6 milliárd dollárt hoztak, akkor olyan személyre számítunk, aki hideg és távolságtartó, óvatos és a róla kialakult képre vigyázó emberre. Minden ki van centizve, főleg, ha az illető késik és újra kell szervezni mindent. Ez azonban csak általánosságban igaz, mert ebből semmi nem vonatkozik Robert Pattinsonra.

Az interjú végén maga a színész jött elő azzal az ötlettel, hogy kellene egy fotózás, ami David Cronenberg filmjeihez köthető. Egyfajta tiszteletadásként a rendező felé, aki azzal, hogy felajánlotta neki a Cosmopolis főszerepét, nem csupán útlevelet adott az Alkonyat utáni időkre, hanem lehetőséget is arra, hogy felnőttkorba lépjen és ezt Cannes-ban, május 25-én tehesse meg.

Azt mondani, hogy egyszerű résztvevője volt a fotózásnak, egy eufemizmus. Az első képek, amit Scannersben és Videodrome-ban mutattunk neki, és amelyeket inspirálónak szántunk, nem várt kommentárral jöttek vissza: Rob sajnálta, hogy nem lettek bátrabbak a képek, ki akarta tolni a határokat a fotókkal – ez teljesen ellenkezett azzal a képpel, amit egy hozzá hasonló személytől vártunk. Két nappal később a fényképész, Eliot Lee Hazel és a stábja – érdekes társaság, a különleges effektes sminkesként egy terhes nővel – egy lepukkant szállóban találkozott Robbal, L.A. belvárosában, hogy előkészítsék a 13 órás fotózást.

Látva a képeket, fogadni mernénk arra, hogy soha nem fogtok Robert Pattinsonra ugyanúgy nézni. Reméljük, hogy az előítéletek olyan gyorsan fognak elszállni a színész feje felől, mint amilyen gyorsan megjelentek.