Les InRockuptibles interjú

 

Eredeti franciából fordított angol interjú itt 

Robbal a Cosmopolisról, a Mission: Blacklist-ről, a Band-ről, a Cronenberggel való újabb közös munkáról, a Coachella-i útról, a kedvenc szerzőiről és filmjeiről, valamint az első Alkonyat-filmről beszélgettünk. Ezt el kell olvasni!

Interjú egy vámpírral

Robert Pattinson kimutatta a foga fehérjét az Alkonyat-sorozat után. Ezúttal David Cronenberg filmjében alakít egy mohó aranyifjút. A színész elbűvölően és őszintén fogadott minket Los Angelesben. Jacky Goldberg interjúja:

A beszélgetés a Sunset Stripre néző Soho House legfelső emeletén zajlott le. Ez egy magánklub terasza, ahol a fényképezőgépek és a telefonok tiltólistán vannak. A színész a sajtósa nélkül jött el. Háromnapos borostát, sapkát, barna szövetnadrágot és egy egyszerű pólót viselt.

Az interjú egy órán át tartott.

K: Most Los Angelesben laksz?

RP: Igen, már egy ideje. Először nem tudtam magammal mit kezdeni, de most, ha nem vagyok itt, akkor hiányzik. Még jobban, mint London, ahol felnőttem, de onnan már minden barátom elköltözött. A családom még ott él, de ide akarnak ők is jönni, úgy, mint a barátaim. Őrület, de elég egy napot tölteni LA-ben, és máris itt akarsz élni. *nevet*

K: A film elszakad a decens fiatalember-képtől, ami kialakult rólad az Alkonyat kapcsán, és azon pár film kapcsán, amit utána forgattál. Ez feltűnt forgatás közben?

RP: Természetesen. Ijesztő a gondolat, hogy beskatulyáznak *elgondolkodik egy pillanatra* mint a legtöbb pályakezdő színészt, ha már erről beszélünk. Fontos, hogy korán megmutassa az ember, hogy mennyire sokoldalú. Ez a lényeg. Voltaképpen a Cosmopolis főszerepét aznap kaptam meg, amikor a Hajnalhasadás utolsó forgatási napján voltam. Épp akkor, amikor kezdtem komolyan félni attól, hogy önmagam ismétlésének a hibájába esek, akkor bumm! Cronenberg felhívott. Jobb volt, mint bármi, amiről valaha álmodni mertem. Most nagyon kíváncsi vagyok, hogy fogadják a filmet.

K: Az ellenkezője, hogy csak a független filmek felé fordulsz és nem csinálsz több, nagy költségvetésű várható közönségsikert, nem ijeszt meg?

RP: Őszintén megmondom, ha csak Cosmopolis-szintű filmekben szerepelhetnék, az valami fantasztikus lenne. Nem nagyon érdekel, hogy nagy filmekben voltam színész. Először is, nehezebb: húsz embernek kellett megfelelnem – míg a Cosmopolisban csak egynek.

Aztán, általánosabban szólva két lehetséges szerepem lehetett ezekben a filmekben: vagy tinédzser, aki felnő, vagy tinédzser, aki teljesen be van zsongva. Amikor alig vagy húsz éves, akkor még rendben van, jól érzed magad, a lányok imádnak. Ez viszont nem tart örökké.

K: Mit mondott David Cronenberg, amikor felhívott?

RP: Az ügynököm egy éve átküldte a forgatókönyvet, de akkor még Colin Farrell volt a kiszemelt főszereplő. Azt mondtam magamnak: „Bassza meg, ez a szöveg hatalmas! Nekem miért nem ajánlanak valami hasonlót? És miért küldik el nekem a forgatókönyvet, ha már megvan rá a főszereplő?” *nevet* És egy évvel később a semmiből felbukkan David, felhív, és azt mondja: „Hé, benne akarsz lenni ebben a filmben?” Nagyon boldog voltam. A forgatókönyv nagyon összetett volt. Egy éve még álmodoztam róla, aztán most képtelen voltam dönteni. Egy hétig tartott, amire összeszedtem magam és visszahívtam Davidet.

K: Elmondta, hogy miért téged választott?

RP: Nem, soha. Még csak nem is voltam nála előzetes meghallgatáson. Amikor megkérdeztem efelől, csak annyit mondott, hogy volt egy megérzése... amikor bevallottam neki, hogy nem vagyok egészen bizonyos abban, hogy miről is szól a film, ezt válaszolta: „Én sem, de majd együtt rájövünk.” Ezért érdekel most nagyon a közönség véleménye, jobban, mint máskor.

K: Ismerted David munkásságát azelőtt?

RP: Igen, láttam majdnem minden filmjét.

K: És melyik volt a kedvenced?

RP: Talán a Videodrome vagy a Scanners. A Crash is nagyon tetszett. Jól teljesített Franciaországban, nem? Angliában, emlékszem, az emberek megőrültek miatta. Be is tiltották! Persze, emiatt aztán mindenki látni akarta. Amikor most újra megnézem, teljesen érthetetlenné válik számomra, hogy miért tilthatták be. Abszurdum.

K: Lehet, hogy a vámpíros kiállásod tetszett Cronenbergnek? A Cosmopolisban egy brókert alakítasz, aki bizonyos módon a munkások vérét szívja...

RP: *kételkedve* Talán igen... Húzhatunk párhuzamot a kapitalizmus és a vámpírok közé, de a film nem egy olyan szereplőt állít középpontba, aki el akarna pusztítani mindent. Ez az alak keres valamit. Már látott mindent, és kíváncsi, hogy van-e még valami – mert lennie KELL még valaminek. A végére kiderül, hogy ez egy szomorú film. A főhős szeretne jobb lenni, de az ösztönei és a belső késztetései utolérik.

K: Közel érzed magadhoz?

RP: *ingatja a fejét* MMMmmtalán... valamennyire. Talán abban, hogy mást lát, mint ami közvetlen előtte hever. Azt gondolja, hogy a világ nem csupán egy dolog, hanem létezik egy mögöttes, magasabb rendű gondolkodás.

K: Mondtad, hogy a forgatókönyv nagyon komplex. A párbeszédek különösen irodalmi jellegűek. Ez az első alkalom, hogy ilyesmivel kell dolgoznod?

RP: David szigorú volt a szöveggel kapcsolatban, az utolsó szóig. Imádtam a sorokban rejlő ritmust, egyből, miután elolvastam a szöveget, így nem is volt kérdés, hogy ne ragaszkodjunk hozzá. Általában egy forgatókönyv célja, hogy megjelenítsen egy nyersanyagot, amely elég valószerű ahhoz, hogy elmondhassuk a kamera előtt. Ez itt másképp zajlott. David számára nem volt elég, hogy valószerű legyen. Ennél sokkal mélyebbre akart menni a realizmusban. A színházra emlékeztetett, arra a közegre, amelyben már régen jártam utoljára. Hogy éjszakákon át magoljam a szövegemet... végül ez egy jó dolog lett, és katartikus is: a folyamatos ismételgetéssel szinte mechanikusan tudtam mindent.

K: Ismerted Don DeLillo munkásságát?

RP: Csak az Underworldöt olvastam pár éve. A film miatt persze elolvastam a Cosmopolist is, és azóta az összes többit is. Ezt a kérdést ugyanis mindig felteszik és nem akarok hülyének tűnni. *nevet* Beszélni viszont elég nehéz róla. Szeretem a stílusát, de nem biztos, hogy elég okos vagyok ahhoz, hogy felfogjam az írásai mögött rejlő eszmeiséget.

K: Szoktál olvasni?

RP: Pár éve még többet olvastam, de egyre nehezebb időt és a szükséges elmélyedést megtalálnom hozzá.

K: Úgy hallottam, szereted Michel Houellebecq könyveit...

RP: Így van! Tudja, hogy majdnem találkoztunk Párizsban? Lehet, hogy olvasta az egyik interjút velem, amelyben az ő könyveiről is volt szó, mert felhívott, amíg a bemutatóval turnéztunk. De megijedtem, hogy találkozhatunk *nevet* és ezt azóta is sajnálom, mert jó lett volna együtt vacsorázni vele. Ugyanakkor szeretném, ha az egyik regényének a feldolgozásában szerepelhetnék. Mi is volt a legutóbbinak a címe?

K: La carte et la territoire. Olvastad?

RP: Még nem, de olvastam az ajánlóját és remek filmet lehetne készíteni belőle. Minden könyvéből remek filmet készítettek eddig.

K: Extension du domaine et de la lutte, igen, remek volt. Nem láttam a Les Particules élémentaires-t, amelyet egy német rendező forgatott le. És amikor a La Possibilité d'une Île-hez jutunk, amelyet ő maga rendezett, az teljesen idegen film, néhány gyönyörű jelenettel és néhánnyal, ami teljes bukást jelentett...

RP: Nagyon szeretném látni őket. Főleg az Extension...-t. A kedvencem.

K: Mit tartasz vonzónak Houellebecq-ben?

RP: Cinikus írónak tartják, de ebben szerintem nagyot tévednek, éppúgy, mint a Cosmopolis kapcsán: sok szereplő a felszínen rosszfiúnak tűnik, akik azonban csak kétségbeesetten próbálják élni az életüket, kiteljesíteni azt, és minden alkalommal kudarcot vallanak. Ez a kudarc teszi őket emberközelivé és ez semmisíti néha meg őket, és ez a kudarc tele van reménnyel, ha jobban odafigyelünk rá. Martin Amis-nak van hasonló hozzáállása. Lehet azonban, hogy most összevissza beszélek, mert már évek teltek el, amióta ezeket a könyveket olvastam. *nevet és tölt magának egy kávét* Volt producere az Extension...-nak Angliában? Nem hiszem. Ez olyasféle film, amelyet csak a te hazádban láthatunk. Furcsa nézeteid vannak arról, hogy mi a közönségfilm és mi nem. A Cosmopolishoz is egy francia kellett producernek. [Paulo Branco]

K: Kétségtelenül. Ez olyan, mint azok az amerikai rendezők, akiknek főleg a francia mozikat sikerül megtölteniük nézőkkel: Coppola, Ferrera...

RP: Egyszer voltam Ferreránál egy válogatáson, de nem kaptam meg a szerepet. Ez még az Alkonyat előtt volt. Úgy éreztem, a lehető legjobbat nyújtottam, majdnem eltört a karom is, és ő annyit mondott: „Igen, oké, nem rossz.” Sírva távoztam, nagyon szánalmas voltam. *nevet* Szeretnék nagyon rosszul beszélni franciául. Nagyon sok dolog, amit szeretnék, franciául van.

K: Ó, igazán? Mint például?

RP: Van itt egy munka Jean-Stéphane Sauvaire-ral, aki a Johnny Mad Dogot rendezte. A címe Mission: Blacklist, és Szaddam Husszein felkutatásáról és elfogásáról szól. És tudod mit? Irakban akarja leforgatni. Bassza meg! Senki más nem elég tökös ahhoz, hogy ezt megpróbálja! Mindenki arra kéri, hogy helyezze át a forgatást Tunéziába, de ő kitart Irak mellett: ott játszódik, ott forgat. Igaza van. Legalábbis, amíg minket is el nem rabolnak. *nevet*

K: Melyik másik francia rendezővel szeretnél még dolgozni?

RP: *gondolkodás nélkül* Audiard-ral. Ő az egyik kedvencem. Mindent megteszek, hogy megnézhessem az új filmjét Cannes-ban.

K: Ez az első alkalom, hogy ott leszel?

RP: Nem, de eddig csak reklámozni mentem. Az ilyen helyzetekben kicsit ostobán éreztem magam, mint egy élő óriásplakát. El tudtam képzelni, hogy ha versenyben van az ember, az mennyivel másabb érzés lehet. Amikor belegondolok, azt mondom: Hát, még nem toltad el az egész életedet. Cannes... Nem lehetek elég hálás Davidnek ezért.

K: Gyakran mentél moziba gyerekként?

RP: Nem sokat jártam mozizni, de imádtam videokazettákat kölcsönözni. A kölcsönzőben mindig rengeteg lány lézengett. *nevet* Végül összebarátkoztam a hely tulajdonosával, egy igazi filmőrülttel. Mindig felnőtt filmeket akartam belőle kihúzni. Erőszakos filmeket akartam látni, de ő inkább művészfilmeket adott. Így láttam 12 évesen Cassavetest, és néhány filmet Godard-tól... *megáll egy pillanatra* úgy szeretnék egy Godard-filmben szerepelni. Ez is egyfajta szürreális álom... ezért csináltam az Alkonyatot! *nevet, aztán sóhajt*

K: Milyen gyerekkorod volt?

RP: Őszintén szólva, elég unalmas. Zenész akartam lenni. Próbákra jártam és kis koncertekre. Erről ennyit. Később beléptem egy színjátszókörbe, ott is sok csinos lány lógott. *nevet* Mindig hátul akartam maradni, nem érdekelt a színészkedés. Egy nap azonban csak úgy kimentem...

K: Hogy bevágódj egy lánynál?

RP: Pontosan. Úgy alakult, hogy bekerültem pár darabba, egy ügynök meglátott és megkeresett. Még mindig ő az ügynököm. A következő héten már a Trója szereplőválogatásán voltam, Brad Pittel. Azt mondtam magamban: mi a fasz! Nem is értettem, mit keresek ott, hat évig tartott ezt felfogni.

K: Az Alkonyattal kapcsolatos kitettség nagyon zavaró? Hogy állandóan lesifotósok követnek?

RP: Az egész világ összeszűkül és az nagyon zavaró, igen. Ugyanakkor ezt a figyelmet az előnyömre is lehet fordítani. Még ha az emberek utálnak is, akkor is rád gondolnak. Egy nézőként én azt gondolnám: mi a frászt akar Cronenberg ezzel a gyerekkel? Ez csak újabb erőt ad ahhoz, hogy tovább küzdjek, hogy bizonyítsak, hogy megmutassam, nincs igaza sok bírálómnak.

Úgy értem, azért elég már, néha csak becsúszhat egy-egy szar film.

K: Nem kell mindent elhajítani, ami az Alkonyathoz kapcsolható azért. Az első rész igazán szép volt...

RP: Ez igaz. Nemrég újra megnéztem. Catherine [Hardwicke, a rendező] igazán tehetséges. Egyszerre rendező és része a közönségnek, az a fajta, aki megborzong, ha két szereplője csókolózik, reszket, ha félelmetes rész jön... Az első rész tényleg gyönyörű, mert meglepetést okozott: Catherine békében leforgathatta ezt a pici kis filmjét, amire senki nem volt kíváncsi. A stúdió kisebb kockázatot vállalt a következő filmekkel. Nagyon érdekesnek tartottam az erotikának és a prűdségnek ezt a furcsa keverékét. Nehéz volt megcsinálni és valamennyire Cronenberges is volt. A szereplőknek nincs kedves és szép kapcsolatuk a testükkel. Kínban élnek.

K: Most min dolgozol?

RP: Most egy filmet forgatok, a The Band-et, arról az együttesről, ami Dylannel játszott: csodálatos forgatókönyve van, a dalszövegírásról szól. Előkészületben van egy jól megírt szövegkönyvű thriller is, ennek még nincs rendezője. Franciák százai állnak sorba viszont rá. Pár éve még úgy nézett ki, hogy Latin-Amerikában fogják forgatni, most azonban úgy látszik, hogy Franciaország a soros. Lesz még egy film Cronenberggel, de még nem tudom, mikor kezdik forgatni. Első filmje lesz, amit Franciaországban forgat, és megígérte, hogy nagyon furcsa lesz. A következő két-három év kritikus számomra. Most történik minden.

K: Most jöttél vissza Coachellából, láttuk a képeket. Mit hallgattál meg?

RP: Nos, semmit, vagy inkább szinte semmit a paparazzók miatt. Nagyon dühítő volt. Csak végig akarsz békében hallgatni egy koncertet, táncolni egy kicsit, és 20 srácot látok, akik egyre-másra lövik a fotókat. Fasznak éreztem magam a helyzetben. Sikerült látnom a Radiohead-et, a Beirut-ot, nagyon jó volt. És láttam egy kicsit a Justice-ból. Imádom a videóikat.

K: Amelyeket Romain Gavras rendez?

RP: Igen, a Stress-t. Még egy jó francia.

K: Az említetteken kívül milyen zenéket hallgatsz?

RP: A mostaniak közül nem sokat, kivéve egy hip-hop bandát. A nevük Death Grips, a rapet keverik a technóval. Elég kemény, nem olyasmi, amit általában hallgatok, de van bennük valami, valami meghatározhatatlan géniusz. Pár éve volt egy nagy Van Morrison-korszakom, valódi őrültjük voltam. Sokat hallgatok még jazzt és klasszikusokat. Lehet, hogy öregszem.

K: Valahol olvastam, hogy csodálod a pornószínészeket. Ez igaz?

RP: Ilyet mondtam? *nevet* Nem emlékszem, de miért ne? A téma érdekel. Mindig akartam valamit csinálni ebben a témában. Ez az egyik legérdekesebb dolog, ami a generációnkban létezik, nem? Mindenki nézi, de senki nem akar beszélni róla. Kemény téma, és senki nem akar írni róla. Én akartam, két éve, de nem vezetett sehová. Nézted már az AVN [Adult Video News]-díjátadót? Őrületes. Annyian vannak, és annyira büszkék arra, amit csinálnak... És amikor a szólásszabadságért kell harcolni, ők mindig ott vannak. Csak csodálni lehet őket.

Interjú Cronenberggel

Amikor elkezdtem gondolkodni, melyik színész rendelkezik a szerephez szükséges összes tulajdonsággal, Robra gondoltam. Eric Packer nem egy olyan szereplő, akivel együtt lehet érezni, és a megformálásához nagyon erős karizma kell.

Néhány színész fél attól, hogy negatív szereplőt játsszon, főleg, amikor a negatív szereplő a hős, mert féltik a róluk kialakult képet.

Olyan színészt kerestem, aki nem félt attól, hogy egy gazembert játsszon el. És Robert pont ilyen volt. Ugyanakkor szükségem volt egy olyan színészre, akiből sugárzott valamennyi gyengeség is, volt egy gyermeki oldala, egy olyan fiatal férfi oldala, aki még nem nőtt egészen fel. Robnak pedig elképesztő előadásmódja van, ennél a szerepnél pedig fontos, hogy sose álljon le egy mondatban, beszéljen gyorsan, bonyolult témákról. Kellett egy színész, aki tudta hozni ezt a sebességet.

Ritka tulajdonság ez az amerikai színészeknél, gyakori viszont az angoloknál. Valamennyire azzal, hogy egy brókert játszik, Rob közel marad az Alkonyathoz: itt is egy vámpír. Amíg azonban az Alkonyatban gyengéd és romantikus, a Cosmopolis gazdasági zseni vámpírja egy veszélyes alak.