Eredetiben itt
Catherine Bray, a Film4.com szerkesztője
A Cosmopolist előre egy 'hideg' filmnek írták
le és ez igaz is. A melegség kisiklatná. Ahogy belemerülünk abba, hogy a 28
éves milliárdos főhős, Eric Packer (Robert Pattinson) pénzügyi öngyilkosságot
hajt végre, miközben egy napig utazik limuzinjával egy hajvágásért, a David
Cronenberg-féle Cosmopolis nem egy szociális realista társadalomkritikája, nem
is egy egyenlőség-párti darab, amely kizsigereli a gonoszt. Nem kérdezi meg,
hogy gondolunk-e néha a szupergazdagokra, mert néha nehéz gazdagnak is lenni.
Amit felismer a film, az az aránytalan és sürgős kényszer arra, hogy megértsük
a főhős gondolkodását, akinek aránytalan hatalom adatott.
És így Cronenberg kísértetiesen csúcsra
járatott realizmussal vitte filmre Don DeLillo brilliáns regényét, amelyben
mélyen beletekintünk Eric Packer sekély életébe, megengedi, hogy átérezzük,
amit ő érez – vagy inkább, és itt jön képbe a hideg szó – ne érezzük, amit ő
képtelen érezni, mert jeges életvitele során nem érez semmit a világ iránt. És
hogy ne érezhetnénk? Ez a Cosmopolis sötét kérdése – látjuk, hogy ekkora vagyon
káros lehet, látjuk a mérhetetlen elszigeteltséget, a biztonságot, az unalmat,
a vágytalan távolságtartást, és mégis, ahogy Packer megfogalmazza a Paul
Giamatti által megformált csavargónak, nem vagyunk képesek gyűlölni a
gazdagokat, mert mindannyian karnyújtásnyira állunk attól, hogy mi is gazdaggá
váljunk.
A film nem kérdezi meg, hogy lett ilyen a
világ: elég tudni, hogy ilyen lett. Ahogy a Samantha Morton által kifinomult
szívtelenséggel alakított Vija Kinsky, Packer elméleti csoportvezetője
megfogalmazza, leegyszerűsítive a pénz szerepét arra, hogy „elvesztette
értékmérő képességét, ahogy egykor a festmények is elvesztették. A pénz
önmagáért beszél.” Belecsöppenünk a pénz szürreális, posztmodern, veszélyes,
önmagára hivatkozó korszakába.
A film többször is megkérdezi, hogyan alakult
ki ez a helyzet, hogyan marad fenn, vibrál és áramlik. A média egyértelműen hibás,
ott bujkál végig a sarokban. Packer útja a hajvágásért egy olyan világot vetít
elénk, ahol vagyonok múlhatnak a hírnéven vagy a megjelenésen. „Mindig a saját
legendánkat hallom” mondja a főhős „Fiatalok vagyunk és a farkasok neveltek
fel.” Az Emily Hampshire által játszott Jane Melman, Packer cégének a gazdasági
vezetője szembeszáll a legendával, nem a tartalom, hanem a megjelenés
szempontjából, amikor leírja Packer 22 éves technikai tanácsadóját a
hajviselete és öltözködése miatt. „Ott az a csík a hajában. Ott a fülbevalója.”
Packer tiltakozik: „Nincs ott a fülbevalója.” Mindketten tudják pontosan,
miféle elméleti fülbevalóról beszélnek – ezért a határozott névelő – mindketten
hiperérzékenyek majdnem észrevehetetlen megjelenésbeli sajátosságokra.
Ez persze még nem új, a Pensées-ben Pascal
híres megjegyzése szerint „Ha Kleopátra orra rövidebb lett volna, az egész
világ máshogy nézne most ki” - ami új, az az időlépték, amely szerint ítéletet
mondanak a külső szerint: egy fülbevaló által kifejezett jelbeszéd, egy orr
hossza. Ezek elterjednek a világban, döntéseket hoznak szerintük és tétet
fejeznek ki. Az idő kulcsfontosságú a Cosmopolisban; Packer nanoszekundumokról,
zepto-, sőt, joktoszekundumokról beszél, egységekről, amelyek a piaci erők
változását kifejezik, ahogy összeomlanak vagy felemelkednek egy beszédben
tartott pillanatnyi szünet alatt. Egy gazdasági minisztert többször is
említenek, aki épp készül lemondani, mert egy beszéde közepén tartott egy
pillanatnyi szünetet. „Megpróbálják megalkotni a szünet jelentőségét” -
magyarázza Melman. „Így az egész gazdaság megrázkódik, mert egy ember levegőt
vett.”
Az idő, ami felett Packernek nincs uralma, az
ő saját kora. A késő húszas éveiben járva senkinek nem lehet közömbös a tompa
fájdalom ebben a mondatban: „Mindig fiatalabb voltam, mint az emberek
körülöttem. Egy nap ez kezdett megváltozni” talán az idősebb embereket sem hagy
hidegen, vagy még le is nyűgöz ez a gondolat. Packer megpróbálja megállítani a
húsa romlását napi orvosi vizittel, amely a film egyik legsokkolóbb jelenetéhez
vezet. Packert hosszú és láthatóan fájdalmas prosztatavizsgálatnak vetik alá,
közvetlenül a pénzügyi főnök, Melman szeme láttára, aki a vizespalackját olyan
módon fogja, amelyet Packer szexuálisan izgatónak talál: „lenyeled.”
A testiség és a szex a Cosmopolisban általában
perverz, üzleties, vagy mindkettő. Packer megkéri a testőrét, hogy kábítsa el a
bénítófegyverével egy szexuális együttlét során, közben a házasságon belüli
szex egy dinasztikus szempontból fontos tranzakció. „Az anyád melleit
örökölted. [...] Csodás, felálló ciciket.” Packer ezt mondja a szintén
milliárdos Elise Shifrinnek (Sarah Gaddon), gyönyörű, alig néhány hete elvett
nejének. Ő cserébe megjegyzi „A szemeid kékek [...] Sosem mondtad, hogy kék
szemű vagy.” Packer üldözi, hogy szexuálisan aktivizálja végre magát, amely a
nő számára láthatóan nem érdekes dolog, más nő szagát érzi rajta, és
ellentmondásos módon mégis érdekelni kezdi a férfi. Érzik, hogy ez nem normális
és küzdeni kezdenek a normalitásért: „Ez már jó. Olyanok vagyunk, mint két
beszélgető ember. Nem így beszélgetnek az emberek?”
Ezekben a pillanatokban villan meg a film
fanyar humora és itt lehet azonosulni a szereplőkkel – ki ne került volna már
kínos helyzetekbe? Különösen emlékeztet a Peep Show nevű sitcom nemrég boncolt
kérdésére, ahol a szereplők önmagukat figyelik különböző helyzetekben
(„Egyértelműen látom, hogy elgondolkodtunk valamin.” „Ez olyan dolog, amit
emberek akkor csinálnak, amikor jól érzik magukat.” és így tovább).
A Cosmopolis humora egyértelműen nem a
legegyenesebb fajta, de végig jelen van, néha akasztófahumor-szerűen világít rá
a világ abszurditására. A humor egy emberi módszer arra, hogy meg tudjunk
birkózni az olyan statisztikákkal, mint amilyen 2006-ban látott napvilágot, és
amely szerint a három leggazdagabb ember, beleértve Bill Gatest, több pénzzel
rendelkezik, mint a 48 legszegényebb ország együttvéve. Nyilvánvaló, hogy a
Cosmopolis egy disztópikus látomás, de a legszörnyűbb benne, hogy nem szükséges
felnagyítania dolgokat: ez egy létező, disztópikus tény. Bátran újrafogalmazza
a Kommunista Kiáltvány első sorát, amelyben felcseréli Európát a világgal és a
kommunizmust a kapitalizmussal: „Kísértet járja be a világot, a kapitalizmus
kísértete.” Ezt egy filmbe helyezett anarchista tüntetés keretében jeleníti
meg, amely elég extrém és bemutatja, hogy az őrültség lehet az egyetlen józan
válasz egy őrült rendszerre.
Éppen ezért válik a főszerepre választott
Robert Pattinson választása is őrülten zseniális húzássá. Amellett, hogy nagyon
kifinomult alakítást nyújt, ő vitathatatlanul az a filmsztár, aki a mai
kultúrában a legkevésbé józan reakciókat váltja ki. Amikor a film csúcspontján
szembekerül egy őrülttel, aki ezt mondja neki: „Tudok mindent, amit valaha
kimondtak vagy leírtak rólad. Tudom, mit látok az arcodon, sok éves
tanulmányozás után”, akkor nem nehéz meglátni, milyen brilliáns – és talán
katartikus – szerep lehet ez számára. Ez a szerep jelképesen megkérdőjelezi az
eddig összegyűjtött hírnévbeli tőkéjét, és Pattinsont is érdekli Packer, mint a
lehetőség, hogy új emberként jelenjen meg. Az ő kiválasztása már-már warholi
szintű, felhasználja az ikonon szereplő alakot, hogy bemutassa a hírnevet, de
Pattinson alakítása túl aktív, hogy egy ilyen egyszerű bókkal elég legyen illetni.
Csak elképzelni tudom, hogy miként fognak
visszanézni erre a filmre húsz év múlva: számomra ez a film a forrás, a rendező
és a főszereplő olyan együttállása, amely ritkán fordul elő a moziban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése