The Hollywood Reporter 2014.06

2012 április 21-én Robert Pattinson becsusszant a bérelt Toyota Camry kormánya mögé és elautózott az otthonától 10 percre lévő LA-i Los Feliz-be Koreatown-ban. A színész ideges volt; épp egy olyan szerep meghallgatására igyekezett, amit nagyon szeretett volna megkapni, és a meghallgatások nem az erősségei. „Utálok meghallgatásra járni,” mondja. „Egyszerűen nem tudom megcsinálni. Nagyon idegessé válok, bénítóan idegessé. Rosszul mennek és utána mindig szörnyen érzem magam.” Az idegeit az utóbbi indie filmbeli kalandjai sem nyugtatták. Az olyan filmek mint a Bel Ami vagy Little Ashes inkább csak jöttek-mentek és a Cosmopolis is hamar kifullad – mind kudarc, ha a Twilight szupernovájával hasonlítjuk össze, ami 3.3 milliárd dollárt keresett a box office-ban és egyedül az utolsó rész 20 millió dollárt hozott Pattinsonnak.

Akarta ezt a szerepet – szüksége volt rá –, hogy bebizonyítsa, már nem csak a sötét, tűnődő, színjátszó, eléggé humortalan, 100 éves vámpír, akit Edward Cullennek hívnak. Tehát megérkezett a helyszínre fiatalon, jóképűen, híresen és halálra izgultan. „Rémisztő volt,” mondja. „Elég ritka, hogy valamit igazán, tényleg igazán akarjak.”

Fölösleges volt stresszelnie (bár lehet, hogy az segített). „Győztesként érkezett”, mondja David Michod, a 2010-es Animal Kingdom ausztrál rendezője, aki egy maratoni három órás találkozáson dolgoztatta meg a színészt, ami tartalmazott hosszas beszélgetéseket, jelenet olvasásokat és improvizálást, azért, hogy a rendező lássa, eé tud-e játszani egy lassú eszű bandatagot, aki Guy Pearce-vel kel útra egy antiutópiás Ausztráliában azért, hogy megtalálják az utóbbi ellopott autóját. „Ő volt azok között a színészek között akik bejöttek az ajtómon a legközelebb ahhoz a gyönyörű és teljesen kidolgozott karakter-verzióhoz, ami nem sokban különbözött az enyémtől. Üdítő volt, mert hirtelen láthattam a filmet.”

Most Pattinson reméli, hogy a közönség is örülni fog, amikor a Rover a mozikba kerül június 20-án, egy hónappal a Cannes-i bemutatója után. „Összeolvasztani egy hibrid kvázi-apokaliptikus behatásokat egy olyan munkába, aminek saját, pikáns karaktere van, a Rover olyasmi, mint egy Cormac McCarthy elképzelés Ausztáliáról, ami valahol középúton van a mai világ és a The Road Warrior ideje között,” írta a THR fő filmkritikusa, Todd McCarthy.

A Rover egyike annak a két filmnek, amiktől Pattinson reméli, hogy elviszik karrierjének  következő állomására, a másik pedig David Cronenberg Maps to the Stars című hollywoodi szatírája, amit ősszel mutatnak majd be. Mindkettő művészfilm, mindkettőt szeretetből csinálták, mindkettő olyan messze van a Twilighttól amennyire egy film csak lehet, és mindkettő egyformán fontos ahhoz, hogy Pattinsont felnőttként határoljon be.

A színész tinédzsereket (és az anyjukat) villanyozott fel a vámpír franchissal, elképzelhetetlenül híressé vált és most, 28 évesen azt kérdezi, mi a következő lépésem?

Olyan kérdés ez amit Pattinson kortársainak is fel kell tenniük, a Harry Potteres Daniel Radcliffe és Emma Watson-tól kezdve a Transformer-es Shia LaBeouf-ig, akik mind azzal küzdöttek, hogy kitörjenek a karrierjüket meghatározó franchise-ból abban az időben, amikor olyan sok más színész üldözi őket.

Radcliffe mérsékelt sikereket ért el film terén, majd a Broadway felé fordult ahol olyan elismert darabokban játszott mint a Cripple of Inishmaan; Watson továbbra is egy divatcsillag, akinek nem sok dolga volt a Noé filmben, de következő filmja Guillermo del Toro Szépség és Szörnyetege; és LaBeouf, aki plagizálás után Lars von Trier Nimfomániás filmjében mutatta meg magát.

Pattinson a saját tiszta útját választotta: hogy a legjobb rendezőkkel dolgozzon akiket csak talál, Cronenberg-től kezdve Werner Herzog-ig -akinek Queen of Desert című filmjében T.E. Lawrence-t fogja alakítani - és James Gray-ig (akinek a The Lost City of Z filmjében Benedict Cumberbatch mellett fog játszani.

Nem idegenkedik attól, hogy olyan rendezőket hívjon fel csak úgy, akiket csodál, mint tette ezt például Harmony Korine-nal. „Elmentünk vacsorázni. Nagyon kedves volt. De nagyon sokáig tartott, hogy rájöjjek, megtehetem ezt,” mondja Pattinson arról, hogy minden előzmény nélkül hívogat fel rendezőket. Korine most egy forgatókönyvet ír a számára, titkokba burkolózva. „Még nekem sem árulja el, miről fog szólni,” vigyorog Pattinson.

A színész rendkívül nyugodtnak tűnt ezekkel a kihívásokkal szemben, ahogy az ebédjét fogyasztotta a Nyugat-Hollywood Soho Houseban, ahová az ütött-kopott, fekete, 1989-es nyitható BMW-jével érkezett. Fekete nadrágban és fehér pólóban könnyed, élénk, ég a vágytól, hogy örömet okozzon ,egyáltalán nem olyan, mint a kísérteties karakter, aki miatt híres lett. „Volt pár interjúm nemrég, és úgy hangzott, mintha mániás-depresszióban szenvednék, készen arra, hogy megöljem magam,” mondja, „Pedig nem, nem vagyok ilyen!”

Semmi sem zavarja – sem a fullasztó hőség ahol ülünk, sem a távoli ismerősök, akik folyton közbe-köszöngetnek, sem a végtelennek tűnő kérdéseim a Twilighttal kapcsolatban, az ötrészes Saga, ami időnként elnyomta őt.

„Minden megváltozott, amikor elkezdték a marketinget és a közönség más megközelítésből kezdte nézni a filmeket, amikor erőltették ezt a ’team’ hozzáállást,” mondja az egyébként pozitív tapasztalatról. „Olyan volt, hogy ’Én vagy Team Edward vagy Team Jacob vagyok.’ Ezzel volt tele minden, aztán jött a visszahatása. Míg az első film után nem volt ilyen visszahatás.”

Ez a visszahatás személyessé vált, amikor Pattinson kapcsolata a munkatárs és barátnő Kristen Stewarttal megromlott, miután a lányt rajtakapták a Snow White and Huntsman rendezőjével, Rupert Sanders-sel, minek következtében Pattinson „egy felszarvazott vámpír” lett, ahogy egy blogíró jellemezte. De kapcsolatban vannak még? „Oh, igen,” mondja vidáman.

A pénz nem érdekli (ami elég könnyű, ha valakinek annyi van belőle mint neki) és kevés fizikai értéke van a gitárkollekcióját leszámítva, ami olyan 17 gitárt jelent. „Szép gitárokat veszek, és nagyjából ez az összes kiadásom,” mondja, kiemelve „egy klasszikus Gibson J100-at 1943 vagy mikorról.”

Nemrég eladta a 1922-es Los Feliz házat amit 6.27 millió dollárért vett olyan három éve, egyszerűen mert elnyelte a ház óriási mérete. „Túl nagy ház volt,” mondja. „Elképesztő volt, mint Versailles. Teljesen, tökéletesen őrült. Lenyűgöző kertje van, de csupán egy szobát használsz. Tulajdonképpen élhetnék egy zárkában is, amíg van egy ablaka.”

Azóta egy bérelt helyre húzódott egy zárt közösségbe, a Coldwater Canyon-ban. Berendezése szándékosan alapszintű: három felfújható matraccal és „ezzel a rozoga székkel, amit a Los Feliz előző lakosai hagytak ott,” költözött be. „Az alkalomhoz megfelelően huzigáltam a matracokat egyik szobából a másikba. Egy ideig nagyon furcsa volt.”

A költözés óta képtelen volt sok dolgát megtalálni, bele értve a ruháit is. „Nem értem, hogy nincsenek ruháim,” morogja. „Elvégre elloptam szinte minden ruhát, amit premierekre adtak, de a szekrényemben így is csak vagy három darab van.”

A szeretett DVD gyűjteményét sem találja. Filmrajongó, aki olyan filmeket részesít előnyben mint a Száll a kakukk fészkére, a Breathless, vagy a Smashed. Mégis, a rá jellemző túlzott szerénységgel, nem állítja, hogy szakértő. „Nagyon benne voltam a filmtörténelembe amikor tinédzser voltam; azt hittem, ez lenyűgözi az embereket,” mondja. „De aztán idősebb leszel, és rájössz, ez senkit nem érdekel.”

Cronenberg fenntartással fogadta ezt a kijelentést. „Elképesztően nagy tudása van a moziról, szinte akadémikus,” mondta. „Emlékszem, ahogy egyszer hallottam a forgatáson, ahogy Juliette Binoche-sal ismeretlen francia filmekről beszéltek, és ez meglepett. De ahogy jobban megismertem őt, rájöttem, hogy nagyon is európai fogékonysága van. Nagyon magasan működő intellektusa van (nekem viszont nincs, szóval ezt nem tudom jobban átírni), ami meglepő lehet ha azokat a karaktereket nézzük, akiket játszik.”

A Twilight előtti időben Pattinson alig tudott összeszedni valamit a megélhetésre. Leégetten élt Londonban, egy lakásban Tom Sturridge színésszel és a sebeit nyalogatta, miután kirúgták a Roland Schimmelpfennig The Woman Before című produkcióból a Royal Court Theatre-nél. („Nem tudom, miért rúgtak ki. Valószínűleg mondtak valamit, de annyira ideges voltam, hogy nem figyeltem,” mondja.)

Tinédzserként kezdett színészkedni, főleg a körülötte lévő lányok vonzásának köszönhetően, a helyi Barnes Theatre Company előadásaiban szerepelt, egy színházban, ami közel volt a szülei házához. Édesapja gyakran elfoglalt volt a régi autók ügyeivel, így Pattinson az anyjával és két nővérével maradt. Míg pénzekereséssel foglalatoskodott, időnként modellként is dolgozott (édesanyja egy modell ügynökségnél dolgozik), aztán  tinédzser-színészként volt egy fontos mellékszerepe a 2005-ös Harry Potter és a Tűz Serlege filmben. Nem volt teljesen biztos abban, hogy színészkedni akar-e és egy darabig arra gondolt, hogy a politika felé fordul valamilyen módon. De 21 évesen Los Angelesbe jött – ahol eleinte a WME ügynökének, Stephanie Ritz házában aludt – hogy elmenjen a romantikus-komédia Post Grad meghallgatására.

„Nagyon tetszett a forgatókönyve és azt hittem, pontosan tudom, mit csinálok,” mondja. „Aztán bementem és teljesen elrontottam. És őszintén szólva, emlékszem, ahogy mondtam utána a családomnak, hogy ’Ennyi volt. Nem bírom elviselni, mennyire kibírhatatlan ez’. És szinte tudtam, hogy rosszul csinálom. Az egész az én hibám volt.”

Ha már LA-ben volt, mint egy utolsó lehetőségként, a Twilight-ra is jelentkezett, ami Stephenie Meyer fiatal felnőtteknek szóló könyvén alapult, és egy tinédzser lányról szól, aki Washington egy kis városába költözik és szerelembe esik egy vámpírral, a halhatatlan  Cullen klán sarjával. (ha esetleg valaki még mindig nem tudja miről szól...)

Készített egy felvételt Londonban, amin „Tom (Sturridge) játszotta Bellát”. Ezután Catherine Hardwicke hajnali 2:30-kor hívta fel, és volt ez az „idétlen társalgás, és én nem is olvastam a könyveket vagy a forgatókönyvet, csak mondtam a hülyeségeket a telefonba.”

Ezután elment Hardwicke házába, Venice-be (Kalifornia), ahol az első alkalommal  találkozott Stewarttal, akit már kiválasztottak a szerepre. „Négy emberrel készítettek próbafelvételeket,” emlékszik vissza. „Az egyik jelenetben le kellett volna vennem a pólómat, és azt hiszem én voltam az egyetlen, aki nem vette le.”

A Lionsgate(Summit volt!!!)  először nem volt megelégedve vele, néhány producer túl öregnek tartotta az örökéletű középiskolás szerepéhez(21 éves volt ekkor), de az ügynöke tovább nyomta a dolgokat. „Stephanie azt hajtogatta, hogy ’találkoznod kell a producerekkel, csak borotválkozz meg előtte vagy 20-szor’,” mondja.

A nagy borotválkozás működött, Pattinson megkapta a szerepet: „Tulajdonképpen ez volt az utolsó esély, amikor megkaptam a Twilight-ot.”

A franchise öt filmje megváltoztatta az életét, meglepetésére. Azt hitte, ez is olyan film lesz, mint „Hardwicke előző munkája, a 13 csak vámpírokkal. Őszintén nem gondoltam, hogy ilyen nagy sikere lesz.” Azt mondja, Edward szerepe igen váratlan kihívásnak mutatkozott: „Nagyon korlátolt szerep volt, bizonyos módon. Olyan drámaira akarod csinálni, amilyen csak lehet, de ugyanakkor ez olyan valaki, aki soha nem veszíti el az eszét, így aztán csak azt kérdezed, ’Hogy a f---ba lehet ezt megcsinálni?’ Azt hiszem, ez volt az egyik legnehezebb munkám, amit valaha csináltam.”

A következő négy évet Pattinson a Twilight világában töltötte, és azóta se nagyon állt meg. Évek óta nem volt vakációja, részben mivel a híressége miatt nehéz utaznia. „Nem hiszem, hogy lettem volna valahol is, ha nem nézzük a munkát,” mondja. „Félek attól, hogy kihagyok valamit.” ( Hát, lehet nem vakációnak hívja, de volt vagy másfél éve munka nélkül –twmmy-)

A 12 millió dolláros Rover, amit az A24 ad ki, Ausztráliába vitte, ahol egy fárasztó forgatás várt rá öt városon át, beleértve Marree-t (lélekszám 90). A filmet „szó szerint a semmi közepén” vették fel, mondja. „Ott van az az út, mi keletről nyugat Ausztráliába visz, az Isten háta mögötti helyeken, és mi ott voltunk, ahol ez az út a porba fordul. Az aszfalt végén voltunk, ebben a 90 embert jelentő városkában.”

41 napon keresztül forgatott ott, egy olyan „hajózható konténerben, aminek ablakai vannak,” abban a hőségben, ami eléri a 100 fokot is a melegben és milliónyi léggyel körülvéve. „Amint feljött a nap, egész nap legyek próbáltak a szemedbe mászni.”

A nehézségek ellenére „volt valami nagyszerű abban, hogy a horizontot lehetett csak látni mérföldeken keresztül,” mondja Pattinson. „Van benne valami igazán nyugtató.”

Egy barátja adott neki egy meditációs hanganyagot amikor Torontóban a Maps-et forgatta, és azóta is megtartotta. „Könnyen veszem a legtöbb dolgot,” mondja, leszámítva a paparazzikat, akik még mindig üldözik. Emlékszik, ahogy órákon keresztül követték, amikor próbálta elkerülni, hogy a lakhelyéhez vezesse őket. „Olyan nyolc autó követett. És ez 10 órán keresztül folytatódott. Szó szerint nem tudtam, mit csináljak. De találsz módot, hogy feldolgozd ezeket. Már olyan hosszú ideje megy, hogy az életed részévé válik. Nem is nagyon emlékszem, milyen volt az életem előtte.”

Most az életét leginkább az egyedüllét határozza meg, vagy hogy pár barátjával lógjon, de nem a híresség csapdái. Ő egy „igazából magánakvaló ember,” bár ehhez képest feltűnően beszédes és ugyanolyan hűséges. Barátjai azok akikkel felnőtt, menedzsere (Nick Frenkel a 3 Arts Entertainment-től) és ügynöke (Ritz) ugyan az. „Még mindig van nála egy táskám,” viccelődik, „valószínűleg tele a szennyesemmel.”

Két nappal a találkozásunk előtt ünnepelte, a május 13-án a születésnapját olyan 20 barátjával a Chateau Marmont-ban egy vacsorával „ami egyszerűen túl hosszúra nyúlt”. Azt mondja, még mindig nem szedte össze magát azóta. „Már öt éve vagyok LA-ben, szóval már sok embert ismerek itt. Jó volt.”

Néhány Twilight haverral is tartja a kapcsolatot, és néha pókerezik Kellan Lutz-al, aki lényeges jobb mint ő, bánatára. „Nevetséges!” mondja. „Mintha csak azt kérdeznék, ’Akarsz 500 dollárt arra költeni, hogy velünk lógj?’ ’Oh, nagyszerű!’”

Ezeket a kalandokat leszámítva bevallja, hogy némileg önsanyargató és legutóbbi legnagyobb élvezete az volt, hogy egy felfújható széken ült egy medence közepén egy üveg rosé kíséretében. „Szó szerint azt éreztem, hogy ’Ez már a mennyország. Ezt akarom az életemben,’” mondja. (Én is elüldögélnék egy medencében ott valahol a melegben egy pohár ezzel-azzal  a kezemben –twmmy-)

Szinte ijesztően normális – egy anti-sztár, egy színész, aki akarata ellenére csöppent a hírességbe, aki nem akarja vagy kívánja azt jobban, mint a fölösleges házat, amit otthagyott Los Felizben. „Megragadhatná a pénzt és folytathatná a nagy költségvetésű filmeket,” mondja Cronenberg. „De nem az a kívánsága, hogy hollywoodi sztár legyen.”

Hogy mi is a kívánsága, az tisztázatlan marad. Az önmaga fejlesztése viszont része annak: „Nem tudom, hogy megtaláltam-e már a földet a lábam alatt mint színész – be kell bizonyítanom bizonyos dolgokat,” mondja. De azon kívül ő az egyik legritkább lény, egy fiatalember, aki nagyrészben elégedettnek tűnik. „Nagyon szimpla kívánságaim vannak. Nincs szükségem semmire. Nem is akarok semmit.” ( mondja ezt egy olyan valaki, akinek dollármilliók ülnek a számláján. Ha nekem is ott csücsülnének, én sem igen akarnék semmit J Gondolom arra utal, hogy nincsenek különleges igényei…)

David Michod, Az Animal Kingdom rendezőjének új filmjéről, a Roverről

Trailert nézni ezredszer is jó!

Mikor mutatják be a filmet vajon ott, ahol vannak olyan kedvesek az emberek és meg is osztják azokkla, akikhez talán el sem jut? Vagy csak az idők végén jut el?

Eredeti cikk

És a fordítás

Első filmje után David Michod azok közé a rendezők közé került, akiket figyelni kell és a Roverben az egyedi látásmódja egy sivár jövőbe sodródik.

Az Animal Kingdom elképesztő sikere után az író-rendező David Michod előtt szinte az összes lehetőség ott lógott – forgatókönyvek, film ajánlatok, találkozások, ajánlatok minden elképzelhető irányból. Amit végül választott, az valami saját volt, egy történet ami a közeli jövőben játszódik és amit Ausztrália távoli helyein vették fel.

„A Rover az emberek furcsa viselkedéseiről szól, akik még keserves körülmények között is módot akarnak találni arra, hogy egy másik emberrel kapcsolódjanak. Mert igazából, azon kívül nincs értelme élni.”

A Roverben, amit most mutattak be a Cannes Filmfesztivál egyik filmjeként, Guy Pearce és a Twilight sztárja Robert Pattinson alkotnak valószínűtlen utazó társakat egy sötét, brutális utazáson.

Cannes-ban a kritikusok összességében pozitívak voltak. A Los Angeles Times szerint „egy igazán lenyűgöző filmlészítés , feszült és kérlelhetetlen”. A Variety véleménye alapján „az egésznek egy elhagyatott szépsége van, Robert Pattinson karrier-újraértelmező alakításával. De Michod bemutatkozó filmje hosszú árnyékot vet. A The Guardian újságírója, Peter Bradshaw szerint a Rover körüli elvárásokat „kissé lentebb kellene vinni”, főleg azután a felhajtás után, ami körülvette az Animal Kingdomot.

Michod novemberben fejezte be a Rover forgatását. „Úgy érzem, csak ültem és vártam arra, hogy mit fog gondolni a világ a filmről,” mondja.

Időközben elfogadott egy rendezői munkát és leforgatta a bemutató epizódot a Flesh and Bone televíziós műsorhoz, ami egy New York-i balett társaság világát mutatja be, egy Moira Walley-Beckett által, aki egyike a Breaking Bad producereinek. Pont erre volt szüksége. „A TV jó móka,” mondja. „És tökéletesen elvonta a figyelmemet.”

Az Animal Kingdom mindig is nehezen folytathatónak számított. A 2010-es Sundance fesztiválon mutatták be és azonnali siker lett, amiről beszéltek és magasztalták. Csodálókat és díjakat szerzett a világ minden táján. Ben Mendelsohn és Jacki Weaver színészek külön kiemelést kaptak. Weaver megkapta az első Oscar jelölését az alakításáért, mint a nyugtalanító bűnügyi családnak anyai családfője. Michod számára figyelmet, lehetőségeket és választásokat hozott.

A lehetőségek közül néhányat egy kanálnyi sóval kellett lenyelni. Michod emlékszik, ahogy hallotta más, több tapasztalattal rendelkező rendezőktől, amint azokról a filmekről beszélnek, amiket felajánlottak nekik. „Azt gondolnám, wow, ezt visszautasítod? Aztán rájöttem, hogy az ajánlat tulajdonképpen nem is ajánlat. Inkább egy ’érdekelne ez a dolog’?”

Voltak ajánlatok, mondja, de mind ugyanazt jelentették. „Valaki más alkotta őket, valaki más tulajdonában álltak és csak egy alkalmazottat kerestek. Annak az ötlete megijesztett. Főleg egy második filmmel kapcsolatban.”

„Azt gondoltam, tudod mit? El akarok tűnni és megcsinálni egy másikat a saját módszeremmel. És megerősíteni azt az akármit, amit az Animal Kingdommal kezdtem.”

Visszaért egy olyan ötlethez, amit már régóta kerülgettek Joel Edgertonnal, egy régi baráttal és munkatárssal már az elejétől fogva – mindketten tagjai a Blue-Tongue produkciós közösségnek, amiben hasonló gondolkodású filmkészítők találhatók, 1996 óta. Már évekkel ezelőtt beszéltek erről a filmről, mondja Michod, mielőtt még megcsinálta volna a Crossbow-t 2007-ben, egy díjnyertes rövidfilmet, ami először hozott számára szélesebb érdeklődést. Mindketten Los Angeles-ben voltak akkoriban, bár Michod nem nagyon emlékszik, miért is.

„Joel már kicsit több tapasztalattal rendelkezett mint én. De ez egy furcsa karrier kezdeti dolog lett volna mindkettőnk számára. LA-ben voltunk azon gondolkozva, hogy mit is kezdjünk magunkkal és elkezdtük írni, megálmodni ezt a történetet.”

Először úgy volt, hogy majd Joel testvére, Nash fogja rendezni, de Michod hamar rájött, hogy magának akarja.

Nem szükségszerűen tervezte, hogy ilyen korán visszatérjen ehhez a tervhez az Animal Kingdom után, de erőteljes ösztönző dolgok szóltak mellette. „Minél több lehetőség jött az Animal Kingdom után, annál jobban vonzott az az ötlet, hogy visszajöjjek és itthon csináljak valamit, a saját módomon és talán egy kicsivel több...” szünetet tart, és felnevet. „Egy kicsivel több pénzzel.”

A Rover egy gyakran brutális látásmódja a jövőnek, de Michod nem szeret úgy gondolni rá, mint sivár. „Számomra... a film arról szól, hogy a vezető fényei a szeretetnek és az emberi intimitásnak még a legsötétebb és legveszélyesebb körülmények között is maradnak sugarai. Nem tudom, hogy mások mit fognak gondolni, de én igazából úgy gondolom, hogy az Animal Kingdom sokkal sivárabb film, mint ez.”

„Az Animal Kingdom bizonyos módon a szeretet hiánya (mentessége). Egy srácról szól, aki felismeri, elég brutális módon, hogy igazán senki sem szeret senkit saját magán kívül (ssssss), és aszerint rendezik a bábukat a sakktáblán, ahogy nekik kedvez. Róla szól, ahogy felfedezi az önérdeket.”

„De számomra, a Rover az emberek furcsa viselkedéseiről szól, akik keserves körülmények között is, még ha nem is feltétlenül jönnek rá, módot akarnak találni arra, hogy egy másik emberrel kapcsolódjanak. Mert igazából, azon kívül nincs értelme élni.”

A történet úgy kezdődött, mint egy feltárása a szereplők közötti kapcsolatnak – csak fokozatosan kezdte Michod feltárni a világot körülöttük. „Ez egy... változata Ausztráliának – talán egy nagyobb Western világ ábrázolata – ami összeomlott,” mondja. „Még van infrastruktúra, van még társadalom, de minden törött és feslett. Vannak még családok, emberek akik próbálnak élni, de azt az érzést sugározza, hogy a felszín alatt erőszak forrong olyan módon, ami nagyon is kézzelfogható.”

Ebben a környezetben találkozik és kapcsolódik két ellentétes karakter – olyan okokból, amik csak fokozatosan derülnek ki. Az egyik karaktert Michod az Animal Kingdom egyik sztárját észben tartva alkotta meg: Guy Pearce. Pattinson ezzel ellenkezőleg messze volt a gondolataitól, amíg egyszer ettől függetlenül találkoztak Los Angelesben.

„Szeretek színészekkel találkozni és szeretek olyan színészekkel találkozni, akiknek nem nagyon ismerem a munkájukat,” mondja Michod. Soha nem látta egyik Twilight filmet sem, a nagyon is sikeres vámpír románcot, aminek köszönhetően Pattinson háztartásbeli névvé és paparazzi célponttá vált. „De hallottam másokat, akik azt mondták, hogy érdekes.” Amikor találkoztak, Pattinsont „nagyon okosnak és nem annak a tipikus  szépfiúnak találtam, akire számítottam.”

Pattinsonnal beszélgetve a forgatás vége felé, egyértelmű volt, hogy a fiatal színész több, mint lelkes. Már ismerte a Blue-Tongue tagjait és több filmjüket is megnézte. „Tetszik, ahogy együtt dolgoznak és maguk között tartják a dolgokat. Saját magamra és a barátaimra emlékeztetett, és tudtam, hogy olyan környezet volt ez, amiben dolgozni szerettem volna – egy csapatnyi fiatal, ambíciózus emberekkel.”

Mi több, imádta az Animal Kingdomot. Amikor a Rover az útjába került, benne volt.

„Megindítóan eredeti forgatókönyv volt. Amikor olvastam arra gondoltam, hogy ez egyike azoknak a szerepeknek, amikor azt gondolod, ’ezt szeretném megcsinálni, de tudom, hogy nem fogom megkapni’”. Pattinson csinált néhány próbajelenetet Michod Los Angeles-i házában. „Kimerítőek voltak, olyan három órán át tartottak, ugyanakkor jó móka is volt. Tetszett, ahogy dolgozott a meghallgatáson. Általában, a meghallgatások szörnyű élmények.”

Pattinson karaktere, Rey, amerikai. Ő és a testvére dolgozni jöttek Ausztráliába, de nehéz idők vártak rájuk. Rey naív és bizakodó „nagyon furcsa módon. Úgy nevelték fel, hogy azt higgye, nem képes független lenni. Olyan valaki, akire mindig vigyáztak és ilyan maradt felnőttként is.”

Így amikor elveszti a kapcsolatot a testvérével a film elején, zátonyra fut.

„Belekapaszkodik az első emberbe aki arra jön” – aki nem más, mint Pearce karaktere, akinek van egy rejtett motivációja is, hogy csatlakozzanak. „Mindegy, hogy bánnak vele, Rey csak eleget akar tenni neki. Van valami nagyon furcsa és zavaró az egész kapcsolatukban.”

A Rovert tavaly forgatták Dél-Ausztráliában, a forroságban és porban és a kiégett ég alatt. Legtöbbször a felvétel helyszínei kietlenek voltak. A logisztika és infrastruktúra komoly munkát adott minden téren, az ellátmányoktól kezdve a kockázatig, nehogy elüssenek egy emut vag kengurut a hazaúton. Filmre vették fel részben esztétikai okokból, részben pedig azért, mert a filmkamerák jobban bírják a hőséget. Az egyik fontos állomás Marree volt, egy kisebb város Dél-Ausztália északi részén, ahol az összlakosság száma 90 – a produkciós csapat több, mint megduplázta a számukat.

Liz Watts producer szerint, aki már dolgozott Michod-val az Animal Kingdomon, a város tele volt a megfelelő épületekkel és helyekkel, „olyan volt, mint a Paramount lot”. Bár a feltételek különböztek az Animal Kingdom-os forgatási helyszínektől, Michod állítja, hogy a tapasztalatai sokban azonosak voltak. „Ugyanazt az aggodalmat éreztem, ugyanazt a lelkesedést. Éreztem azt a teljes önmegadást a folyamatnak és mint egy gép, pár hónapig a munkának éltem. Nyilvánvalóan voltak fizikai különbségek. Kint voltunk a semmi közepén, meleg volt és koszos. Olyan volt, mint egy félig őrült iskolai kemping. De ahogy a gép előtt ültem és néztem a munkát amit csináltunk, az nagyon hasonló érzést keltett bennem, mint az első alkalom. Egy nagy, nehezen kezelhető művészi munkát végzel, és kétségbeesetten félsz attól, hogy talán rosszul csinálod.”

A vágás valamivel egyszerűbb volt, „mert részben tudtam, mit várja tőle”.

„A film érzése sokat változik a vágás során. Jobban fel voltam most készülve az érzelmi hullámvasútnak amit ez okoz, de sok mám módon ugyan olyan volt. A végén úgy érzem, hogy valami különlegeset csináltunk, de semmi módon nem tudhatom, hogy más is így fogja-e gondolni.”

Tudja, hogy az Animal Kingdom után nagy elvárások lesznek. „De ez egyike a nagy ismeretlennek számomra. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondoltam erre, de aztán rájöttem, hogy nem tudtam, hogyan is gondoljak erre, ezért csak próbáltam figyelmen kívül hagyni. Azt biztosra tudtam, hogy szerettem volna, ha ezt a film megerősíti azt a valamit ami az én hangom, és mégis másfajta lény legyen, mint az első film. Sokkal szárazabb film, egy óriási tájon.”

Bármi is történjen, nincs szándékában a lassítás. Nemrég a neve kapcsolatba került a The Operators-zal és Brad Pitt produkciós társaságával, a Plan B-vel. A film, amiben Pitt szerepelne és ő lenne a producere is egy Michael Hastings könyvön alapszik, ami egy belső történetet mond el az amerikai hadseregről Afganisztánban. „Az egy olyan dolog, ami mindenképp alakul, és nagyon izgatott vagyok,” mondja Michod. „De még nem vagyok biztos, hogy sorakoznak fel a kacsák.”

Mindig is szeretett elfoglalt lenni. Amikor az Animal Kingdomra készült, épp a dokumentumfilmjét, a Solo-t, és a nemrég elkészült rövidfilmjét, a Netherland Dwarf-ot fejezte be. „Emlékszem, hogy akkoriban arra gondoltam, hogy túlvállalom magam és őrülten elfoglalt vagyok, de egyben tetszett, hogy milyen termékenynek éreztem magam.”

Az írás más. „Az olyan valami, amit nehezen tudok csinálni más dolgokkal egyidőben. Amikor írok, el kell zárnom magam pár hónapra és próbálni nem csinálni semmit. Arról szól, hogy teljesen belemerüljek a kitalált világba. De a folyamat más részeivel jobb, ha csak dolgozok mint egy gép. Úgy határoztam elfogadom, hogy jobb elfoglaltak lenni, mint nem eléggé elfoglaltnak.

A Cannes-i fesztiválok leglojálisabb látogatója

The most loyal fan of the Cannes Film Festival

At 97 Simone is quite possibly the oldest of the Cannes Festival goers. She is certainly the most faithful. Since 1947 Simone has been to 66 of a total of 67 Cannes Film Festivals.

„That hotel next to the Casino is where the cinema was. There were no steps, or maybe just two. This is me in 1947 with the French --- cinema in Paris, Madame de Querris???”

At the time Simone worked in a Parisian cinema theatre. She’d fallen in love with film when she was 8, watching silent movies in her home village, in Central-France. Then Cannes became her passion.

„The year I gave birth they didn’t have a festival. Everyone joked that they didn’t bother having a festival because I couldn’t be there.”

After 66 festival years, some of Simone’s memories have become blurred. But she remembers the atmosphere of the early days.

„We certainly saw more starlets or even stars on the Croisette then now. And they didn’t need bodyguards.”

This year Simone’s routing for Swiss veteran director Jean-Luc Godard, who has a film in the main competition. But she admits, that her passion for Cannes is no longer the same.

„The early festivals were very French. There weren’t many foreigners. Most journalists were cinephiles. True cinephiles. And they were often also jury members. Now everything is different.”

Perhaps. But Simone still recommends cinema as a secret to her long life.

A Cannes Film Fesztivál leghűségesebb rajongója

97 évesen Simone (Lancelot) valószínűleg a legidősebb Cannes Fesztivál látogató. De legalábbis a leghűségesebb. 1947 óta Simone az összesen 67-szer megrendezett fesztiválból 66-on jelen volt.

„Az a hotel a Casino mellett, ott volt a mozi. Nem voltak lépcsők, vagy talán csak kettő. Ez itt egy kép 1947-ből rólam és a ...... , egy párizsi moziban”

Akkoriban Simone is párizsi moziban dolgozott. Nyolc évesen lett szerelmes a filmekbe, amikor még némafilmeket nézett a szülőfalujában, Közép-Franciaországban. Aztán Cannes a szenvedélyévé vált.

„Abban az évben amikor szültem, nem volt fesztivál. Mindenki azon viccelt, hogy azért nem rendezték meg, mert úgyse tudtam ott lenni.”

66 fesztiválos év utaán Simone emlékei már kissé zavarosak. De még emlékszik az első napoknak a légkörére.

„Akkor sokkal több hírességet lehetett látni a La Croisette-n. És nem volt szükségük testőrökre.”

Idén Simone a svájci veterán rendezőnek, Jean-Luc Godard-nak szurkol, akinek a filmje a fő versenyben van. De bevallja, hogy a szenvedélye már olyan, mint régebben.

„Az első fesztiválok sokkal franciábbak voltak. Nem volt ilyen sok külföldi. A legtöbb újságíró filmrajongó volt. Igazi filmrajongó. És sokszor a zsűri tagjai is voltak. Most minden más.”

Talán. De Simone még most is a mozit ajánlja a hosszú élet titkának.

Snatch

Snatch portrait

Hisztéria, szerencsétlen önkielégítés, óriási bánatok és független változtatások, Robert Pattinson, a szabad marionett

27 évesen Robert Pattinsonnak szabadságra szüksége van, részben azért, mert a rajongói az abszolút híresség szintjére emelték, úgy, hogy Robert mindennapi élete hihetetlenül bonyolulttá vált. Egészen az ellentéte annak, aki a független mozi új imádottja: egy igazán kedves srác, szégyenlős, zeneszerető, ÉS okos. Egy kis érzékeny sweetheart, aki szinte már unalmas? Nem, nem igazán.

Robert Pattinson – Egy változó jelkép krónikája

Hosszú ideig Robert Pattinson nem volt más, mint a Twilight egy karaktere: egy giccses romantikus színész, a világ összes tinédzserének szex-szimbóluma, és újságírók kedvence, akik örömmel vették komplikált szerelmi ügyeit Kristen Stewarttal.

És akkor jött a találkozása David Cronenberggel 2012-ben, a Cosmopolis kapcsán, ami új kezdetet jelölt egy új irányban, mely függetlenebb volt szakmailag, illetve megváltoztatta a róla kialakított képet. Barnes külvárosától, ahol született, a hollywoodi új életig, íme egy portré egy igazán merész színészről, aki egy sokáig tartó félreértés áldozata.

Évszázadokon keresztül semmi nem tudta megzavarni a csendes és nyugodt kis várost, Montepulciano-t, ami Toszkána szívében, a Sienna-i tartományban található. Lakosai a vidéki munkák ritmusa szerint éltek, és a mindennapos élet mintha megállt volna a renesszánsz idejében, aminek köszönhetően építészeti maradványok sokaságát lehet találni a városka minden részében. Az idő csendesen haladt süketen a modern világ zajaira, egészen addig a sorsdöntő pillanatig, amikor 2012 májusában Montepulciano a híresség idejét élte, ha csak egy rövidke, de annál intenzívebb, pillanatra is. Pár napon át : annak következtében, hogy a városi tanács úgy döntött, befogadja a Twilight Saga: New Moon stábját, ami a második része volt a tinédzserek által imádott filmnek, az egész világon.

Mindent megtettek, hogy elkerüljék a véletleneket: felépítettek egy díszletet a Piazza Grande téren ami uralja a várost, 1500 olasz statiszta vett részt az ott felvett jelenetben és testőrök tömegének kellett körülvennie a színészeket, beleértve a főszereplő Robert Pattinsont. De semmi sem terv szerint alakult. „Az egész nagyon furcsa, teljes őrület volt,” emlékszik vissza arra a napra Chris Weitz rendező, aki egyébként tapasztalt.

„A várost megszállták a több busszal érkező rajongók, a világ minden részéről. Elnyomtak minket, de uralnunk kellett a dolgokat és meg kellett védenünk Robertet, mert a lányok megőrültek, amint meglátták őt.”

Az általános nyüzsgésben, ami feltartotta a munkát, a rendező felidéz egy meghatározó pillanatot: „A rajongók között volt egy fogyatékos lány is egy kerekesszékben, a tömeg pedig követelte, hogy Robert beszélgessen vele. Úgy éreztük, mintha a középkorban lettünk volna. Robert végül odament a fiatal lányhoz. Komolyan, azt hittem, hogy a végén a lány feláll és elsétál. De nem.”

Viccet félretéve Chris Weitz tökéletesen összefoglalja, milyenek voltak Robert Pattinson utóbbi évei: egy elképesztő őrület. 2008-tól 2012-ig, amíg a Twilight tartott, öt film melyek Stephanie Meyer könyvei alapján készültek, három milliárd dollárt hoztak. Ami Robert Pattinsont illeti, ő a mostani évszázad eddigi legnagyobb pop ikonjává vált. A romantikus vámpír szerepének köszönhetően rákényszerült a szexszimbólum szerepe tinédzserek egész generációjának számára, és kiprovokált egy hisztérikus hasonlítgatós hullámot nem mással, mint Leonardo DiCaprio Titanic-os idejével, ami egyszerre jó és rossz.

A jó: 21 évesen multimilliomos lett, és tudta, hogyan használja a hírességét tekintélyesebb dolgokra, mint például a David Cronenberg által készített Cosmopolisra 2012-ben, egy független fordulat, aminek köszönhetően ennek az időnek az egyik legszenvedélyesebb színészévé vált.

A rossz: feláldozta fiatal éveinek igen nagy részét, állandó védelem alatt kell élnie a Twilight-jelenség miatt. „Nem jósolt ilyen szélsőségeket,” foglalja össze röviden a barátja, a színész és rendező Brady Corbet. „Most, a mindennapi élete egy folyamatos bújócska: meg kell védenie magát a rajongóktól és a paparazzitól, gondolnia kell a biztonságára amint kilép az ajtón.”

„Még akkor is, amikor étterembe mentünk vele, a hátsó ajtón kellett bemennünk,” mesélte David Cronenberg is, aki új filmjében, a Maps to the Stars-ben is ajánlott neki egy szerepet. „Már nem élhet úgy, mint egy normális emberi lény, nincs többé szabadsága. Imádja Torontót, a városomat, mert itt nem zaklatják az emberek. Elmehet egy bárba testőrök nélkül. Los Angeles-ben, vagy bárhol máshol, ez lehetetlen...”

„Azt hitte, az első Twilight film egy művészfilm lesz a vámpírokról. Elképzelése sem volt arról, mi várt rá.” David Cronenberg

Medvék, haverok és egy gitár

Ebben a szürrealista környezetben, ahol minden mozdulata előre meg van tervezve asszisztensek tömege által, és ahol a legkisebb gesztusát is analizálják az újságírók, az lett volna a logikus, ha Robert Pattinson megőrül, és így csatlakozott volna ahhoz a hosszú listához, amin popsztárok kerültek feláldozásra a hírnév küszöbén. De, ha hiszünk a rokonainak, akkor úgy tűni, hogy másik utat választott magának. Mind úgy jellemzik, mint egy „természetes”, „egészséges”, „értelmes”, „két lábbal a földön járó”, (fej mindkét vállon) színész. Robert Pattinson, mint mondták, az a történet, ahol egy átlagos ember egy éjszaka alatt a szupersztár státuszba csöppen, egy normális srác, aki önakarata ellenére, tinilányok poszterein találta magát. „Meglepődnél, ha munkán kívül látnád: nagyon laza és autentikus maradt, az a fajta, aki bárokba járkál és zenél a haverjaival,” mondta újra Brady Cornet, aki azóta ismeri a színészt, mióta az Los Angelesbe költözött, és tagja a közeli barátoknak (amibe beletartozik Tom Studdridge is).

A Remember Me rendezője Allen Coulter, aki nem sokkal a Twilight előtt találkozott Robert Pattinsonnal, osztozik abban a véleményben, hogy Robert tartózkodik a média őrületétől: „Meglepte a híressége. Zavarban volt és megdöbbent. Gyorsan történt minden, és ez nem egyszerű egy fiatalember számára. Érzékeny srác, és kihozza magából a legtöbbet, nem úgy mint azok a sztárok, akik sikeresek lettek, majd nem csináltak semmit.” Mindazok, akik dolgoztak vele állítják, hogy Robert Pattinson megőrizte a hidegvérét a Twililght-jelenség ellenére. Akár blockbusterek, akár függelten filmek esetén, arról ismert, hogy nem okoz problémákat: eddig még nem hallottunk egó-krízisről, vagy szeszélyekről.

Egy „furcsa” bébi-sztár születése

Hogy megértsük a hollywoodi szirénekkel való ellenállásnak a képességét, talán emlékeztetnünk kell egy kisebb részletre: Robert Pattinson brit. Nem Los Angelesben született, a sztár-szerkezetben, hanem Barnes-ban, Dél-London lakónegyedében. Az élet ott csendes, idilli, de nem unalmas: a negyed lakóházakból, bárokból és iskolákból áll, amik főleg kiváltságos fehér tanulókat fogadnak. „Az egyetlen külföldiek itt svédek,” mondja egy kislány, aki Pattinsonék háza felé mutatja az utat: „Fel fogják ismerni a házat a nagy homlokzatról, a szüleinek van pénzük.” Itt, ebben a középosztálybeli környezetben nőtt fel Robert Pattinson, akit apja ás anyja nevelt, előbbi klasszikus autókat adott el, utóbbi egy reklámügynökségnél dolgozik. Átlagos gyerekkora volt, melyet a zenei tanulmányok (a testvére, Elisabeth 16 évesen egy együttes énekese lett) és a Harrodian School-ba való felvétele jellemezték, ahol találkozott Tom Studdridgel. A színházba csak egy, de különleges okból ment: a lehangoló kerületben ott lehetett a legkönnyebben lányokkal találkozni.

Pár mérföldnyire Pattinsonék bunker házától található a Barnes Theatre Club, a kis kerületi társaság ahol kezdett, és ahol még mindig emlékeznek a fiatal Robertre és a kezdetekre: „Körülbelül 15-en lettek szakmabeliek azok közül a gyerekek közül, de egyiküknek sem lett olyan karrierje, mint neki,” mondja Darrol Blake, korábbi BBC rendező, aki feltörekvő színészeket irányított. „Robert az összes szerepében jó volt.” Emellett megállíthatatlan erősségei voltak a versenytársak ellen: egy különleges megjelenés, szexi és kétnemű (tényleg ezt jelenti), ami miatt már 12 évesen aláírt egy modell szerződést, később pedig kiszemelte Stephanie Ritz, aki Robert sikerének az alapozója lett. Ő volt az, aki hozzájuttatta Robertet az első próbálkozásokhoz, beleértve a német-brit tévéfilmet, a Nibelungok Gyűrűjét. Carol Dudley volt a szereplőválogatás főnöke. Emlékszik a napra, amikor Robert Pattinson belépett az ajtóján: „Akkor ismeretlen volt. Furcsa volt, nem volt hozzászokva ehhez a fajta gyakorlathoz,” mondja. „Abban a korban a gyerekek már hozzászoktak a szereplőválogatásokhoz. Azt mondják, az elsőnek már azelőtt meg kell lennie, hogy kiessen a gyermek ötödik foga. Ő viszont szégyenlős volt, érezni lehetett, hogy nem volt a komfortzónájában. De a helyén tartotta a fejét, és ami még fontosabb, a körülötte levő család, baráti kör nagyon jó volt. Emlékszem, arra gondoltam, hogy ha meg tudja tartani ezt az egyensúlyt, akkor még sokra viszi...”

Egy évvel később, 2005-ben kapott egy kisebb szerepet a Harry Potter és a Tűz Serlege című filmben, ami az első szerepe volt egy blockbuster filmben. Történnek a dolgok és a neve elterjed Londonban, ahogy elkezd válogatásokra járni mind filmekért és színdarabokért.

„Tudta, hogy innentől kezdve a mozira akar koncentrálni,” mondja Robin Shepperd, aki a The Bad Mother’s Handbook című BBC film rendezője, és akinek lenyűgöző emléke van a színészről: „Robert még nem is volt 20 éves, de sokkal érettebbnek tűnt. Volt érzéke az elemzésekhez és ritka bölcs volt a korához képest. Nem hagyta, hogy túlságosan kitetté váljon a médiában. Meglepő volt. A színésszé válás számára nem feltétlenül volt azonos a hírességgel.” A forgatáson kiemelkedik a munkaképességével: „Ő volt a fiatalember, aki mindig figyelt, mindig készenlétben volt,” jegyezte meg Campbell Mitchell, művészeti igazgató a The Haunted Airman című filmnél.

„Egy alapjelenetnél egy régi borotvát kellett használnia, de még soha nem használt olyat azelőtt. Nos, őrült módjára gyakorolt, hogy biztosan elkapja a megfelelő mozdulatokat. Nagyon intenzív volt. Ha vizesnek kellett lennie, ha vérbe kellett mártóznia, ha így vagy úgy kellett megerőltetnie magát, akkor megtette. Nem kellett félteni, hogy összeroppanna.” A szerepekbe való belemélyedés, a karakterek tanulmányozása, olyan módszerek, amiket Robert Pattinson mindig megtart, és ami néha meg is mentett egy filmet, ahogy Stefano Falivene, a főoperőr a Bel Ami forgatásán, mondta: „Robert volt a legprofesszionálisabb színész a forgatáson. A többiekkel ellentétben, ő tisztelte amit csinálnia kellett. A színésznők rigolyái miatt sokat panaszkodtunk, ő viszont nem okozott problémát.”

Egy kézimunka és sok könny

Úgy tűnt, Robert Pattinsont a sikerre kalibrálták: jól tanult, osztályelső volt, keményen dolgozott, mindene megvolt, hogy a generációjának a bébi-sztájra legyen. De ez nem ok arra, hogy félreértsük a színész természetét, akinek semmi köze nincs a tévedhetetlen géphez, amit a rokonai próbálnak eladni nekünk. Valóságban a tinédzserek legnagyobb szex-szimbóluma egy aggódó srác, kínlódó fiatalember, akinek mondjuk úgy, nehézségei vannak a saját testével. A Little Ashes stábja tanusítja ezt. Ebben a korabeli filmben, amit 2008-ban adtak ki, Pattinson játszotta Salvador Dalít, és több homoszexuális szexjelenete is volt, beleértve egy olyan jelenetet, amiben maszturbálnia kellett, és amivel nehézségei voltak, ahol úgy gondolta, véget vet a karrierjének. „Nagyon nagy zavarban volt,” mondja Paul Morrison rendező. „Emlékszem, egyszer nem volt hajlandó meztelenül megjelenni addig, amíg biztosítottuk, hogy 100%-ban csak olyan emberek vannak ott, akik kellettek a forgatáshoz. A paranoia határán volt.” Marina Gatell, a  spanyol színésznő így emlékszik: Dali szeretője, miután az elutasította, szexuális kapcsolatot kellett létesítenie Magdalenával, akit én játszottam, mialatt Dali maszturbált és nézte őket. Robertnek csak nézni és maszturbálnia kellett. De egyáltalán nem érezte jól magát. Nem tudta abbahagyni a sírást. Ebben a szobában a légkör nagyon szomorúvá vált, alig lehetett elviselni.”

Másik anekdoták is alátámasztják ezt a törékeny és érzékeny képet a színészről, aki nem tudja irányítani az érzéseit. A Water for Elephants forgatásán, ez a nagyon finom szex-szimbólum összerakva Reese Witherspoon-nal egyből egy média félreértést eredményezett. Az a           hír járta a sajtóban, hogy a színész nem bírta a nyomást és a jelenetet sírva fejeztbe be. Az együttérző Reese Witherspoon próbálta menteni a helyzetet és egy TV interjú során állította, hogy Robert csak meg volt fázva abban az időben. De nem sokkal később Robert Pattinson ellentmondott a szereplőtársának és őmaga vallotta be az igazat: igen, tényleg sírt a jelenet alatt és felvállalja.

Ez az elismerten túlérzékenység lehet az, ami leginkább megmagyarázza a színész elképesztő népszerűségét. A Twilightosok számára, akik főleg tinédzser lányok, ő egy biztató szex-szimbólum, egy féle romantikus ideál, aki egyszerre veszélyes és megérintő. „Nem csak egy szexi fiú, egy fiú a szomszédból. Van egy sajátos és egyedi nézése. Az első alkalom, amikor találkoztam vele, úgy éreztem, hogy a lelke öreg – azt hihettük volna, hogy már leélt egy évszázadot, és magának való volt,” mondja Catherine Hardwick, az első Twilight rendezője. Ő volt az, aki meggyőzte a színészt, hogy jelentkezzen a vámpír szerepének a meghallgatására, miután látta őt a HP filmben. Így jellemezte a napot: „Hosszú barna haja volt, és egy kis hasa. Azt hiszem, akkoriban túl sok sört ivott. Ideges volt, de bájos. Meghívtam őt hozzám, hogy találkozzon Kristen Stewarttal, akit már kiválasztottam a női főszerepre. Elpróbáltattam velük a biológia órán lévő párbeszédet, ami a film elején van. Aztán átmentünk a szobámba, ahol megkértem őket, hogy csókolózzanak az ágyon. A kettejük közötti kapcsolat egyből létrejött.” Mind tudjuk a folytatást: 2012-ig öt Twilight filmet mutattak be amik dollármilliókat szereztek, és Robert Pattinson maga mögött hagyva Londont irányítani kezdte a hollywoodi karrierjét.

Twilight: az arany kalitka

Ha a popkultúra könyvei úgy könyvelték is el Robert Pattinsont, mint aki a Twilightnak köszönhetően lett híres, a színész manapság próbál megszabadulni ettől az imázstól és Edward Cullen karakterétől. Még ha nem is vallotta be nyilvánosan, egyre nehezebb és nehezebb volt együttélnie a Twilighttal, addig a pontig, ahol szinte már „a depresszió jeleit mutatta”, mondja Elliott Davis, a főkamerás az első filmen. „Nagyon elmerült a munkájába, de őszintén szólva: nem volt boldog. Az első Twilight sikere valószínűleg teljesen feldúlta, megértette milyen csaliba záródott be. Ez a csali, ahogy Elliott Davis mondja, a következő volt: „A Summit Entertainment studió közel állt a csődhöz. A filmünk sikeres volt, így folytatni akarták: megtalálták az aranyat tojó tyúkjukat. Ebben a helyzetben a színészeken óriási nyomás volt. Nélkülük nem létezett a saga. Ezért maradniuk kellett, folytatni a filmeket, pedig a stúdiót már nem érdekelte a művészeti minőség. A legfontosabb dolog az üzlet volt. Robert megtalálta a helyét, természetesen. Ha úgy döntött, hogy folytatja, az a pénzért volt. Nem volt szerződési kötelezettsége. De biztos, hogy nagy fájdalommal járt számára.” David Cronenberg megerősíti ezt, és megemlített egy erről a témáról szóló beszélgetését a színésszel: „Bevallotta nekem, hogy azt hitte, az első Twilight film egy művészfilm lesz a vámpírokról. Elképzelése sem volt arról, mi várt rá.”

Ami várt rá, az egy tinédzser lányoknak szóló romantikus franchise volt és még minden, ami ezzel jár: fanatikus kölykök a világ minden tájáról, egy imázs leredukálva a szex-szimbólum kissé röhejes szintjére, és a sajtó mérgező nyomása, főleg annak köszönhetően, hogy Robert Pattinsonnak támadt egy rossz ötlete, és összejött a Twilight női főszereplőjével, Kristen Stewarttal. Mindketten táplálták az egyik legnagyobb történetet a különböző média formáknak, szórakozva titkolták kapcsulatuknak igazi mivoltát. Marketing-húzás, hogy eladják a filmet a gyerekeknek? Egyszerű barátság újraértelmezve mint egy perzselő szerelmi történet a média által? Mindenki a történetük titkain merengett, amikor a filmek megjelentek. Nem úgy Elliott Davis: Vaknak kellett volna lenned, hogy ne lásd, hogy ők egy pár,” mondja. „ Amint a forgatás elkezdődött, egyből közelebb kerültek egymáshoz. Segítették és megvédték egymást attól az óriási nyomástól, amit a film jelentett. Igazából, a kapcsolatuk a Twilighttal kezdődött és akkor zárult be, amikor vége lett a Sagának.” Igazság: Pár hónappal az ötödik rész vége után újságfőcímek bejelentették a szakításukat. Képek kerültek elő Kristen Stewartról, amin egy másik férfival, a rendező Rupert Sanders-el volt, amiknek hála Robert Pattinson a világ leghíresebb megcsalt barátja lett. Válaszként, az elszomorodott színész úgy határozott, hgoy eladja a Los Angeles-i házukat és beszélt( sic - szerintem NEM!) a szerencsétlenségeiről a médiában.

A Twilight korszak vége kihívást jelentett Robert Pattinson számára, aki úgy gondolta – újra –, hogy véget vet a karrierjének és a fő szenvedélyére koncentrál: a zenére. Mióta az első rock bandája megalakult a tinédzser éveiben London külvárosában, a színész soha nem állt le a zeneszerzéssel, vagy hogy improvizáljon koncerteket a barátaival, főleg Bobby Longgal, a brit folkie-val (az nem tudom, hogy mi). Továbbá ez az első dolog, amire Catherine Hardwicke emlékszik a Pattinsonnal való első találkozásáról, aki még azt is megengedte a színésznek, hogy szerezzen pár számot a Twilight zenéjéhez: „Hárman indultunk el a hegyekbe egy kabinba, hogy dolgozzunk a zenén. Rob fogta a gitárt és vette fel a zenét, miközben a kész filmet nézte a számítógépemen. Teljesen elmerült a zenében, úgy tűnt mintha eltűnt volna az összes természetes félénksége. Nem tudtam, hogy a hangja ennyire mélyen átélt és megható is tud lenni.” De ahelyett, hogy az első albumát adta volna ki, („ami hamarosan meg lesz”, ígérte a barátja, Brady Corbet), Robert Pattinsont újra visszahozta a mozi, és a karrierjének egy második löketet adott, ez alkalommal a független filmek címszó alatt.

Leos Carax, igazán

Az igazán brilliáns csapás amit Robert Pattinsonnak sikerült megtennie az volt, hogy újra alkotta magát egyetlen filmmel, ezáltal elfelejtetve a tini bálvány képet ami a bőre alá mászott – amikor, például, Ryan Goslinggal összehasonlítva, neki 10 évébe telt kimásznia a Disney Club-ból (nem is tudtam, hogy köze volt hozzá :S). Ezt a lehetőséget a színész az egyetlen és páratlan Colin Farrellnek köszönhette. 2011 elejéig ugyanis ő volt David Cronenberg kedvence a Cosmopolis főszereplőjeként, amit Don DeLillo könyvéből adaptált a rendező. De az amerikai színész túl sokáig hezitált, az ügynökei túl magas fizetést akartak, így Farrell végül a Total Recall filmre szerződött, utat adva így a második választásnak: Robert Pattinsonnak. A francia-portugál producernek, Paulo Branco-nak minden állhatatosságát és kitartását be kellett vetnie, hogy meggyőzze a színészt a szerep elfogadásáról. „Hezitált egy kicsit az elején, szerintem félt attól a kihívástól, amit jelentett,” emlékezik vissza az üzletember. „Eleinte elutasította az ajánlatot, de mi ragaszkodtunk hozzá, David és én, aztán végül beleegyezett: megértette, hogy fordulóponthoz érkezett a karrierjében.” A legnehezebb az volt, hogy el kellett bánni a körülötte lévő ügynökökkel és menedzserekkel, még úgy is, hogy Robert Pattinson beleegyezett a fizetési elvárásainak radikális csökkentésébe: ő, aki 12,5 millió dollárt kapott egy Twilight részért, belement az 1,2 millió eurós fizetésbe, egy olyan filmben, ahol az egész költségvetés 15 millió euró volt.

Mindkét fél részére a Cosmopolis nyerő ügy volt: először, a színész rendbe hozhatta a hírnevét azzal, hogy az egyik legnagyobb rendezővel dolgozhatott; másodszor, David Cronenberg biztosította a főszereplőjével a nagy láthatóságot (reklámot) a médiában ésa könnyű pénzelést. Egy egyszerű kérdés maradt csak: képes-e felélni Robert Pattinson a kihíváshoz egy olyan filmben, ami szuperbonyolult párbeszédekből áll? Van-e elég abban a színészben, aki egy romantikus tinifilmben volt, hogy most a hátán vigyen el egy igényes, sokat követelő mozit? A Cosmopolis kiválasztása a 2012-es Cannes Filmfesztiválra azt bizonyította, hogy igen. Paulo Branco részéről kétség sem volt a kérdést illetően: „Amint találkoztam Roberttel megértettem, hogy van egy beállítottsága, hogy nem lehet csak a hírességére vonatkozni,” mondja. „Továbbá meglepett a tudása a mozival kapcsolatban: olyan srác, akivel gazdag beszélgetésekbe bonyolódhatsz a mozi világáról. Elmondta például, hogy Leos Carax filmje, a Les Amants Du Pont-Neuf egyike volt a kedvenc esti filmjeinek.”

Egy másik anekdota amit Paulo Branco említ és ami még mindig meglepi: „Ahhoz, hogy felkészüljön a szerepére nem csak a Cosmopolist olvasta el, hanem Don DeLillo összes könyvét. Nem ismerek senkit, aki ilyent tett volna. És ők ketten is találkoztak, beszélgettek egy ideig és úgy tűnt, jól kijönnek egymással, pedig DeLillo vad.”

A New Moon forgatásán a rendező Chris Weitz emlékszik, hogy őt is meglepte a híresség hozzáállása a felvételek között: „Nem olyan volt, mint a többi fiatal színész akik csak lődörögtek a forgatáson. Szeretett visszavonulni a lakókocsijába egyedül, csak egy könyvvel, aztán órákig nem is láttuk.” Ilyen mesék szólnak még az elképesztően kíváncsi színészről, aki Houellebecq-et olvas és rajongója a rendező Ernst Lubitsch-nak, akinek gyűjtötte a remekműveit, mielőtt a Bel Ami forgatására érkezett. Egyre inkább a művészfilmek irányába halad – hamarosan Weber Herzog (az nem Werner??) vagy James Grey filmjeiben láthatjuk –, Robert Pattinson nem csak javítani akart a róla kialakított képen, de megerősíteni is az ízlését és az óhaját a egyedi mozik iránt.

Akárhogy is, a független filmek iránti érdeklődés nem telt hozzászokási idő nélkül a színész számára. Miután évekig fürdőzött a Twilight sikerében, az erőteljes rendező szigorú kiegyensúlyozottsága messzinek tűntek a szokásaitól amíg David Cronenberggel dolgozott. A kanadai rendező felfedte, hogy az volt a bemonyása, mintha egy kezdővel dolgozna a Cosmopolis során. „A film elején ezt mondta nekem: „Még soha életemben  nem láttam ilyet.” Az válaszoltam: „Soha nem láttál mit?” Mire ezt mondta: „Olyan embert mint te, a forgatáson. Te hozod az összes döntést.” Erre azt feleltem: „Rob, nincs senki más. Csak mi. Nincsenek filmstúdiók mögöttünk. A producer egyetlen gondja az, hogy mi boldogok legyünk. Érted, ezt a filmet együtt csináljuk. Csak mi, mi hozzuk a döntéseket.” Azt hiszem, soha nem dolgozott ilyen filmen. Addig mindig jelenteni kellett a rendezőnek, aki aztán felhívta a stúdiót minden alkalommal, ha dönteni kellett valamiről, megváltoztatni a kosztümöt, vagy a hajat. Nálam nincs telefon.”

Továbbá, a sors kacsintása, a Maps to the Starsban, a legutóbbi Cronenberg filmben egy idealista fiatalembert játszik, aki az Amerikai Államok mélyéből érkezett Hollywoodba, hogy karriert csináljon anélkül, hogy ismerné annak a játéknak a szabályait, amibe belemászik. Amikor azt kérdeztük Cronenbergtől, hogy van-e hasonlat a szerep és a korábbi Twilight ragyogás között, a rendező nem rejteget semmit: „Van hasonlat, valóban. Robert soha nem akart híresség lenni. Színész akart lenni, de a híresség csapdájába esett.” A jó hír az, hogy úgy döntött, hogy megtartja a láncait. (erre nem találtam semmi jót)

AP riport Robbal

Eredeti itt van, de bemásolom ide, hogy ha netalán leszednék, meglegyen.

For Robert Pattinson, Cannes Is a Coming-out Party

CANNES, France May 20, 2014 (AP)

By JAKE COYLE AP Film Writer

For the past year, Robert Pattinson has been trying to disappear. He says he's been actively avoiding having his photo taken, trying to erase a tabloid persona.

"I'm just trying to not be in stupid gossip magazines, basically, and I think the best way to do it is never be photographed ever," says Pattinson. "As I get older, I just get more and more and more self-conscious about getting photographed. I don't know why. I've done it too many times and now I feel like everyone can see through me."

Not being photographed isn't an option for Pattinson at the Cannes Film Festival: The annual Cote d'Azur extravaganza is famous for its walls of photographers and its rabid hunger for celebrity.

But Pattinson has unveiled a new, more mature image of himself at this year's Cannes. He stars in two of the festival's top films: David Michod's lean, dystopian thriller "The Rover" and, in competition, David Cronenberg's dark Hollywood satire "Maps to the Stars." In the latter, he plays a Los Angeles limo driver trying to break into the movie business.

In "The Rover," which opens in the United States on June 13, he gives arguably his best performance yet, playing a bloodied half-wit who travels across a near-future Australian Outback with a terse man bent on revenge (Guy Pearce). With a halting Southern accent, he's a mangy, wounded puppy dog of a man, loyal to his companion.

More than any film before, "The Rover" announces the 28-year-old former "Twilight" star as a talented actor of range, capable of disappearing into a complicated role.

"It's literally exactly what I wanted," Pattinson said of his Cannes, smiling atop the Palais des Festivals.

His performances have been eye-opening for many, including Pattinson's co-stars. "I wasn't aware of what he was capable of," says Pearce. "On the second day, I said to David, 'He's really (expletive) good, isn't he?'"

The new chapter for Pattinson really began with his first collaboration with Cronenberg in the 2012 stylish Don DeLillo adaptation "Cosmopolis." Since then, he says, he's been choosing parts solely by director.

"I sort of had a bit of a list," says Pattinson. "The things I'm going to do next I've said yes to them before I've even seen a script."

Along with Michod ("Animal Kingdom") and Cronenberg, Pattinson has shot movies with Werner Herzog and Anton Corbijn. He's lined up films with Harmony Korine ("Spring Breakers") and Olivier Assayas ("Carlos"). All are widely acclaimed filmmakers who mostly operate far from the mainstream.

"It takes so much of the responsibility off you," says Pattinson. "I don't like the idea of trying to make movies as, like, a vehicle. Also, I don't really know who my audience is. I don't know if I have an audience. Outside of 'Twilight,' I don't know."

"Playing the lead in 'Cosmopolis' was not at the time what he wanted to do," says Cronenberg. "I had to talk him into it. He was really looking forward to playing a smaller role in an ensemble piece. In a way, ('Maps') is kind of a perfect continuation of our relationship, which I really value."

Pattinson auditioned for Michod for "The Rover," though the screenplay's scant backstory made it difficult. Exposition is largely resisted on the characters and the nature of the "collapse" that destroyed Australian currency. Pattinson went in in character.

"But then I had to sort of ask a couple questions half in character at the beginning, like: 'Is he mentally handicapped? Before I completely make a fool out of myself?'" he recalled laughing.

"The second he started doing the character, I was getting excited," says Michod. "I was getting excited about the performance he would give, excited about the character as invented by him and excited by the prospect of taking a possibly very underestimated franchise star and letting him demonstrated what he's actually capable of."

Pattinson says relished playing a more physical part.

"I had done so many parts where I was super still — like the whole of 'Twilight,'" he says. "It's so restrictive. You do something where you have blood all over your face, you can't be expected to fit into any kind of mold."

Drafted into a global franchise at a young age, Pattinson has previously said he wasn't even sure if acting was meant for him. For one of the more famous people on the planet, he doesn't exude confidence or self-seriousness, but rather has a squinty, bemused manner and is quick to laugh at himself. Now, he acknowledges his confidence is growing.

"I'm very, very good at lower expectations," says Pattinson. "Lower expectations and over-deliver."

———

Robert Pattinson számára Cannes a coming-out

Cannes, Franciaország – Az elmúlt év Robert Pattinson próbált eltűnni. Azt mondja, hogy igyekezett elkerülni azt, hogy lefényképezzék, mert próbálta kitörölni a bulvárlapos személyét.

„Csak próbálok nem szerepelni a hülye bulvármagazinokban, alapjában véve, és szerintem a legjobb módja ennek az, ha soha ne fényképeznek le,” mondja Pattinson. „Ahogy öregszem, egyre jobban és jobban öntudatossá válok azzal kapcsolatban, hogy lefotóznak. Nem tudom miért. Már olyan sokszor csináltam, hogy úgy érzem, mindenki átlát rajtam.”

Az, hogy ne fényképezzék le a cannes-i fesztiválon, nem adatik meg Pattinson számára: az éves Cote d’Azur extravaganza híres a sorokban álló fotósokról, akik fanatikus éhséggel várnak a hírességekre.

De Pattinson felfedett egy új, sokkal érettebb lépet magáról az idei Cannes-i fesztiválon. Két fő filmben is játszik: David Michod fura, antiutópia trillerében, a The Rover-ben, illetve a versenyben lévő David Cronenberg filmben, a sötét hollywoodi szatírában, a Maps to the Stars-ban. Az utóbbiban egy limuzinsofőrt játszik aki próbál betörni a filmszakmába.

A The Rover-ben, ami az Egyesült Államokban június 13-án kerül bemutatásra, eddigi legjobb alakítását hozza, egy sebzett féleszűt játszik aki a közeljövő Ausztráliájának Isten háta mögötti részein utazik át egy dühös emberrel, akit a bosszú hajt (Guy Pearce). A vontatott déli akcentusával egy ütött-kopott, sérült kutyája az embernek, egy hűséges társ.

Jobban mint bármelyik korábbi film, a The Rover megmutatja, hogy a 28 éves korábbi Twilight sztár egy tehetséges színész, aki képes eltűnni bonyolultabb szerepekben is.

„Ez szó szerint az, amit akartam,” mondta Pattinson Cannes-ban, a Palais des Festivals tetején mosolyogva.

Az előadása többeknek megnyitotta a szemét, többek között Pattinson társszereplőinek is. „Nem tudtam, mire képes,” mondja Pearce. „A második napon azt mondtam David-nek, ’Nagyon (piszkosul) jó, nem igaz?’”

Az új fejezet Pattinson számára a Cronenberggel való első együttműködése során kezdődött, a stílusos Don DeLillo adaptációval, a Cosmopolissal 2012-ben. Azóta, mint mondja, egyedül a rendezők személye szerint választja a szerepeit.

„Volt egy listám,” mondja Pattinson. „A következő dolgokra amiket csinálni fogok úgy mondtam igent, hogy nem is láttam a forgatókönyvet.”

Michod (Animal Kingdom) és Cronenberg mellett Pattinson olyanokkal forgatott mint Werner Herzog és Anton Corbijn. A sorban következnek még Harmony Korine (Spring Breakers) és Olivier Assayas (Carlos) is. Mind széles körben elismert rendezők, akik főleg a mainstreamtől távol dolgoznak.

„Nagyon sok felelősséget levesz  a válladról,” mondja Pattinson. „Nem tetszik az az ötlet, hogy úgy csináljak filmeket, mint mondjuk járműkveket. Továbbá nem nagyon tudom, hogy kik is a nézőim. Nem tudom, hogy van-e közönségem. A Twilight-on kívül egyszerűen nem tudom.”

„A Cosmopolis főszerepét akkor nem akarta megcsinálni,” mondja Cronenberg. „Rá kellett beszélnem. Egy kisebb szerept akart játszani egy többszereplős darabban. Bizonyos módon, a Maps egy tökéletes folytatása a kapcsolatunknak, amit nagyra értékelek.”

Pattinson meghallgatáson vett részt a The Rover kapcsán, bár a forgatókönyv hiányos háttértörténete nehézzé tette azt. A magyarázatok nagyjából elkerülték a karaktereket és az „összeomlás” természetét, ami tönkretette az ausztrál árfolyamot. Pattinson a  mghallgatásra mát kész karakterrel ment be.

„De aztán fel kellett tennem pár kérdést, félig karakterként, mint például: ’Agyilag zokni a pasas? Mielőtt teljesen bolondot csinálok magamból?” emlékszik vissza nevetve.

„Attól a pillanattól, hogy elkezdett játszani, izgatottá váltam,” mondja Michod. „Izgatott az az előadás, amit majd hozni fog, továbbá a karakter is amit ő talált ki és izgatott az is, hogy dolgoztassak egy valószínűleg alábecsült franchise sztárt és hagyjam, hogy megmutassa, mire is képes.”

Pattinson azt mondja, élvezte a fizikaibb szerepet.

„Sok olyan szerepem volt, ahol szuper mozdulatlan voltam – mint az egész Twilight,” mondja. „Nagyon korlátozó dolog volt.  Egy olyan jelenetben, ahol az egész arcod véres, akkor nem fogsz beleférni egy bizonyos formába.”

Mivel fiatal korában belekerült egy világhírű nagy franchise-ba, Pattinson korábban azt mondta, hogy nem biztos, hogy a színészkedés neki való. Ahhoz képest, hogy a bolygó egyik leghíresebb embere, nem árad belőle önbizalom vagy a túl-komolyan-veszem-magam hozzáállás, hanem inkább egy kissé sanda, szórakozott magatartással bármikor képes nevetni magán. Most, ismeri be, növekszik az önbizalma.

„Nagyon, nagyon jó vagyok abban, hogy keveset várjak,” mondja Pattinson. „Alacsony elvárások és túl-teljesítésekben."

-leánygyerek-

Guy Pearce és Rob Pattinson a Roverben

RP: Cause I believe in God and I know him and he believes in God and there’s no harm anyone would see me come to. And I believe in it.

GP: You look at the harm you’ve come to and where is Henry?

RP: Waiting for me.

GP: He’s not waiting for you.

RP: Yes he is.

GP: No, he is not. I tell you what God’s giving ye. He’s put a bullet in you. And he’s abandoned you out here to me and feels nothing for you. And couldn’t give a fuck if you burn tomorrow. God gave you a brother who’s not waiting for you. He gave you a brother who’s not even thinking about you right now. Just because you and him came out of the same woman’s ... . The only thing that means anything right now is that I’m here and he’s not. You’re brother left you to die. That’s what people do. You don’t know how to fight, your death’s gonna come soon.

RP: Mert hiszek Istenben és ismerem őt, és tudom, hogy ő is hisz Istenben és senki nem akarja, hogy bántódásom essen. És én hiszek ebben.

GP: Nézd meg mi történt veled és hol van most Henry?

RP: Vár rám.

GP: Nem vár rád.

RP: De igen.

GP: Nem, nem vár. Elmondom mit adott neked Isten. Egy golyót a testedbe. És itthagyott nekem és semmit nem érez irántad. És le sem szarja, hogy holnap megégsz-e. Isten adott neked egy testvért, aki nem vár rád. Adott neked egy testvért, aki még csak nem is gondol rád. Csak azért, mert egy anyától származtok. Az egyetlen dolog ami most számít az az, hogy én itt vagyok, ő pedig nem. A testvéred itt hagyott, hogy meghalj. Ezt szokták tenni. Ha nem tudod, hogyan harcolj, hamar meg fogsz halni.

-leánygyermek-

Cosmopolis BTS

MK: The story takes place over the course of a single day. A single limusine drive across Manhattan.

DC: How do you get the best, most interesting angles on Eric, who’s a very unusual guy. A recently iconic kind of guy, because he’s a mid ’20s billionaire and there are a lot of those around these days with the internet --- emerging in the last couple of decades.

RP: Because you’re in a car --- the time, just how you stay in the seat the whole time, it really forces you to behave yourself in a way. And it was nice as well when the other actors come in every singel time and none of them were ever as familiar as I was, everyone else was an alien in my domain.

SG: There is a sexual tension between her and Eric. They’ve been married for twenty-two days and I think that they’re really in the process of getting to know each other through the course of the film. With each – is like a process of cording??? And you kind of get to see this arc in the relationship.

SM: The environment we were shooting in was the most difficult I’ve ever shot in. The claustrophobia of being in a car. The heat of the lights. The people on the car. It felt like the monkeys were jumping on the car. Oohh they’re gonna get in.

MK: While Eric’s trying to make headway physically and perhaps emotionally, he is constantly frustrated by the flow of traffic, by the invasion of people, his wife, his mistress, his doctor, his co-workers , the rat people, and then finally and ultimately Beno.

PG: There are very truthful things coming out of the mouth of somebody who’s very rational. I suppose he is sort of relatable (talán) in some ways.

JB: I remember the first time I saw Videodrom and I was 13 years old and it just highjacked my imagination. All I’ve ever wanted to do since I was a little kid was to write and direct horror movies in Canada and he’s done that and he’s someone that proved the you can be an author and have a definitive voice and be Canadian, and not have to be exported.

MK: A történet egy nap történéseit mondja el. Egy limuzin megy át Manhattan-en.

DC: Hogyan lehet megközelíteni Eric-et, aki egy nagyon különleges srác, a legérdekesebb oldaláról. Egy újabban ikonszerű alak, mivel ő egy a 20-as éveiben járó milliomos és manapság sok ilyen van körülöttünk, ahogy látható az internet alakulása kapcsán az utóbbi pár évtizedben.

RP: Mivel egy autóban vagy egész idő alatt, már az, hogy hogyan ülsz egész idő alatt, az rád kényszerít egy bizonyos viselkedési formát. És jó volt az is, amikor a többi színész jött be az autóba, és egyikük se ismerte annyira a helyet mint én, mindenki idegenül érezte magát az én  birodalmamban.

SG: Van egy szexuális vonzalom kettejük között. 22 napja házasodtak össze és szerintem most vannak abban a fázisban, hogy megismerjék a másikat a film alatt. Minden találkozásuk egy újabb pont a kapcsolatuk ívében.

SM: A környezet ahol forgattunk az egyik legnehezebb volt, amiben valaha forgattam. A klausztrofóbia érzése az autóban. A lámpák okozta meleg. Az emberek az autón. Olyan volt, mintha majmok ugráltak volna a tetőn. Oohhh be fognak jutni.

MK: Mialatt Eric próbál előrejutni mind fizikailag és talán érzelmileg is, folyamatosan frusztrálja a forgalom áramlása, az emberek inváziója, a felesége, a szeretője, az orvosa, a munkatársai, a patkány-emberek, és végül Beno.

PG: Nagyon igaz dolgokat tudnak a racionális emberek mondani. Úgy gondolom, éppen ezért, közelinek érezhető bizonyos módon.

JB: Emlékszem amikor először láttam a Videodromot. 13 éves voltam és teljesen elrabolta a képzeletemet. Azóta nem akartam mást, csak horror filmeket írni és rendezni Kanadában, és Cronenberg ezt tette és bebizonyította, hogy lehet valaki író és emellett döntő hangja legyen, méghozzá kanadai, és ehhez még külföldre sem kell mennie.

Dennis Stock - A kifejező kép

Dennis Stock - The Articulate Image from The Photography Channel on Vimeo.

Dennis Stock The Articulate Image

There's subjects below the surface. And then there's subjects on the surface. In either instants the photographer fishes patiently. With the single intent to catch what's out there. If it can end up being an image of one a size or a whapper. The heartbeat of good photography is discovery. Is where you become childlike, and appreciate what is the unknown. You simply probe life and inevitably you with any kind of luck, because of your intensity of search, you come up with images that satisfy your curiosity. Essentially I'm self-assigned. I simply go out there, pursuit?? for whatever lake?? of time it takes, at my own expanse, in most instances.

Tárgyak találhatók a felszín alatt. Aztán ott vannak a felszínen. Bármelyik pillanatban, a fotográfus türelmesen halászik. Azzal az egyetlen szándékkal, hogy kifogja ami ott van. Ha lehet belőle kép, akár kis méretű, akár egy nagy dolog. A fényképészet szívdobbanása a felfedezés. Ahol gyermekké válsz és értékelni tudod azt, ami ismeretlen. Csupán kutatod az életet és így elkerülhetetlenül, akár szerencsének akár a keresésed intenzitásának köszönhetően, előállsz képekkel, amik kielégítik a kíváncsiságodat. Alapjában véve magamat alkalmazom. Egyszerűen elindulok és követem az ösztöneimet bármennyi időt is vegyen igénybe, a saját költségemen.

Immigrants

Many of us have been influenced by Louis Hyne??. And it's an indelible memory of his extraordinary work in photographing immigrants. And that migration that came from Europe eventually declined considerably till in the '50s. All of a sudden, there was a big influx, coming from Eastern-Germany and Poland. And I went down to the docks, and saw these frightened people, arriving on these ships, and of course with great pathos, and the circumstance of their experiences, I saw the graphic potential in it. And started to cover the arrivals. Part of the motivation was my own background, both my parents were immigrants. My father was a stoley??? and my mother was a legal immigrant. She came from Great-Brit, my father came from Switzerland. This placement is a traumatic experience for anybody. And these Polish and Eastern-German immigrants were frightened and rightfully so, as they arrived in the States. And there was a great deal of tears and fear. At the same time there were those who found satisfaction in getting away from the oppressions of the communist world. Then there was the very good luck of a very amusing moment. I found myself at the back deck, where there was just a mother and baby. And in the background was the United States, which obviously in that instance was a US shipping line or something, but you couldn't see the shipping, all you saw was the US and the baby's face. And one could read into it the promised land for the generation to come. So I built a small body of work and it was at the time when Life magazine had a contest for young professionals. And I've submitted my essay, I had the good fortune, that I won first prize. It was at the time where I was working for John Mealy as an assistant, and I'd been with him for four years, and he and I both agreed that with this prize, it was my graduation. And I left Mealey?? and became a full time professional at the good fortune of, or if you like, being invited by Robert Capa, to join Magnum. And that was in 1951, and I'd been with Magnum eversince.

Bevándorlók

Sokunkat befolyásolta Louis Hyne??. Kiváló munkája melyet a bevándorlókról készített, kitörölhetetlen emlék. Az a bevándorlás ami Európából jött végül jelentősen csökkent az '50-es években. Aztán nagy hirtelenjében óriási tódulás jött Kelet-Németországból és Lengyelországból. Én pedig lementem a kikötőbe és láttam ezeket a rémült embereket, ahogy leszálltak a hajóról, és persze óriási pátosszal, és a tapasztalataiknak körülményeivel, megláttam a képi lehetőséget. És elkezdtem fényképezni az érkezéseket. A motivációm részben a saját hátteremből eredt, mindkét szülőm bevándorló. Édesapám ??? volt, édesanyám pedig legális bevándorló. Anyum Nagy-Britanniából, apum pedig Svájcból. Egy ilyen elhelyezés traumás élmény mindenkinek. És ezek a lengyel és NDK-s bevándorlók rémültek voltak, mégpedig teljes joggal, amikor megérkeztek az Egyesült Államokba. Sok könny és félelem volt. Ezzel egy időben olyanok is voltak, akik megelégedtek azzal, hogy kikerültek a kommunista világ elnyomásai alól. Aztán ott volt a nagy szerencséje egy mulattató pillanatnak. A dokk hátsó felében találtam magam, ahol csak egy anya volt a babájával. A háttérben pedig a United States felirat, ami persze biztos a hajózási vállalat neve volt, vagy valami hasonló, de azt úgyse lehetett látni, csak a US feliratot és a baba arcát. Ebbe bele lehetett látni a következő generáció ígért földjét. Szóval elkészítettem az anyagot, és akkor volt a Life magazinnak egy versenye, ifjú fotósoknak. Beadtam a munkám, és volt szerencsém megnyerni az első díjat. Abban az időben John Mealy(??) segédeként dolgoztam már négy éve, és mindketten egyetértettünk abban, hogy ez a díj volt a bizonyítványom. Otthagytam Mealy-t és elkezdtem profiként dolgozni, amikor is szerencsémre, meghívott Robert Capa, hogy csatlakozzak a Magnumhoz. Ez 1951-ben volt és azóta is a Magnumnál vagyok.

Jazz Street

In the 1950's the Jazz was still an intimate music form. And I had the very good fortune that a German publishing came to me in search of a photographer to do a book on jazz. Now, I had a passion for jazz, I had an affinity for based on the fact that as a child, and this is hard to believe, that my father used to take me from the age of 5 to a p-- of theater in Harlem. And I saw some of the greats there. When I became a young adult, working for John Mealy?? I met some of the jazz musicians that I admired, because they used to come to these parties, and then on one occassion, I was even hired by a publicist for Louis Armstrong, and I photographed Armstrong. And that was my photographic christening into the jazz world. So along comes this German publisher and he wants me to do this book. And he gives me in those days 3000 bucks. And I go off for two years, all over the US, seeking out the musicians, where they performed, and then convincing them that they should take me home, and I'm having a glorious time. Fortunately for me, the musicians liked self-consciousness or a concern for a publicity. So their essential attitude was 'you do your thing and I do mine thing' and it was an ideal circumstance, because I was free to move around at nightclub stages, backstage, on concert tours, I went off with Armstrong for a couple of weeks and it was absolutely glorious. And in my head I was always hearing the sounds. It all communated in a book called Jazz Street, which was published in many languages, initially of course in German, and I had the satisfaction of with the French referent??? (7:19) was an homage, to a form of music that I had respect for.

Jazz Street

Az 1950-es években a Jazz még bensőséges zene volt. Nagy szerencsémre egy német kiadó talált meg, aki keresett egy fotográfust, hogy a jazzről könyvet készítsen. Volt szenvedélyem a jazz iránt, vonzódtam hozzá azért, mert amikor gyerek voltam, és ezt nehéz elhinni, az édesapám ötéves koromtól rendszeresen elvitt a Harlembe egy --- színházba. Ott pedig láttam a legnagyobbak közül jó párat. Amikor fiatal felnőtt lettem és John Mealy-nél dolgoztam, találkoztam azokkal a jazz zenészekkel, akiket csodáltam, mert ők jöttek ezekre a partikra, aztán egy alkalommal felbérelt Louis Armstrong egy publicistája, és így Armstrongot fényképeztem. Az volt a fényképes keresztelésem a jazz világába. Szóval, jött a német kiadó és azt akarta, hogy megcsináljam ezt a könyvet. És adott azokban az időkben 3000 dollárt. Elindultam, két éven át az Egyesült Államok minden zugába, kerestem a zenészeket, ahol előadtak, aztán meggyőztem őket, hogy haza kéne vinniük engem, és nagyszerű időket éltem meg. Szerencsémre, a zenészek szerették a pózolást, vagy csak látták a hírverés fontosságát. Így az alapvető hozzáállásuk az volt, hogy 'te csinálod a te dolgod, én meg a magamét', ez pedig ideális körülmény volt, mert szabadon mozoghattam az éjszakai bárok színpad mögötti részeiben, vagy koncert körutakon, pár hétre Armstronggal is elmentem és teljesen mesés volt. És a fejemben mindig hangokat hallottam. Az egész egy könyvbe gyűlt össze, aminek Jazz Street volt a címe és több nyelven is kiadták, elsőként persze németül. Megelégedésemre a francia kiadás egy hódolat volt a zene egy olyan formájának, amit tiszteltem.

James Dean

In 1954 I lived in Hollywood. I knew many of the stars and directors. And one of them was a man by the name Nicholas Ray. Nick invited me to a swarrey??, he had them every Sunday at the Chateau Marmont Hotel. At this party I met James Dean. We sat down and we started talking, and we talked for a very long time, and it was mostly about photography. At the end of the conversation Jimmy said to me, 'I've got a new movie coming out, and it's being screened in Santa Monica. It's a sneek preview. Take a look at it'. So I went, and it was on a Wednesday, I went that evening, and it was East of Eden. Well, I was knocked out. I came out of the theater and then in an alleyway next to the theater was Jimmy sitting on his motorcycle. And of course I started telling him, how extraordinary I thought his acting was. And that I would like to do something with him. I didn't, at that time, invisoned that it was a of a leighy??? (8:40) nature, but I knew that this kid was gonna be a star. So we arranged the siege on the following morning. And for five hours we talked, and I probed, and I asked him, you know, where he was born, where he was raised, what was he envisioning doing in the future. And out of that conversation I concluded that I wanted to use him as the model, the symbol of the new movement of actors in Hollywood. And based on the conversation, the biographical background I decided that I wanted to go back where he came from, which primarily was Fairmount, Indiana, then go to New York, where he studied, and made his debut on Broadway, and from there back to Hollywood. He agreed to do that. And I, out of my own pocket, I went forth and did it with him. After that conversation of five hours, I called Life magazine, and they said okay, go ahead and do it, I will guarantee you two days. (Dennis' asseignment with James Dean lasts for two months.)

James Dean

1954-ben Hollywoodban éltem. Sok hírességet és rendezőt ismertem. Egyiküket Nicholas Ray-nek hívták. Nick meghívott egy (valamire), amit minden vasárnap megrendeztek a Château Marmont Hotelben. Ezen a partin találkoztam James Deannel. Leültünk és beszélgetni kezdtünk, és hosszan beszélgettünk leginkább a fényképezésről. A beszélgetés végén Jimmy azt mondta nekem, 'Van egy új filmem, Santa Monicában adják. Egy bemutató. Nézd meg.” Szóval elmentem megnézni, egy szerdai napon, és ez a film volt az Édentől keletre. Teljesen kiütött. Amikor kimentem a moziból, egy sikátorban a mozi mellett Jimmy ott ült a motorján. Elkezdtem neki mondani, hogy milyen nagyszerűnek tartottam az alakítását. És hogy szeretnék vele csinálni valamit. Akkor még nem tudtam pontosan, hogy milyen természetű volt az egész, de tudtam, hogy ebből a gyerekből sztár lesz. Megbeszéltünk egy találkozót a következő napra. Öt órán át beszélgettünk, próbálkoztam és megkérdeztem, hogy hol született, hol nevelkedett fel, hogy képzelte el a jövőjét. Ebből a beszélgetésből arra jutottam, hogy modellként akartam őt használni, mint az új hollywoodi színészek mozgalmának a szimbóluma. És a beszélgetés alapján kiderült az életrajzi háttere, és eldöntöttem, hogy vissza akartam menni vele oda, ahonnan jött, ami Fairmount-ot jelentette, Indianában, majd vissza New Yorkba, ahol tanult, és először a Broadway-en szerepelt, majd újra Hollywoodba. Beleegyezett. Én pedig, a saját zsebemből fizetve, vele tartottam. Azután az ötórás beszélgetés után felhívtam a Life magazint, akik belementek, adtak is két napot.

(Dennis utazása James Deannel két hónapon át tartott.)

Our journey to Fairmount was filled with melancholier and for me, curiousity, because it was a small farming town, and I'm coming from a big city, you know, I'm a city slicker and then here are these very gentle people, and they welcomed me with open arms. They were just extraordinarily friendly, and till this day I'm a close friend to the families. But in the mix of being there, I could sense that Jimmy wasn't really ever going to return. You know, in fact I did a photograph, that I call 'You can't go home again' to illustrate that point. In my lifetime that's one of my absolute favourite pictures. You try to get spontanious situations and you also are obliged to create situations and that's not uncommon among photographers. But I didn't try to fabricate as such. In a sense that pictures that I add posed, were obvious, that they were posed, you know, and I didn't mind. It wasn't important to me. But what came out of that more than anything else, was my affection for his 11:24. They're wonderful, wonderful people that brake your heart. Absolutely break your heart. And what it pointed up though, is the tragedy of Jimmy incapable of understanding what he had. He was just a little alienated soul that bounced around in search of God knows what. Right? Most kids would have been very content with being a weirdo on that farm. His cousin, --- Marquez, the son of the uncle, is a solid guy. One morning we got up and I noticed that Jimmy was all decked out, he used to wear a chief bosuns' coat from the navy, and he had a white scarf. And he said, 'Come on, I wanna show you something'. And we went into town, he walked into this furniture store, made a sharp left into another room, and in that other room were coffins. About a dozen coffins.

A fairmounti utazásunk telve volt melankóliával, részemről ezen felül kíváncsisággal is, mert ahova mentünk, az egy kis tanyasi város volt, én pedig nagyvárosi vagyok, városi gyerek, ahogy mondani szokták, itt pedig ezek a kedves emberek voltak, akik tárt karokkal üdvözöltek. Rendkívül barátságosak voltak és a mai napig barátja vagyok a családoknak. De az ottlét egyvelegében éreztem, hogy Jimmy nem tért volna oda vissza. Még csináltam is egy olyan képet, aminek a 'Nem jöhetsz újra haza' címet adtam, hogy illusztráljam ezt az érzést. Ez életem egy legkedvesebb képe. Az ember próbál spontán helyzeteket fényképezni, de olyan is van, amikor muszáj megteremteni a szituációt, és ez nem szokatlan a fényképészek között. De itt nem próbáltam ezt tenni. Bizonyos értelemben, azok a képek, amelyek beállítottak, azokon egyértelműen látszik, hogy beállítottak és nem bántam, hogy így van. Nem ez volt fontos a számomra. De ami az egészből leginkább kiderült, az a rajongásom volt az ő 11:24-e iránt. Csodálatos, csodálatos emberek voltak, annyira, hogy szinte a szívemet törték. Teljesen. Ez vezetett annak a tragédiának a felismeréséhez, hogy Jimmy képtelen volt felismerni, hogy milye volt. Ő csak egy elidegenedett lélek volt, aki az Isten tudja csak, mit keresett. Igaz? A legtöbb gyerek több mint elégedett lett volna azzal, hogy ő a furcsaság a farmon. Az unokatestvére, --- Marquez, a nagybáty fia egy szilárd jellem volt. Egy reggel mikor felkeltünk, megláttam, hogy Jimmy teljes pomoájában díszelgett. Egy fedélzetmesteri kabátot viselt egy fehér sállal. 'Gyere, mutatni akarok valamit' mondta. Bementünk a városba, ott egy bútorboltba, ahol egy éles bal kanyar után bementünk abba a szobába, ahol a koporsók voltak. Egy tucatnyi koporsó.

It was startling, for me to see, and he jumped into one. Didn't think twice, he jumed into a coffin. And at first I was really appalled by it. I was very uncomfortable with it. But I indulged him, because I needed to have a continouing relationship with him, so we went through all these childish expressions that he did within the coffin. And at the very end I sort of grapped him and I said 'Sit still. Just look at me. Sit up and look at me'. And within that image I would like to believe that it shows how lost he was. There were so many coincidences that took place with Jimmy and one of them was that his grandfather's name was Cal Deen. And if anyone saw the East of Eden, they'll remember, that his name was Cal. So I took him to the graveside of his grandfather, and sad to say, years later he was buried very closely to that graveside.

Riasztó volt látni, ahogy beleugrott az egyikbe. Nem gondolkozott, csak beleugrott a koporsóba. Előszörre elborzadtam. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam. De a kedvébe jártam, mert fenn kellett tartanom a barátságomat vele, így lefényképeztem azt a sok gyerekes kifejezését, amikkel szórakozott a koporsóban. A legvégén szinte megragadtam és csak annyit mondtam neki, 'Maradj nyugton. Ülj le és nézz rám'. És azon a képen, szeretem azt hinni, hogy látszik, mennyire el volt veszve. Nagyon sok véletlen dolog történ Jimmy-vel, egyike ezeknek az, hogy a nagyapját Cal Deennek hívták. És ha valaki látta az Édentől keletre filmet, akkor az emlékezhet rá, hogy abban Cal volt a neve. Ezért elvittem a nagyapja sírkövéhez és sajnálattal mondom, pár évvel később közel ahhoz a sírhoz temették őt is el.

For the first time, Jimmy showed me a side of his personality that I hadn't seen either in Indiana, or back in Hollywood. And it was that he couldn't sleep. He was an insomniac, and he would stay up till very late hours, and in many instances I would trail him you know, like I'd go to a bar with him, I'd go to meetings with his friends. There was something about New York, that worned him down, and in turn he was worning me down, because he wouldn't turn up, so I had to depend on his disciplines of meeting me, when we agreed to, and it didn't always happen. So I just persisted, because I'm tenacious, and I felt that I was on the right theme, and I wanted to continue with it. So I found him wherever he was willing to show me what was his relationships to people and locations and the Actors' Studio was one of them. Places where young actors hung out. What came out of that in the final analysis that had the most appealing possibilities was the photograph of him in the rain on Time Square. So I just wanted a symbolic image and that picture, it's got legs beyond my belief, I'm astonished by it. When we went back to Hollywood, he was on a contract to do a picture called Rebel without a Cause, with Nicholas Ray, the man, who introduced me to him. I wanted to continue photographing him, and the best way we could get to do that was that Nick hired me as a dialog coach. And I coincidently had my camera around my neck. It's the umbrellar?? 15:52 of of the e-- was that it extended itself beyond even what Life could use. Life Magazine, yeah. What came of it was that our friendship built further on, because we were obliged to work with each other.

Ezután Jimmy az első alkalommal mutatta meg egy olyan oldalát, amit sem Indianában sem Hollywoodban nem láttam tőle. Mégpedig azt, hogy nem tudott aludni. Álmatlanságban szenvedett, késő órákig fennmaradt, és sok esetben magamat is vele vonszoltam, elkísértem bárokba, vagy amikor a barátaival találkozott. Volt valami New Yorkban, ami megviselte, ezzel pedig engem viselt meg, mert volt olyan, hogy egyszerűen nem jelent meg, így az ő saját fegyelmezettségére kellett utalnom magam, és nem mindig tartotta be a megbeszélt találkákat. De kitartottam, mert állhatatos vagyok, és éreztem, hogy jó úton jártam és tovább akartam csinálni. Így megtaláltam, amikor hajlandó volt megmutatni milyen volt a kapcsolata az emberekkel, illetve helyekkel, és az egyik ilyen hely az Actors' Studio volt. Olyan hely volt ez, ahol fiatal színészek lógtak. Ebből jött ki a róla készült egyik legvonzóbb kép, az, amikor a Time Square-n jött és esett az eső. Csak egy szimbolikus képet akartam, és az a kép többet ért el, mint reméltem volna, lenyűgözött. Amikor visszamentünk Hollywoodba, szerződése volt egy következő filmre, a Rebel without a cause-ra, amit Nicholas Ray rendezett, az, aki bemutatott minket. Folytatni akartam Jimmy fényképezését, és a legjobb módja ennek az volt, hogy Nick felvett, mint beszédoktatót. És véletlenül a nyakamban maradt a kamera. 15:52 ez már több volt, mint amit a Life használni tudott. Life magazin, igen. Ami ebből jött az az volt, hogy a barátságunk tovább épült, mert együtt kellett dolgoznunk.

After working on Rebel without a Cause, I went off to France, and I was working there for 3-4 weeks, and all of a sudden I got this urge, I wanted to see Jimmy. And of course we enjoyed very much seeing each other, and Jimmy said, he was gonna drive the following weekend. And would I like to come along? And my first reaction was, wow, yeah. I'd love that, that would be fun. And I have no idea till this day, but something came into my mind, and I looked at him and I said, I can't. I'm terribly sorry, I can't. Well, he went off and a couple of days later on a Friday night, I had dinner with his girlfriend at an Italian restaurant, that we'd go frequent in. And the owner of the restaurant came to our table and he said Jimmy is dead. And we couldn't believe it for a moment. So we checked it out, and it turned out to be true. Jimmy had died in his car on a highway, and you could say as good fortune, I wasn't with him.

Miután vége lett a filmnek, Franciaországba utaztam, ott dolgoztam 3-4 héten keresztül, amikor hirtelen azt éreztem, hogy látnom kell Jimmy-t. Vissza is mentem és nagyon jól éreztük magunkat egymás társaságában, és Jimmy azt mondta, hogy a következő hétvégén vezetni megy. És hogy mennék-e vele? Az első reakcióm az volt, hogy wow, igen. Nagyon szeretném, jó móka lenne. És a mai napig nem tudom miért, de valami az eszembe jutott, ránéztem és azt mondtam, hogy nem tudok. Nagyon sajnálom, de nem lehet. Nos, ő elment és pár nappal később egy péntek este a barátnőjével vacsoráztam egy olasz étteremben, ahova gyakran jártunk. És az étteremvezető odajött az asztalunkhoz és azt mondta, hogy Jimmy meghalt. Egy pillanatig nem tudtuk elhinni, ezért utánajártunk a dolognak, és igaznak bizonyult. Jimmy az autójában halt meg az autópályán, és talán mondhatjuk szerencse, hogy nem voltam vele.

The Modern City

There are few components that for me make the perfect photograph. One that I refer to as the articulate image, meaning first and foremost a welcome posed picture. Secondly, the elements in the picture are contain the emotional essence of the moment. And thirdly, and foremost in my mind, is that, if all of this comes together, the image becomes indelible (kitörölhetetlen). It is something that your brain retains. An image, that is on the wall of your mind for a long time to come. I've regarded photography as sort of this train, that took me through like and I would get off on occasion at one station or another, and those stations represented my own curiousity. Much of what I'd done that I am proud of, is predicated on a self-assignement. It's on the idea that I have a curiousity about a specific theme, which takes a lot effort on my part to come up with, and this theme then is something that I persue, and I persue it until I'm totally saturated (telített), and can't envision any other possibility of another picture. The photo essay approach which makes me the most comfortable was inspired by the style of W Eugene Smith. It's not only Eugene Smith that influenced me, it's a generation. I have lived in the golden age of the master photographists as far as I'm concerned. And those that influenced me was John Milley, who I worked for for four years, Eugene Smith, who was a friend, and Henri Cartier-Bresson and Ernst Haas. And just this incredible opportunity to see these masters work inevitably nourished me to the point that I could adopt bits and pieces of their styles that I made my own. And this conglomeration (halom; összehalmozás) of the influences has been the thrust of my life ever since.

A Modern Város

Számomra kevés olyan alkotóelem van, ami tökéletes képet ad. Az egyik ilyenre úgy utalok, mint a világos (tiszta, érthető) kép, ami leginkább egy ?? beállított kép. Másodszor, a kép részei tartalmazzák az érzelmi lényegét a pillanatnak. Harmadszor, és leginkább számomra, ha ez az egész összejön, akkor a kép kitörölhetetlenné válik. Olyan valami lesz, amit az agyad elraktároz. Egy kép, ami hosszú ideig megmarad az elméd falán. A fényképezést egyfajta vonatnak tekintettem, ami egy hosszú úton visz, miközben egy-egy állomáson leszálltam, és ezek az állomások az saját érdeklődésemet jelentették. Legtöbbje annak amit csináltam, és amire büszke vagyok, az mind szabad akaratomból készült. Ha van egy ötletem egy bizonyos témával kapcsolatban, ami számomra nehezen jön, akkor utána megyek ennek az ötletnek, és addig megyek, amíg teljesen telítettnek nem érzem magam és már nem tudok több képet hozzá képzelni. Az a fajta megközelítése a képsorozatoknak ami a legjobban tetszik, azt a stílust W Eugene Smith munkája befolyásolta. Nemcsak Eugene Smith, hanem az egész generációja. A fotográfusok aranykorában éltem, ami engem illet. Azok, akik a legjobban hatással voltak rám, azok John Milley, akinél négy évig dolgoztam, Eugene Smith, aki a barátom volt, továbbá Henri Cartier-Bresson és Ernst Haas. És csak az a hihetetlen lehetőség, hogy láthattam ezeket a mestereket, elkerülhetetlenül táplált addig a pontig, ahol már tudtam részeket kivenni a stílusukból és azokat a magamévá tenni. És ezeknek a hatásoknak a halmaza lett az életem lökete.

Hippies

Back in the period of the late 60's and early 70's there was a movement to free oneself up from the establishment. And it manifested itself in the movement called the hippies and communal life to sort of interact it. I found that quite fascinating, because I felt maybe there was finally an answer to the control the capitalism has over people. So I went out on the road with a wonderful writer called Billy Hedgepeth. And we started exploring the communs around the US and the New-Mexican covenant????? 21:10 and the Californair??. You could find them building their own adogie?? structures you could find a will in peace?? and sleeping bags, working the fields. It was really, I should say a movement that was striving to be unencumbered (tehermentes, adósságmentes) by material things. And I really identified with that a lot. I got this body of work together and we presented it to the publisher, and the book was called The Alternative. I'm sad to say that it didn't work out as a movement. I wish it had, I believe very strongly in what these young people were doing then.

Hippik

A '60-as évek végén és a '70-es évek elején volt egy mozgalom, ami arról szólt, hogy az ember felszabadítsa magát a szervezet alól. Ez a hippikben nyilvánult meg, és kommunális élet egyfajta változatában. Ezt elég érdekesnek találtam, mert úgy éreztem, végre találtak egy választ a kapitalizmus ellenőrzése ellen. Szóval elindultam az úton egy nagyszerű íróval, Billy Hedgepeth-vel. Elkezdtük felfedezni ezeket a közösségeket az Államokban, egészen a mexikói határig. Saját építésű kis településeiken lehetett megtalálni a hippiket, a hálózsákjaikban, vagy épp ahogy művelték a földeket. Úgy hiszem, ez egy olyan mozgalom volt, ami törekedett elérni a teher- és adósságmentességet az anyagi dolgok alól. Sokban azonosulni tudtam ezzel. Elkészítettem ezt a munkát is, és előadtuk a kész anyagot a kiadónak, és a megjelent könyv címe Az Alternatíva lett. Sajnálattal kell mondanom, hogy a mozgalom nem működött. Szerettem volna ha igen, erősen hittem abban, amit azok a fiatalemberek csináltak akkor.

Road People

When I was observing with the hippies, inspired me to do another group of people. Because the hippies often were hitchhikers. And by being hitchhikers I was obliged to go out on the roads and photographed them as they drove to found their way from one place to the next, and I started to see other groups, other social groups if you like, which were motorcyclists and RVs, recreational vehicle people. And so I self-assigned myself to the people that traversed the highways of the US. And I went to the RV parks, where the big writes??? (valamilyen lakóautóról van szó) would come in with their luxorious interiours, or I joined up with motorcycle club in Colorado, called the Sons of Silence, who made me an honorary member. I just felt that there was images about how mobile we are and how we seek freedom. I believe in the independence that one acquires by just hitting the road.

Utazók

A hippikkel töltött időm ihletett arra, hogy készítsek egy másik csoportról is sorozatot. Mert a hippik sokszor stopposok voltak. És mivel ők stopposok voltak, nekem is ki kellett mozdulnom, és lefényképeztem őket, ahogy egyik helyről a másikra mentek, és így kezdtem felfedezni egy másik csoportot, másféle szociális csoportot ha tetszik, mégpedig a motorosok és a lakókocsisok csoportját. Így kijelöltem magam azokhoz, akik járták az Államok autópályáit. Aztán meglátogattam a lakóautó parkokat is, ahol a nagy (valamilyen lakóautóról van szó) -k luxus belsejét is megnézhettem, vagy éppen csatlakoztam egy motoros klubhoz Coloradoban, amit Sons of Silence-nek, a Csend fiainak hívtak, aminek végül megbecsült tagja lettem. Úgy éreztem, ezek a képek megmutatták, mennyire mozgóképesek vagyunk, és mennyire keressük a szabadságot. Hiszek abban a szabadságban, amit azzal lehet megszerezni, hogy útnak indulunk.

California Trip

I started to read papers, magazines which were all concerned with what was transpiring in California. I thought to myself, the nation will follow the lead of California. So I decided to go out there and free association, photograph whatever seem to be surreal circumstances which was a very commun occurance in California, the jucs??? the positions that one would never have expected anywhere else in the US transpire on the streets of LA or on the countryside, or along the coastline. It was things, that sort of popped out eventually, say my God, how is that possible, what's going on here? And of course that is often a very photogenic circumstance. So I just kept driving and I knew California of course, from the past years that I'd lived out there. And now I was just simply in search of the imagery in black and white, that was (s)querky, that somehow --- was a stretch. And I found that I kept finding it, I was attund to it and it worked out very well. I came back to New York with the pictures and I knew a publisher that I liked a lot, and I called him and said come on over, and I threw it out on the floor with the sequence in mind and he just took one look and he said I take it. And the book was called California Trip. Which was very appropriate to the --- (26:38) of the time.

Kaliforniai Utazás

Lapokat és magazinokat kezdtem el olvasni arról, amik Kaliforniában történtek. Azt gondoltam, a nemzet Kaliforniát fogja követni. Tehát úgy döntöttem, hogy leutazok oda, és szabadon lefényképezek bármilyen valószerűtlen eseményt, amiből igen sok történt arrafelé. Olyan helyzetek, amikre máshol nem számított az ember, csak LA-ben, vidéken, vagy a parton. Olyan dolgok voltak ezek, amik egyszer csak felbukkantak, és csak annyit mondhatott az ember, te jó ég, ez hogy lehetséges, mi történik itt? És ezek gyakran nagyon is jó fotótémák voltak. Szóval csak vezettem Kaliforniában, amit már ismertem korábbról. Ez alkalommal egyszerűen csak a fekete-fehér képek után mentem, a furcsa dolgok után. Úgy találtam, hogy mindig megtaláltam amit nem is tudtam, hogy kerestem, és nagyon jól működött az egész. Aztán visszamentem New Yorkba, ahol ismertem egy kiadót akit nagyon szerettem, felhívtam, hogy jöjjön át hozzám, és csak leszórtam azokat a képeket a padlóra amiket a legjobban szerettem, azzal a sorrenddel ami a fejemben volt, ő pedig csak rájuk nézett, és azt mondta, hogy megveszi. A könyvet California Trip-nek hívták. Ami nagyon is illett az akkori időkhöz.

Festivals

I worked for many magazines and one of them was Holiday Magazine, and there was an opportunity for me to do festivals in the US. So I started going around to different fares in --- Loisiana and Santa Fe. People having so much fun and looking so silly, I say this in my defence, I laughed with them. Didn't laugh at. Festivals are very old traditions in the US and they usually occur around harvest time. The farmers worked extremely hard during spring and summer. They have finally harvested their crops and there was a way of letting their hair down. Often the events were with competition in terms of who had the largest bull, who made the best applepie, and above the --- of --- to win awards and have a good time. There was C-- and Candy and P--- Wills. 27:37 And it was delightful. It is one of the best aspects of American life.

In 1951 when I won the Life contest for young professionals Life magazine assigned two different photographers to photograph me, to do whatever they liked as possible covers or cover images, and one of them was A??? who came down to the Maily Studio where I worked and essentially used me as a model, and did this extraordinary image that I regard as a masterpiece. The irony of it was that Life magazine editors didn't like it. It was never used on the cover of the magazine. And so it layed dormant in the archaives of Time Life for years, possibly couple of decades, for all I remember, and eventually because the Time books had a series on photography, somebody dug up this photograph of myself holding up a lighter?? camera in --- to my face so that I had these two bulging eyes and I became the Mechanical Man. And they used that on the cover of one of the photography books. And that picture acquired lakes??? in the sense that people started to admire it. And it sort of was repeatedly used for illustrations by newspapers. I was never identified as the model in the first stages of the release of this photograph, it was just simply referred to as the photojournalist. Decades later it was referred to as Dennis. And then, there was an auction in recent times where it was very very much admired and sold on a high price, and then finally referred to as photojournalist Dennis Stock. And I'm very, of course proud, to have been the model for the picture.

Fesztiválok

Sok magazin számára dolgoztam, ezek közül az egyik a Holiday Magazine volt, ahol volt egy lehetőségem arra, hogy amerikai fesztiválokat fotózzak. Szóval elindultam körbemenni különböző rendezvényekre Louisiana és Santa Fe környékén. Boldog, szórakozott embereket láttam, akik bolond módon viselkedtek, és ezt a saját védelmemben mondom, velük nevettem. Nem rajtuk. A fesztiválok régi tradíció az Államokban, és általában az aratási idők alatt vannak. A farmerek nagyon keményen dolgoztak tavasszal és nyáron. Amikor végül learatták a termést, lehetőségük volt kicsit leereszteni. Ezek az események gyakran olyan versenyek voltak, mint például kinek volt a legnagyobb bikája, ki készítette a legfinomabb almás pitét, de a nyereményeken felül az volt a legfontosabb, hanem hogy jól érezzék magukat. Elragadó volt. Ez az amerikai élet egyik legjobb aspektusa.

1951-ben amikor megnyertem a fiatal profiknak szóló Life versenyt, a magazin felkért két különböző fotóst, hogy készítsenek képet rólam, bármit, ami szerintük jó lett volna a magazin borítójára. Az egyikük A??? volt, aki a Maily Studio-tól jött ahol dolgoztam, és végül mint modell alkalmazott, és megcsinálta ezt a kivételes képet, amit én egy mesterműnek tekintek. (ez az a kép, ahol az arcát eltakarja a kamera – tényleg jó kép) Ironikusan viszont, a Life magazin szerkesztőinek nem tetszett. Soha nem használták borítón. Így aztán szinte feledésbe merült a Time Life archívumába, ahol évekig, talán évtizedekig amennyire emlékszem, semmi sem történt vele, majd végül, mikor a Time könyvet adott ki a fényképezésről, valaki előszedte ezt a képet rólam, a kidülledt szemekkel, s így én lettem a Mechanikai Ember. Ezt a képet használták az egyik könyv borítóján. Azt a képet csodálni kezdték az emberek. Aztán több újság is elkezdte használni. Az elején nem azonosítottak be engem mint modellt, egyszerűen úgy utaltak rám, mint a fotóriporter. Évtizedekkel később nevezték el Dennis-nek. Aztán nemrég volt egy aukció, ahol nagyon magas áron kelt el, és végre úgy utaltak rá, mint Dennis Stock fotóriporter. És én, természetesen, nagyon büszke vagyok arra, hogy én voltam annak a képnek a modellje.

Brother Sun

The first colour essay I ever did was for Life Magazine and it was about the life of St Francis. In the process I also inevitably read about Francis and then had the pleasant discovery of a canticle that he wrote, called the Canticle of Brother Sun. I kept this in my head and finally concluded years later to photograph the sun as a theme. And as it appeared in marsh lands, as it appeared in landscapes, as it appeared in the sky, and I eventually had a very nice small collection of images and decided to present them to of all places, the Sierra Club, because they had a book division and I had nothing to loose, and I showed them this stray-asotaric??? collection, and much to my surprise and pleasure of course, was they said they'd take it. Far before the day of saving the planet it was appropriate till to the day the idea of saving the environment. It came out as a book called Brother Sun and I was extremely pleased, because till this day, St Francis is 31:40.

Naptestvér

Az első színes sorozat amit valaha is készítettem, a Life Magazin számára készült, és Szent Ferenc életéről szólt. A sorozat készítése alatt elkerülhetetlenül sokat olvastam Ferenc életéről, és volt szerencsém felfedezni dicshimnuszát, amit Naptestvérnek hívnak. Emlékembe véstem, majd évekkel később a napot használtam mint fő témám. A nap, ahogy látható a mocsáron, a tájakon, az égen, és végül elkészültem egy adagnyi képpel, és úgy döntöttem, hogy több elsőként a Sierra Club-hoz viszem el a sorozatot, mert nekik volt egy könyvekkel foglalkozó csoportjuk, nekem pedig nem volt mit vesztenem, így megmutattam nekik ezt az innen-onnan összeszedett képeket, és nagy meglepetésemre, és örömömre persze, azt mondták, hogy kell nekik. Már abban az időben is fontos volt a környezet fenntartása, pedig ez még jóval a mentsük meg a bolygónk idő előtt volt. A könyv címe Brother Sun lett, és nagyon elégedett voltam vele, mer eddig a napig Szent Ferenc (nem értettem mit csinált).

Provence

Oh Provence, what an extraordinary place. In the Southern part of France there is a chain of mountains called the L. And --- these mountains are these amazing stone villages and in the valleys below them are the farm fields. I was attracted to Provence based on extraordinary paintings by Van Gogh and Cézanne. And I was invited to the photography festival in --- to teach there two years in a row, and inevitably I was in the neighborhoud of the environment that these two painters had worked and so I went South in search of their milieur, and of course, was a-- what I saw.

The colours and the vibrancy, it's influenced by the mistral. The mistral is a wind, that more or less prevails and sort of cuts through everything like a knife. And in the process you have enormous clarity and the fields are ever changing because its symptoms in agricultural environment. You have the sunflowers, you have the mustered fields??? you have a multiplicity of crops, and then of course, the most important is the extraordinary levander. So I concluded that I wanted to live there, and I rented a house, and seven years later the combination of all that was my book called Provence Memories.

Provence

Oh Provence, micsoda varázslatos hely. Franciaország déli részén található a L-- nevű hegylánc. Ezekben a hegyekben pedig lenyűgöző kőfaluk vannak, a hozzájuk tartozó völgyekben pedig a művelendő földek. Provence-hoz a Van Gogh és Cézanne által festett képek miatt vonzódtam. Amikor meghívtak egy fotográfus fesztiválra, hogy ott tanítsak két évig egyhuzamban, akkor elkerülhetetlenül fel kellett fedeznem a környéket, ahol ez a két festő dolgozott, így délre mentem, kerestem azt a környéket, ami természetesen lenyűgözött.

A színek és a vibrálás, mindet a misztrál befolyásolta. Ez egy szél, ami uralja a környéket, és szinte mint egy kés vág át mindenen. Ennek köszönhetően tökéletes tisztaság van, a földek pedig állandóan változnak a mezőgazdasági tevékenységek miatt is. Vannak napraforgók, (valamilyen) földek, termések sokasága, és természetesen a legfontosabb, a nagyszerű levendula. Arra jutottam, hogy ott akarok élni, kibéreltem egy házat, és hét évvel később elkészült a könyvem, ami a Provence Memories (Provence-i Emlékek) címet viseli.

Classic Cars

What would I be if I weren't a photographer? My response is pretty spontaneous, so I'm gonna make an assumption, an honest one, I would have been a painter. And I guess I keep looking at objects with a painter's eye till this day. And if one takes a look at the flowers, the cars, and the Provence, that's my paint-- side. I guess I was drawn to cars for couple of reasons, one is that I have some physical limitations, so I can't go travelling a lot without this comfort, so I was accidentally at a car show in --- Florida, and I saw all these classic and vintage cars, that just attracted me from the abstract point of view. Oh I hate to seem pretentious, but I have not had the experience of not sort of accomplishing what I set out to do. It might indicate what my perimeters are. And I'm sure that people could say that more can be done on this given, on this subject, of course it always can be the case. But I found my limitation on it, I wasn't disappointed what I came away with. I'm very self-competitive and I think that's what life is about. I really don't give a damn what other people think.

Classic Cars

Mi lennék, ha nem fotográfus? A válaszom elég spontán, szóval egy hirtelen, de őszinte válaszom az, hogy festő lennék. És úgy hiszem, a mai napig egy festő szemével nézek a dolgokra. Ha valaki csak egy pillantást vet a virágokra, az autókra, Provence-ra, akkor az mind a festői oldalam. Azt hiszem, az autókhoz több okból is vonzódtam, egyike ezeknek, hogy vannak némi fizikai korlátaim, ezért nem tudok sokat utazni az autók kényelme nélkül, így véletlenül egy autó kiállításon Floridában, ahol láttam ezt a sok klasszikus autót, ami absztrakt módon vonzott. Igazán nem akarok kérkedőnek hangzani, de eddig még mindent végig csináltam, amibe egyszer belekezdtem. Lehet, ez jelöli a határaimat. És biztos vagyok abban, hogy vannak olyanok, akik azt mondanák, hogy ez adott dologból többet is ki lehetett volna hozni, ez természetesen mindig így van. De én megtaláltam a határaimat és nem csalódtam abban, amivel eljöttem. Magammal állok versenyben és úgy hiszem, erről szól az élet. Tényleg nem érdekel, mit mondanak mások.

Flowers

I am attracted to flowers for a multiplicity of reasons. One of them very selfishly is that you don't have to make appointments with them, you don't have to get model releases with them. You just go about your business. And my business is to find the integrity of the flowers, it applies to what the flower and the shadow, and give the flower a uniqueness and a sort of graphic appeal. And so I've travelled around the world photographing flowers with great satisfaction and I had the good fortune of experiencing that it was combinated in a book called Flower Show. They're beautiful, they're wonderful, they're magical and they're mysterious in the sense that you wonder how in the Lord's name did they ever come forth. They are enchanting.

Virágok

Több okból is vonzanak a virágok. Egyike önző okokból az, hogy nem kell időpontot egyeztetni velük, nem kell modell engedélyt kérni. Csinálhatod a dolgodat. Az én dolgom pedig az, hogy megtaláljam a virágok feddhetetlenségét, a virág és az árnyékának a kapcsolatát és adjak a virágnak egy eredetiséget és egyfajta festői vonzerőt. Így körbeutaztam a világot, hogy virágokat fényképezzek nagy megelégedéssel, és volt szerencsém megérni azt, hogy mindezen képeket kiadták egy könyvben, amit Flower Show-nak neveznek. A virágok gyönyörűek, csodálatosak, varázslatosak és titokzatosak olyan szinten, hogy elcsodálkozol, hogyan is lettek egyáltalán. Elbűvölőek.

I am a very lucky man. In recent times I came very much aware of how fortunate I am when I met Susan Richards. I've been married now for a year and a half to this exceptional lady, fabulous lady, that I love dearly. And I feel that I've been blessed and we live in a lovely home together and share a lot of experiences together, and have our animals, that consists of four dogs and a cat. We're not just a married couple, we are good friends, and have enormous respect for I think, candidly I think she's considerably more intelligent than I am. What can I tell you, she is just a fabulous lady. And so I feel in heaven.

Nagyon szerencsés ember vagyok. Nemrég, amikor találkoztam Susan Richards-val felismertem, hogy pontosan mennyire is. Most már másfél éve házas vagyok ezzel a kivételes nővel, mesés nővel, akit nagyon szeretek. Úgy érzem, megáldottak, és együtt élünk egy otthonos házban, sokat tapasztalunk együtt, és ott vannak az állataink, ami négy kutyát és egy macskát jelent. Nemcsak egy házaspár vagyunk, hanem jó barátok és tiszteljük egymást, és őszintén hiszem, hogy ő sokkal intelligensebb, mint én vagyok. Mit is mondhatnék, egyszerűen egy mesés hölgy. Én pedig a mennyben érzem magam.

-twmmy leánya-