The Hollywood Reporter 2014.06

2012 április 21-én Robert Pattinson becsusszant a bérelt Toyota Camry kormánya mögé és elautózott az otthonától 10 percre lévő LA-i Los Feliz-be Koreatown-ban. A színész ideges volt; épp egy olyan szerep meghallgatására igyekezett, amit nagyon szeretett volna megkapni, és a meghallgatások nem az erősségei. „Utálok meghallgatásra járni,” mondja. „Egyszerűen nem tudom megcsinálni. Nagyon idegessé válok, bénítóan idegessé. Rosszul mennek és utána mindig szörnyen érzem magam.” Az idegeit az utóbbi indie filmbeli kalandjai sem nyugtatták. Az olyan filmek mint a Bel Ami vagy Little Ashes inkább csak jöttek-mentek és a Cosmopolis is hamar kifullad – mind kudarc, ha a Twilight szupernovájával hasonlítjuk össze, ami 3.3 milliárd dollárt keresett a box office-ban és egyedül az utolsó rész 20 millió dollárt hozott Pattinsonnak.

Akarta ezt a szerepet – szüksége volt rá –, hogy bebizonyítsa, már nem csak a sötét, tűnődő, színjátszó, eléggé humortalan, 100 éves vámpír, akit Edward Cullennek hívnak. Tehát megérkezett a helyszínre fiatalon, jóképűen, híresen és halálra izgultan. „Rémisztő volt,” mondja. „Elég ritka, hogy valamit igazán, tényleg igazán akarjak.”

Fölösleges volt stresszelnie (bár lehet, hogy az segített). „Győztesként érkezett”, mondja David Michod, a 2010-es Animal Kingdom ausztrál rendezője, aki egy maratoni három órás találkozáson dolgoztatta meg a színészt, ami tartalmazott hosszas beszélgetéseket, jelenet olvasásokat és improvizálást, azért, hogy a rendező lássa, eé tud-e játszani egy lassú eszű bandatagot, aki Guy Pearce-vel kel útra egy antiutópiás Ausztráliában azért, hogy megtalálják az utóbbi ellopott autóját. „Ő volt azok között a színészek között akik bejöttek az ajtómon a legközelebb ahhoz a gyönyörű és teljesen kidolgozott karakter-verzióhoz, ami nem sokban különbözött az enyémtől. Üdítő volt, mert hirtelen láthattam a filmet.”

Most Pattinson reméli, hogy a közönség is örülni fog, amikor a Rover a mozikba kerül június 20-án, egy hónappal a Cannes-i bemutatója után. „Összeolvasztani egy hibrid kvázi-apokaliptikus behatásokat egy olyan munkába, aminek saját, pikáns karaktere van, a Rover olyasmi, mint egy Cormac McCarthy elképzelés Ausztáliáról, ami valahol középúton van a mai világ és a The Road Warrior ideje között,” írta a THR fő filmkritikusa, Todd McCarthy.

A Rover egyike annak a két filmnek, amiktől Pattinson reméli, hogy elviszik karrierjének  következő állomására, a másik pedig David Cronenberg Maps to the Stars című hollywoodi szatírája, amit ősszel mutatnak majd be. Mindkettő művészfilm, mindkettőt szeretetből csinálták, mindkettő olyan messze van a Twilighttól amennyire egy film csak lehet, és mindkettő egyformán fontos ahhoz, hogy Pattinsont felnőttként határoljon be.

A színész tinédzsereket (és az anyjukat) villanyozott fel a vámpír franchissal, elképzelhetetlenül híressé vált és most, 28 évesen azt kérdezi, mi a következő lépésem?

Olyan kérdés ez amit Pattinson kortársainak is fel kell tenniük, a Harry Potteres Daniel Radcliffe és Emma Watson-tól kezdve a Transformer-es Shia LaBeouf-ig, akik mind azzal küzdöttek, hogy kitörjenek a karrierjüket meghatározó franchise-ból abban az időben, amikor olyan sok más színész üldözi őket.

Radcliffe mérsékelt sikereket ért el film terén, majd a Broadway felé fordult ahol olyan elismert darabokban játszott mint a Cripple of Inishmaan; Watson továbbra is egy divatcsillag, akinek nem sok dolga volt a Noé filmben, de következő filmja Guillermo del Toro Szépség és Szörnyetege; és LaBeouf, aki plagizálás után Lars von Trier Nimfomániás filmjében mutatta meg magát.

Pattinson a saját tiszta útját választotta: hogy a legjobb rendezőkkel dolgozzon akiket csak talál, Cronenberg-től kezdve Werner Herzog-ig -akinek Queen of Desert című filmjében T.E. Lawrence-t fogja alakítani - és James Gray-ig (akinek a The Lost City of Z filmjében Benedict Cumberbatch mellett fog játszani.

Nem idegenkedik attól, hogy olyan rendezőket hívjon fel csak úgy, akiket csodál, mint tette ezt például Harmony Korine-nal. „Elmentünk vacsorázni. Nagyon kedves volt. De nagyon sokáig tartott, hogy rájöjjek, megtehetem ezt,” mondja Pattinson arról, hogy minden előzmény nélkül hívogat fel rendezőket. Korine most egy forgatókönyvet ír a számára, titkokba burkolózva. „Még nekem sem árulja el, miről fog szólni,” vigyorog Pattinson.

A színész rendkívül nyugodtnak tűnt ezekkel a kihívásokkal szemben, ahogy az ebédjét fogyasztotta a Nyugat-Hollywood Soho Houseban, ahová az ütött-kopott, fekete, 1989-es nyitható BMW-jével érkezett. Fekete nadrágban és fehér pólóban könnyed, élénk, ég a vágytól, hogy örömet okozzon ,egyáltalán nem olyan, mint a kísérteties karakter, aki miatt híres lett. „Volt pár interjúm nemrég, és úgy hangzott, mintha mániás-depresszióban szenvednék, készen arra, hogy megöljem magam,” mondja, „Pedig nem, nem vagyok ilyen!”

Semmi sem zavarja – sem a fullasztó hőség ahol ülünk, sem a távoli ismerősök, akik folyton közbe-köszöngetnek, sem a végtelennek tűnő kérdéseim a Twilighttal kapcsolatban, az ötrészes Saga, ami időnként elnyomta őt.

„Minden megváltozott, amikor elkezdték a marketinget és a közönség más megközelítésből kezdte nézni a filmeket, amikor erőltették ezt a ’team’ hozzáállást,” mondja az egyébként pozitív tapasztalatról. „Olyan volt, hogy ’Én vagy Team Edward vagy Team Jacob vagyok.’ Ezzel volt tele minden, aztán jött a visszahatása. Míg az első film után nem volt ilyen visszahatás.”

Ez a visszahatás személyessé vált, amikor Pattinson kapcsolata a munkatárs és barátnő Kristen Stewarttal megromlott, miután a lányt rajtakapták a Snow White and Huntsman rendezőjével, Rupert Sanders-sel, minek következtében Pattinson „egy felszarvazott vámpír” lett, ahogy egy blogíró jellemezte. De kapcsolatban vannak még? „Oh, igen,” mondja vidáman.

A pénz nem érdekli (ami elég könnyű, ha valakinek annyi van belőle mint neki) és kevés fizikai értéke van a gitárkollekcióját leszámítva, ami olyan 17 gitárt jelent. „Szép gitárokat veszek, és nagyjából ez az összes kiadásom,” mondja, kiemelve „egy klasszikus Gibson J100-at 1943 vagy mikorról.”

Nemrég eladta a 1922-es Los Feliz házat amit 6.27 millió dollárért vett olyan három éve, egyszerűen mert elnyelte a ház óriási mérete. „Túl nagy ház volt,” mondja. „Elképesztő volt, mint Versailles. Teljesen, tökéletesen őrült. Lenyűgöző kertje van, de csupán egy szobát használsz. Tulajdonképpen élhetnék egy zárkában is, amíg van egy ablaka.”

Azóta egy bérelt helyre húzódott egy zárt közösségbe, a Coldwater Canyon-ban. Berendezése szándékosan alapszintű: három felfújható matraccal és „ezzel a rozoga székkel, amit a Los Feliz előző lakosai hagytak ott,” költözött be. „Az alkalomhoz megfelelően huzigáltam a matracokat egyik szobából a másikba. Egy ideig nagyon furcsa volt.”

A költözés óta képtelen volt sok dolgát megtalálni, bele értve a ruháit is. „Nem értem, hogy nincsenek ruháim,” morogja. „Elvégre elloptam szinte minden ruhát, amit premierekre adtak, de a szekrényemben így is csak vagy három darab van.”

A szeretett DVD gyűjteményét sem találja. Filmrajongó, aki olyan filmeket részesít előnyben mint a Száll a kakukk fészkére, a Breathless, vagy a Smashed. Mégis, a rá jellemző túlzott szerénységgel, nem állítja, hogy szakértő. „Nagyon benne voltam a filmtörténelembe amikor tinédzser voltam; azt hittem, ez lenyűgözi az embereket,” mondja. „De aztán idősebb leszel, és rájössz, ez senkit nem érdekel.”

Cronenberg fenntartással fogadta ezt a kijelentést. „Elképesztően nagy tudása van a moziról, szinte akadémikus,” mondta. „Emlékszem, ahogy egyszer hallottam a forgatáson, ahogy Juliette Binoche-sal ismeretlen francia filmekről beszéltek, és ez meglepett. De ahogy jobban megismertem őt, rájöttem, hogy nagyon is európai fogékonysága van. Nagyon magasan működő intellektusa van (nekem viszont nincs, szóval ezt nem tudom jobban átírni), ami meglepő lehet ha azokat a karaktereket nézzük, akiket játszik.”

A Twilight előtti időben Pattinson alig tudott összeszedni valamit a megélhetésre. Leégetten élt Londonban, egy lakásban Tom Sturridge színésszel és a sebeit nyalogatta, miután kirúgták a Roland Schimmelpfennig The Woman Before című produkcióból a Royal Court Theatre-nél. („Nem tudom, miért rúgtak ki. Valószínűleg mondtak valamit, de annyira ideges voltam, hogy nem figyeltem,” mondja.)

Tinédzserként kezdett színészkedni, főleg a körülötte lévő lányok vonzásának köszönhetően, a helyi Barnes Theatre Company előadásaiban szerepelt, egy színházban, ami közel volt a szülei házához. Édesapja gyakran elfoglalt volt a régi autók ügyeivel, így Pattinson az anyjával és két nővérével maradt. Míg pénzekereséssel foglalatoskodott, időnként modellként is dolgozott (édesanyja egy modell ügynökségnél dolgozik), aztán  tinédzser-színészként volt egy fontos mellékszerepe a 2005-ös Harry Potter és a Tűz Serlege filmben. Nem volt teljesen biztos abban, hogy színészkedni akar-e és egy darabig arra gondolt, hogy a politika felé fordul valamilyen módon. De 21 évesen Los Angelesbe jött – ahol eleinte a WME ügynökének, Stephanie Ritz házában aludt – hogy elmenjen a romantikus-komédia Post Grad meghallgatására.

„Nagyon tetszett a forgatókönyve és azt hittem, pontosan tudom, mit csinálok,” mondja. „Aztán bementem és teljesen elrontottam. És őszintén szólva, emlékszem, ahogy mondtam utána a családomnak, hogy ’Ennyi volt. Nem bírom elviselni, mennyire kibírhatatlan ez’. És szinte tudtam, hogy rosszul csinálom. Az egész az én hibám volt.”

Ha már LA-ben volt, mint egy utolsó lehetőségként, a Twilight-ra is jelentkezett, ami Stephenie Meyer fiatal felnőtteknek szóló könyvén alapult, és egy tinédzser lányról szól, aki Washington egy kis városába költözik és szerelembe esik egy vámpírral, a halhatatlan  Cullen klán sarjával. (ha esetleg valaki még mindig nem tudja miről szól...)

Készített egy felvételt Londonban, amin „Tom (Sturridge) játszotta Bellát”. Ezután Catherine Hardwicke hajnali 2:30-kor hívta fel, és volt ez az „idétlen társalgás, és én nem is olvastam a könyveket vagy a forgatókönyvet, csak mondtam a hülyeségeket a telefonba.”

Ezután elment Hardwicke házába, Venice-be (Kalifornia), ahol az első alkalommal  találkozott Stewarttal, akit már kiválasztottak a szerepre. „Négy emberrel készítettek próbafelvételeket,” emlékszik vissza. „Az egyik jelenetben le kellett volna vennem a pólómat, és azt hiszem én voltam az egyetlen, aki nem vette le.”

A Lionsgate(Summit volt!!!)  először nem volt megelégedve vele, néhány producer túl öregnek tartotta az örökéletű középiskolás szerepéhez(21 éves volt ekkor), de az ügynöke tovább nyomta a dolgokat. „Stephanie azt hajtogatta, hogy ’találkoznod kell a producerekkel, csak borotválkozz meg előtte vagy 20-szor’,” mondja.

A nagy borotválkozás működött, Pattinson megkapta a szerepet: „Tulajdonképpen ez volt az utolsó esély, amikor megkaptam a Twilight-ot.”

A franchise öt filmje megváltoztatta az életét, meglepetésére. Azt hitte, ez is olyan film lesz, mint „Hardwicke előző munkája, a 13 csak vámpírokkal. Őszintén nem gondoltam, hogy ilyen nagy sikere lesz.” Azt mondja, Edward szerepe igen váratlan kihívásnak mutatkozott: „Nagyon korlátolt szerep volt, bizonyos módon. Olyan drámaira akarod csinálni, amilyen csak lehet, de ugyanakkor ez olyan valaki, aki soha nem veszíti el az eszét, így aztán csak azt kérdezed, ’Hogy a f---ba lehet ezt megcsinálni?’ Azt hiszem, ez volt az egyik legnehezebb munkám, amit valaha csináltam.”

A következő négy évet Pattinson a Twilight világában töltötte, és azóta se nagyon állt meg. Évek óta nem volt vakációja, részben mivel a híressége miatt nehéz utaznia. „Nem hiszem, hogy lettem volna valahol is, ha nem nézzük a munkát,” mondja. „Félek attól, hogy kihagyok valamit.” ( Hát, lehet nem vakációnak hívja, de volt vagy másfél éve munka nélkül –twmmy-)

A 12 millió dolláros Rover, amit az A24 ad ki, Ausztráliába vitte, ahol egy fárasztó forgatás várt rá öt városon át, beleértve Marree-t (lélekszám 90). A filmet „szó szerint a semmi közepén” vették fel, mondja. „Ott van az az út, mi keletről nyugat Ausztráliába visz, az Isten háta mögötti helyeken, és mi ott voltunk, ahol ez az út a porba fordul. Az aszfalt végén voltunk, ebben a 90 embert jelentő városkában.”

41 napon keresztül forgatott ott, egy olyan „hajózható konténerben, aminek ablakai vannak,” abban a hőségben, ami eléri a 100 fokot is a melegben és milliónyi léggyel körülvéve. „Amint feljött a nap, egész nap legyek próbáltak a szemedbe mászni.”

A nehézségek ellenére „volt valami nagyszerű abban, hogy a horizontot lehetett csak látni mérföldeken keresztül,” mondja Pattinson. „Van benne valami igazán nyugtató.”

Egy barátja adott neki egy meditációs hanganyagot amikor Torontóban a Maps-et forgatta, és azóta is megtartotta. „Könnyen veszem a legtöbb dolgot,” mondja, leszámítva a paparazzikat, akik még mindig üldözik. Emlékszik, ahogy órákon keresztül követték, amikor próbálta elkerülni, hogy a lakhelyéhez vezesse őket. „Olyan nyolc autó követett. És ez 10 órán keresztül folytatódott. Szó szerint nem tudtam, mit csináljak. De találsz módot, hogy feldolgozd ezeket. Már olyan hosszú ideje megy, hogy az életed részévé válik. Nem is nagyon emlékszem, milyen volt az életem előtte.”

Most az életét leginkább az egyedüllét határozza meg, vagy hogy pár barátjával lógjon, de nem a híresség csapdái. Ő egy „igazából magánakvaló ember,” bár ehhez képest feltűnően beszédes és ugyanolyan hűséges. Barátjai azok akikkel felnőtt, menedzsere (Nick Frenkel a 3 Arts Entertainment-től) és ügynöke (Ritz) ugyan az. „Még mindig van nála egy táskám,” viccelődik, „valószínűleg tele a szennyesemmel.”

Két nappal a találkozásunk előtt ünnepelte, a május 13-án a születésnapját olyan 20 barátjával a Chateau Marmont-ban egy vacsorával „ami egyszerűen túl hosszúra nyúlt”. Azt mondja, még mindig nem szedte össze magát azóta. „Már öt éve vagyok LA-ben, szóval már sok embert ismerek itt. Jó volt.”

Néhány Twilight haverral is tartja a kapcsolatot, és néha pókerezik Kellan Lutz-al, aki lényeges jobb mint ő, bánatára. „Nevetséges!” mondja. „Mintha csak azt kérdeznék, ’Akarsz 500 dollárt arra költeni, hogy velünk lógj?’ ’Oh, nagyszerű!’”

Ezeket a kalandokat leszámítva bevallja, hogy némileg önsanyargató és legutóbbi legnagyobb élvezete az volt, hogy egy felfújható széken ült egy medence közepén egy üveg rosé kíséretében. „Szó szerint azt éreztem, hogy ’Ez már a mennyország. Ezt akarom az életemben,’” mondja. (Én is elüldögélnék egy medencében ott valahol a melegben egy pohár ezzel-azzal  a kezemben –twmmy-)

Szinte ijesztően normális – egy anti-sztár, egy színész, aki akarata ellenére csöppent a hírességbe, aki nem akarja vagy kívánja azt jobban, mint a fölösleges házat, amit otthagyott Los Felizben. „Megragadhatná a pénzt és folytathatná a nagy költségvetésű filmeket,” mondja Cronenberg. „De nem az a kívánsága, hogy hollywoodi sztár legyen.”

Hogy mi is a kívánsága, az tisztázatlan marad. Az önmaga fejlesztése viszont része annak: „Nem tudom, hogy megtaláltam-e már a földet a lábam alatt mint színész – be kell bizonyítanom bizonyos dolgokat,” mondja. De azon kívül ő az egyik legritkább lény, egy fiatalember, aki nagyrészben elégedettnek tűnik. „Nagyon szimpla kívánságaim vannak. Nincs szükségem semmire. Nem is akarok semmit.” ( mondja ezt egy olyan valaki, akinek dollármilliók ülnek a számláján. Ha nekem is ott csücsülnének, én sem igen akarnék semmit J Gondolom arra utal, hogy nincsenek különleges igényei…)