Ki is az a Robert Pattinson

Eredeti cikk itt

A cikket a London Film Revew számára felkérésre írta a szerzője.

Ki is az a Robert Pattinson?

A vágószoba padlójától Cronenberg-ig: Betekintés a Robert Pattinson jelenségbe egy nem Twihardtól.

Robert Pattinson nem egy ismeretlen a szélsőséges rajongók és kritikusok előtt. A mostani szerepe mint Eric Packer a Cosmopolis-ban is ezt hozta elő – és ez nem az első alkalom. Tekerjük vissza az órát 2008-ba, amikor Rob-ot választották Edward Cullen szerepére. Ennek eredményeként 70.000 Twilight rajongó írt alá egy petíciót, hogy ne ő kapja a szerepet. Meglepődtél? Úgy tűnik, mindig meg akar nyerni magának valakit, legyen az kritikus, Twihard, vagy szimpla rajongó. Ez elég vicces, főleg ha figyelembe vesszük annak a valószínűségét, hogy az összes rajongója Twihard, eredetileg mégse akarták őt. Ugyanez elmondható azokról, akik ellenezték a Cronenberg filmben való szereplését is, már jóval azelőtt, hogy Rob beszállt volna a futurisztikus limóba. Mi van Robert Pattinsonban, hogy az ellenzők hangosan kiabálják hogy „csak ne megint azt a csillámló vámpír fiút”, míg mi, a beskatulyázott „elvakult” rajongók, akik az általános vélemény ellenére sem Twihardok -mutatok magamra-, elégedetten vigyorgunk bármilyen új filmjének bejelentésén?

2008-ban a Twilight alatt: az Ismerd meg a Rendezőt és a Színészt című műsorban Rob elismerte, hogy Hollywood egy frusztráló ipar. Azt mondta, „Az, ami pénzt hoz, és amit meg kell csinálni azért hogy munkát kapj, nagyon idegesítő. A mostani környezet amiben a mai filmek készülnek már különbözik attól, amikor szerettem a filmeket (utal ezzel a '70-es évekbeni filmek iránti szeretetére). Szeretném megpróbálni visszatolni az ipart abba a környezetbe, és szerintem ezt csak belülről lehet megtenni, és ebből az okból szeretnék benne maradni.” És benne is maradt, a kezdeti nehézségek ellenére is.

Rob első szereplése a filmvilágban nem pont az a kezdet volt, amiben reménykedett. A 2004-es Vanity Fair-ben Reese Witherspoon fiát játszotta, ám az ő része a vágószoba padlóján végezte, így ebből a szempontból szinte ironikus, hogy csupán 6 évvel később Rob mint Witherspoon társa és szeretője fog játszani a Vizet az Elefántnak című filmben.

Mindezek ellenére, mi az, ami megtartotta az érdeklődésemet iránta, azóta, hogy láttam őt mint Cedric Diggory a Tűz Serlegében?

Összességében, számomra Rob egy egyedi tehetség. Élvezem mindazt a különböző alakítást amit belevisz minden egyes szerepébe, és még inkább a szerepeinek változatosságát.
Egek, már látom, ahogy levegő után kapkodva megborzongsz, és azt mondod, hogy „de hát minden szerepében ugyanaz a mélázó, unalmas, érzelemmentes karakter!” Bocsáss meg, ha ellenkezik a véleményem, főleg, ha egyike voltál annak a lényeges mennyiségnek, akik kisétáltak a Cosmopolis-ról. Korábban ez évben, a Berlin Biennale sajtótájékoztatóján megkérdezték Rob-tól, hogy szerinte mi a felelőssége a fiatal nemzedék felé: „Az én felelősségem, szerintem, nem feltétlenül az, hogy bármi mást is visszaadjak, mint azt, hogy mindenkinek a lehető legjobban kell próbálnia a legjobb munkát nyújtani. Vannak olyan nézők, akik miatt bizonyos munkákat megcsinálsz, és szerintem a legrosszabb dolog, ha mindig ismétled magad, és csak annyit akarsz tőlük, hogy jöjjenek és hozzák a pénzt, vagy ilyesmi. De ha az embereket érdekli amit csinálsz, akkor, ha próbálkozol, és érdekes filmeket készítesz, érdekes témákat...”

A Cosmopolis előtt – amit egyébként imádtam (csakúgy mint a TLFR-t – Review here – Dave) – nagyon szerettem az alakítását mint Edward Cullen... várj – mi? Oké, tréfáltam. Bár Rob hozott egy extra minőséget Edward szerepébe, és nyilvánvaló, hogy alakítása nagyban hozzájárult a filmek sikeréhez – és még azt a 70.000 utálkozót is megnyerte magának, sőt, még a szerintem elég lapos és nyálas forgatókönyvet is egészen elviselhetővé tette.

Ennek ellenére, sokkal jobban kedvelem más szerepeiben, mint például a kissé ostoba és gyakran drámai Art Freeman-jét a How to be című filmben (2008). Rob egy frusztrált zenészt játszik, aki átmegy egy általa negyed-életnek nevezett krízisen, és visszamegy lakni a szüleihez, ahol rádöbben, hogy a segíts-magadnak könyvekben nincsenek meg azok a válaszok, amiket ő keres. Rob a Little Ashes (2008) című filmben Salvador Daliként is megindító, szíveket megszorongatóan gyönyörű alakítást nyújtott. Dali kezdeti félénkségét majd későbbi feltűnő mivoltát tökéletesen ábrázolja. Dali kétségbeesése az utolsó jelenetekben, amikor felismeri az igazi érzéseit Lorca iránt, és a pusztulás, amikor felfogja mindazt, mi lehetett volna, mindenkit megindít.

Egy másik emlékezetes alakítása Tyler Hawkins volt, a Remember Me című 2010-es romantikus drámában, amiben egy lázadozó fiút játszik, aki megpróbál boldogulni az apjával való eltorzult kapcsolatával, a húgával való gyönyörű kapcsolatával, és aki végül megtalálja a szerelmet Ally-ben, aki megtanítja neki hogyan élje szenvedéllyel az életét. Érdekes, hogy ezt a filmet is igen sarkosan fogadták mind a rajongók, mind a kritikusok, a kényes témája miatt.

Az egyik ok, amiért Rob érdekes a rajongói számára, az az, hogy milyen óvatosan válogatja meg a szerepeit. Gyakran idézik, amint az mondja, hogy „nem szeret semmit, és ez teszi könnyűvé a választásait” és ezt ténylegesen elismerte egy londoni sajtótájékoztatón 2010-ben: „Soha nem tetszik semmi, így könnyű eldönteni hogy mit is csináljak. Soha nem éreztem semmilyen kényszert, hogy bármi konkrétat csináljak. Amikor forgattunk, soha nem a bevétel érdekelt. Többé már nem csinálnak olyan filmeket, és szerintem ez az, ahogy válogatok, és ez az egyetlen kritérium, amim van – ha látok egy lyukat a piacon, akkor azt próbálom meg.”

Az a tény, hogy Rob executive producere is volt a Remember Me-nek (ahogy ő mondja azért, hogy biztosítsa a film sértetlenségét, és nem azért – ahogy egyesek hiszik –, mert pénzt adott bele), ez is azt tanúsítja, mennyire szenvedélyesen hisz a filmjeiben. Azt is bizonyítja, hogy bár az ellenzői azt állítják, hogy a filmjei bukásként szerepelnek a boksz office-ban, azok az emberek, akik a jelenetek mögött vannak, nagyobb valószínűséggel Rob oldalán állnak, hogy miért is dobják piacra a filmet. Mind Cronenberg és Eric Maddox is (akinek végszava volt abban, hogy ki is játssza őt a Mission:Blacklist-ben) azt állították, hogy azután akarták Rob-ot, hogy találkoztak, és beszéltek vele a filmjükről. Ez az, ami azt a vitát, hogy csak Rob „megszállott rajongói” látják benne a lehetőséget, nevetségessé teszi. Természetesen, Rob „sztár-ereje” magával hozza a pénzt, de egy sikeres boksz office még nem garantált, és nyilvánvalóan bónuszt jelent, ha mégis összejön – csakúgy, mint bármilyen üzleti kockázatban. De olyan rendezők, mint Cronenberg nem dolgoznának vele, hacsak nem látnának benne valamit, amit az ellenzők nem hajlandók észrevenni.

Azok, akikkel együtt dolgozott, sokszor mondják, hogy Rob a tökéletes profi – mindig keményebben és hosszabban dolgozik, mint ami szükséges. Cinikusok állítják, hogy ez azért van, mert nem tud színészkedni, így az elkötelezettségét a kemény munkába kell fektetnie; nos szerintem ez kifizetődő. Ennek egy csodálatra méltó tulajdonságnak kellene lennie, nem gondoljátok? És mi, Rob rajongók, nem csak a filmbeli alakításait szeretjük, hanem hogy Rob mindig szórakoztató az interjúiban. Ugyan már, hogy nem lehet szeretni a Rob-féle szó-hányást, mindenféle szűrő nélkül, és ráadásul még meglepően szerény is? Ki az, akinek Hollywoodban nincs PR ügynöke, aki megmondja neki hogy mit mondjon és mit ne? Na ki más – hát Rob. Azt hiszem, egyesek úgy vélik, hogy ez az egész perszóna egy játék. Én azt mondom – na és mi van ha az? Nem azért vannak a színészek, hogy szórakoztassanak minket? És nem enyhén paradox az, hogy aki így megjátssza hogy csak egy bugyuta/esetlen srác – ugyanakkor nem tud színészkedni a filmekben? Az ellenzőknek: a kettő közül tényleg csak az egyik jön össze.

Talán azért élvezem Rob alakításait, mert én is szeretem a régebbi filmeket, a '70-es és a korai '80-as évekből, kedvenceimnek tartom a Taxisofőrt, a Szarvasvadászt és a Raging Bull-t. (Hmmm lehet hogy nem is a régi filmeket szeretem, hanem azokra a színészekre bukok, akiket Robert-nek hívnak... mindegy, csak elkalandoztam.)
Nem lehet letagadni, hogy a Twilight által meghozott „sztár erőnek” köszönhetően tud Rob érdekes filmeket készíteni. Korábban már említettem a Mission:Blacklist-et. Ez egyike annak a három filmnek, amik Rob előtt állnak az elkövetkező 12 hónapban. Itt Eric Maddox-ot fogja játszani, azt a kihallgatót, aki megtalálta Saddam Husseint.

A másik két film egyike David Michod „The Rover”-je. A film egy antiutópiás jövőben játszódik, a film középpontjában egy megedzett magányos ember, Eric (Guy Pearce) áll, aki az elhagyatott városokat és utakat járja Ausztráliában. Amikor egy brutális csapat elrabolja az autóját, és megmaradt értékeit, hátrahagyják a sérült Rey-t (Rob Pattinson). Erőszakkal veszi rá Rey-t, hogy segítsen megtalálni a csapatot, Eric bármilyen messze elmegy, hogy visszaszerezze azt az egy dolgot, ami számít neki. Aztán ott van Werner Herzog 'Queen of desert'-je, ami Gertrud Bell életét fogja bemutatni mint író, régész, kutató, térképész és politikai attaséja a Brit Birodalomnak. Mint egyike az első diplomázó nőknek az oxfordi egyetemen a 20. század fordulóján, Gertrud elutazott Közép-Keletre, hogy meghatározza Irak, Jordánia és Szaúd-Arábia határait. Rob T.E. Lawrence-t fogja játszani, azt a brit katonát, akinek írásai nemzetközi elismerést hoztak számára, mint Arábiai Lawrence, akin David Lean 1962-es klasszikusa is alapszik. Lawrence jó barátja volt Bell-nek sok éven keresztül, ahogy a duó megpróbálta megalapítani a Hashemite dinasztiát Jordániában és Irakban.

Szóval, érted. Nemcsak egy csillogó vámpírfiú. Még csak nem is öltöztetik fel szuperhősnek (és egy pillanatig se higgyétek hogy nem volt rá ajánlat). Nem – Rob a saját feje után megy. Ahogy meg is mondta. Lehet hogy ez az, amit a kritikusok nem bírnak? Megvan számára a kinézet, az alap rajongótábora, a csábja nagy tömegek mozgatására – és mégis mit mer megtenni? Érdekes és kihívó filmeket készít, annak a jele nélkül, hogy megállna a közeljövőben. PR ügynök nélkül. Hollywood biztos zúgolódik.

Akárhogy is, nem tagadhatod, hogy Rob nem viccelt, amikor a Remember Me 2010-es sajtótájékoztatóján azt mondta, hogy „mindig valami olyat kellene csinálnod, amin gondolkodni kell, nem igazán akarok mindig csak szórakoztatás céljából készíteni filmet”. Azt se lehet tagadni, hogy Rob legtöbb filmje elgondolkodtató, és mindig megragadja a lehetőséget, hogy nagyon tehetséges, indie (független) rendezőkkel dolgozzon. Én egyike vagyok azoknak, akik nem győzik kivárni, hogy mit fog Rob tenni a szerepeivel a jövőben. Habár van egy aspektus, amit viszont nem várok, és ez azok a kritikusok/újságírók akik nem tudják elhagyni a Twilighttal összefüggő kapcsolatokat. Nem hagyhatnák már végre békén azokat a „vámpír, fogak, csillogás” analógiákat – már tényleg tövig lerágott dolgok ezek (valami olyasmit mond egyébként hogy nagyon benne van a fogban hosszasan, vagy mi a fene, de tudtommal magyarul nincs ilyen szólás...). Kérhetném? Már nagyon unalmas.

Nem próbálok mindenkit meggyőzni, hogy úgy lássa Rob-ot ahogy a rajongók látják – de igenis megmutatok egy másik oldalt arról, milyenek lehetnek még Rob rajongói. Akár egyetértsz velem, akár nem, nem fogja megváltoztatni a véleményemet. És mostanra szerintem már tudod, hogy mi az, de ha mégis lenne kétség felőle, akkor szerintem Reese Witherspoon egész szépen összefoglalta a 2011-es MTV Music Awards-on, hogy miért is szeretjük ennyire Rob-ot. Azért, mert ő tényleg a „legjobb faszagyerek Hollywoodban”.

A cikket Maria K írta.
Maria a robertpattinsonau társ-tulajdonosa, és egyébként egy szuper alak.