Beizzítani a Nagy Tonhalat

Beizzítani a Nagy Tonhalat – írta Hillel Levin

Amikor John Mendell úgy kalkulálta, hogy a chicagói Outfitnek vége van, végzetesen félreszámolta magát.

Semmi nem az volt, aminek látszott a River Forest-beli 1407 Ashland Avenue-n, nyugat Chicago egy tehetős külvárosában, egy farmszerű házban – mely barnaszínű kövekbe burkolódott – és kisebb és diszkrétebb volt a körülötte lévőknél. Az újév első hetének a végére az idős tulajdonosok már átköltöztek a meleg időhöz kötött második rezidenciájukba, de megbíztak egy gondnokot, hogy időnként nézze meg, működik-e még a kazán és egyik cső sem repedt-e szét. 1978. január elseje reggelén a gondnok beállt a félkör alakú kocsi beállón, ahogy előző nap is tette.

Michael Volpe 75 éves volt, ősz hajú és vékony, de még mindig fürge. Miután kinyitotta a faragott dupla ajtót, már készült, hogy megnyomja a megfelelő gombokat, hogy kikapcsolja a körülményes biztonsági rendszert. Ehelyett kővé dermedve állt a tükrös hallban. Valami nem stimmelt. Bár arra nem volt semmi jel, hogy a betörőriasztó megszólalt volna, a házban rendetlenség honolt. Későbbi tanúvallomásában elmondta, hogy látta a főnökének nadrágjait kifordítva és szétszórva a folyosón, ami jobban zavarta, mint a kihúzott fiókok és a felborított bútorok.

Szinte minden betörős sokkoló, főleg annak a számára, aki felfedezi. De ez nem a tipikus külvárosi betörés volt és nem a tulajdonos volt a tipikus áldozat. Volpe nem vette fel a telefont, hogy hívja a rendőrséget. Ami azt illeti, soha nem is jelentette be. A ház tulajdonosa és Volpe régi munkaadója, Anthony Accardo, nem érte be a helyi fennhatósággal. Évtizedeken keresztül Tony „Big Tuna” Accardo az Outfit, a chicagói maffia vezetője volt, és egyesek szerint a rendezett bűnügyek történelmének legerőteljesebb embere volt. Hosszú uralkodása jórészben annak volt köszönhető, hogy hajlandó volt – még lelkes is – arra, hogy kisfőnökök egy csapatának adott hatalmat. De azon a napon, 71 évesen, felszállt a következő gépre Palm Springs-ben, hogy a saját kezébe vegye a dolgokat.

Eközben Lincolnwood egy munkásnegyedébe Chicago északi részén volt egy másik ház is, amiben szintén nem úgy voltak a dolgok ahogy tűntek. Ez a ház, egy robusztus kétemeletes György korabeli ház, sokkal nagyobb volt mint a közelében lévő szerény, faszerkezetű házak. Ami a szomszédokat illette, a 31 éves John Mendell háztulajdonos egy keményen dolgozó fiatalember volt, aki egy a sógora által nyitott gépműhelyt vezetett, pár tömbbel arrébb.
Magas volt bozontos hajjal és dús bajusszal, de akkor ez volt a divat. Senki sem kérdőjelezte meg a nálánál idősebb, vörös hajú feleségének szőrméinek és ékszereinek az eredetét. Az sem tűnt fel senkinek, hogy egyre későbbi időkben érkezett meg – egész addig, amíg el nem tűnt, és meg nem találták a holttestét 1978. február 20-án összekötözve és megvagdosva az autójának a csomagtartójában.
A gyilkosságokról tudosító újságokban nem úgy jellemezték mint üzletember, akit a szomszédjai ismertek, hanem mint egy betörő, Chicago egyik legjobb vezetékekkel foglalkozó embere, aki képes volt érvényteleníteni a legkomplikáltabb riasztóberendezéseket. Egy ugyanannyira bizarr fordulatban, a média összekapcsolta a halálát mind az Accardo betöréssel és az egy hónappal korábbi egy millió dollár értékű ékszer ellopásával.

Nem Mendell volt az egyetlen, aki Accardo mérgének a forgatagába került. Röpke két héten belül Mendell négy társ-betörőjét is holtan találtak meg Chicago különböző pontjaira parkolt autóikban. Hogy gyilkosaiknak nyomait eltüntessék, további négy ember halt még meg a következő hónapokban. Még a gondnok Volpe is eltűnt. Mindent egybevéve egy gyilkos mulatság volt ez, melyhez nem volt hasonló az Outfit modern korszakában, és az FBI ügynökeinek az eddigi legjobb lehetőséget nyújtotta a nagyképű Accardo ellen, aki hosszú bűnügyi karrierje során egyetlen éjszakát sem töltött börtönben.

De semmilyen vádat nem emeltek az intenzív nyomozások ellenére sem, amiket a meggyilkolt betörők miatt végeztek, és az évek során az Accardo hatás egy újabb, gyakran vitatott mese lett az Outfit világában. Amikor az FBI ügynökből lett krimiíró Bill Roemer nyitó meséjének használta az Accardo: Az igaz Keresztapa című művét, néhány újságíró és rendőri nyomozó csak gúnyolódott. Azt mondták, a gyilkosságok áradata csak egy erőteljesebb Outfit kampány volt, hogy utcai adókat gyűjtsenek független betörőktől és kevés, vagy semmi közük nem volt a betöréshez.

Idén, közel három évtizeddel később, a Mendell halála körüli rejtély egy része megoldódik majd, amint egy jelentős gengszterbanda ügyének tárgyalása lesz a chicagói bíróság napirendjén. Az eset: az úgynevezett Operation Family Secrets uszítja Patrick Fitgerlad U.S. ügyészt a megmaradt Outfit vezetőire és végrehajtóira, ami mára már csak árnyéka annak az aranykorának, amit Accardo vezetése alatt élt.

A kormány vádja az, hogy a Mob továbbfejlesztette kriminális tevékenységeit azzal, hogy gyilokemberek egy elit csapatát alkalmazta a 18 férfi megöléséhez. Az egyik gyilkos, Nicholas Calabrese, egy főtanú lesz. A vádoltak listájának egyik leginkább figyelemre métló áldozata Tony Spilotro, az Outfit Vegas-i bujtogatója és Joe Pesci karakterének az alapja, Martin Scorsese Casino című filmjében. Ügyészek szerint Spilotrot egy Illinois-beli Bensenville pincében ölték meg és nem Indiana-i búzamezőn, ahogy az a filmben igen látványosan van bemutatva.
Mendell is rajta van azon a gyilkossági listán, két ismerősével együtt. A vádirat szerint Nicholas Calabrese bátyja, Frank – az Outfit leggonoszabb embere – egyike volt azoknak, akik feladatul kapták a betörők meggyilkolását. Bár a gyilkosságok alig kaptak figyelmet a chicagói újságoktól, továbbra is az egyik leginkább lenyűgöző családi titok marad a Mob rajongók számára.
Kérdések mindig is maradnak majd a betöréssel kapcsolatban, de nemrég készült interjúk alapján, melyeket az ügyben részt vett nyomozókkal készítettek, új perspektívák kerültek elő arról, hogy Mendell csapata miért próbálkozott egy ilyen merész csínnyel és hogy Accardo miért reagált ennyire bőszen. Arra is ad képet, hogy mennyire közel került a G ahhoz, hogy a Nagy Tonhalat bedobozolja.

A gengszter gyilkosságok nem számítottak újdonságnak Chicagóban, mégis volt valami abban az öt holttestben amik 1978 első heteiben kerültek elő: Mind autókban voltak hagyva külvárosi parkolókban Chicago városának szélein; az áldozatok mind ismert betörők voltak, néhányuk már az FBI Top Thief programjának célpontjai is,  ami bizonyos betörőket megfigyelés alatt tartott. Ezeket a holttesteket ugyanakkor megtalálásra szántak, és a férfiakat úgy ölték meg, hogy az üzenetet küldjön a többi bűnözőnek.

Az első akit megtaláltak Bernard Ryan (34) volt, akit bátyjának autójában, egy hóval takart Lincoln Continental vezetői ülése mögött üldögélve találtak meg, mellette egy megbízható rendőrségi letapogatóval. Egy híres ékszerésztolvaj és háromszor elítélt betörő, Ryan épp új megbizatására indult, amikor pár golyó hátulról fejbe találta.

A következő test ami felbukkant Ryan gyakori tolvajpartneréhez tartozott, a 29 éves Steven Garcia-hoz. Ő nem ilyen kellemesen távozott. Mellkasát ötször szúrták meg egy jégcsákánnyal, mely egyike volt az Outfit kedvenc módszereinek, torkát pedig fültől-fülig vágták fel – Mob kód az árulásért. Amikor Garcia gyilkosai bedobták áldozatukat egy bérelt autó csomagtartójába, egy aranyláncot hagytak a nyaka körül, ami azt jelentette, hogy nem rablás közben halt meg.

Pár nappal később a kiskaliberű szélhámos, Vincent Moretti (51) és Donald Renno betörő (31) testeire bukkantak Renno Cadillacjének hátsó ülésén, egy szomszédos bár mögött. Mindkettőt a nyakukon és fejükön szúrtak meg, de Renno lehet, hogy pont egy rossz napot választott arra, hogy barátját reggelizni vigye. Moretti, egy domború mellkasú ex-zsaru, külön figyelemben részesült, mielőtt meghalt. Addig taposták – az Outfit legvégső üzenete a megvetésre – amíg a bordái eltörtek és a veséi szétrepedtek.

Amint egyértelművé vált, hogy a gyilkosságok összekapcsolhatók, mindegyik áldozathoz egy FBI ügynököt jelöltek ki, hogy segítkezzen a helyi gyilkossági csoportok nyomozásában. Bob Pecoraro-t épp ekkor helyezték át Chicagóba New Yorkból, ahol szintén hasonló kaliberű nehézfickók esetein dolgozott, olyanokén, mint akik Nicholas Pileggi Wiseguy című könyvében szerepelnek, melyből a GoodFellas című film készült, de még ő is készületlen volt a Second City-féle erőszakra. „Amikor filmekben meg ilyenekben hallom, ahogy dicsőítik ezeket a Mob féléket,” mondja, „csak meg akarom mutatni nekik Vincent Moretti holttestét, hogy lássák, mennyire romlott és könyörtelen emberek tudnak ezek lenni.”

De még Moretti sem készítette fel Pecoraro-t Mendellre, aki elsőként tűnt el de utolsóként került elő, egy használt Oldsmobile csomagtartójában. Az autó egy lerobbant South Side (Déli Oldal) környékén került elő, egy mérőóra mellett volt. Egy parkolójegy alapján, melyet a szélvédőn találtak meg egyéb kacatok között, azt mutatta, hogy az autó, benne Mendellel, már több mint egy hónapja ült a hideg Szeles Városban. Pecoraro ott volt, amikor kihúzták Mendell összehajtott és megfagyott testét, mint egy jégembert a gleccserből. „Soha nem láttam még olyat,” mondja. „Jégcsapok voltak a szemeiben.” Mendell torka el volt vágva, mellkasát úgy szúrták össze mint Garcia testét, de az ő nyaka körül egy kötél volt melyet hátrahúzva összekötöttek a kezeivel és bokáival. Az orvosszakértő azt mondta Pecoraro-nak, hogy Mendell halála gyötrelmes volt. „Ahogy fájdalmában vonaglott,” mondta, „úgy húzta egyre szorosabbra a kötelet a nyakán, de emiatt annál lassabban vérzett.”
Pecoraro talált még valamit a testtel kapcsolatban, ami érdekes volt. A holttest ruházata egyedül egy barna bársonypulóver, egy aranynyaklánc és egy alsónadrág volt. A gyilkossági csoportos nyomozó azt mondta, hogy a gyilkosok talán azért vitték el Mendell nadrágját, hogy az ne fusson el. „Ha tudtam volna, hogy meg akarnak ölni,” mondja Pecoraro, „nadrág vagy nadrág nélkül is próbáltam volna kijutni.”

A Mendellen végzett tortúrának köszönhetően ő lett a nyomozás fókusza a betörők gyilkosságainak ügyében. A Chicago Tribune kezdetben úgy jellemezte Mendellt mint egy „volt elítéltet aki rászolgált mind szövetségi és állami börtönre is lopásért, értékesítésért és kábítószer birtoklásáért.” De azt a cikket nehéz megerősíteni, csakúgy mint sok mást a háttérben.

Egy rendőr az elején Mandellnek írta a nevét, ilyen betűzéssel látták Lincolnwoodban, amelyik külnegyedben sok zsidó is él. De a Social Security nyilvántartása alapján Mendell Dél-Dakota környékéről származott, ahol a nevét egészen ukrajnai farmcsaládokig lehet visszavezetni. Az első ismert chicagói címe a Déli Oldal munkások által lakott részében volt, a címet akkor jegyezték fel amikor 20 évesen letartóztatták egy kábítószeres meggyilkolása miatt. Állítólagos partnere a bűn elkövetésében egy nála 7 évvel idősebb koktél pincérnő volt, akit az újság mint csinos, sötét szemű vöröshajú lányként jellemzett. A vádlók ejtették az ügyet, amikor a kulcs szemtanú hitelessége kérdőjelessé vált.

A következő pár év alatt Mendell valahogy átalakult piti kis drog dílerből nagyszabású betörővé.  23 évesen került újra a hírekbe, amikor egy Goldblatt Bros. áruház mellett tartoztatták le, amint próbált úgy csinálni, mint egy szerelő, aki a riasztót próbálta megjavítani. Addigra az otthoni címe már az Északi Oldalon volt, az egyik legsikkesebb helyen a tónál.

John Volland, a Chicagói Rendőrség Bűnügyi Nyomozási Egységének visszavonult hadnagya, nem lett volna meglepve, ha Mendell tényleg dolgozott volna egy riasztóberendezéseket gyártó cégnél. „Gyakran gondolkodtam azon, hogy ki taníthatta ki,” mondja. „Másoknak is meg volt a tehetségük, hogy eljussanak arra a szintre ahol ő volt, de ő egyedi volt abban ahogy tudta, hogy meddig mehet el.”

Egy darabig úgy tűnt, a kettős élet vezetésével is messze jutott. Csak két évvel a Goldblatt utáni letartóztatása után már meg is házasodott és a Lincolnwood-i házában élt. Nyilvános iratok alapján a felesége Victoria 12 évvel volt idősebb nála, de Mendell idősebbnek tűnt mint a kora, szóval lehet, hogy jól összeillettek. Volland szerint mindkettő a nő apjának a műhelyében dolgozott.

De ezidő alatt is tartotta Mendell a kapcsolatot a betörő haverjaival és frusztrálta a rendőrséget, hogy sikerüljön végre elkapniuk. „Az a baj a jó tolvajokkal, hogy nem hagynak sokat hátra,” mondja Jack O’Rourke, egy FBI ügynök, aki egész karrierje alatt őket üldözte. Mendellnél is volt egy rendőrségi szkenner, mint minden profinál, de megvolt benne az a hatodik érzék is, ami miatt félrehúzódott ha úgy érezte, hogy követik.

1971-ben Mendellt újra letartóztatták baljóslatú társakkal, mind a Déli Oldalról ismert srácok voltak. A vád 250,000 dollárnyi értékű Bayer aszpirin ellopása volt egy teherszállítási raktárból. Egy FBI megfigyelő kapta el a tolvajokat egy autóúti pihenőben, pont az államhatár átlépése előtt. Mendellel együtt három Outfit tagot kaptak el, beleértve Sam Bills-t (az egyetlen, aki ült is a lopás miatt) és Ronald Jarrett, akit aztán több mint 50-szer fognak letartóztatni a testi sértéstől kezdve a betörésen át az erőszakolásig, szinte minden bűn miatt. Bár Jarrett soha nem volt gyilkossággal vádolva, az Outfit-en belül ő volt a hidegvérű gyilkos. Barátja és szomszédja is volt Frank Calabrese-nek és végül 2000-ben lőtte le egy ellen-drogdíler.

Az FBI-os Pecoraro számára, a szabad ügynökös bűnözők mint Mendell teljesen mások voltak azoktól, akiket a Big Apple-ben látott. „New Yorkban legalább ott voltak a családok, szóval tudtad, hogy ki kivel dolgozik,” mondja, „de Chicago egy zűrzavar volt.”

Semmilyen csíny sem ábrázolja a chicagói bűnözés bonyolult természetét a Levinson ékszerrablásnál jobban, ami az egyik legnagyobb eredmény volt az 1970-es években. Levinson nem tűnt egy jó célpontnak nagypályás betörőknél, a felnőtteknek szóló könyvesboltjával és rozoga bárjaival. Bár Harry Levinson ragaszkodott az ékszerész megnevezéshez az újságokban, a boltján mégis igen látható helyen volt a hitelre felirat. Mint minden más zálogházban, az ő ablakaiban is a megkopott és rozoga dolgok voltak láthatók.

De belül kincsek voltak. A hajlíthatatlan showman, Levinson megvette a világ legnagyobb gyémántját, a 70.2 karátos Idol’s Eye-t, és időnként elvitte egy aukcióra, állítva, hogy nem fogad el 1 millió dollárnál alacsonyabb tétet. Bár nem sikerült vevőt találnia 1977 decemberéig, viszont felkeltette nemkívánatos érdeklődők kíváncsiságát. A karácsony előtti vasárnapon egy, a rendőrség által később tehetséges teknikusokból álló csoport megtette a saját tétjét Levinson ékszereire. A tetőről ledobtak egy ponyvát a sikátor melletti oldalon és egy acetilénes fáklyát a burkolat alá, hogy elvághassák a második emeleten lévő fürdőszoba ablakrácsait.
Amint bent voltak, öt különböző páncélszerkényt kellett feltörniük, ami egy ördögi kihívás volt. Több mint 1 millió értékű nyereséggel távoztak ékszerek és szőrmék képében, de a legnagyobb széfet, amiben az Idol’s Eye volt, nem nyitották ki. Nem mintha nem próbálták volna. Vasárnap egész nap ott voltak, és még hétfőn hajnalban is. Mire elmentek, a víz, amit arra használtak, hogy lehűtsék a fémet amit a fáklyáik átvágtak, már több hüvelyknyi magasságban állt a bemutatóterem padlóján.
Néhány nyomozó most azt mondja, hogy két különböző csapat állt össze az operációra – az egyik többnyire a Mobbal állt kapcsolatban, a másik független volt. Egy dolog biztos volt: Egyedül Mendell volt képes arra, hogy kifogjon az alaposan kidolgozott, öt különböző riasztórendszerből álló rendszert, ami szerint Levinson teljesen biztosítva volt betörők ellen. Hogy fenntartsa az állandó áramkört, Mendell átvonszolta a kábeleket – szemétnek álcázva – 100 yardra a sikátorban, egy apartmanház oldalán át egy kicsit fekete dobozba egy első emeleti üres lakás szobájának közepén.

Amikor azon a hétfőn a 80 éves Levinson kinyitotta az ajtóját, és mint akit agyonvágtak, úgy csoszogott végig a házban. A hatvan év alatt, amit az üzletben töltött semmilyen lopás nem érte, nem még egy ilyen kipakolás. Hívta a rendőrséget, de Roemer szerint, a Genuine Godfather-ben, Tony Accardo-t is hívta, akit hamarosan ebédelni láttak Levinsonnal a Chez Paul étteremben, ami a bolt közelében volt. Roemer azt írja, hogy Spilotro (aki ekkor már Vegasba helyezte bázisát) beárulta Mendellt. Napokon belül, állítja, a zsákmány összeköhögték és visszavitték Levinsonhoz.

Ma senki sincs közeli kapcsolatban a Levinston rablással vagy az Outfit elhiszi Roemer rózsás meséjét. Először is, mivel Mob betörők is benne voltak, Accardonak nem lett volna szüksége Spilotro segítségére, hogy azonosítsa a drótos embert. Továbbá, Accardo valószínűleg nem érezte volna szükségét, hogy bármit is visszafizessen Levinsonnak, kivéve a megtalálónak járt jutalmat. Az ékszerész már jelentést tett a rendőrségnek, ami arra kényszerítette, hogy biztosítást is kössön, szóval valószínű volt, hogy fog valamit visszakapni a vesztesége után.
Ami a rablókat illeti, Accardo megtaníttatta velük, hol is van a helyük az Outfit láncában. A levinstontól szerzett zsákmányt át kellett vinniük a Mob térfelére, ahol sokkal többet számoltak fel az átvételért, mint a függetlenek.

Bár Mendell csapattagjai teljesítették ezeket a rendeleteket, egyből meg is bánták és bánatukat el is panaszolták másoknak. Zack Shelton FBI ügynök nyomozott a halálaik után és ma már nincs kétség afelől, hogy Mendell és még páran a csapatából kirabolták Accardo házát is. „Egyértelmű, hogy hülyeség volt ezt tenniük, de lehetett volna egy ’a fenébe a Mobbal’ féle dolog is,” mondja.

Az a gondolat, hogy Accardo a házában tartotta az ékszereket, mindig is a legnevetségesebb feltételezésnek tűnt a betöréses történetben. De az Outfit világában egy kis tudás veszélyes dolog volt, és ha valaki is ismerős volt Accardo házának történetével, egy zughely elképzelése nem tűnt elrugaszkodottnak.

Ernest Hemingway egyszer azt írta a szülővárosáról Oak Parkról, hogy „a helyet széles gyepek és szűk látókörök jellemezték”. Ebben az esetben River Forest – Oak Park szomszédja – még szélesebb gyepjei voltak, ha nem szűkebb látókörűek. A falu érintkezik Oak Parkkal, de ez szinte kizárólag lakónegyed volt, egy körülzárt terület párezer család számára. A huszadik század közepére már otthona volt az ipari magnásoknak, igazgatóknak és professzionálisoknak. 1967-ben a falu még mindig megkövetelt egy minimum építkezési költséget, hogy „fenntartsák a magas színvonalú lakónegyedet”.

A szabványok ellenére a River Forestnek másfajta hírneve volt – az Outfit felsége lakott benne. Kétségtelen, hogy a belvároshoz való közelsége egy plusz volt. Emellett karakán dolgozók negyedei vették körül, ahol a csoportvezetők és harcosaik éltek. Paul Ricca, Accardo legjobb barátja, egyike volt az első River Forest gengszterbanda tagja. Capone közvetlen örököse, Ricca mégis diszkrét házat vezetett prériház stílusú otthonában. Amikor egy hollywoodi zsarolás, aminek ő is részese volt, rosszul sült el, Ricca állandó lakhelye a szövetségi börtön lett. Távollétében Accardo átvette az Outfit gyeplőjét és soha nem engedte azt el.

5 láb 11 inch magasan Accardo nagy embernek számított az Outfit mértékei alapján. A világ legnagyobb része csak úgy ismerte, mint Tony. De azok számára akik a legjobban ismerték, csak Joe volt, mint Joe Batters, a beceneve azokból a napokból, amikor még Al Capone csapatában volt és elintézte, hogy mindenki a fején érezze a nagy amerikai szabadságot, aki szembe mert szállni a főnökkel. Ha eleinte brutális erővel erősítette a helyét, utána már az eszével dolgozott: először is Chicago öt maffia csoportját egy erős ököllé kovácsolta, majd később egész Kaliforniáig szélesítette a hatalmát. Fogása az uniókon, főleg a Teamsters-en, hozzáférést biztosított számára a nyugdíjalaphoz, ami kiépítette a Mob Las Vegas-i pályáját.
Accardo River Forest-féle életstílusa addig tartott, amíg a birodalma. 1951-ben egy Roaring Twenties házba költözött, amit a Majestic rádiók színpompás gyártója tervezett. Egy éktelen nagy, angol Tudor korabeli ház, 22 szobával, beltéri úszómedencével és egy bowling pályával. A többi nagyágyúval ellentétben Accardo nem élt elszigetelten. Két fiát és két lányát a helyi iskolákba járatta, barátaik és szüleik számára pedig nyitva állt az ajtója. Péntekenként a dolgozószobájában ő és alábecsült felesége, Clarice, filmestéket tartottak, elsőhetes filmekből közvetlen a belvárosi moziból (melyeket a testvére hozott, aki a mozigépészek szervezetébe tartozott). Joe Batters sajátkezűleg kínálta a hot dogokat a gyerekeknek.

Ezeket a barátságos közeledéseket nem viszonozták a szomszédok. A gyerekeket ritkán hívták meg szülinapi bulikra. Abban a városban, ahol a country club fontos része volt a társadalmi életnek, Accardo-t visszautasították, amikor tagnak jelentkezett. Végül feladta és egy közeli városkában vette meg saját golfpályáját. Legidősebb lánya az ellenkezések ellenére is úgy döntött, hogy a River Forestben fog élni, és gyerekeit az ottani iskolákba iratta.
Talán azért, hogy közel maradjanak az unokáikhoz, az idős Accardok is River Forestben maradtak, amikor ház nélkül maradtak. 1963-ban az Ashland Avenue-n vettek egy sarokházat, annak az utcának a másik végén, ahol először laktak a városban, és elkezdték megépíttetni a nyugdíjas házukat. A hírek szerint Accardo nagy figyelmet fordított a kinézetre és egy helyi építészt bízott meg azzal, hogy felügyelje a munkálatokat, aki egyébként szintén egy szomszéd volt: Van Corbin, akit azelőtt Sam Panveno-nek hívtak, és akinek az unokatestvére a déli gengsztereket irányította. Ilyen családfával Accardo biztos úgy gondolta, hogy meg lehet bízni benne, de bizalma valószínűleg megcsappanhatott két évvel később, miután Corbin pénzügyi problémákkal küzködött. Az IRS-szel való tárgyalásai alatt Corbint bátorították arra, hogy megossza a 1407 Ashland fénymásolatait, amit aztán vesztére ki is fecsegett Accardonak. Nem sokkal ezután Corbin lealacsonyította magát – egy házból egy lakásba – és családját pedig egy motelbe küldte a költözés előtti estén. A következő reggelen egy másik vendég nyitott ajtónál borotválkozott és látta, ahogy Corbint két napbarnított, napszemüveges, erős ember veszi közzé a parkolóban. Végignézte, ahogy előhúzták a .22-es kaliberű pisztolyokat és lelőtték Corbint – olyan profi módon, mint ahogy a filmekben lehet látni.

A gyilkosságot soha nem oldották meg, és semmi további kapcsolatot nem bizonyítottak Accardora, de Corbin halálával a 1407 Ashland vérben született és olyan rémhírek vették körül, mint a kalózok eltemetett kincseit. Az utcán az Outfit okostojásai mindig is azon töprengtek, hogy mi volt olyan extra abban a házban, hogy Accardo ölt azért, hogy azt titokban tartsa.

Vincent Moretti, a legokosabb okostojás, valószínűleg jól ismerte a Corbin történetet. Az Elmwood Parkban lakott, a dolgozói negyed pont szembe a River Foresttel, közel Accardo házához és ahhoz a motelhez is, ahol megölték az építészt. Bármi próbálkozás a betöréses sztori megértésehez vissza fog vezetni Morettihez. Azzal, hogy halálra taposták, a Mob példát stauált vele talán azért, mert jobban kellett volna tudnia. Legalább 20 évvel idősebb volt a többieknél és, nyilvánvalóan, olasz volt.

De az is lehet, hogy azért verték így meg, mert sokkal sarkalatosabb szerepe volt a betöréses dologban, mint eleinte gondolták. Van némi vita arról, hogy Mendell árulta-e el vagy az unokaöccse, egy betörő, aki Mendellel dolgozott és a Mobnak is lopott. De semmi kétség afelől, hogy Moretti részese volt a betörésnek. Amikor halála után a rendőrség átkutatta javait, olyan mandzsettagombokat találtak amiket Accardo karácsonyra szokott küldeni ajándékként, dolgok, melyek csak a Big Tuna otthonából jöhettek.

Moretti már nem volt betörő amikor megölték, hanem a függetlenség oltalmazója mint Mendell, Garcia és Ryan. Ő vesztette a legtöbbet, amikor a Levinstontól szerzett értékeket a Mobhoz kényszerült vinni. De rá lehetett-e kenni, hogy bátorította Mendellt és a többieket, hogy újra lopjanak? Lehetette-e annyira vakmerő, hogy magával Accardoval szálljon szembe? Azok akik ismerték őt, kikötés nélküli igennel válaszolnak.
Nagy, civakodó családba született, Moretti és két testvére a rendőrségnél kezdtek, de nem mutattak nagyobb érdeklődést a törvény betarttatása mellett. Öltek és őket is ölték. A végén mindhármukat elküldték a rendőrségtől, és 1968-ban, miután elítélték betörésért, a papírok úgy utaltak Vincentre, mint gengszter. Bár az Outfit mindig is alkalmazott renegát rendőröket, Morettitől semmit nem akart. Függetlenként dolgozott és mint hitel-sharking és fencing (vívás?) mellé állt. Nagy és pocakos volt borotvált fejjel Chicago elegáns bárjait és klubjait terrorizálta, obszcén megjegyzéseket tett a csinos hölgyekre és veréssel fenyegette a férfiakat, akik velük voltak.

Andy Murcia rendőrnek volt egy nyugtalanító csetepatéja Morettivel amikor másodállásként biztonsági nyomozó volt az Ambassador East Hotelnél, akkor egy chicagói találkahely az odalátogató hírességeknek. A hotel igazgatója hívatta a diszkóhoz, mert Moretti viselkedése megrémítette. Ahogy a Columnists.com honlapnak jellmezte az esetet azt írta, hogy „Csak ezt a kemény fickónak tűnő fazont láttam, félőrült ábrázattal. Kigombolt ing volt rajta, így látható volt gorillához illően szőrös mellkasa és túl sok aranylánc.” Hátulról közelítve Murcia Moretti hátához nyomta a pisztolyt, rendőrként mutatkozott be és kikíséret Morettit a hotelből. Moretti, akit a járdaszegély mellett hagytak, bosszút esküdött. Marshall Caifano, akkor az Outfit kisfőnöke és közös ismerőse Morettinek és Murciának is, megpróbált közbelépni. Megparancsolta Morettinek, hogy maradjon távol az Ambassador Easttől, de figyelmeztette a zsarut, hogy gyakran nézzen a háta mögé. Caifano azt mondta Murciának, hogy Moretti „önmaga legnagyobb ellensége volt”. Még az kisfőnökök számára is „időnként kezelhetetlen” volt.
Ennél a pontnál Caifano, egy korábbi jelentéktelen végrehajtó, már a hatvanas évei végén járt. Mint a hetvenes éveiben járó Accardo és Joey Aiuppa, régi jobbkeze, már nem volt meg az a fizikai jelenléte, hogy félelmet keltsen egy eszétvesztett banditában. De ha Moretti azt gondolta, hogy az öregember aki az Outfitet vezette fogatlan volt, akkor hamarosan nagyon meglepődött.

1978 tavaszán és nyarán Pecoraro és Shelton FBI ügynökök továbbra is fontos előrelépéseket tettek a betöréses ügyben. Kettejük egy valószínűtlen párt alkottak: Shelton egy jól öltözött, gondosan vágott bajszú és hátrafésült hajú volt felismerhető Louisiana-i akcentussal (az egyik ügynök felesége csak Cajun Casanovának nevezte); a kicsi, sötétebb bőrű és mozgékony Pecorarot pedig sokan a gengszterbanda tagjai is magukénak hitték.
Kettejük között                 bárkit le tudtak fegyverezni, vagy meg tudtak félemlíteni. Egy véletlen találkozás alkalmával Accardo vejét még arra is rá tudták venni vallja be, hogy a 1407 Ashlandben betörés volt, mire az öregember annyira bemérgesedett, hogy rohant vissza Palm Springsből. Egy másik alkalommal követtek egy alacsony szintű résztvevőt a Levinson-féle beöréses társaságból egészen az egyik texasi táborhelyükig, ahol bevallatták vele, hogy az egész zsákmányt vissza kellett adniuk az Outfitnek. Ennél is fontosabb, hogy meg tudtak jelentetni a gengszterek telefonhívásaiból adatokat, melyek a gyilkosságok előtti időkből származtak. Bár csak a hívott számokat tartalmazta a lista, de ez visszavezetett egészen Accardo-ig, majd szépen leágaztak az kisfőnökökig (főleg Aiuppa-hoz, aki akkor 71 éves volt), a gyanúsított verőemberekig és végül az áldozatokig. Mindegyik esetben úgy tűnt, hogy a betöréseket olyanok szervezték, akiket ismertek – talán azzal a fortéllyal, hogy milyen jól meggazdagszanak majd belőlük.

Steve Garcia már Miamiba is menekült, amikor egy másik betörő visszacsábította Chicagoba. A telefonhívások szerint Mendell utoljára Ron Jarrettel beszélt, egy erőszakos Déli Oldal haverral, az aszpirin ügyből. Az FBI ügynökök meg vannak győződve arról, hogy Jarrett segítkezett Mendell meggyilkolásában John „Little Tony” Borsellinoval együtt, aki egy sokkal ravaszabb csapatvezető volt.
O’Rourke FBI ügynök szerint, akinek volt egy bennfentese aki jóban volt Little Tony-val, hogy a verőembernek utána lelkiismeretfurdalása volt azért amit tett, főleg amikor a bennfentes azt mondta neki, hogy Mendell „igazán jó fiú volt”. Borsellino így felelt, „Az a srác a poklon ment keresztül. Elég csúnyán megkínoztuk. Úgy érzem, össze kéne tépnem a tagsági kártyámat.”
Borsellino azzal folytatta, hogy az egész ügy kicsúszott a kezeik közül. Úgy hitte, hogy olyan betörőket is megöltek, akiknek semmi közük nem volt az Accardo betöréshez, de amikor ezt megemlítette Aiuppának, az öregember ezt válaszolta, „Öld meg az összes betörőt. Egyébként is besúgó az összes.” Borsellinot egy évvel később ölték meg, de könyörületesen, pár .22-es golyóval a tarkójában.

Rövidesen Sheltonnak és Pecoraronak elég bizonyítéka volt, hogy összeállíthassanak egy esküdtszéket a bíróságnak. 1978 októberében Michael Volpe, az idősebb gondnok, aki felfedezte a betörést eljött, hogy vallomást tegyen. Az ügyvédje nem érkezett meg időben, hogy felkészítse mielőtt behívták a bírói terembe. Még akadozó angoljával is többet fecsegett el, mint azt a megbízója gondolta volna. Öt nappal később eltűnt és azóta se látták újra többé.
Míg ez egy szerencsétlen fejlemény volt Volpe számára, a nyomozást nem akadályozta. Shelton ekkor házkutatási parancsot kérhetett a bírótól Accardo házához azt állítva, hogy sehol máshol nem keresheti a hiányzó tanút. Három próbálkozás után meg is kapta.
1978 november 11-én, figyelmeztetés nélkül, Shelton, Pecoraro és egy kéttucatnyi másik ügynökből álló csapat megérkezett a 1407 Ashland behajtójához. Ahogy a Tribune írta „A rajtaütés az első eset volt, hogy a törvény fenntartói beléptek és átkutatták a főbűnöző házát.”

Accardo ekkor már Kaliforniában volt, ezért az ügynökök a 39 éves lányát, Marie Kumerow-ot vették elő, aki egy pár háztömbbel lakott arrébb és kérték, hogy nyissa ki az ajtót. Az ügynökök láttára habozott. Shelton így emlékszik az esetre, „azt mondta, ’Nem hiszem, hogy kinyithatom. Apu nagyon mérges lesz rám.’ Erre azt mondtam, ’A kisasszony nem érti. Van házkutatási parancsom. Vagy beenged minket, vagy betörjük az ajtót. Azt hiszem, az apja mérgesebb lenne, ha be kéne törnünk a házának az ajtaját.”
Kumerow kinyitotta az ajtót, de a testvére, a 37 éves Linda Palermo hamarosan megérkezett Bernard Bruno-val, az apjuk lármás, kisméretű ügyvédjével. „A nő folyamatosan átkozott minket, az ügyvéd pedig a neveinket és telefonszámainkat követelte,” mondja Shelton. Az ügynökök olyan óvatosan haladtak a házban, ahogy csak lehetett. Két ügynököt küldtek a szobákba és a vezető tárgyalt volna egy kormányi ügyvéddel, mielőtt bármit is elmozdítottak volna.
Amint bent voltak, Pecoraro látta, hogy az első emelet messzebbre nyúlt mint kintről gondolta volna, de a fürdőszobában lévő aranycsapokat leszámítva semmi pazart nem talált. Emléktáblák templomoktól és más jótékonysági cégektől lógtak a falon, melyek Accardo hozzájárulását köszönték. Pecoraro-t a ház ura szobájába küldték, ahol az éjjel szekrényen egy kis fekete noteszt talált.
„Lenyűgöző mennyiségű adatok voltak értékes cégek raktári tranzakcióiról,” mondja. „Részvények százai és ezrei. Úgy tűnt, más nevekkel is kereskedett, de nem hozhattam el.” A pár dologban amiket végül elhoztak volt egy jegyzettömb a konyhából, rajta titkosírással „Harry-Ékszerész.”

Furcsa módon a nap legfontosabb felfedezései az alagsorban voltak. De a 1407 Ashland alagsora nem szimpla alagsor volt. Össze volt kötve a hall egyik tükrös ablaktáblájával. Amint lementek a lépcsőn és áthaladtak az étteremnyi méretű rozsdamentes acélból készült konyhán, az ügynökök egy üreges termet találtak, mely több mint 50 láb hosszú volt, és minden jelenlévőt lenyűgözött. „Az egész felső részt be lehetett tenni abba az egy terembe,” mondja Pecoraro. Volt benne egy kör alakú konferenciaasztal 34 székkel és egy mozivászonnal.
Az egyik oldalon Accardo irodája volt. „Amikor kinyitottuk az ajtót,” mondja Shelton, „a lányait jobban érdekelte mi lesz odabent, mint minket. Egyértelmű volt, hogy voltak olyan helyek, ahova tilos volt menniük.” Kitömött állatfejek lógtak a falakon. Az ügynökök több olyan képre is emlékeznek, amiken Accardo volt mint horgász kezében a fogással, ezzel támasztva alá a becenevét.
Ennél zavaróbb volt a kazán, ahol nyitott szemétégetők voltak. Az egyikben egy szemüveget is találtak. „Semmit nem sikerült megtudnunk róla, annyira meg volt égve,” mondja Shelton. „De mind úgy hisszük, hogy Volpe szemüvege volt és ott égették őt el.”

O’Rourke tette a legnagyobb felfedezést, egy túlméretezett ajtó mögött, ami egy hűtőkamra mellett volt. Amikor félre húzták, egy széfet találtak. Ez megmagyarázhatta Accardo titokzatosságát a ház építése kapcsán; az is lehet, hogy Mendell és a többi betörő ezt keresték. Pár óra tárgyalás után a széfet is kinyithatták, felfedve egy 10 láb széles és 15 láb hosszú páncéltermet. Levinson ékszerei nem voltak ott, de ami ott volt, az majdnem olyan kielégítő volt: készpénz 5,000 dolláronként borosüvegek dobozaiba csomagolva – összesen 275,000 dollár. Két Smith&Wesson .38-as egy másik polcon.
Mivel Palermo azt állította a bíróságon, hogy a szülei házában nem volt semmi érték, Shelton elvette a pénzt                azzal a vékony ürüggyel, hogy ez „a bűn gyümölcse volt – a hamis esküjé”.

Az ügynökök ismerték a pénz eredetét. Más nyomozások kezdték felfedni az Outfit módszereit a kaszinók pénzének elszerzésével kapcsán. Shelton és Pecoraro együtt dolgozva az Államok nemzeti bankrendszerével, vissza tudták nyomozni a pénz eredetét egészen a Las Vegas-i bankokhoz. Néhány sorozatszám abban a sorrendben volt, ahogy azt kinyomtatták.
Ahogy a bírósági nyomozás átment 1979-be, Pecoraro és Shelton úgy gondolták, megtalálták a hiányzó láncszemet ahhoz, hogy Accardo-t össze tudják kapcsolni a gyilkosságokkal. Kezdték felforrósítani a levegőt Gerald Carusiello körül, aki az Outfit egy szeretett tolvaja volt. Telefonrekordok azt mutatják, hogy Mob főnökökkel és pár betörővel is beszélt. Ő lehetett a csali, ami a barátait a halálba vitte. Aztán, szeptember egy estéjén, Carusiello maga is csapdába esett. Egy háztömb mellett találták holtan, fekete ruhában, kesztyűben és a tolvajok kötelező kellékében, a símaszkban. „Mi okozhattuk a halálát,” mondja Shelton. „Épp hatálytalanítani akartuk a feltételes szabadlábra helyezését, hogy meggyőzzük a beszélésről.”

Senki sem maradt életben – vagy akart volna beszélni –, aki összeköthette volna a gyilkosságokat a Levinson ügyhöz, a betörésekhez, vagy a mob főnökeihez. Végül még a pénz is visszakerült Accardóhoz: Egy fellebbviteli bíróság azt állította, nem lehet elvenni, hacsak nem kapcsolódik bűnügyi nyomozáshoz. A döntésben a bíróság jól szórakozott az eset „furcsa” tényein. Egy lábjegyzetben ezt írták, „Az az érdekes kérdés merül fel, hogy ki is ismeri az „ismert betörőt”. Ha a kormány elmélete igaz ebben az esetben, az elhunytak foglalkozása ismert kellett hogy legyen a lakosság nagy részének. Ilyen hírnév nem lett volna előnyös, és valóban, néha halált okozhat.”

Azoknak az FBI ügynököknek, akik az ügyön dolgoztak, mindez nem volt nevetség tárgya. „Jó lett volna, ha elvehetjük a pénzt,” mondja Shelton, „de legalább 18 hónapig távol tartottuk tőle.”
Pár évvel később a Szalmabábos Hadművelet még felületes nyomozásokkal is gyümölcsöt hozott, melynek következtében Aiuppa és az Outfit más lényeges kisfőnökeit is elítélték.
Amennyiben az ügynökök megtarthatták volna a széfben talált készpénzt, akkor Accardot is tőrbe csalhatták volna, de ő így csak kivédett még egy golyót, ahogy tette egészen 1992-ig, amikor 86 évesen elhunyt.
Ha mást nem is, az eset elvette Accardo kedvét a háztól. 1979-ben, pár hónappal a házkutatás után a 1407 Ashland elhagyásra került. Azóta csak pár tulajdonosa volt. Az égetőket elvitték, helyükre egy pezsgőfürdőt tettek. Az ingatlanos azt mondja, az egyik tulajdonos arra használta a széfet, hogy abban tárolja a csomagolópapírjait.

-twmmy leánya-