Maps to the Stars:
az én filmem Hollywood sötét oldaláról
Miután kirúgták a
Beverly Hills Középiskolából, Bruce Wagner hírességek
limuzinsofőrje lett, mentőautókat üldözött Olivia de
Havillanddal és holttesteket szállított kórházakba.
Visszalátogat a város azon sötét sarkaiba, melyek új filmjét
inspirálták.
Beverly Hillsben
nőttem fel, egy házzal Broderick Crawfordtól, egy barátságtalan,
oroszlánszerű sztár az All the King’s Men és Highway Patrolból.
Bármikor, amikor beugrottam meglátogatni a mostohalányát, egy
iskolatársat, mindig egy rongyos, frottír ruhában nyitott ajtót,
részegen. Emlékszem, amikor a lány anyukája – Crawford
elhidegült felesége, a sztárjelölt Joan Tabor – „véletlenül”
túladagolta magát és meghalt a Doheny Drive-on lévő
apartmanjában. Annyira zavarba ejtett és olyan megtévesztőnek is
találtam a helyzetet, hogy soha többé nem beszéltem a barátommal.
Az apám
valamennyire benne volt az üzletben. Idegösszeroppanása előtt
elküldött, hogy vegyem fel Variety-t egy 24 órás kávézóból,
ami a Beverly Wilshire Hotelban volt. Groucho Marx mindig azelőtt
kibickedett. 14 évesen pszichoanalízisem volt – hóbortom volt.
Amikor találkzoókra mentem láthattam Charles Bronsont átkelni az
utcán mint egy párduc, és egy engesztelhetetlen Alfred
Hitchcock-ot felfúvódott hasára támaszkodva egy sofőrrel
ellátott Rolls-ban.
Azok a gyerekek akik
a showbiz-ben dolgoztak, későn jöttek iskolába – pont ebéd
után – egyenesen a forgatásról, sminkben és jelmezben. Dean
Paul Martin Jr a játszótér mellett pörgette fel a Ferráriját
útban Rexford felé, egy magánoktatást adó bástya a híresség
javíthatatlan utódja számára. A Bar Mitzvah-m a Friar’s Clubban
volt. Tina Lousie (a Gilligan’s Island-ből „Ginger”) a szüleim
egyik vendége volt. Bekerültem a Beverly Hills Középiskolába. A
Beverly medencéje, ami egy behúzható kosárladba pálya alatt
volt, elsőként a Wonderful Life-ban mutatkozott be a képrenyőn.
Különleges ebéd összejöveteleken olyanok voltak mint a Doors és
Linda Ronstadt.
Miután kimaradtam a
Beverly-ből, könyvesboltokban dolgoztam, ahonnan százaival loptam
a könyveket, aztán mentőautót vezettem, majd egy limuzint a
Beverly Hills Hotelnél. A két utóbbi hivatás elég hasonló volt,
mert az embereket extrém állapotukban láthattam – híres vagy
úgy-csinál-mint-aki-híres vagy halodkló vagy szellemileg beteg,
és néha mindez egyben – mint a gyönyörű katatóniás
színésznő, akit elvittünk a híres lélekelemzési kórházba, a
Camarillóba. Olyan régóta viselte a ruháit, hogy ollóval kellett
levágni a lábairól a sportcipőit.
Egyszer át kellett
szállítanunk egy modellt egy nyugat hollywoodi sürgősségiből a
Megyei Általánosba. Úgy tűnt, hogy fejbe lőtte magát – ahogy
állította is búcsúlevelében –, de nem találtak fegyvert a
helyszínen, ami természetesen zavarta a rendőrséget. Amint
elértük a kórtermet, egy pisztoly esett a földre, ahogy
felemeltük a hordágyról. (A tűzoltók a lány saját ágyneműjét
használták amikor először mozdították meg és utána mindenki
azt használta, mert ez volt célravezető – így a fegyver ott
aludt a lepedő és a test között.)
Mint limuzinsofőr,
rendszeresen vittem Orson Wellest a Ma Maisonba és Larry Flyntet
fizikoterápiára, miután meglőtték. Mindig vittem magammal egy
fadeszkát Flynt miatt, így könnyen át tudott csúszni a hátsó
ülésről a kerekesszékbe. Welles mindig elöl utazott, mert túl
elhízott volt ahhoz, hogy kiemelje magát a hátsó ülésről.
Egyszer
megvesztegettem a diszpécsert, hogy adja nekem Welles
hazaszállítását a vegasi házába. Berakodtam a géniuszt, aztán
valahol a Mulholland-on félre húzódtam és azt hazudtam neki, hogy
egy felgyulladt egy piros „motorhiba” jel és egy másik autóba
kell szállnia – annak a lehetősége, hogy mellette üljen órákon
keresztül, hirtelen és megmagyarázhatatlanul stresszes lett.
Városon kívüli
gazdagoknak sokszor adtam hamis körutazásokat a hírességek házai
mentén a Holmby Hills-en. Erre vagy arra a házra mutattam és azt
mondtam, „Sinatra. Lucille Ball. Jimmy Stewart.” A címek
elérhetők voltak a járdák menti árusoktól, de a legtöbbünk
túlságosan unalmasnak találta az igazmondást. Egy napon, egy
Bel-Air-i áltouron láttam egy szétesett férfit egy fürdőköpenyben
az utca közepén. Lassítottam, hogy jobban megnézzem, és nem
hittem a szemeimnek: Brian Wilson. Megkérdezte, hogy van-e tüzünk
a cigijét meggyújtani. A texasiak annyira örültek, hogy 100
dollárnyi borravalót adtak. Végre megértettem a rejtélyes,
dadaista lökhárító matricát ami népszerű volt abban az időben:
BRIAN WILSON MIATT FÉKEZTEM.
Vittem olyan
ügynököket, akik nem adtak borravalót és más durva barmokat
(némelyikük írók voltak), akikkel később egy iparban dolgoztam.
Vittem lopós családokat az afriakai királyi szintről, az iráni
Sah kíséretét, Mick Jaggert. Elvittem egy küzdősport-menedzsert
is, a Mount Olympus-on, egy hegyoldali városrészben levő lakásából
egy Watts-i nightclubba, Mr Mitch Another Worldjébe, és azután egy
töltött fasírtra Lou Rawls késdobálójába.
Egy keleti oldalról
jött gengszter 500 dollárt fizetett, hogy törjek be egy házba a
Hills-en, amit a szeretőjének tartott fenn, egy B-filmes színésznő,
aki nem volt hajlandó kiköltözni; Olivia de Havilland, aki
ragaszkodott ahhoz, hogy kövessem a mentőautókat ha azok
szirénázva hajtottak át a piroson („Oh, ugyan már Bruce, ez
hírértékű!”); kurvákat, akik kézimunkát végeztek
borravalóként; szélhámosokat akik fizetés nélkül lógtak meg a
nap végén. Andy Warlholt is. Még mindig meg van az egyik könyve,
dedikálva „Bruce-nak, A Legjobb Sofőrnek. Andy.” Ha Andy még
élne, szeretném azt hinni, hogy arra változtatná át az
alapelvét, hogy: „A jövőben, mindenki mindig híres lesz.”
Vagy talán „A jövőben, mindenkinek lesz 15 percnyi
meghackelhetetlen magánya.”
Édesanyám májusban
halt meg és egy kriptában van eltemetve a legendásan híres
forgatókönyvíró, Nunnally Johnson mellett (The Grapes of Wrath),
egy saroknyival Marilyn Monroe-tól. 30-as éveim elején Oliver
Stone bemutatott Billy Wildernek. Soha nem felejtem el azt a
borzongást, ami akkor kapott el amikor megtudtam, hogy az eredeti
forgatókönyve a Sunset Boulevardnak egy hullaházban kezdődött
azzal, hogy a hullák megosztották, ki hogy halt meg. (Leforgatták,
de kivágták, mert a próbaközönségnek nem tetszett.) Az a
jelenet egy tematikus jövőmondója volt a saját testemnek
(szerintem itt a könyvére utal) is: a fantomok a tábortűz körül
mesélgetnek. William Holden kezdi a „mesét” mint egy szellem,
akinek csak a hangját hallani, mialatt látjuk a lebegő holttestét.
A medence mindig is egy olyan gondolatmenet volt, ami visszatért a
munkámban. Amikor nagyon fiatal voltam és első alkalommal
látogattam meg Kaliforniát, kinéztem a repölő ablakából és
rácsodálkoztam az elíziumi mozaikra és a kék hátsóudvari
kapukra. A Maps to the Starsban, egy ötéves gyerek megfullad az
egyikben. Mint a dédapja Holden, ő is szellem lesz, de sajnos nincs
élete, amit megoszthatott volna.
Azért említem ezt
meg, mert ennek a szövődése a vezérmotívuma, ami informálta
David Cronenberg filmjét a forgatókönyvemről, a Maps to the
Starsról. A kritikusok egyszerű karakterizálásával ellenében,
nincs szatirikus alapja ennek az elégikus, zagyva, hisztérikus
testnek. Nektek adtam a terület helyzetét, ahogy én látom, láttam
és megéltem. A Maps egy kudarcra ítélt színésznő története,
akit legendás anyjának a szelleme kísért; egy gyereksztárnak,
akinek életét a korai híresség tette tönkre, áldozatul esve
függőségeknek és fantomokról való képzelődéseknek; a
megcsonkításról, mind valós és képletesről, amit néha a
hírnév okozott és az azzal járó dolgok – gazdagság, szégyen
és rémálom. Én úgy látom a filmet, mint egy szellem játék,
nem szatíra.
Hemingway mesélt
egy incidensről ami a Manhattan Hotelnél történt. Egy előkelőség
azt olvasta az újságban, hogy Papának gondjai voltak egy
szafarihoz való pénzszerzés terén. A nő meglátogatta a szobáját
és azt mondta, hogy ő fizetni fog mindenért azzal a feltétellel,
hogy elkíséri őt és a feleségét az utazáson. Papa
visszautasította. De Hemingway elgondolkodott azon, mi is lenne egy
olyan emberrel, aki belemegy egy ilyen alkuba. Ezekből az
elmélkedésekből született meg A Kilimandzsáró hava – egy író
halála, akit a pénz kerített hatalmába. A Sunset Boulevard
felfedezi ezt a témát és szintén a szatíra uralmán kívül
marad. A Maps egy rekedt csevegéssel próbálkozik Wilder tájairól,
együtt a rosszindulatú brutalitásaival Ortonnak és Strindbergnek.
Ha más nem is vagyok, becsvágyó mindenképpen.
Cronenberg azt
mondta, hogy nem áll szándékában élve felboncolni Hollywood
legjeit és módszereti, ahogy nekem sem. Az iparág szatírájának
már a gondolata is hányásra késztet. Abban az időben, amikor a
Maps to the Stars-t írtam, egy napszámos voltam a Pat Hobby-nál, a
rombadőlés felé vezető úton. Egy kamrányi méretű iroda
tulajdonosa voltam a Paramount legszélén, melyet egy olyan pikáns
komédia adományozott, amit megírtam és le is forgattak, de soha
nem mutatták be és már az elején selejtnek titulálták,
köszönhetően a rendező spirális szenvedélyeinek. Mint egy
aranyvesztes, magánvetítéseket rendeltem „kutatás” céljából
és azzal ütöttem el az időt, hogy gyerekkori kedvenceimet néztem
meg, mint a The Time Machine és a Journey to the Centre of the Earth
amíg Darvont zabáltam és dobozos ebédeket ettem. Hogy észnél
maradjak, fikciókat kezdtem írni, megalkottam az alteregómat, Bud
Wigginst, aki egy bukott sofőr-forgatókönyvíró. Stone végül
megkért, hogy adaptációt készítsen az első könyvemből, a
Force Majeure: The Bud Wiggins Stories-ból, amit 1000 példányban
adtak ki, a filmproducer Caldecot Chubb által. Írtam egy
forgatókönyvet amit utáltam, mert úgy hittem, hogy senki sem
készítene filmet egy olyan forgatókönyvből, amit imádok. Amikor
Oliver azzal lepett meg, hogy nekem kéne rendeznem, olyan
exisztenciális kötelékben találtam magam, ami méltó volt ahhoz
a karakterhez, akit elővarázsoltam – mint a kapzsi, bérelhető
bértollnok aki voltam, előkelően adaptáltam a legbátrabb,
legautentikusabb írásomat, amire képes voltam. Nem tudtam
befejezni. Ezért új forgatókönyvet írtam, tudván, hogy az új
tervezet, egy szívbéli felkiáltás, megfilmesíthetetlen volt. Az,
hogy nem lett volna belőle film még legalább az elkövetkezendő
20 éven át, nem érdekelt. Megírtam a Maps to the Stars-ot és
felszabadultam.
„Most már az
egésznek vége van,” mondja Agatha a testvérének a filmünk
végén. A tékozló lány visszatért, hogy jóvátegye szülei
bűneit azzal, hogy az egész családot elküldte a szellemek
világába, oda, ahonnan jött.
Néha a holtak valóságosabbak, irigylésre méltóbbak, mint az élők, mert már nincs meg az a lesújtó feladatuk, hogy eljátsszák azt a történetet, ami megöli őket. Cronenberg tudja ezt, látja ezt, érzi ezt. A halottak már felszabadultak a történet alól, és úgy élnek az élők számára, mint… térképek a sztárokhoz (csillagokhoz).
Néha a holtak valóságosabbak, irigylésre méltóbbak, mint az élők, mert már nincs meg az a lesújtó feladatuk, hogy eljátsszák azt a történetet, ami megöli őket. Cronenberg tudja ezt, látja ezt, érzi ezt. A halottak már felszabadultak a történet alól, és úgy élnek az élők számára, mint… térképek a sztárokhoz (csillagokhoz).
Ez a születési
jogunk – mind szellemek vagyunk Wilder tábortűz menti
hullaházában, történeteket mesélünk arról, hogy érkeztünk
meg és arról is, hogy búcsúztunk el.
Alig várom, hogy
hallhassam a következőt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése