Eredeti cikk
Az eredeti cikkhez kapcsolódó hozzászólásokról van egy véleményem....
3/5
David
Cronenberg Cosmopolisa egy furcsa, részegítő, elbűvölő portré egy személy elidegenedéséről
a szupergazdag, egyesített világban, ahol a szex, a szerelem, a boldogság és a
halál gyorsan vesztik el jelentésüket. A 2003-as Don DeLillo regényen alapul
(még mindig), és amíg ad némi felszínes fontosságot a jelenlegi pénzügyi
krízisnek, és foglalkozik pár ábrázolással és eseménnyel (tőzsde összeomlása,
tiltakozások), ez nem egy realista munka. Visszaviszi Cronenberg-et arra a
területre, amit az eXistenZ és a Crash óta nem kutatott – és e filmek óta az
első saját forgatókönyve. Egy pszichoszexuális, sokkal inkább a lélekben játszódó társasági darab,
mint az Inside Job vagy a Margin Call.
A Cosmopolis
egy fiatal embert mutat be, aki átutazik Manhattan-en egy limuzinban egy olyan
napon, ami egyre inkább egy saját apokalipszisra hasonlít. A szuper gazdag new york-i, Eric Packer (Robert Pattinson), 28 éves milliárdos, a pénzpiacoknak és
technikai iparoknak a kapitánya. Ragaszkodik a városon való átutazáshoz egy
hajvágás miatt, bár a sofőrje (aki nem is sofőrje – én) figyelmezteti az elnöki
látogatás, és a rap-sztár temetése miatti közlekedési akadályokra. Packer világa
a luxusjárműre korlátozódik. Tele van képernyőkkel és szerkentyűkkel, és itt
csatlakozik hozzá először egy 22 éves alklamazott (whizz kid = dolgozó nagyvállalat
vezetőségében), majd két nővel, akik közül az egyiket Juliette Binoche
alakítja, a másikat pedig Samantha Morton. Az autón kívül Packer találkozik egy
tiltakozóval (Mathieu Amalric) aki eltökélten tol az arcába egy krémes pitét, a
nemsokára ex-feleségével (Sarah Gadon), és egy emberrel, akinek súlyos
vérbosszút forral ellene (Paul Giamatti).
A Cosmopolis
egy Odüsszeia amit szemtől szembeni találkozások sorozata határoz meg. Van
prosztata vizsgálat, meztelen testek(??? hol???), szex, Rothko-ról szóló
beszélgetések és felpiszkált társalgások olyan témákról, mint pénzügyi biztonsági
rendszerekről szóló filozofálgatások, és hogy az idő mennyire társasági vagyon.
A beszédek nagy részének nincs egyértelmű értelme: a Cosmopolisnak egy
kísérleti színházdarab hangulata van, emeltebb és érzéki nyelvezetet használva.
Mondhatnánk, hogy megpróbálja kifordítani Packer elméjét: a lélektant
gyakorlatba tenni. Ez nehezebb filmen, annyi biztos, mint nyomtatva, és a
Cosmopolis akkor a legjobb, amikor másvilági és fájóan mesterséges érzetet ad.
És akkor a legrosszabb, amikor lenyomja egy túlzott, kimerítő beszédesség, vagy
amikor kilép a limóból – a film önként vállalt szürreális arénájából – és egy
valódi világhoz közelebbi helyre megy. A Cosmopolis-nak megvan az esélye a
szárnyalásra, és arra hogy fontos legyen, de csak részekben érthető; a limó egy
hipnotizáló burok, ami szétrobban, amint a film elhagyja.
Ezt elmondva,
van egy következetesen felügyelt, napjaink vége fenyegetésnek vehető hangulata
a filmnek, amit Cronenberg törhetetlen pontossággal és magabiztossággal visz
véghez. Jól szolgálja őt a sokat mondóan néző, széteső Pattinson, parancsoló,
együtt érző portrét adva egy férfiról, akit felemészt a saját hiúsága és ereje.
Dave Calhoun
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése