Őrült csinos fiúk, második rész: Robert Pattinson a Cosmopolisban

Az Alkonyat sztárja egy halálba hajtó ifjú milliárdost játszik David Cronenberg romlott kicsapongásokról szóló tompa kritikájában

Richard Corliss, Time Entertainment

Zac Efron és Robert Pattinson úgy futottak be, mint csinos fiúsztárok huszon- és tizenéves lányoknak szóló franchise-filmekben: Efron a táncos bálkirály a Disney Channel High School Musical-sorozatában, míg Pattinson Edward, az érzékeny vámpír az Alkonyat-sorozatban. Most mindketten azon munkálkodnak, hogy hitelessé, komoly színésszé tegyék magukat és Cannes-ba jöttek két, komoly versenyben lévő melodrámával. Kritikáink következnek.

„Meg kell halnod” mondja a feltüzelt kisember, miközben fegyvert tart a 28 éves pénzpiaci manipulátorra és milliárdosra, Eric Packerre, „azért, ahogy gondolkodsz és viselkedsz. A lakásodért, és azért, amit kifizettél érte. A napi orvosi vizsgálatokért. Ezért már önmagában. Orvosi vizsgálatok naponta. Azért, amennyid volt és azért, amennyit elvesztettél, egyszerre. Nem kevesebbet az elvesztésért, mint a létrehozásáért. A limuzinért, ami a bangladesi emberek elől szívja el a levegőt. Már csak ezért is.”

Olyan, mintha valami tüntető hagymázas álmait mondanák az Occupy Wall Street keretében élő kommunából, 2011-12-ből. Holott ez bizonyos Benno Levin precíz elemzése, Packer kiszolgált ex-alkalmazottjáé, Don DeLillo Cosmopolis című regényében, amelyet 2003-ban adtak ki. A jogos düh, amely végigsöpört az elfoglalók mozgalmán és amerikaiak millióin a gazdasági polarizáció elmúlt három éve során, már régen ott habzott Benno vérében. (A történet 2000 áprilisában játszódik, amikor a tech-lufi kipukkadt.)

Tehát DeLillo kapitalista kilengéseket boncoló próféciájának a filmes feldolgozásának – amelyet David Cronenberg, a kanadai mindenhez értő mester adaptált és rendezett – legalább akkora fullánkkal kellene rendelkeznie, mint egy Goldman Sachs okoskáról szóló hírnek, aki kétmilliárd dollárt vesztett egy rossz fogadáson. Vagy legalább azt a dühös fájdalmat váltaná ki, mint egy Paul Krugman-darab, mint a mai „Egók és immoralitás”, a Wall Street egyszázalékosairól.

Ehelyett ez a lapos, klausztrofób dráma nem bizonyít semmit, csak a Cannes-i Filmfesztivál legújabb trükkjének ürességét, amellyel világraszóló publicitást akar elérni: a 12 napos program néhány kiemelt helyén olyan B+ rendezők kapnak lehetőséget, akik közepestől a szörnyűig terjedő filmekben fiatal színészeket szerepeltetnek. Szerdán ott volna az Úton az Alkonyatból ismert Kristen Stewarttal, tegnap a Paperboy a High School Musical örök végzősével, Zac Efronnal. És most itt van Robert Pattinson, Stewart mellett a másik név az Alkonyatból (ráadásul a pasija), aki a vámpírfogakat egy plutokrata vicsorára cserélte.

Ezek közül egyik sem érdemes egy komoly filmfesztiválhoz. Csak azért vannak itt, mert szórakoztató hírforrást jelentenek a 20-as éveikben járó hírességek a Grand Palais vörös szőnyegein. A bent vetített filmek kevésbé fontosak, mint a paparazzók fotói, amelyeket az egész világon egyből megnézhetnek. Garantáljuk, hogy sokkal kevesebb kép készült a 80-as éveikben járó Jean-Louis Trintignantról és Emmanuelle Riváról, amikor Michael Haneke Amour című filmjének a világbemutatójára léptek be, mint az Arany Pálma favoritjai, amely vasárnap este dől el. Hallani lehet egy bulvárújság szerkesztőjét, amint mondja: „Ezek öregek, ráncosak, és egyáltalán, kik ők? Szerezz egy képet valami fiatalról, szépről és híresről: a sármos vámpírgyerekről az Alkonyatból.”

Cronenberg számított rá, hogy az újságírók nem Pattinson Ericjére fognak figyelni, hanem Edwardra, és bejelentette egy sajtótájékoztatón, hogy „könnyű azt mondani, hogy ez a film egy Wall Street-i vámpírról vagy vérfarkasról szól, vagy a vérszívó kapitalizmusról – mert nem.” (Egyik kritikában sem olvastam egyetlen vámpíros viccet sem.) Miután nem kell legnépszerűbb szerepéről beszélnie, még így is eléggé ideges maradt a színész, legalábbis ez látszott a tévés interjúkban, ahol gyakran olyan meanderező monológokba mélyedt, mint Benno Levin egy röhögőgörcs előtt.

„Lehet, hogy egyszerűen depresszív vagyok”, mondta Pattinson, „de úgy érzem, néha a világnak szüksége van egy nagymosásra.” Leállt, hogy kritizálja magát az összefüggéstelenségéért: „a színészeknek nem kell intelligensnek lenniük. Úgy érzem, hülyét csinálok magamból. Miért nem tudok válaszolni a kérdésre?” Ez volt a legfurcsább előadás a Cannes-i sajtótájékoztatók történetében, mióta Lars von Trier magában beszélve azt mondta: „Oké, akkor náci vagyok.”, és ezért persona non gratává nyilvánították a tavalyi fesztiválon. Pattinson viszont nem volt ennyire vicces.

Cronenberg felé a folyamatos kérdés az lenne, hogy „Miért a Cosmopolis?” Egy gazdag ember története, aki egész napján keresztül utazik át Manhattanen csak azért, hogy levágassa a haját, és közben a nézőt végig az üléshez szíjazza Packerrel szemben a limó hátsó ülésén. Motorizált trónján ülve a király udvarának számos látogatóját fogadja: a pénzügyi tanácsadóját (Samantha Morton), a műkincs-kereskedőjét (Juliette Binoche) és néhány jó szakemberét, mialatt a forgalom lépésben halad egy elnöki látogatás és egy pro-Occupy tüntetés miatt. A sofőr (Kevin Durand) arra is figyelmeztette, hogy valaki le akarja lőni. Ez lenne Benno.

Cronenberg a korai virágzásában a hetvenes években olyan rémálomszerű filmeket alkotott és rendezett, amelyekben átlagembereket fertőzött meg olyan rosszakaratú, láthatatlan és hatékony vírus, mint akár az influenza. A Parazitákban ez egy apró, piszkos kis bogár volt, amely szájon át terjedt szex közben. A Veszettben egy vérszívó szerv, amely a hordozója hónalja alól támadt. A Porontyokban és az Agyfürkészőkben maga az elme volt, amely feldarabolta a családot és pszichikus apokalipszist idézett elő. A remekművében, az ötvenes évekbeli horrorfilm 1986-os újrafeldolgozásában, a Légyben Jeff Goldblumot választotta főszereplő tudósnak, akit egyszerre nyűgözött le és taszított saját átalakulása egy óriási, undorító rovarrá. Áthatóan, alaposan, édesbúsan a Légy tette Cronenberget a mozi első számú poétájává, ha érzelmi és testi degenerációkról volt szó.

Azóta, leszámítva a mókás Meztelen ebédet, William S. Burroughs könyvének feldolgozását és a skizoid Pókot, amelyekben hallucinációkon volt a hangsúly, a Cronenberg-féle étlap csökkentette a megdöbbentő elemek részarányát. Már inkább más emberek történeteinek a rendezője (nincs saját történetből filmje az 1999-es ExistenZ óta), és inkább beteg dolgokra koncentrál (Erőszakos múlt, Gyilkos ígéretek) vagy buja neurózisra (Veszélyes vágy).

Ezek közül bármelyiket elfogadnám a Cosmopolis levegőtlensége helyett. Kétségkívül kínzó volt forgatni egy filmet egy olyan díszletben, amely nem nagyobb, mint egy törpének való börtöncella, ezen kívül is Cronenberget tovább bénította Eric Packer alakja, aki akár az Amerikai Pszichó pénzéhes fiatal menedzsere is lehetne Bret Easton Ellis könyvéből. A különbség, hogy a Pszichó Patrick Batemanje meggyilkolt és megcsonkított embereket (vagy legalábbis elképzelte). Packer csak várja, hogy a világ elé menjen, vagy az ő világa véget érjen.

Hannah Arendt a nácizmust a „gonosz banalitásának” nevezte; Packer nyilván a legnagyobb hatalom lágyságát fejezi ki. Korrupt, de passzív, nem tanúsítja a Wall Street alakjainak az energiáját. Lehet, hogy örül a Benno (Paul Giamatti) által ígért halálnak – egy 22 perces zárójelenetben, amely az elején idézett beszédet tartalmazza, de nincs sem ereje, sem fenyegetése. Pattinson sem segít. Modulálatlan alakítása nem sok ötletet ad aziránt, hogy ő most egy felnövő ember, vagy épp egy hervadó. Csak egy jóképű manöken, akit ölni öltöztettek, de nem kellett volna megszületnie sem. És bár Pattinsonnak jár a pont, hogy Cronenberggel akart dolgozni (miután Colin Farrell kiesett), mégsem tud felülemelkedni a szépfiús képen, de nem is oltja bele Packerbe azt a földöntúli sármot, amelyet a névjegyét jelentő szerepben hozott. Az ember kíváncsivá válik, mit szólnak az Alkonyat rajongói a Cosmopolishoz. Igazából nem fogják megnézni. A híre megelőzi a filmet.

Ahelyett, hogy a limó mellett rohannék, ahogy Packer bábui képletesen teszik, én inkább fogolynak éreztem magam, aki szomorúan vette tudomásul, hogy a hátsó ajtó zárját nyitó gombot a sofőr kezeli. Mr. Packer, maga az életét kockáztatja egy hajvágásért, amelyért John Edwards-szintű árat kell fizetnie. Én levágatom a Barber College-ban hat dollárért. Csak kérem, engedjen ki!