Paul Giamatti George Stroumboulopoulos műsorában

GS: Üdvözlök újra mindenkit, és köszöntjük Paul Giamattit! ... Szóval, jön valaki, és azt mondja, itt ez a Cronenberg-film, egy jelenet, mit mondasz rá? Egy jelenet, gyere, leforgatjuk.

PG: Simán. Semmi gond. Abszolúte.

GS: Mellesleg, ez a jelenet húsz perces, és ez a film kulcsjelenete.

PG: Ja, tényleg, semmi gond.

GS: De egy húsz perces jelenet!?

PG: Semm baj nincs ezzel, a baj azzal van, hogy ez a film vége. Ez a baj, ha elszúrom, akkor repül vele az egész film. Ez sokkal idegtépőbb volt, mint bármi más.

GS: Még mindig megvan ez az izgalom, amikor belépsz egy jelenetbe?

PG: Igen, persze, és itt különösen. Sokkal jobban izgultam most, mint más filmeknél, már egy jó ideje.

GS: Mert ez a film végén volt, vagy valami más miatt?

PG: Mert a film végén volt, és mert húsz perc hosszú, és mert egy pszichopatát játszom, aki végig beszél, és ráadásul elég ijesztő dolgokat, és azt gondoltam, hogy nem egészen tudom, hogy kellenet hozni ezt a karaktert. Komolyan, nehéz volt jól megcsinálni, és tényleg idegtépő.

GS: Gondolod, hogy néha... úgy értem, hogy nekünk, a kultúránknak fontos egy főhős, akivel együtt lehet érezni?

PG: Az emberek azt hiszik, hogy igen, vagy azok, akik a filmeket készítik, azt hiszik, hogy az embereknek szükségük van rá. Szerintem nem.

GS: Te az az alak vagy, akivel egyáltalán nem lehet együttérezni.

PG: Nem is tudom, végül is őrült...

GS: Egyértelműen.

PG: Nem, nem egyértelműen, de van benne valami... van rendszer abban, amit mond. Ebben mellesleg senkivel nem lehet együttérezni. Engem már nem érdekelnek az olyan hősök, akikkel lehet. Nem veszek ilyesmit, ez nem teljesen evilági dolog.

GS: Úgy érted, hogy gyerekkorodban, a korai években, még volt, hogy el lehetett hinni, hogy vannak ilyenek. Mi volt az első felismerés, hogy nem, hogy 'Úristen!'?

PG: Hogy minden hülyeség, hogy minden hazugság?

GS: Nekem akkor omlott össze a világ, amikor 11 éves voltam.

PG: Igen, emlékszem, hogy meghallgattam a Black Dogot a Led Zeppelintől, a bátyám tette fel a lemezt, és én rájöttem hirtelen, hogy hú, van gonosz a világon, sátán ott mászkál kint. A viccet félretéve, ez egy jó kérdés. Nem emlékszem egyáltalán, hogy mikor nem éreztem mélyen együtt az emberiséggel, tényleg nem emlékszem.

GS: Ahogy öregszel, egyre élesebb ez? Vagy csökken inkább?

PG: Inkább az lehet, hogy egy fokkal megbocsátóbb lesz az ember. Szeretek arra gondolni, hogy megbocsátóbb vagyok és drágább, tehát cinikus is maradok, meg megértő is. Minden jobban összekeveredik.

GS: És itt van akkor ez a jelenet, az első dolog, ahol megjelenik... ismerted Pattinsont, találkoztál már vele korábban?

PG: Nem, egyáltalán nem ismertem.

GS: Komolyan, nem hallottál még az Alkonyat-sorozatról?

PG: Nos, az Alkonyat-filmekről már hallottam, de még egyet sem láttam. Azt sem tudtam, hogy a srác egyáltalán angol. Arra gondoltam, miért erőlteti az angol akcentust? Vedd fel, ember, vedd észre az akcentusodat! Nem, tényleg nem tudtam róla semmit.

GS: Szóval, van ez a nagy zárójelenet a film végén, besétálsz, és ott van ez a srác, akiről nem tudsz semmit, ez milyen érzés?

PG: Elég gyakran megtörténik, hogy be kell sétálni egy jelenetbe. Úgy értem, voltak olyan jelenetek is, hogy ágyba kellett bújni valakivel, lefeküdni valakivel, úgy, hogy akkor láttam őt először. Ez egy kicsit olyan, hogy „rajta, gyerünk, sok sikert!” Ettől azért eléggé kikészül az ember gyomra.

GS: Olvastam az eredeti változatot, abban te és Robert is...

PG: Igen, az eredeti szerint lefeküdtünk volna, de azt a részt kihúztam. Őszintén szólva, nagyon ideges voltam a forgatás előtt. Odamentem, nem ismertem a fiút, besétáltam a jelenetbe, és az arc a túloldalon egyszerűen... prímán játszott! Szuper volt, nagyon átélte, tudta, hogy mit csinál, elég mély volt, és úgy tudott bánni az angol nyelvvel, ahogy én soha nem fogok tudni. Elég laza és felkészült volt tehát ahhoz, hogy én is megnyugodjak.

GS: Beszéltünk a cinizmusról, hogy besétálsz egy jelenetbe... Valakivel – nem veled – ha ez történik, az akár adhat okot is a cinikus játékra, hogy mit hoz ki belőle az ember. Benned volt efféle cinizmus, amikor bementél?

PG: Talán ez az egyetlen eset, amikor nem lehetek cinikus. Úgy értem, odamegyek, és elvárom a másik féltől, hogy a legjobbat nyújtsa, és még sosem csalódtam. Csak besétáltam és feltételeztem, hogy a srác jó legyen. Arra gondoltam, amikor meghallottam, hogy David őt választotta a szerepre, hogy bár nem tudok róla semmit, de lefogadom, hogy jó választás lesz, remek érzékkel. Így mentem oda ebből a szempontból, ebben nincs semmi cinikus.

GS: Valaki egyszer azt mondta, te jó vagy abban, hogy felbukkanj egy filmben és eljátssz egy szerepet, aki nem a főszerep, de mégis ott nyüzsög a középpontban. Nem kell ezt csinálnod, de ezt csinálod.

PG: Szeretem ezt csinálni. Élvezem. Ezek a szerepek sokkal érdekesebbek számomra. Azt gondolom, hogy az egyes színészeknek más és más a hozzáállása, más a gondolkodásmódja. Egy széles spektrumban mozogni képes személy, mint én, egyszerűen jobban élvezi ezt. Szeretek kisebb térben dolgozni és szeretem az excentrikus szerepeket. Szeretem felizgatni a nézőket.

GS: Igaz, hogy amikor gyerek voltál, jobban szeretted a pályabírókat a baseballban, mint a játékosokat? Ez is hasonló ok miatt van?

PG: Igen. Talán azért, mert ők voltak azok a furcsa emberek a pálya szélén. Ott volt egy csomó sportoló, ezek meg csak álltak a vonal mentén. Olyan volt, mintha várták volna, hogy mikor ütik el a labdát, aztán mehetnek egy sörért és lefekhetnek aludni. Engem pedig érdekelt az a figura, hogy mit csinál. Tudni akartam, hogy mit csinál. És tetszett a páncéljuk is, már nincs ilyen hatalmas mellvért rajtuk, de úgy néztek ki benne, mint egy Darth Vader-előtti Darth Vader. Én pedig azt mondtam, hogy ezek az alakok kemények, a legkeményebbek a pályán. Lenyűgözőek voltak. De szerintem sejted, miről beszélek.

GS: Még mindig megérint a dolog, lennél az alak, aki körbe-körbe futkos?

PG: Valami ilyesmi. Jó visszagondolni.

GS: Amikor volt rá lehetőség, lementél, hogy találkozhass a pályabírókkal?

PG: Egyszer tényleg megpróbáltam. Apám megkérdezte, hogy akarok-e velük találkozni, és egyből igent mondtam. Valamiért nagyon fontos volt számomra, mert egészen más világot képviseltek, mert rájuk nem figyelnek, kimaradnak, lényegtelenné válnak a játék mellett. És mégis nagyon fura a munkájuk, és különös dolgokat csinálnak. Fantasztikus volt lemenni, látni, ahogy valami kendővel törölgetik a labdát, hogy ne legyen fényes, és mindenféle más különös tárgyuk is volt.

GS: Hadd játsszak le valamit, nézzük:

BG: Senki nem azért lép be a tudományos életbe, mert adminisztrátor akarna lenni. Az emberek azért mennek erre a pályára, mint én, hogy professzorok legyenek. És én boldogan lettem az, és megtisztelő számomra, hogy itt lehetek az.

PG: Lenyűgöző. Régen láttam ezt a felvételt. Régen láttam őt is. Lenyűgöző.

GS: Érdekes, hogy a számunkra fontos emberek mindig velünk vannak, az emlékeinkben, de látni őket...

PG: Nem, a furcsa az, hogy szerintem most nem is láttam, ahogy mozog és beszél. Bizarr dolog.

GS: A lényeges dolgokról beszél és az elvárásokról ebben az interjúban. Te is hasonló elvárásoknak kellett, hogy megfelelj? Akár magaddal szemben?

PG: Igen. Nem tudom, hogy mit is akart pontosan csinálni, de biztosan nem ezzel foglalkozott. (???)

GS: Édesanyád kicsivel tovább volt veled. Ha jól tudom, éppen a Kerülőutak bemutatója előtt hunyt el.

PG: Igen, éppen előtte. Igen.

GS: Van esetleg valami gondolatod arról, hogy a szüleid mit szóltak volna ehhez?

PG: Ó, Istenem, nem tudom. Tényleg nem tudom. Apám sosem látott filmben. Anyám már látott, ami jó volt, és számára is érdekes. Bizonyos értelemben túlságosan is izgatott volt, mintha mindenki helyett aggódott volna. Szerette volna, nagyon szerette volna. Remek lett volna.

GS: Te egyetemet végeztél, ugye?

PG: Egyértelműen érdekelt az ilyesmi, igen. Most már úgyis mögöttem van. Azon gondolkodom, hogy le kellene doktorálnom.

GS: Az pillanat alatt menni fog, nemde?

PG: Ez nagyon kedves tőled, köszönöm.

GS: Látom, nagyon könnyen a helyére tudod tenni az embereket.

PG: A helyükre bizony.

GS: Ez a művészet az egészben, hogy bármire képes lehet az ember, mert ha az egyik dolog sikerült, akkor már a másik is sikerülhet.

PG: Igen, erről van szó. Nincs túl sok intelligens ember és sokan nem tudják, mi a faszt is csinálnak, én a legkevésbé. Viszont nagyszerű észrevenni, mennyit tudunk tanulni a szerepekből.

GS: Különös most úgy megnézni egy filmet, hogy valami részletre, valami változtatható dologra figyelsz? A szerep igazítható az anyaghoz, amit megfilmesítetek?

PG: Egy jelentős része igen, a történet, meg a hasonló dolgok, természetesen. Én úgy állok hozzá, hogy ha nem tudom elolvasni a forgatókönyvet, akkor nem is fog érdekelni az egész. Ha pedig le sem tudom tenni, az egy jel, hogy érdekes.

GS: Az, hogy egy szerepet a közönség kedvéért játssz, egyet a sajátodért... az egyik megengedi a másikat? Bár, úgy látom, te nem teszel ilyen különbséget.

PG: Nem, úgy érzem, sosem csináltam olyasmit, amiért nem voltam lelkes. Természetesen pénzt is akarok keresni, tehát vállalok olyan szerepet, amiből nagy bevétel jöhet, de mindig van valami... egyszer benne voltam egy filmben a Mikulásról, úgy álltam hozzá, hogy „Igen, el kell játszanom a Mikulást, ez igazán fura lesz”, tehát elvállaltam. Végül is, jól fizetett.

Valami részlet valami filmből.

PG: Wow. Hihetetlen.

GS: Volt ott egy lány...

PG: Az Kate lesz. A szerepre felvették a barátnőmet. Azt mondták, hogy úgysem fog látszani, tehát megkérdeztek, hogy a barátnőm el tudná-e vállalni? Én pedig azt mondtam, hogy simán benne lesz. Hihetetlen.

GS: Tudod, ez azért volt érdekes, mert abban a pillanatban..

PG: Teljesen, abszolút abban a pillanatban, ami azt jelenti, hogy az a pillanat már nincs. Elmúlt, szerintem.

GS: Mit gondolsz afelől, hogy hogyan szeretnél fejlődni... inkább így kérdezem: sok ember számára egy nagy színész már önmagaként jelenik meg. Egy bizonyos pontban a pályafutásuk során, bizonyos filmeknél azt mondja a néző, hogy nem a szerepet látom, hanem, például De Nirót. Ennek nincs sok köze a színészhez, de ez a valóság. Belegondoltál már ebbe a lehetőségbe, egy bizonyos ponton?

PG: Szerintem ez a dolog nagyon kétoldalú, és bizonyos szempontból kívül áll az ember irányításán. A film egy nagyon különleges dolog, egyre jobban magadra kell támaszkodnod egy szerepnél, és ezt egy idő után meg is lehet látni. Akár így is lehet, de én erre nem figyelek oda tudatosan. A válasz tehát az, hogy úgysem tudom befolyásolni, hogy a nézők mit gondolnak rólam. Nem tudom elképzelni magamat, hogy mindig ugyanazt a szerepet játszom, vagy ugyanolyan típust. És ha ehhez tartom magam, akkor nem is fog számítani, hogy mások mit gondolnak.

GS: A Cosmopolis nagyon sokat foglalkozik a kockázatok világával. Te mennyire vagy kockázatkerülő a mindennapok során?

PG: Eléggé mélyen kockázatkerülő vagyok. Eléggé. Mélyen. Volt már néhány... a szerepeim kiválasztása során néha vállalok kockázatokat, benne voltam már egy-két furcsaságban, de nem mondanám, hogy kiugranék egy repülőből és nem is siklóernyőznék, vagy ilyesmi. Eléggé puding vagyok.

GS: Mi az a dolog, amit vállaltál, és egy okosabb pillanatban mégis azt mondtad volna, hogy „ó, öreg vagyok én már ehhez”?

PG: Ó, Istenem, ez egy nagyon jó kérdés. Nem tudom, ember. Francba, már eljátszottam a Mikulást is, nem tudom. Rengeteg ilyen pillanat van, amikor dolgozom, hogy azt mondom, Jézus Krisztus, öreg vagyok én ehhez. Munka közben fene gyakran mondom, túl is kell esnem ezen a pánikrohamon. Szóval, ezért vagyok én kockázatkerülő.

GS: Van-e valaki, akitől szeretnél bocsánatot kérni? Ha igen, miért?

PG: Valaki, akitől bocsánatot szeretnék kérni? Szent ég!

GS: Nyitott ember vagy, neked jól megy ez...

PG: Nem tudom, ember. Bocsánat, hogy nem tudom. Úgy értem, hogy bocsánatot kellene kérnem egész Amerikától azért, hogy ilyen szerepeket elvállalok, talán. Tényleg nem tudom. Ez kemény kérdés, ember.

GS: Van valami teher, ami nyomja a vállad?

PG: Ez érdekes. Nem érzem úgy, hogy annyi bocsánatot kellene kérnem, nem tudok ilyesmire visszagondolni. Most, hogy mondtad, az villant át rajtam, hogy „Francba, annyi ember van pedig”. Például most tőled is bocsánatot kérek, hogy rabolom az idődet, a nézettségi adatok is mélyrepülésbe mentek át, lehet, hogy ez az utolsó show, mert egész Kanadában kikapcsolják az emberek a készülékeket. „Nézd azt a hülyét, azt a fazont, miről beszél ez?” „Gyökér!” „Gyökér!!!”

GS: És van valaki, akit szívesen seggberúgnál?

PG: Szent ég! Jézusom, ember! Nem tudom, talán az Államok elnökét, nem tudom. Miért?

GS: A mostani elnököt?

PG: Igen, a mostanit, de mindig szükségük van egy kis seggberúgásra, az elnöknek mindig jól jön az ilyesmi. Bármikor, miért is ne?

GS: Csak úgy, a motiváció kedvéért, vagy valami külön okod van rá?

PG: Mert az buli, az elnököt seggberúgni, bang, seggbe is lenne rúgva. A srácnak kell a motiváció, az összesnek, fel kéne őket sorakoztatni és egyesével jól seggberúgni. Felvenném a kibaszott bakancsomat és már indulnék is.

GS: Ez aztán igazán szívből jön.

PG: Ja, ez igen, ember, már a nézettség is kezd javulni, „Ez az ember megőrült, kapcsoljátok vissza a tévét!”

GS: Ha majd eljön a titkosszolgálat, legalább lesz valaki, akitől bocsánatot kérhetsz.

PG: Igen, az elnöktől. Ezért akarok átköltözni Kanadába.

GS: Ha jól tudom, már forgattál itt.

PG: Igen, volt néhány lövésem itt. Mármint filmes. Leszámítva azt a néhány vadászatot a határtól délre... de tényleg, elég sokat dolgoztam már itt. Szeretek itt fent dolgozni.

GS: Van ennek valami kézzelfogható jele?

PG: Az emberek sokkal, de sokkal nyugodtabbak, az biztos. Minden egyes jelenetnél, minden beállításnál látszik, hogy mindenki sokkal nyugodtabb. Nem tudom, miért van ez, hogy jellemző-e az egész országra, de ezt láttam.

GS: Több klórt teszünk a vízbe.

PG: Á, akkor ezért. És ez beleeszi magát az agyatokba?

GS: Eléggé.

PG: Több klórt kéne szórnom az amerikai vízbe is. Akárhogy is legyen, itt az emberek tényleg nyugodtabbak. Ez komoly különbség.

GS: Örülök, hogy itt voltál.

PG: Én köszönöm.