A The Roverről

Nah, a magyar címmel nem értek egyet, de jobbat meg nem tudok :) Viszont annak
alklamából, hogy tegnaptól kapható Amerikában a digitális adathotrdozón. A mázlisták. Nálunk kiadják? Valaki tud valamit?

Pearce: “I’MA KILL YOU FOR PLAYING EDWARD!”
Pattinson: “Sure. Tired anyway.”

Innen:

http://cinemaelite.com/film-reviews/the-rover-movie-review/

Idáig

Mit várhatunk

Mindig is úgy gondoltam, hogy az ütemezése bármelyik filmnek is, soha nem elrettentő dolog. Hacsak, persze, az ütemezés megengedi, hogy azon kapd rajta a filmet, hogy próbálja manipulálni az érzékeidet; ebben az esetben ez teljesen más történet, továbbá – sok lényeges helyen – hiba a művészi film készítésének próbálkozásában.

A lassú filmek, ugyanakkor, többször okoztak egész kielégítő tapasztalatokat, mint nem, főleg a teljesen lenyűgöző képi gyönyörűsége miatt, amit hirtelen észre tudtam venni és el tudtam sajátítani, a tökéletesen megírt karakterek mellett. Azon rendezőknek, akik ilyen filmeket rendeznek, szinte mindig van egy bizonyos érzékük a csend használatára – és a módra, ahogy fegyverként tudják azt használni a narratívájuk során. Ezért bár a rendező-forgatókönyvíró David Michod második teljes hosszúságú drámája, a Rover, széles körű bemutatást nyert különböző pozitív kritikákkal, volt pár igen kedvezőtlen hasonlítás is olyan antiutópia filmekhez, mint a Mad Max és – egy ésszerűen közelebbi – Cormac McCarthy regénye, a The Road (filmre vitte John Hillcoat). A probléma a korábban említett írókkal? A narratív szünetek, melyeket leginkább a vontatott ütemezés okozott.

De ezek pont azok a sarkított reakciók, amikről hallottam olyan meditatív karakterelemzések kapcsán is, mint a The American és Under the Skin – két olyan film, amiket sokra tartok. Ez így már magában azt jelentette, hogy jó eséllyel indul számomra a film, mert soha nem lehet tudni, hogy mások fejében milyen messzeségekbe nyúlik a meg nem értés. Michodnak, akinek előző filmje, az Animal Kingdom egyhangú kritikai elismerést nyert, most valószínűleg bizonyos elvárásoknak kellett megfelelnie.

A kérdés – amire azóta kerestem a választ, mióta először láttam az érdekes előzetesét – oda meg vissza, hogy vajon a film elnyeri-e tetszésemet. Mert elképesztően szerettem volna, ha igen.

Miről szól?

Egy évtizeddel azután, hogy Ausztráliában összeomlik a gazdaság, egy zárkózott férfi (Guy Pearce; Memento) egyetlen tulajdonát könyörtelenül ellopják: az autóját. Szinte megszállottan vissza akarja azt szerezni, elindul utána, közben találkozik Rey-el (Robert Pattinson; Cosmopolis), aki az egyetlen valószínű kulcsa ahhoz, hogy visszakapja az autóját.

A Jó, a Rossz és a Csúf

Felületesen nézve, ki indulna útnak azért, hogy visszaszerezze az ellopott autóját? Senki, igazából. A film író-rendezője, David Michod viszont biztosít arról, hogy az elbeszélés ennyi, és nem más. A forgatókönyvet az év két legbrilliánsabban írt karaktere segíti. Amíg Pearce magányos farkasa egy folyamatosan futkározó talány, aki hagyja, hogy a közönség találja ki az indítékait és az elmebetegséget az ösztönös impulzusokon alapuló döntései mögött, Pattinson Rey-e, akivel maga szintjén fogsz azonosulni és együtt érezni, egyből megnyeri a közönség szeretetét. A párbeszéd, amit a két karakter megszakítva oszt meg, lehet, hogy nem való sokaknak, de amint bekerülsz a film fantasztikus atmoszférájába, jó eséllyel kedveled meg a társalgásukat.

De a párbeszéd, bár ütős helyeken van, nem a fő erőssége a filmnek. A csend az, ami váratlanul érint. Míg a párhuzamos vágás önmagában nem rossz technika, Michod és csapata úgy tűnik szűndékosan kerüli el, hogy annak érdekében, hogy két párhuzamos történet előre haladjon egy filmkockán. A jelenetek zömében úgy vannak felállítva, hogy pont jó keretet adjanak; a mélysége és az űr magyarázza meg mindazt, amit a háttérben lehet látni, és ez az, ami pluszt ad a filmhez. A film elején van egy feltűnően gyönyörű jelenet, ami példája annak, amit korábban állítottam. Natasha Braier filmoperatőr jeles osztályzatot érdemel azért, hogy ilyen tökéletesen pompás technikákkal állt elő a mozgó fotózáshoz ami ebben a filmben található, azzal a kettős céllal, hogy egyszerre tűnik káprázatosnak míg elsősorban támogatja a történet mesélését – szinte mint egy hozzáadott eszköz.

A vágás során, bár lineáris, sok szorosan kötött folytonosság-nehéz átmenet található a jelenetek között. Peter Sciberras vágó, ugyanakkor, nem fél attól a merész döntéstől, hogy néhány jelenetet hosszabban hagyjon, mint ahogy az egyébként értelmet nyerne – és a legjobb dolog ebben az, hogy nagyon is működik. Néhány áttűnés itt is gyönyörűen működik. Észrevettem, hogy annak a legtöbbje, amit a laikus csak „átúsztatásnak” fog nevezni a jelenetek között, az leginkább egy igen lusta gyakorlat az átmenetben, sok független film esetében; az semmi, de még olyan reklámok is vannak, amik használnak átúsztatást jelenetek között annak ellenére, hogy semmi értelme. Itt viszont, szerencsére, van egy hozzáadott drámai hajlama az átúsztatásnak, amit ugyan nem tudok határozottan megmutatni – de a dinamikája a használatának nagyot durran.

Az egész produkció kivitelezése egy nagyon letört, minimalista légkörrel büszkélkedik – szinte felidézi a népszerű Mad Max franchise világát. Magányos utak, poros, piszkos tárgyak, és sivatagos, homokos hegyszorosok melyek a végtelen mélységig húzódnak az út mindkét oldalán, melyen a film főhősei mennek a film nagy részében. Egyedül ez készíti fel a közönséget arra, hogy mi fog még jönni.
Az atmoszférikus nyelvezethez az Antony Partos által írt zene ad még sokat, aki visszatér Michodhoz az Animal Kingdom után. Bár a háttérzene nagyon is alábecsült, az az, ami felpörget a gyanakvás szükséges érzéséhez.

Talán az egyik legmerészebb – és talán legtöbbet tárgyalt – húzásuk a zenét illetően az volt, hogy randomszerűen belerakták Keri Hilson Pretty Girl Rock című számát a filmbe. A kulcsa ennek az, hogy megértsük, hogy a rendező miért döntött úgy, hogy hirtelen belerakja ezt a dalt az események történésével kapcsolatosan. Felületesen nézve, ugyanakkor, várható volt, hogy sok sarkos reakció fogja érni a filmet, melyek közül legtöbbje azzal fog foglalkozni, hogy miért van a hirtelen szünet az egyébként konzisztens filmben. Azt viszont nem lehet letagadni, hogy egy ennyire radikális lépés megtétele (kockáztatva ezzel a szokásos nézőközönség elvesztését) egy olyan hőstett, amiért a rendező tapsot érdemel, ha másért nem is, de a tiszteletből mindenképp.

Szóval mi nem szerethető a filmben? A vége – a nagy felfedés – félrsikerült ügy lehet néhány néző számára. Egy olyan filmnél, ahol a felépítés meseszép volt, az egész mögötti ok lehet némileg nyomasztó. Nem mintha a vége gyenge lenne; az indoklás önmagában erős kontrasztban áll azzal, amit a film ad a közönségnek.

Előadni vagy nem előadni

Az egyik legerősebb pontja a filmnek mindenképp az, akiket Michod szereplőkként választott, ez olyan erőteljes tehetségeket jelent, mint Guy Pearce (Memento) és Robert Pattinson (Cosmopolis). Pearce, főleg, szinte abszolút lenyűgöző azzal a széles, mindig dinamikus érzelmi skálájával. Mivel elég kevés szövege van, sokkal többet ad a testbeszéde. Az, hogy a közönség ezen felül úgy próbálja megoldani a karakterének történetét, mint a Rubik kockát, szintén segít. Bár Pearce fantasztikus, Pattinson lesz az, aki meglepi a filmrajongókat; rajongókat és becsmérlőket egyaránt. Teljesen beásva magát a karakterének világába, Pattinson egy tökéletesen árnyalt előadást produkál, ami egyszer sem nyújtja azt az érzést, hogy nagyon próbál valaki más lenni. Tudatosan távolodik el a Twilightban róla kialakított képről lépésenként, és jó okkal, Pattinson azért van, hogy meglepetést okozzon és ez sikerül is neki, okosan kimutatott érzelmein keresztül. Pattinson ezen felül olyan szerepet kapott, ami szinte egy megveszed-vagy-eltöröd karakter – valóban egy kötéltánc – de győztesként jön ki belőle.

A mellékszereplők közül Gillian Jonesnak van a legrövidebb és leghatásosabb szerepe az összes közül. A szerep akit játszik, vagy illik, vagy nem illik a történetbe, de mint egyike azoknak a random embereknek, akikkel Pearce találkozik, mindenképp egy olyan emlékezetes jelenete van, ami hosszú ideig megmarad az emberben. Scoot McNairy (12 év rabszolgaság) energikus és hathatós. David Field, mint a nyugodt-de-gunyoros tagja a bűnöző csoportnak, szintén élvezetes nézni. Susan Prior is hatásos orvosnőként. A többiek is hatásosak.

Megéri?

Nos, ez attól függ, milyen filmeket szeretsz*. Ha valamilyen vad okból egy fegyveser-lángoló-tűzharcos-és-autós-üldözős, Mad Max-szerű filmre számítasz, akkor csalódni fogsz. A film gyönyörűen működik egy lassan kibontakozó drámaként; egy karakter tanulmány két hibás és kiszámíthatatlan emberről, akik minden valószínűség ellenére egy közös úton találják magukat. Michod írta és rendezte precizitással és meggyőződéssel, a film célja nem örömöt okozzon, hanem hogy olyan történetet meséljen el, amit a rendező akar. A film sok kérdést fog felvetni; érzelmi, politikai, de még narráció értelemben is; de a válaszokat jobb ha mi, mint közönség keressük meg. A közönség egy része meg fogja kérdőjelezni a film végének hitelessége, vagy Hilson Pretty Girl Rock számának használata, ami épp pár lépésre távolítja el a filmet attól, hogy abszolút klasszikus legyen. Ezt félre téve a film mindenképpen szolid a rendkívüli módon megírt története és rendezése, a mindenkinek örmöt okozás ellenállása és a mesteri előadások miatt.

Jó ítélőképességű, kíváncsi közönségnek ajánlott. Legalább egy próbát megérdemel.

Csillagos Értékelés: 4/5