David Cronenberg - Robert Pattinson- Cosmopolis - Tribute.ca

I: Welcome back to Toronto, it’s great to see you as always. Congratulations on this, it was really

amazing. Robert, let me start with you. Were you just a wee bit freaked out when you read the

script and realised: oh, I’m gonna be in every scene, this guy doesn’t want a rehearse. What were

you thinking?

RP: It only happened until the first day. David is pretty confident in his film making abilities, and

you know no matter how much of freaking out was there before you start shooting... there must

be some kind of method to this (laughing).

DC: Illusion, but it works as well.

I: Well, there must be ... to this madness, seriously. You were not a very big fan.

RP: No, I definitely was. It’s not a typical movie, this is... you know, everyone was saying about a

Dangerous Method, „it’s a Cronenberg­movie”, and this is more along those lines than... I

remember when the trailer came out, „oh, it’s going back to your old ways” and stuff. I don’t

necessarily think that, but in a lot of ways it’s massively different to Dangerous Methods as well.

I: David, what was it in Robert that you saw? That you said to yourself: ’Yeah, I could really ? this

off?’

DC: Cheap and available. You know, the two main things that you look for in an actor.

I: Cheap, are you getting rude?

DC: Yeah, actually. Seriously, when you’re doing a movie like Cosmopolis, all the actors know

that it’s not a huge Hollywood movie, and you don’t actually get paid what you get, and I don’t

either.

RP: It’s only 40 mill’. (both laughing)

I: That’s not bad, by all it’s pretty good.

DC: But that’s part of the game, you’re doing it for the money as well, but you’re doing it for other

reasons as well, and that is interesting, more interesting than a movie that goes to a hundred

million. The higher the budget, the more conservative you have to be, and the more boring,

frankly. So, this was not that, this was low budget, and really interesting and challenging, and

based on a fantastic novel by a wonderful American writer, Don DeLillo.

I: Robert asked you why did you start working with him. ???

DC: Yeah.

I: But what was it like? Was it like just, wow, I gave no choice?

DC: You know, I’m not surprised. I mean, you do your homework as a director, you have your

routine, you have your techniques for trying to sass??? out whether an actor is right for a role, and

whether you’d like to work together or not, and how that’s going to work. And weirdly enough, I’ve

said this before, when you go on youtube and you look at interviews that the actor does, which is

something that we didn’t have available to us in the past, but we do now, and you feel for how this

actor seriously take himself artistically, but also in terms of ego, is he funny, does he have a

sense of humour, you know, all those things that normally you’d have to spend a lot of time

getting to the actor phisically, meeting with the actor and spending time with them, which

sometimes doesn’t work out very well. It is weirdly disconnected, but it works, I must say.

I: Robert, for you it must have been, I guess, a dream, I don’t know to have all these differenct

actors to play off, but what was like, wow, one on one, really on that level in this film, what was

that like for you?

RP: That was great, but also a kind of level playing feel, that wasn’t like anyone could use any

kind of crush, that they had as an actor. Even people who’ve done a hundred movies... it’s a very

strange environment to look, especially inside a limo. And also with Paul... I’d love... I love all the

stuff he’s done, he was terrified by that. I mean it’s not exactly like anything he’s done before. And

his stuff is even more intimidating than mine, he had to be really rapid­fire and all over the place.

Whereas I’ve had more of a steady journey. So there is always a kind of evening­out thing, which

is really great. What I saw when the cast was developing, I was just amazed by it.

I: Do you both have an aversion to limos now?

RP: I kind of like limos to be honest.

DC: Yeah, really, I love it though. Of course I remember was a set, when you’re inside and it

would be nice to have a real limo that worked that way, I’d go for that.

I: Yeah, that would be cool.

DC: But you’re like .. was too small.

All laughing and chattering.

...DC: You know, I think someone’s going to build one right now.

I: Definitely... Robert with the Twilight movies coming to an end, with one more round of press

and that’s it. Can you look back and tell me what was the most memorable or amazing experience

after going through this whole thing?

RP: Probably getting the job, it’s always the most memorable experience for an actor (laughing). I

remember it really­really clearly. Doing it was a whole different thing, but...

I: Tell me that, what happened, I only got asked you that when you actually got that job. Why did

you get it?

RP: I just auditioned. I was really broke and I was sleeping on my agent’s couch, and it was the

first time I’ve sent an e­mail to a director saying, ’I really want to do it, I think, I’m the best’, I’ve

never done...

DC: I didn’t get that. (both laughing)

RP: That is funny, getting this at the end, I got it three weeks before I finished the last one, while I

was really­really concerned having done five movies, everyone... you know, even the reviews

were this ’he is a corporate vampire’, God, what are you talking about? I think it’s so ridiculous. So

you think, I’ve got to do something, where you do a smaller part, like, disobeyed my public

perception a little bit. And went doing... getting this out of nowhere was a similar feeling. And then

going to Can, and doing this sort of stuff, it’s completely crazy, it’s like the same... a pretty similar

feeling to go from one entirely different place to another.

I: Well, I’m glad that David cast you, you did a fantastic job, another great movie.

DC: Oh, thank you.

I: Congratulations to you both.

I: Üdv újra Torontóban, jó újra látni titeket, mint mindig. Gratulálok a filmhez, lenyűgöző volt.

Robert, hadd kezdjem veled. Nem volt egy kicsit ijesztő, amikor elolvastad a forgatókönyvet, és

rájöttél, hogy ’ó, ott leszek minden jelenetben, és ez az alak nem akar előzetes meghallgatást’.

Mire gondoltál akkor?

RP: Csak az első napig tartott az ijedtség. David nagyon magabiztos a filmek készítésére

vonatkozó képességeiben, és tudod, hogy akármennyire is kiborultál a forgatás előtt, nem fog

számítani... biztos van erre valami módszere.

DC: Csak illúzió, de jól működik.

I: Biztos volt valami jó ok erre a kiborulásra, komolyan. Nem voltál túl lelkes a film iránt?

RP: Nem, éppen, hogy túl lelkes voltam. Ez nem egy átlagos film... mindenki a Veszélyes vágyról

beszélt, hogy az egy amolyan ’Cronenberg­film’, és ez [a Cosmopolis] sokkal inkább illett arra a

vonalra. Emlékszem, hogy amikor kijött a bemutató, azt írták, „visszatérés a régi útra”, és

hasonlókat. Nem vagyok ebben teljesen biztos, de [a Cosmopolis] nagyon sok tekintetben

eltér a Veszélyes vágytól.

I: David, mit láttál meg Robertben? Mi volt az, amire azt tudtad mondani magadban, hogy „Igen,

ezt tényleg fel tudnám használni?”

DC: Olcsó és elérhető volt. Tudja, a két legfontosabb tulajdonság, amikor egy színészre van

szükséged.

I: Olcsó, ez valamiféle sértés?

DC: Igazából, igen. (nevet) Komolyan, amikor egy Cosmopolis­féle filmet kezdesz forgatni, a

színészek tudják, hogy nem egy hollywoodi sikerfilmről van szó, és nem kapják meg azt a szintű

pénzt. Én sem kapom meg.

RP: Igen, ez is csak negyven millió. (mindketten nevetnek)

I: Az nem is rossz, egyáltalán.

DC: Ez része a játéknak, a pénzért is csináljuk, és mindenféle egyéb okokból is. Ez érdekes lehet,

sokkal érdekesebb, mint amikor egy több százmilliós film készül. Minél nagyobb a költségvetés,

annál konzervatívabbnak kell lenni, és igazából annál unalmasabbnak is. Ez pedig nem olyan

volt, hanem egy alacsony költségvetésű produkció, nagyon érdekes és nagy kihívást jelentő, és

egy csodálatos amerikai író, Don DeLillo könyve volt az alapja.

I: Robert megkérdezte, miért kezdtél el vele dolgozni?

DC: Igen.

I: De mégis, milyen volt? Olyan, hogy ’wow, nem is adtam neki más lehetőséget?’

DC: Tudod, nem lepődtem meg. Az ember elkészíti a házi feladatát rendezőként, megszerzi azt a

rutint és elsajátítja azt a technikát, amivel el tudja dönteni, hogy az adott színész megfelel­e a

szerepre, hogy szeretnék­e együtt dolgozni vele, hogy működni fog­e a dolog. És – furcsa, de ezt

már mondtam is – amikor fellépek a youtube­ra, és megnézek interjúkat ezzel a színésszel – ez is

olyasmi, ami nem állt rendelkezésünkre korábban, de már igen – akkor érzem, mennyire veszi

komolyan magát művészileg, mennyire nagy az egója, vicces­e, és a többi. Ezekkel nagyon sok

időt kellene eltölteni, eljutni a személyes találkozásig és időt tölteni, ami ráadásul nem hozza

mindig a várt eredményt. Különösen személytelennek tűnhet ez a módszer, de azt kell mondjam,

hogy működik.

I: Robert, számodra talán olyan lehetett, mint egy álom, hogy együtt kellett játszanod ennyi

különböző színésszel, külön­külön, egyesével ebben a filmben. Ez milyen volt számodra?

RP: Nagyszerű volt, de valahol egyenlő is, ahol senki nem játszhatta túl a másikat, semmilyen

színészi technikával. Még azok sem, akiknek már több száz film volt a hátuk mögött... nagyon

furcsa volt a környezet, egy limuzin belseje... és Paullal is működött... nagyon szeretem a filmjeit,

és ez a mostani helyzet is lenyűgözte. Nem volt hasonlítható ahhoz, amikben eddig játszott. És az

ő szerepe még félelmetesebb volt, mint az enyém, nagyon intenzívnek, mindent betöltőnek kellett

lennie, míg számomra ez egy folyamatos, állandósult állapotú utazás volt. Szóval, megvolt

egyfajta kiegyenlítettség, ami nagyon tetszett. Amikor láttam, hogy alakult ki a szereposztás,

egyszerűen csodálatos volt.

I: Most már mindketten fenntartással kezelitek akkor a limuzinokat?

RP: Őszintén szólva, én eléggé kedvelem őket.

DC: Igen, én is szeretem. Persze, más volt a díszletnél, amiben forgattunk, de jó lenne egy valódi

ilyen jármű, azt megvenném.

I: Igen, az vagány lehetne.

(nevetgélés)

DC: ...szerintem, lehet, hogy valaki épp most építteti meg.

I: Egyértelműen. Robert, most, hogy az Alkonyat­sorozat véget ér, még lesz egy köröd a sajtóval,

és ennyi, visszatekintenél, és elmondanád, mi volt a legemlékezetesebb, vagy legjobb élményed

ezzel kapcsolatban?

RP: Talán az, amikor megkaptam a munkát. Mindig az a legemlékezetesebb dolog egy színész

számára (nevet). Nagyon tisztán emlékszem rá. A filmet leforgatni már teljesen más volt, de...

I: Mondd el, mi történt, hogy pontosan mi történt, amikor megkaptad a munkát. Miért kaptad meg?

RP: Elmentem a meghallgatásra. Eléggé le voltam égve, az ügynökömnél aludtam, a kanapéján,

és ez volt az első alkalom, hogy írtam egy rendezőnek egy e­mailt, hogy „nagyon szeretném

megkapni a szerepet, szerintem én vagyok a legjobb rá”, soha nem csináltam ilyet...

DC: Ilyen levelet én sem kaptam. (mindketten nevetnek)

RP: Vicces volt végül, hogy megkaptam a szerepet. Három hét telt el azóta, hogy véget ért az

előző forgatás, és nagyon aggasztott, hogy fogom bírni az öt filmet egyszerre... még a kritikák is

azt írták, ’[R.P.] egy nagyipari vámpír’, Istenem, miről van szó? Tiszta hülyeség. És akkor arra

gondoltam, el kell vállalnom valami mást, egy kisebb szerepet, amiben kicsit megzavarom a rólam

kialakult képet, amikor ez [Cosmopolis] berobbant a semmiből. Aztán elmentem Kanadába,

megcsináltuk a filmet, ami teljesen őrült, teljesen más... olyan érzés, mint amikor elutazol egy

másik helyre.

I: Örülök, hogy David végül téged választott, és mindketten remek munkát végeztetek.

DC: Ó, köszönöm.

I: Gratulálok mindkettőtöknek.

Channel 4 interjú

I: The Rover – brilliant, but it is bleak and it is brutal. A struggle to wait for the redeeming moment in it. How was it making it?

RP: I’m told (??) that everyone saying how bleak it is, but I mean, my part, in my head, you know, he’s had such a terrible life before this story starts, but this is actually the happiest moment in his head.

I: He has had a terrible life.

RP: And to me it’s just a little road trip with a new friend.

I: There is definitely that sense that he sees the Guy Pearce character as his new friend and he sort of almost starts come out of himself.

RP: Yeah. I mean, I think he is, Guy is a, he’s just being so profoundly bullied by people, he hasn’t even really known another aspect to his life, you know people, whenever he opened his mouth people just told him to shut up his whole life, and even though Guy is very, Guy, khm, Eric is in his very aggressive way he actually gives him a little bit of self-esteem, he’s forcing him to speak up for himself. Or just think for himself. I think the mechanism that Rey has as thinking is just, he’s just been a dog for the people around, so that’s kind of very satisfying for him to try and please someone else.

I: Was it satisfying to play?

I: A Rover – lenyűgöző, mégis sivár és brutális. Nehéz kivárni egy megváltó pillanatot. Milyen volt a forgatás?

RP: Számomra furcsa, hogy mindenki azt mondja mennyire sivár, de az én szerepem, az n fejemben, Rey élete annyira szörnyű volt a törénet kezdete előtt, hogy ez tulajdonképpen a legboldogabb pillanat a fejében.

I: Szörnyű élete volt.

RP: Nekem pedig csak egy utazás egy új baráttal.

I: Mindenképpen érezhető, hogy úgy látja Guy Pearce karakterét mint egy új barátot, szinte kezdi vele megtalálni magát.

RP: Igen. Szerintem őt alaposan szekálták (ezt a szót kerestem már azóta, hogy az első Roveres valamit fordítottam) a körülötte lévő emberek, nem is ismert mást az életében, bármikor kinyitotta a száját mindig is azt mondták neki, hogy fogja be, és bár Guy nagyon, Guy, nem Guy hanem Eric nagyon agresszív módon ugyan, de mégis önbizalmat ad neki, erőlteti, hogy szólaljon meg a saját érdekében. Vagy csak egyszerűen gondolkodjon a maga érdekében. Rey gondolkodásmódja, mindig is ő volt a kutya az emberek számára, szóval ez most elégedettséggel töltötte el, és próbált örömet okozni neki.

I: Kielégítő volt eljátszani?

RP: Definitely. It was like a really fun part, there were no particular premises of how to play it and so I just turned up for work having absolutely no idea what you were gonna do. And especially with Guy, I never had any idea what Guy was gonna do either. So that was completely exciting to play.

I: And this film couldn’t be more different in that sense from Twilight of course.

RP: Yeah. Yeah. It couldn’t really be more different.

I: It’s hard to see, or do you anticipate your audience from Twilight coming across with you in a way you’re looking to sort of end that relationship.

RP: Teljes mértékben. Nagyon jó móka volt, nem volt semmilyen előzménye annak, hogy hogyan kellene játszani, csak elmentem dolgozni, de nem tudtam, hogy mit fogok csinálni. És főleg Guy, soha nem tudtam, hogy Guy mit fog csinálni. Szóval ez nagyon izgalmassá tette a játékot.

I: Ez a film a lehető legjobban elkülönül a Twilighttól.

RP: Igen. Igen. Nem igazán különbözhetne jobban.

I: Nehéz kitalálni, hogy mit várna el tőled a Twilight közönséged, szerinted követni fognak ezen az úton, vagy próbálod lezárni ezt a kapcsolatot?

RP: No, not at all. But I mean, I never try to get an audience on the first place, it’s sort of just all been luck, I thought the movie was interesting, the first Twilight I thought was there was something interesting about it and also I was just auditioning for everything. That was just you’re doing the jobs you get. I mean, you know, making the most of them. And I don’t know, I think it’s impossible to think about what an audience wants. I can’t really think what anybody wants. You always think if you’re doing stuff for the right reason, challenging movies, and you’re not doing it for money or something kind of thin reason then hopefully at least one other person will like it, but you can’t predict what an audience is gonna do.

I: At any point, did you yourself see where Twilight was going in terms of what it would do for you?

RP: No, I still don’t really know what it’s done to me to be honest. (??? 3:08). Because, I think I kind of, I’ve got a little bit detached as it started really exploding, cause I don’t wanna go crazy, and I was more of a spectator to the whole situation. I was a sort of bystander.

I: And when you look at it from that bystander point of view, do you regard it as a sort of bittersweet experience for you, I mean obviously it made you a lot of money –

RP: That was great!

I: and power

RP: Nem, egyáltalán nem. De soha nem is próbáltam közönséget szerezni, az egész csak szerencse volt, érdekesnek találtam a filmet, az első Twilight filmet, azt gondoltam, hogy volt benne valami érdekes, és egyébként is, minden meghallgatásra elmentem. Megcsináltad a munkát amit kaptál. Legalábbis a legtöbbjét. És nem tudom, de szerintem lehetetlen arra gondolni, hogy mit akar a közönség. Azt se tudom, hogy ki mit akar. Ha valamit jó okból csinálsz, és nem csak a pénz vagy ilyen halvány ok miatt csinálsz, akkor remélhetőleg lesz legalább egy valaki, akinek tetszeni fog, de nem lehet megjósolni, hogy mit fog csinálni a közönség.

I: Volt olyan pont amikor láttad, hogy merre megy a Twilight, hogy mit fog jelenteni ez neked?

RP: Nem, még most se tudom, hogy őszinte legyek. Mert valamennyire elhatárolódtam tőle amikor robbanni kezdett a dolog, mert nem akartam megőrülni, ezért sokkal inkább egy megfigyelője voltam az egész helyzetnek. Egy néző voltam én is.

I: És amikor mint néző tekintesz a dolgokra van, hogy keserédesnek találod a tapasztalatokat, mert persze, sok pénzt hozott neked –

RP: Nagyszerű volt!

I: és hatalmat

RP: The whole experience was really great, and the movies were really fun to do as well, the whole situation is just like funny, I can’t even believe half the stuff that happened. Being in the Munich Olympic Stadium, I was like 22 years old, and there was like 40000 people just and we were supposed to do like Q and A. And 40000 people just screaming. Like what is going on? All these absolutely bizarr experiences which very-very few people would ever experience. That was super, super-super fun. But intense.

I: How did you stop yourself from going crazy, as you put it?

RP: I just thought that the surreality of the whole situation, I mean, you know, I didn’t even really set out to be an actor when I was, I didn’t even do drama GCSE, I mean, it’s like, in fact my drama teacher told me not to do it.

I: You’re managing without it. It’s going okay.

RP: So it just seemed like the craziest thing in the world. And now, when you’re offered the opportunities to do it, I’m basically just recreating my DVD shelf from when I was 17, working with people who I liked when I was a kid.

I: And that fame which for you was an extraordinary level, it’s fair to say that you’re quite popular with the young ladies, I mean has that been a sort of blessing or a burden, would you say?

RP: Az egész élmény nagyszerű volt, a filmek készítése jó szórakozás volt, az egész nagyon vicces volt, nem is tudom elhinni a megtörtént dolgok felét sem. Amikor a München Olimpiai Stadionban voltunk, olyan 22 éves lehettem, és vagy 40000 ember volt ott, és elméletileg egy kérdezz-feleleket kellett volna csinálnunk, de mind a 40000 ember csak sikoltozott. Csak arra tudtál gondolni, hogy mégis mi történik? Mindez a teljesen bizzar élmény olyan, amit csak nagyon kevés él meg. Szuper, szuper-szuper jó volt. De nagyon mérhetetlen is.

I: Mit csináltál, hogy ne őrülj meg, ahogy mondtad?

RP: Csak az egésznek a valószerűtlenségére gondoltam. Nem is akartam színész lenni, nem csináltam semmilyen GCSE dráma-képzést, sőt, a dráma tanárom azt mondta, hogy ne is próbálkozzak.

I: Jól elvagy nélküle. Egész jól állsz.

RP: Szóval az egész csak mint a világ legnagyobb őrülete. És most, amikor van lehetőséged rá, csak próbálom átszervezni a DVD polcomat abból az időből amikor 17 voltam, és olyanokkal dolgozni, akiket szerettem amikor gyerek voltam.

I: És az a hírnév, ami számodra egy különleges szint, mondhatjuk, hogy népszerű vagy a fiatal hölgyek körében, ez áldás vagy inkább átok számodra, mit mondanál?

RP: I mean, I don’t even really know, you kind of definitely some kind of fun aspects of it, but yeah, it’s a kind of mixture, I’m not sure what it’s done professionally cause I guess I was working before, I just sort of auditioned for stuff, I’m not entirely sure if it’s easier to get jobs, I mean, you still have to audition, for this, I was auditioning for it.

I: You are in a position to call up if you fancy doing something now, which presumably weren’t in the beginning.

RP: I mean not really, because people you really wanna work with wouldn’t wanna do it for that reason anyway, I mean getting the financing for, you know, if I wanted to do a movie which looked almost identical to Twilight I’d probably get financing for it from someone, but the people I wanna work with still, I haven’t proved myself in too many different environments so I would want people to audition me. So I guess it hasn’t really changed that much, really.

I: In terms of I suppose, you know, there’s not a great ---6:06 sympathy for filmstars I suppose who are hunted by whether it’s thousands of young girls or the paparazzi. But I mean it is presumably living through it, quite tricky at times.

RP: Yeah, I mean, but you know, everyone’s got kind of lame aspects of their lifes, I’ve realized over the last few years, cause if you complain about something, the vitriolugy (????) came back from then like ’How dare you complain about something!’ I think what people don’t get is like, I think actors will say something in an interview when they’re just basically bitching and moaning about in the same way you’re bithcing and moaning about in any job, but you don’t really realize, a lot of time people don’t realize that they’re actually doing an interview.

RP: Nem nagyon tudom, van benne valami vicces, egyfajta keveréke a dolgoknak, nem tudom, hogy szakmai szempontból mit jelent, mert előtte is dolgoztam, csak meghallgatásokra járok, nem vagyok biztos abban, hogy így egyszerűbb munkát kapni, még mindig járok meghallgatásra, például erre a szerepre is csináltam meghallgatást.

I: Olyan helyzetben vagy, hogy felhívhatod azokat akikkel csinálni szeretnél valamit, ami az elején valószínűleg nem így volt.

RP: Nem igazán, mert azok akikkel dolgozni szeretnél nem abból az okból csinálják meg, például az anyagiakat megszerezni, ha valami olyat akarnék csinálni ami majdnem olyan mint a Twilight akkor valaki kifizetné, de azok akikkel én szeretnék dologzni, még nem bizonyítottam sok különböző környezetben, szóval inkább azt akarom, hogy nézzék meg egy meghallgatáson, hogy jó vagyok-e. Szóval nem hiszem, hogy sokat változott volna bármi is.

I: Együttérzés szempontjából a filmsztároknak nem sok szokott járni csak azért, mert vagy fiatal lányok ezrei vagy a paparazzi üldözi. De megélni gondolom sokkal bonyolultabb lehet.

RP: Igen, de mindenki életéban vannak gyatra részek, az elmúlt pár évben rájöttem, hogy ha panaszkodsz valami miatt, akkor egyből jön a visszája, hogy ’Hogy merészel panaszkodni!’ Szerintem amit az emberek nem értenek meg az az, hogy amikor a színész egy interjút készít, akkor ugyanúgy panaszkodnak, mint mindenki más a munkája miatt, és sokan nem is jönnek rá, hogy interjúban csinálják mindezt.

I: It sounds as if it is quite difficult to find somewhere to live, where you weren’t hunted.

RP: Yeah, I mean that’s one of the annoying things about that is that you can’t really live in London cause people stay outside your door, there aren’t many gated communities in London (???? 7:12) which has made my life like profoundly different. In LA when I had people waiting outside my house I was loosing my mind. And now it’s kind of

I: What is that feeling like at that moment you’re sitting in your own home?

RP: Yeah, you’re in prison. It’s kind of, you have like five cars of people outside your house literally 24 hours a day, it’s crazy, and you’re so helpless to it as well, and I think also just being like a guy it’s so emasculating the fact that there’s a bunch of guys who can look at you and say and do whatever they want to and you can’t do anything and like, all you wanna do is punch them in the face. Like, if that’s what they want.

I: In what sense that you mean that guys goad you?

RP: Oh yeah, 100%. That’s literally the only thing they want. And staulkers with cameras and say oh I’m not a stalker I’m a paparazzi, oh, I’m like, some massive difference! And yeah, you kind of figure out what’s the deal with it. I don’t go anywhere where I got photographed anymore.

I: That must be incredibly limiting.

I: Úgy hangzik, hogy elég nehéz olyan helyet találnod ahol élhetnél, ahol nem követnek állandóan.

RP: Igen, ez egyike az idegesítő dolgoknak, hogy nem igazán élhetek Londonban, mert az emberek kint állnának az ajtóm előtt, Londonban nincsenek zárt közösségek, és ez alapjaiban változtatta meg az életemet. LA-ben amikor kint vártak rám az emberek a házam előtt, elvesztettem az eszem. Most pedig

I: Milyen érzés az, abban a pillanatban, amikor a saját házadban vagy?

RP: Olyan, mintha börtönben lennél. Volt olyan, hogy 5 autónyi ember volt odakint, 24 órában, őrület volt, és nem is tehetsz ellene semmit, és mint egy srác, annyira legyengít, hogy egy csomó másik fazon nézhet téged, azt mondhat és csinálhat amit akar, és te nem csinálhatsz ez ellen semmit, pedig mást sem akarsz, mint képen vágni őket. Ha ezt akarják.

I: Úgy érted, hogy erre öszönöznedk

RP: Igen, 100%-ig. Csak ezt akarják. És ezek a követők is a kameráikkal, oh én nem követlek, én csak paparazzi vagyok, mire én, oh mekkora különbség van a kettő között! De igen, valahogy kitalálod, hogyan boldogulj. Többé nem megyek olyan helyre, ahol lefényképezhetnek.

I: Ez nagyon is behatárolja a lehetőségeket, nem?

RP: It is, but it’s the anxiety you get rid of, you know, not looking over your shoulder all the time, it’s just I’m so much more calm when I was two years ago.

I: Isn’t that still a bit like being in a prison then?

RP: Yeah, but it’s a prison of your chosing. And everyone’s got some kind of prison. I like my prison to be the one I’ve created.

I: I mean it’s interesting, looking at the film, because it’s filmed in the outback, miles from everywhere, you’re living in a shipping container surrounded by flies, I mean it sounds haul (9:07), but you’ve quite liked it.

RP: Yeah, it was amazing. As I’ve gotten older that aspect, just having anonymousy, it’s very difficult to realize how valuable anonymity is. Just walking down the street and not worrying about stuff is so unbelievably important. And it doesn’t matter about anything else. You don’t need anything else.

I: You didn’t have much else by the sound of it?

RP: Not really, just being able to stand and just looking hundreds of miles around you and just like, just knowing that you’re doing what you wanna do, and no one’s witnessing and you can be yourself. It’s amazing.

I: Was that exhilarating in a way?

RP: Igen, de megszabadulsz a szorongástól, nem nézel állandóan hátra, sokkal nyugodtabb vagyok most, mint két éve.

I: De ez még mindig olyan, mintha börtönben lennél, nem?

RP: Igen, de ezt én választottam. És mindenki valamilyen börtönben él. Szeretem azt a börtönt, amit én csináltam magamnak.

I: Érdekes, ha a filmet nézzük, mert kint forgattatok a sivatagban, mérföldekre mindentől, és konténerben éltél amit legyek hada vett körül, az egész lehangolónak hangzik, te mégis szeretted.

RP: Igen, nagyszerű volt. Ahogy idősebb lettem, az ismeretlenség aspektusa egyre jobban vonzott, nagyon nehéz rájönni, mennyire értékes az ismeretlenség. Csak az, hogy végig tudjál menni egy utcán anélkül, hogy aggódnál valami miatt is, elképesztően fontos. És semmi más nem számít. Másra nincs is szükséged.

I: Úgy hangzik, hogy nincs is nagyon volt bármi másod.

RP: Nem igazán, csak az, hogy mérföldekre nézhettél úgy, hogy tudta, azt csinálhatsz amit akarsz, senki nem látja, lehetsz önmagad. Nagyszerű volt.

I: Boldoggá tett valamilyen módon?

RP: Yeah, I was so happy out there. I would literally, I think it would be different if we didn’t have a crew out there, I was thinking about staying for another week after I realized maybe it would be a different situation if I didn’t have anyone around me.

I: Starts ---- a bit strange. 10:12

RP: Yeah. Like really alone. But it was great shooting there.

I: And in some ways it’s obviously huge filmstars, it’s always been a way that there are fans obsessively seeking you out, do you think social media in a sense has made that very much worse, someone spoke to you within minutes its hundreds and thousands of people in your case probably, know where you are.

RP: Yeah, definitely changed things, when twitter became big. They used to be able to kind of be at the right event and it’s like no matter what you do, and cameraphones as well have changed everything. Yeah, it kind of really-really, mo--- changed things.

I: And I suppose, you were saying earlier on about how ---- people are when you complain about it or when you talk about it, I suppose the argument is that you make a lot of money and it’s the price you pay.

RP: I think it’s just internet people anyway, I’m also not entirely sure of the people who have comments on the internet if they actually are real people. It’s like a machine that makes them. I don’t know anyone who’s ever done a comment on anything on the internet.

RP: Igen, nagyon boldog voltam ott kint. Biztos más lenne, ha nem lenne ott a stáb, egy hét után lehet másként értékelném a helyzetet, ha teljesen egyedül lennék.

I: Furcsává kezdene válni.

RP: Igen. Teljesen egyedül. De nagyszerű volt ott forgatni.

I: És bizonyos módon, nagy filmsztároknál mindig is voltak rajongók, akik megszállottan üldöznek, szerinted a közösségi média rosszabbá tette ezt? Valakivel beszélsz, és pár percen belül mindneki tudtni fogja, hogy hol vagy.

RP: Igen, mindenképp, főleg amikor a twitter nagy dolog lett. Általában meg tudták mondani régebben, hogy hol leszek, mindegy mit csináltam, és a kamerás telefonok is változtattak a dolgokon.

I: És ahogy korábban is mondtad, amikor panaszkodsz vagy csak beszélsz valamiről, gondolom az az álláspont, hogy ez az ára annak, hogy olyan sok pénzt keresel.

RP: Szerintem ez főleg az internetes embereknél van meg, abban sem vagyok biztos, hogy akik kommentelnek az interneten, azok igazi emberek. Mintha valami gép csinálná őket. Nem ismerek senkit, aki kommentelne az interneten.

I: Do you avoid reading it now?

RP: It’s impossible not to. Literally if someone’s whispering about you in the next room, you’re gonna listen to it. But at the same time you kind of, I’m not trying to change anyone’s opinion particularly, which is what I realized over the years is just like I don’t care. I mean you care what people are saying, but after someone said that, you don’t actually want them to like you anyways. You just wanna judge them back.

I: And you’ve had to live out sort of break up of a big relationship in public. Did that make it worse or is that really not matter?

RP: No I mean, it’s just kind of, yeah, it’s all the same, your reality is so detached from that, it’s a totally different situation, the only connection which has reality to it is when a story’s happening, there’s just more paparazzi around. And so there’s higher intensity to it. But there is no, like, no one knows anything about you really, and I’ve tried really hard to make that separation between my love, my real life and my kind of public person.

I: But because of trying to keep out of being hunted down the road, I mean, staying in a lot – is it lonely?

RP: I don’t really stay in a lot, but I just go to places where like don’t allow photographes and stuff. Cause that’s it really, I mean, if people are just talking about things then it doesn’t matter. It’s all just made up. There’s just a few places in LA where they genuinley don’t allow photographes. And I just go there.

I: And you talked about how it would be difficult to live here, but you’ve also said in the past that you like people who make things, and that is very difficult in England. You know, friends of you also had to give up, because it’s so difficult. What do you mean by that?

I: Kerülöd ezeknek az olvasását?

RP: Lehetetlen nem elolvasni. Ha a szomszéd szobában valaki rólad suttog, akkor hallgatózol. Ugyanakkor nem próbálom senki véleményét megváltoztatni, és évekig tartott rájönnöm, hogy nem érdekel. Persze, az érdekel, hogy mit mondanak az emberek, de ha valaki olyat mondott, akkor nem is akarod, hogy szeressenek téged. Csak te is el akarod ítélni őket.

I: Egy szakítást is át kellett vészelned a nyilvánosság előtt. Ez nehezebbé tett, vagy számított valamit?

RP: Nem, csak, ugyanakkor, a valóságod annyira távol van tőled, hogy egy teljesen más helyzetet ad, az egyetlen kapcsolat a valósággal az, amikor valami történik, akkor sokkal több paparazzi van a házadnál. Ez nagyítja fel a dolgokat. De nincs, senki nem tud semmit igazából, és keményen próbáltam különválasztani az életemet attól a személyiségtől, akit látnak.

I: De amiatt, hogy állandóan próbálsz nem szem előtt lenni, nem magányos ez?

RP: Nem nagyon, csak olyan helyekre megyek, ahol tilos fényképeket készíteni. Mert olyanokról beszélnek az emberek, amik nem igazán számítanak. Mind kitaláció. Van pár hely LA-ben, ahol tényleg tilos képeket csinálni. Csak oda megyek.

I: Beszéltél arról, hogy milyen nehéz lenne itt élned, de azt is mondtad a múltban, hogy azokat szereted, akik csinálnak valamit, és ez nagyon nehéz Angliában. A barátaidnak is fel kellett adniuk dolgokat, mert annyira nehéz. Mit értettél ez alatt?

RP: It’s expensive. That’s why I kind of noticed, you know, a lot of my friends doing music and stuff and there’s just a, I guess, it’s only really bad in the entertainment industry, if you’re in LA, everytime you go out, there is like, there’s someone, it just happens, something’s happening, whereas, the industry is smaller in London and it’s so expensive to like put on a gig, or do anything, it’s just difficult to get the ball rolling, I mean, that’s what I found when I was, I mean, I haven’t been --- for like six years now. So maybe it’s different. But I did notice that when I was there, and it’s sad, cause I remember when I was 18, maybe it’s changed, but when I was 18, there was an energy, and things seemed like you could do things, but then a few years later it suddenly like just got so expensive, like no one can live in or get a flat or anything.

I: But do you think it’s time for creativity here (????) ?

RP: 100%. Whenever there’s a new, even in East-London, East-London, I remember when I was 18-19, you could live there being an art student or something and now it’s just like you need flats, like a billions of pounds, everything is billions of pounds. Maybe I just don’t know where the cool artiellies (???) are now.

I: Thank very much for joining us.

RP: Thank you.

RP: Drága. Ezt vettem észre, nagyon sok barátom zenél meg ilyenek, és igazából csak a szórakoztató iparban ilyen rossz a helyzet. Ha LA-ben vagy, ott mindig van valaki, mindig történik valami, egyszerűen összejönnek a dolgok. Londonban sokkal kisebb az egész ipar, és nagyon drága összehozni egy koncertet vagy bármit csinálni, vagy csak elindítani a dolgokat. Ilyennek találtam akkor, de már vagy hat éve volt ez. Most már lehet, hogy más. De amit akkor megfigyeltem, ami elég szomorú volt, amikor olyan 18 éves voltam, lehet, hogy már megváltozott, de amikor 18 éves voltam, akkor minden tele volt energiával, úgy tűnt, hogy bármit meg tudsz csinálni, de aztán pár évvel később hirtelen minden olyan drága lett, még egy lakást sem tud magának senki megengedni.

I: De szerinted a kreativitás meg van? (lehet, hogy nem ez a kérdés)

RP: 100%-ban. Régebben, amikor olyan 18-19 voltam, még Kelet-Londonban is lehettél akár egy művészeti tanuló is, és most ha szükséged van egy lakásra, akkor milliónyi fontot kell fizetned, minden több millió fontba kerül. Lehet, hogy csak én nem tudom, hogy vannak a jó ----.

I: Nagyon köszönöm, hogy eljöttél.

RP: Köszönöm.

AP interjú Guy Pearce és Robert Pattinson

p

RP: The good thing about LA – I’m swetting like crazy!

RP: Az a jó LA-ben – őrület, mennyire izzadok!

I: This is the first event where I can actually hear what you’re saying

RP: Oh really?

I: Yeah.

RP: I know, I’m kinda like self-conscious. I can’t concentrate, I’ve gotta tell Guy ’shut up!’

I: Ez az első alkalom, hogy hallom, mit mondasz

RP: Igazán?

I: Igen.

RP: Tudom, ezért eléggé figyelek is. Nem tudok koncentrálni, szólnom kell Guy-nak, hogy fogja be!

RP: Yeah, I kind of realized quite early on... particularly... ou

RP: Igen, már szinte az elején rájöttem, hogy... főleg... ou

RP: I don’t know, I guess I kind of get used to it, everything is just sort of becomes part of the job, it’s such a quite nice chemistry(???), because you don’t have to think about the answer to the question, just say anything that comes into your head. 1:07

RP: Nem tudom, gondolom hozzá szoktam, az egész a munka részévé válik, és elég jó (itt nem chemistry-t mond, de nem értem hogy egyébként mi az), mert nem kell gondolkodnod a válaszokon, csak mondhatsz bármit, ami az eszedbe jut.

GP: The sort of the sparseness of the landscape really sort of adds to the experience that you have out there and

GP: A helyszínnek az az egyfajta szórványossága sokat adott ahhoz, amit megtapasztaltunk és (itt nem fejezte be)

GP: The location which was the Flinders Rangers. Oh here he is! Was fascinating. It really was fascinating. The landscape is interesting, the heat is obviously is positively a part in sort of how you feel when you’re out there, and the isolation I think is also, it’s something you can’t ignore. So you’re very aware of the location constantly, when you’re out there. And as well as the ab original history, so it was a really evocative kind of experience, really.

GP: A helyszín, ami a Flinders Rangers volt – Oh, itt van! – nagyszerű volt. Tényleg lenyűgöző. A táj érdekes, a hőség egyértelműen részese annak, hogy mit érzel amikor ott kint vagy, és az elszigeteltség is, az is olyan, hogy nem tudod figyelmen kívül hagyni. Szóval állandóan tudatában vagy a helyszínnek amikor kint vagy. És ott van az ab original történelme is, szóval az egész nagyon előidézte annak a szellemét.

RP: I just wanted to have, I knew from the beginning that I wanted to have a thing called the sacral bone, at the bottom of your skull, I just wanted that to be exposed, it’s a thing that makes you look really vulnerable, so I did that which involved having to wet shaved (???) your head every single day which was slightly annoying after a while. But yeah, that and the teeth, that kind of, browning up your teeth, and have some tattoos and stuff.

I: And just getting covered in mud and dust generally.

RP: That has happened, you couldn’t really avoid that.

RP: Már az elejétől fogva azt szerettem volna, hogy a koponya keresztcsonti (???) része látható legyen, mert ettől sebezhetőnek tűnt, szóval ez azt jelentette, hogy naponta kellett borotválni, ami egy idő után bosszantó volt. De igen, az meg a fogak, a fogak barnítása és van pár tetkóm meg ilyenek.

I: Továbbá állandóan poros és sáros voltál.

RP: Az csak úgy történt, nem lehetett elkerülni.

I: I heard that your wardrobe was on the floor. Is that right?

GP: I hope that it was on the floor. There’s nothing worse than going to put your wrinkly shirt on on the next day and then some lovely young costume assistant has ironed your shirt for you. And you go, ’it’s not meant to look ironed’. So no, it was pretty much, pretty graudy (???) every day. Which was good.

I: Azt hallottam, hogy a ruháid a földön voltak. Igaz ez?

GP: Remélem, hogy a földön voltak. Nincs annál rosszabb, amikor a következő napon a gyűrött pólódat fel szeretnéd venni, de egy aranyos fiatal kosztümös kivasalta. Erre csak azt mondhatod, ’de nem szabadna vasaltnak tűnnie’. Szóval elég koszos volt minden nap. Ami jó volt.

I: How are you on a road trip, are you a good passenger?

GP: No, no I’m not. No, I’d rather be driving. Personally, so it was a good arrangement that Rob was our passenger and I was driving.

I: Are you a bit of a control freak?

GP: Maybe, well I get casted. So – I’m a control freak when it comes to being in a car, I think.

I: Milyen vagy utazások alatt? Jó utas vagy?

GP: Nem, nem vagyok az. Inkább vezetek. Személy szerint ez így pont jó volt, hogy Rob volt az utas és én vezettem.

I: Szereted irányítani a dolgokat?

GP: Nos, én vagyok az, akit kiválasztanak a szerepekre. Szóval – szeretem irányítani a dolgokat amikor autóban vagyok, gondolom.

I: How are you on road trips, are you a good passenger?

RP: I just fall asleep when I’m a passenger, immediately. Any car, obviously in five minutes.

I: --- Guy

RP: Yeah, he’s a very driving person, I’m a terrible driver.

I: Milyen vagy utazások alatt, jó utas vagy?

RP: Mindig elalszok ha én vagyok az utas, bármilyen autóban, olyan 5 percen belül.

I: ezt itt nem értettem

RP: Igen, Guy nagyon szeret vezetni, én szörnyű sofőr vagyok.

-twmmy-