The Rover interjú még a Sydney Filmfesztivál idején

Interjú videófelvételéhet katt a képre :)
(Jó játék, most jöttem rá, hogy nem is bonyolult ez a képhez rendelni a nézni valót :) )


Inside The Rover for Sydney Film Festival
I: Welcome everybody, I hope you enjoyed the film. My first question really is to David, after
Animal Kingdom, I mean everybody asks you this question, you know, the expectations were
huge, you know, because I mean, to make such a good first film. It would have been ok, if you
made a mediocre first film, but the fact that the first one was so good, what sort of pressure did you
put on yourself?

DM: I didn't really put much on myself, everyone else put it on me. You know, the first thing, it
took me a while to make the Rover, because the first thing I noticed was that I went from a guy
who had no options, you know, the options were the ones that I generated for myself, to having
stuff thrown at me from all angels, and you know, I wanted to stay open to possibilities, I wanted
to explore those options that were available for me and I spent about two years I think reading
screenplays that I knew I wasn't gonna make and you know, doing meetings. There were good
things to do, it was a good process to go through, a good thing has come out of it, you know, my
meeting with Rob was one of those, just a totally random, general meeting I had with Rob before I
even knew I was gonna make the Rover. It's like you know you've made one film and then the kind
of circles of people's expectations is like full 360, could be anywhere. People walk into the second
movie with, I don't know what they expect. I just kind of figure if I get this one behind me, then
the rest of my life plain simple/sane (???? 1:53).

I: How did Liz get connected with this production?

LW: Well I produced Animal Kingdom and I was obviously very keen to work with David again,
because I loved working with him. I think he's sort of stressed (??) when you see that kind of, I
hate using the word vision, but that kind of focus in someone's talent and ability, then you gotta
trust that person. And so with the Rover, you know, I think it's so great that David did have so
many options, he did, literally he was flowed with scrips and stuff and to be able to make a film
here in Australia and have a certain amount of freedom ­­­ make something very distinctive and
he's Australian but also travels and it feels very international, it's outlook.

I: I was interested to hear or read something that you said about this film being more optimistic
than Animal Kingdom. I think that's interesting. Because I mean it's quite a bleak film, the Rover.

DM: You look at that last tablo in Animal Kingdom, there was three characters left standing there,
Jackie Weaver and James – hugging each other and look forward standing outside with a sausage
and tomato sauce, that's a pretty love... tablo, you know, that in a way is a story about a young man
discovering self interest. And that self interest is all there is. And for me the Rover is actually a
story about how even in incredibly challenging and trying and hostile circumstances still people
will always have a need for intimate human connection with other people, you know, and even
though it kind of all goes horribly wrong, it's about how, even in a character, a creature as
monstruos as the one Guy plays, there still is like a ­­­­­ of need for human intimacy, if not love.

I: Coming to Guy now, it took you some time to get counter­terms with this character. And in fact,
it takes the audience quite a while to come to terms with this character because you've not given a
lot of clues. Why didn't you give us more clues?

GP: Why didn't you give me more clues? Well he did eventually, that was the thing.

DM: I don't know how. I mean, cause I feel like he's all there, you made a man in the beginning of
the movie, who's, you know, you've been told up front that somehing bad has happened to the
world, you made a man who's kind of an empty shell, sort of a wreck of a human being as a result
of it

I: And all comes through.

DM: And that comes through and then over the course of the movie you kind of get little glimpses
into what his emotional backstory is. And I wanted it to be very lane, the things I wanted to do
after doing a really ­­­ sort of dance sprawling intricate character drama in Animal Kingdom, I
really loved the idea of a second movie being in a similar tonal world, but actually being way more
elemental with almost archetipial characters in something that was that played on a formal level,
like a dark fairy­tale. And to the extent of the movie there is a little bit like a western, you know,
Guy is a kind of, almost a sort of arcytipal man, with no name in the movie. I didn't want people to
know too much about him. Hopefully they will just discover enough for the experience to be
engaged.

RP: I think that's why I liked the scrip so much, because you just alluding to this enormous wealth
of history in a character that you don't, there's no context to it at all, so you can amend the enitre
context in the performance, I think there was a lot of freedom in the part.

I: You're character, the way you play it could very easily have gone over the board. Do you know
what I mean? It's very finely tuned. It's really, I think, fabulous performance, because it could have
gone so easily wrong.

RP: The script was so delicate. The only thing I tought about it was, I kind of felt like I knew what
you were trying to do from the first time I read it, but wasn't enitrely sure. I remember going to the
audition, thinking like you know, I didn't even know if he was supposed to be in some way
mentally handicapped or anything. I was like, have I just completely misread this? There was a
very real chance of doing that. But, yeah, I think it was just mainly on the page. And David as
well, ­­­ it.

DM: When Rob came over to my house to audition, he came in with something that was the
closest to the vision that I'd had of the character of anyone who came into test, and for me one of
the things that set was, you know, that he didn' come in with a kind of fully mentally handicapped
kind of vision of the character. And I can imagine that there would be lots of actors out there who
would've read the script and just be looking at their lines of the dialog and going this would be
great, I get to play a really mentally handicapped person. What Rob did, I think, was look at the
script as a whole and look at the bits of, in terms of his relationship with Guy's character and I
think when you do that, okay, you know the character can't be that. And that for me was a
testament to Rob's smart, that he was reading the script as a whole rather then just looking at his
character and thinking how cool it would be.

RP: What you say.

I: This all emerged just from a brief meeting in Los Angeles, did it?

DM: You know, when Animal Kingdom did really well in America and I did, you go on what's
called a meeting, or they call it like the evian circuit, you know, you just have a thousand meeting
and drink a lot of bubbled water and you do all sorts of things and I feel like blind eyed. You've
been on one where you get there and you meet the person and you're sitting down, this is
frequently with actors, you sit down and meet them and only couple of times the person I was
meeting with gone 'Did you ask for this meeting? Cause I didn't.' And then you realize that
someone up there has put us up on a blind date.

I: Guy, seeing that film again today, I thought you've changed your body to do this. You know,
you actually I don't know how you do it.

GP: Well, I remember, in our discussions early on and then particularly when we got to LA and
started rehearsing, I was still feeling frustrated, because I just couldn't get a handle on something
and I wasn't sure what it was. I was really struggling to get the character out of an intellectual
space into a physical space and I really need to do that. And I really, one thing that David said to
me really started, I don't remember the conversation exactly, but when we started talking about
him as the animal that he is, and almost the kind of injured and damaged animal sort of a creature,
taking away from him as a human being but as the creature that he is, that really struck me and
again I can't remember if it was your suggestion or mine but we talked about physicality, you
know, and how he might actually be on a sort of physical level and that was something for me to
really lack onto and work from. But I always find, there always has to be something that I can start
with and then work out with, whether its a voice or how you move, and it's a difficult thing to
explain, because sometimes you just read something and just by reading it you sort of become
contorted (??), you know, and on some level these discussions with David really, I just led to a
whole new level, that sort of middle day during rehearsals I think. And that was great for me, that
was fantastic. And once I started to see him as the creature that he was in this landscape, then I was
really able to move forward and then the other thing, I know this is getting away from your
question a little bit, but the other thing that really also aided in understanding him was saying Rob
and what was Robert doing as well, because then to understand the dinamic, and almost to start
looking at the two of us like a little pack of dogs, you know, really, this old kind of grumpy dog
and this young pup, that is just in need of some love and support you know. And interestingly
watching dogs, I have three dogs myself, watching the dinamic, everybody who has dogs knows
this, that watching the power shifts between these animals is fascinating and it's very clear and it's
really quite brutal and it's kind of short lived and all that sort of stuff really started to sort of sink
in.

DM: In terms of the physicality of the character I remember really vividly the first shot we did of
Guy, it was a long steady cam shot behind him after he leaves the caravan. From behind him, no
dialog and not even seeing Guy's face, I can see in the way he's holding himself that he found
something to use and it was inspiring for me, this is like nervous few days, first few days of the
movie, you know, this is the thing we're making and to then see great actors being the thing into
life is exhilarating.

I: Can we talk about the shoot and you're out in the f and ranges in the hot, dry conditions. Liz,
how did you keep them all under control?

LW: Vodkas.

GP: Yeah, every morning.

LW: We had such a great crew on this film and a brilliant cast, obviously. But I think everyone
kind of signed up for knowing that we were going on a journey, that it was definitely the heat
would be confirmed, but actually at the end it was okay, it was like a good 46 I think. And we shot
i a town called M, which is about 8 hours North of Adeleide and it's on the junction of the birds'
track and ­­­­ track and it's sort of just goes into nothing, it's like the end of the ­­­ and it's the end
of where our world was. And that was quite an amazing experience, we were there for two, three
weeks, yeah.

I: Was it a culture shock for you Robert?

RP: It's the craziest place to live. You literally sat there and it's like unbearable. You wake up, I
mean it's amazing, beautiful, but the second you wake up in the morning and you have 700 flies in
your face, it's like so insanely hot and you just kind of look at everybody and think like everyone
look like they killed someone and they're hiding out. They're really lovely people, but like there's
something that you do question it.

GP: There are obviously days that are harder then others, when you don't feel like you're not
getting something as well as you might, but I do think that the couple of scenes that we had close
together around the campfire and also walking away from that fence and stepping on those fucking
, even though we had shoes on and he and I just had to sort of keep on walking and we couldn't
hear David yelling cut and there was just struggling along going au and then we get to the end like,
how many prickles did you get in your shoes? It was awful. And serious thornes. Poor shoes (???)

I: To put all of that work into screen, land, organizing, production and see it come to live in front
of you must be, I know it's hard work, but God, it must be great.

DM: It's, you know, as you can imagine, it's entirely exhilarating and nerv­recking beyond belief,
and for the months, I actually, I don't know what it's like for actors, but for me it's like I love on
adrenalin for a couple of months you know, and you get a little bit addicted to that adrenalin. But
obviously the thing that starts triggering adrenalin that course through you is a kind of terror. And
for me it's all it is, it's fear of future embarrassment.

I: You've made a fabulous film and you all ought to be very proud of it. And thank you very much
for sharing everything that you have today. And thank you for coming, it's been a wonderful
audience.

Inside the Rover magyarul

I: Üdv mindenkinek, remélem tetszett a film. Az első kérdésem Davidhez szól. Az Animal
Kingdom után, tudom, hogy mindenki ezt kérdezi, de az elvárások óriásiak voltak, miután az első
filmed ennyire jól sikerült. Ha az csak egy közepesen jó lett volna, akkor minden oké lett volna, de
mivel az első ilyen jó volt, mekkore nyomást gyakoroltál magadon?

DM: Szerintem a nyomás mindenki mástól jött, nem magamtól. Azért tartott sokáig, mert az első
dolog amit észrevettem az az volt, hogy abból a srácból, akinek nem voltak lehetőségei, kivéve
azokat amiket magamnak teremtettem, azzá a sráccá váltam, akit minden irányból szinte
megdobáltak a dolgokkal, és persze nyitott akartam maradni a lehetőségekre, fel akartam fedezni,
hogy mik voltak számomra elérhetőek és két évet szinte csak azzal töltöttem, hogy
forgatókönyveket olvastam, amikről tudtam, hogy soha nem fogom őket megcsinálni, illetve
találkozókra jártam. Megérte ezt csinálni, jó folyamat volt ez, amin át kellett esni, és az egyik jó
dolog ami kijött belőle az volt, hogy találkoztam Robbal, csak úgy egy találkozón, még azelőtt,
hogy a Rover lett volna. Az egész olyan, hogy csinálsz egy filmet, és az emberek elvárásai teljes
360 fokos fordulatot vesznek, lehetnek azok bármilyen irányúak. A második filmhez már azzal
jönnek az emberek, nem is tudom milyen elvárásokkal jönnek. Gondolom, ha ez már mögöttem
lesz, akkor az életem hátralévő része már laza lesz.

I: Liz hogyan került a képbe?

LW: Nos, én voltam az AK producere is és természetesen nagyon szerettem volna megint
Daviddel dolgozni, mert nagyon szerettem vele dolgozni. Nem szeretem a vízió szót, de az a fajta
fókuszáltság valakinek a tehetségében és képességében, akkor abban meg kell bízni. És a Roverrel
kapcsolatban, szerintem annyira szuper, hogy David előtt ott volt az a sok lehetőség, tényleg
rengeteg forgatókönyvvel bombázták és mégis itt, Ausztráliában csinált egy filmet, bizonyos
mértékű szabadsággal ahhoz, hogy valami különálló dolgot alkosson, és persze ő ausztrál, de sokat
utazik, így az egésznek nagyon nemzetközi érzése van.

I: Érdekesnek találtam amikor azt olvastam, vagy talán csak hallottam valahol, hogy szerinted ez a
film optimistább, mint az AK. Szerintem ez érdekes. Mert a Rover egy igen zord film.

DM: Ha megnézed az AK utolsó képét, akkor csak három karakter van rajta, Jackie Weaver és
James ­­­ ahogy átölelik egymást, illetve egy kolbász és paradicsomszósz, ami nagyon aranyos egy
kép, de a film egy fiatalemberről szól, aki megtalálja az önérdekét. És más nincs is, csak az
önérdek. A Rover pedig, számomra legalábbis, egy történet arról, hogy még a legpróbálóbb,
legellenségesebb körülmények között is szüksége van az embernek intim kapcsolatra más
emberekkel, és még ha az egész szörnyen rosszul sül is el, arról szól, még annál a karakternél,
annál a szörnyű lénynél is akit Guy játszik, még mindig szükség van emberi intimitásra, ha nem is
szeretetre.

I: Guy­hoz egy kérdés, némi időbe telt, hogy hozzászokj ehhez a karakterhez. És ami azt illeti, a
nézőknek sem volt egyszerű egy hullámhosszra kerülni vele, mert nem adtál sok segítséget. Miért
nem adtál több segítséget?

GP: Te miért nem adtál nekem többet (Davidhez)? Nos, a végén egyébként adott.

DM: Nem tudom, hogyan. Mert úgy éreztem, hogy teljes egészében ott volt, már a film elején ott
van a karakter, már a legelején lehetett tudni, hogy valami rossz dolog történt ezzel az emberrel,
olyan valakit játszottál, aki csak egy üres burok volt, egy roncs, valamilyen tragédia
eredményeként.

I: És ez mind át is jön.

DM: Át is jön a képernyőn, aztán a film alatt itt­ott kiderül még néhány dolog arról, hogy milyen
érzelmi háttere van. Az Animal Kingdom rendezetlen, bonyolult karakterdrámája után egy olyan
filmet akartam, aminek hasonló volt ugyan a tónusa, de sokkal elemibb, szinte alaptípusú
karakterekkel, akik egy alapszinten játszanak, szinte mintha egy sötét tündérmesében lennének. És
bizonyos szinten a film egy kicsit olyan, mint egy western, Guy szerep olyan, mint egy tipikus
westerni férfi, név nélkül. Nem akartam, hogy túl sokat tudjanak róla a nézők. Remélhetőleg pont
eleget fognak megtudni ahhoz, hogy kapcsolódni tudjanak hozzá.

RP: Azt hiszem pont ez volt az, ami nagyon tetszett a forgatókönyvben, hogy csak utalások voltak
az elképesztően gazdag történeteire a karaktereknek, de nem volt hozzá kontextus, így az
előadásodban kiegészíthetted a szerepet, szerintem nagyon sok szabadság volt benne.

I: A te szereped, ahogy játszottad, az nagyon könnyen sülhetett volna el rosszul. Tudod mire
gondolok? Nagyon finom dolog. Szerintem nagyon mesés előadás, pont azért, mert olyan könnyen
lehetett volna rossz is.

RP: A forgatókönyv nagyon kifinomult volt. Az egyetlen dolog amire gondoltam az olvasása
közben, hogy úgy éreztem, mintha már az elejétől fogva tudtam volna, hogy mit próbáltál csinálni,
de nem voltam teljesen biztos. Emlékszem amikor mentem a meghallgatásra, arra gondoltam, nem
is tudtam, hogy a szereplő most valamilyen szinten mentálisan sérülte, vagy teljesen félreolvastam a
dolgokat? Nagy esély volt arra is. De lényegében minden ott volt az oldalakon.

DM: Amikor Rob eljött hozzám a meghallgatásra, ő volt a legközelebb ahhoz, amit elképzeltem és
az egyik ami a legjobban tetszett, hogy nem úgy jött, mint egy teljesen értelmileg sérült karakter.
És egyébként értem is, hogy sok színész miért gondolta annak, mert sok olyan színész van, akik
csak a saját sorukat olvassák el, és közben arra gondolnak milyen szuper, játszhatok valaki olyat,
aki mentálisan sérült. Szerintem Rob az egész forgatókönyvet olvasta, nem csak részeit, megnézte
a szerepének Guy­val való kapcsolatát is, és szerintem ha így nézed, akkor tudni lehet, hogy nem
lehet teljesen sérült. És számomra ez Rob okosságát bizonyította, hogy egyben nézte a
forgatókönyvet ahelyett, hogy csak a szerepét nézte volna, arra gondolva, hogy milyen szuper is
lesz ez.

RP: Ahogy mondod.

I: És ez az egész egy rövid LA-­i találkozóból született, igaz?

DM: Miután az AK sikeres lett Amerikában egy csomó találkozóra mentem, amit ott csak Evian
körnek neveznek, mert vagy ezer találkozóra elmész és ezek alatt rengeteg buborékos vizet iszol,
és egy csomó dolgot csinálsz, és néha úgy éreztem, mintha teljesen elvakítottak volna. Többször is
megtörtént, főleg színészekkel, hogy találkoztál velük, leültetek az asztalhoz, és az, akivel éppen
találkoztál azt mondja neked, 'Te akartad ezt a találkozót? Mert én nem.' Aztán rájöttél, hogy
valaki onnan fentről összehozott egy vakrandit.

I: Guy, most hogy ma is megnéztem a filmet, arra gondoltam, hogy az egész testedet
megváltoztattad. Igazán nem tudom, hogy sikerült ezt összehoznod.

GP: Nos, emlékszem, amikor az első találkozásain voltak és LA-­ben próbáltunk, elég frusztráltnak
éreztem magam, mert nem tudtam valamibe belekapaszkodni, bár azt nem tudtam, hogy mi is az a
valami. Nagyon sokat küzdöttem azzal, hogy kivegyem a karaktert az intellektuális térből a fizikai
térbe, amire nekem nagy szükségem van. Aztán volt valami, amit David mondott, nem emlékszem
pontosan a párbeszédre, de egyszer elkezdtünk arról beszélni, hogy milyen állatszerű a karakterem,
szinte egy olyan lény, mint egy sérült és károsodott állat, és nem emlékszem, hogy a te vagy az én
ötletem volt­e a fizikai megközelítés, és hogy milyen is lehet fizikai szinten, de amint ez megvolt,
onnantól volt miből dolgozzak. De nekem mindig kell valami, amivel el tudok kezdeni dolgozni,
legyen az a hang, vagy a mozgás, és nehéz ezt így elmagyarázni, mert néha csak olvasol valamit,
és már az olvasás során eljutsz valahová és bizonyos szinten ezek a Daviddel való beszélgetések
egy teljesen új szintre emelték a dolgokat, főleg az a félidőnél lévő beszélgetésünk. És ez
nagyszerű volt számomra, fantasztikus. És amint elkezdtem őt annak a lénynek látni, abban a
tájban, akkor igazán el tudtam kezdeni fejleszteni a dolgot és tudom, hogy ez most kicsit
eltávolodik a kérdésedtől, de a másik dolog ami segített a megértésében az Rob volt, amit Rob
mondott és csinált, mert így megértetem a kettőjük közötti dinamikát és úgy kezdtem a kettejüket
nézni, mint egy apró falkát, ahol ott volt az öreg, mogorva kutya és ez a fiatal kölyökkutya, akinek
csak szeretetre és támogatásra volt szüksége. És az érdekes dolog, amikor nézed a kutyákat, nekem
otthon három is van, akkor lehet látni a dinamikát közöttük, és mindenki akinek van kutyája tudja
ezt, hogy lehet látni, ahogy változik az erő közöttük, és fantasztikus, hogy mennyire tisztán látszik
ez, mennyire brutális és rövid idő alatt történik meg, és így kezdett el kialakulni az egész kép.

DM: A fizikai dologról csak annyit, hogy tisztán emlékszem az első felvételünkre Guy­val, egy
hosszú sima kamerafelvétel, amikor otthagyja a lakóautót. Hátulról vettük fel, semmi dialógus nem
volt, még csak nem is lehetett Guy arcát látni, csak azt, ahogy tartotta magát, és láttam, hogy talált
valamit, és az első napokban, amikor egyébként is idegesebb az ember, és látni azt, ahogy
nagyszerű színészek életre keltik az egészet, az igazán felderítő volt.

I: Beszélhetünk egy kicsit arról, hogy milyen volt ott kint forgatni a forró, száraz körülmények
között? Liz, hogyan tudtad kontroll alatt tartani őket?

LW: Sok vodkával.

GP: Igen, minden reggel.

LW: Annyira nagyszerű stábbak dolgoztunk és persze a szereplők is fantasztikusak voltak,
egyértelműen. De mindenki tudta, hogy mire mondott igent, és persze meleg volt, a végén volt
vagy 46 fok is. És egy olyan kis városkában forgattunk, ami vagy 8 órára van Adeleidetől, egy
olyan úton, ami a semmibe megy tovább, az egész a mi világunk végén volt. Nagyszerű élmény
volt ott lenni két­három héten keresztül.

I: Rob, tapasztaltál kulturális sokkot?

RP: Őrületes egy hely volt. Szó szerint csak ültél ott, és szinte elviselhetetlen volt. Felébredtél és
nagyszerű, gyönyörű volt, de amint reggel felébredtél, egyből vagy 700 légy volt az arcodban és
elképesztő forróság volt, és mindenki úgy nézett ki, mintha megöltek volna valakit és itt bújtak
volna el. Nagyon aranyos emberek voltak, csak valami miatt mégis megkérdőjelezted a dolgokat.

GP: Természetesen voltak olyan napok, amik nehezebbek voltak, amikor úgy érezted, hogy nem
éppen úgy sikerülnek a dolgok, ahogy akartad, de igazán úgy hiszem, hogy voltak olyan közös
jeleneteink, például a tűz mellett, vagy amikor el kellett sétálni attól a kerítéstől, és csak mentél és
mentél azokon a tüskéken, és volt ugyan rajtad cipő, de mi csak mentünk és nem is hallottuk
Davidet, hogy vége lenne a felvételnek, és azok a tüskék belementek a cipődbe, és a végén csak azt
számoltad, hogy neked mennyi tüske szúrja a lábadat, szörnyű volt. És igazán nagy tüskék is
voltak. Szegény cipők (???).

I: Biztos nagyszerű lehetett látni, ahogy az a sok munka, és tudom, hogy sok munka, de mindaz,
ami a háttérbe, a tájba, az egész produkciónak az összerakásába és szervezésébe, egyszer csak
életre kelt.

DM: Igen, ahogy el is tudod képzelni, teljesen felüdítő és egyszerre idegtépő hónapokon keresztül,
és nem tudom, hogy a színészeknek milyen, de nekem olyan, mintha pár hónapig adrenalinon
élnék, és arra rá is szoksz valamennyire. De az, ami beindítja ezt az adrenalint, az maga a terror. És
számomra ez csak a félelem a jövőbeni szégyentől.

I: Fantasztikus filmet csináltatok, mind nagyon büszkék lehettek. És nagyon köszönöm mindazt,
amit ma megosztottatok velünk. És köszönöm mindenkinek aki eljött, nagyszerű közönség
voltatok.

Cannes 2014 Kinowetter interjú

I: Let’s talk about the Rover and the fact that this is not a comfort zone kind of performance. No one can accuse you of staying in your comfort zone, right?
RP: Yeah, hopefully. Actually, weirdly kinda it is my comfort zone. I feel very-very comfortable being filthy all the time. It’s kind of who I am.

I: What were the most, you know, big challenges of this, you know, there is the speech challenge, the body language challenge, there is the out of this world challenge, what was the most fun for you and the most challenging?

RP: I think all of it was pretty fun, weirdly wasn’t that much for challenge, I felt kind of more free on this than I had on anything. I mean, basically my character doesn’t have any kind of constraints. And also just the language of the script it’s so loose, you could have played it in a million different ways, and I think David Michod didn’t particularly know what exactly he wanted as well, so he kind of just let me do whatever I wanted. Which was kind of amazing, it was really nice.

I: And you had, you know, scary Guy Pearce, who just doesn’t utter many words, but when he does, you kind of listen. So tell us about that, you know, kind of great tennis performance you play alongside each other.

RP: He’s such a strong actor, but also his character is so kind of dominant, that I think in a lot of ways I just had to be a kind of ragdoll to him and he’d just thrown me around everywhere. It made everything easier, just an incredibly easy job to do. But yeah, he’s definitely a force to be reckoned with in it.

I: Yeah, I do like him a lot, I just had interviewed him now. How do you feel about, now that you’re a seasonal Cannes celebrity, the good and bad, what do you like and dislike about it?

RP: I’ve always loved Cannes since the, I remember I came here for the first, what was I here for, I think Remember Me or something, just to promote it. I know I kind of liked the excitement, it’s not really like any other festivals, there’s an air of glamour to it. The movies they play here, they were all, they’re not really movies, they’re also designed to be like an experience, when you go and see a Cannes movie it’s kind of, should be almost overwhelming. It just feels different to other festivals. But, I’m really-really excited, I kind of decided after Twilight, I just wanna get every single movie I do to Cannes. That’s the only place I’m really looking to get them into.

I: Well you have two of them and with very visionary (??) filmmakers, so how much is that defining your career at the moment, the filmmakers you associate with?

RP: That’s basically my only idea about how to have a career. I’m basically trying to recreat my DVD shelf from when I was 17. I’m just sort of ticking off filmmakers. But it’s just so much easier to work with people who have, they’re very ambitious and they know exactly what they want and they’re all, I don’t know, they’re just very-very confident, every single filmmaker I’m working with now, and it just makes your job easier. A lot easier.

I: Tell me about easier, as opposed to Twilight less of a scream momenter or do people scream for you everywhere you go just because of – does it get easier? Cause because you’re on the s--- side (3:20), this is not something you wake up wanting every morning.

RP: Yeah, there’s not so much screaming. It’s funny, I think for some reason every single time I go in and out hotel here no one’s recognizing me. I got like two or three screams as I was leaving today I was like ’Oh, thank God! Hi, hey guys!’ Embarrassing. It’s terrible.

I: ---- Hey, you go up the --- twice. Embrace yourself for screaming. Do you like that kind of atmosphere going up the carpet, being with the team, it’s a little bit surreal all this going up and down.

RP: No, it’s amazing, I think at other premiers everyone arrives seperately and you just, I don’t know, you don’t get that communal aspect, you don’t get to appreciate everything as a team and it’s such a team effort to make a movie. I love that, I love that everyone sits together to watch it as well. And it’s JUST the film, the people who worked on the film, you can’t have guests or anything. I like all the rules in Cannes. They’re worth it.

I: Who is next on your to-do list of directors you wanna work with? Have you made a list? In your head?

RP: I kinda have them, I’m gonna do movies with them too, hopefully I’m gonna do a movie with Harmony Korine the end of the summer

I: Spring breakers 5?

RP: I’m working with my friend Brady Corbet, who’s got five movies here, or something ridiculous, and then Olivier Assayas at the end of the year. And then James – afterwards.

I: Beszéljünk a Roverről és arról, hogy ez nem éppen a komforzónába tartozó szerep. Senki sem vádolhat azzal, hogy a komfortzónádban maradsz, igaz?

RP: Igen, remélhetőleg. Igazából, furcsa módon, ez az én komfortzónám. Nagyon-nagyon kénylemesen érzem magam azzal, hogy állandóan koszos vagyok. Ez vagyok én.

I: Mi volt a legnagyobb kihívás? Itt volt elvégre a beszéd, a testbeszéd használata, az e-világon-kívüli érzés, mi volt a legjobb szórakozás és mi volt a legnagyobb kihívás számodra?

RP: Szerintem az egész jó móka volt, érdekes módon nem volt olyan sok kihívás, sokkal szabadabbnak éreztem ezt, mint bármi mást. Elvégre tulajdonképpen a karakteremnek sincs semmilyen korlátai. És a forgatókönyv nyelvezete is szabad volt, millió módon el lehetett volna játszani ezt a szerepet és szerintem David Michod sem tudta pontosan, hogy milyennek akarta, így csak hagyta, hogy azt csináljam, amit csak akartam. Ami lenyűgöző érzés volt, nagyon jó volt.

I: És ott volt az ijesztő Guy Pearce is, aki nem beszél sokat, de ha megszólal, akkor nagyon is odafigyelsz. Beszélj egy kicsit erről, milyen volt ez a nagyszerű teniszmeccs kettőtök között?

RP: Guy egy nagyon erős színész, de a karaktere is dominánis volt, szerintem elég volt, hogy egy rongybaba legyek mellette, akit tudott ide-oda dobálni. Ez mindent megkönnyített, elképesztően könnyű munka volt. De igen, ő mindenképp egy olyan erő, akivel számolni kell.

I: Igen, nagyon szeretem őt, épp most interjúvoltam meg. Hogy érzed magad mint egy igazi időszakos cannesi híresség, a jó és rossz oldala, mit szeretsz és mit nem szeretsz benne?

RP: Mindig is imádtam Cannest, emlékszem az első alkalomra, amikor ha jól emlékszem a Remember Me miatt voltam itt, azt reklámoztam. Már akkor is tetszett az izgalom, nem olyan volt, mint a többi fesztiválon, itt van varázslat is.  És a filmek amiket itt játszanak, azok nem is igazán filmek, hanem kísérletezésre lettek tervezve, amikor elmész megnézni egy cannes-i filmet, akkor az szinte ellenállhatatlan. Egyszerűen más érzése van, mint a többi fesztiválnak. De nagyon-nagyon izgatott vagyok, a Twilight után úgy döntöttem, hogy megpróbálom az összes filmemet eljuttatni Cannes-ba. Ez az egyetlen hely, ahová igazán el akarom juttatni őket.

I: Nos, most kettő filmed is van, két igazán mesteri rendezővel, mennyire határozza ez meg a karrieredet, az, hogy kikkel dolgozol?

RP: Nagyjából ennyi elképzelésem van a karrieremmel kapcsolatban. Tulajdonképpen csak próbálom átalakítani otthon a DVD polcomat abból az időből, amit 17 évesen állítottam össze. Csak kipipálom a rendezőket. De sokkal egyszerűbb olyan emberekkel dolgozni, akik ambíciózusak és pontosan tudtják, hogy mit akarnak, és nem is tudom, csak nagyon-nagyon magabiztosak és minden egyes filmkészítő akikkel most dolgozom, ilyenek, és ez sokkal könnyebbé teszi a munkát. Sokkal könnyebbé.

I: Mesélj csak a könnyűről, a Twilight után most kevesebb sikítások kapsz, vagy még mindig sikongatnak, ha meglátnak? Mert gondolom ez nem olyan, amit valaki minden reggel meg szeretne kapni.

RP: Igen, már nincs olyan sok sikítás. Vicces, bármikor ki vagy be megyek a hotelbe, senki sem érdekel, de ma amikor kijöttem, kaptam két-három sikítást, mire én ’Oh, hála az égnek! Hello, szevasztok!’ Zavarba ejtő volt. Szörnyű.

I: Készítsd fel magad a sikolyokra. Szereted a szőnyegen való fel-le vonulás hangulatát? Elég szürreális lehet, nem?

RP: Nem, lenyűgöző. Más premiereken mindenki külön-külön érkezik, és nem is tudom, nincs meg az az közösségi érzés, nem tudod csapatként értékelni a dolgot, pedig a filmkészítés igazi csapatmunka. Imádom azt, hogy itt mindenki együtt van, együtt nézzük a filmet, csak azok, akik részt vettek a film készítésében, nem hozhatsz vendégeket, vagy ilyesmi. Szeretem a Cannes-i szabályokat. Jó szabályok.

I: Ki a következő rendező a listádon akivel dolgozni szeretnél? Van ilyen lista? A fejedben?

RP: Mondhatjuk, hogy igen, dolgozni is foguk velük, remélhetőleg lesz egy filmem Harmony Korine-nel

I: Spring breakers 5?

RP: Aztán dolgozok még a barátommal, ---, akinek most legalább öt filmje is van itt, elképesztő, aztán ott van még Olivier Assayas, akivel az év végén fogok dolgozni. Utána pedig James(ki is fogja rendezni a Lost city-t?) valakivel.

 -twmmy-

HFPA Interjú The Rover RP

I: And what fascinated you when you read the script?

RP: I met David about a year before, not about The Rover, just because I really liked Animal Kingdom and just wanted to meet him, and I got sent the script and I connected to it immediately really-really hard, and I got sent it and I thought it was an offer, and I was like YES, immediately, then I found out that there was auditioning tons and tons and tons of people. Yeah and I just auditioned, it was a 2-3 hours audition, and I kinda really wanted to fight for it.

I: How far would you go to get a part?

RP: I don't know, even when auditioning, it takes me a lot, I mean, I hate auditioning so much and I'm so bad at it.

I: Who doesn't?

RP: I know, it's the worst thing ever. I really thought that after Twilight oh cool, I'd never have to go auditioning again, but it didn't happen like that at all. But yeah, I sort of track people down.

I: Stalk them?

RP: Stalk them a little bit, yeah.

I: Is it going to be a world without women? Like the world is in the film?

RP: I think there's literally no women at all. Yeah, that is really odd. I also think that in the film it's a very specific part of the world, I don't think the whole world is supposed to be like that. They are out in the middle of nowhere as well. There are still cities and things, there's still a functioning like bureucracy and stuff. But I don't know, I don't see where the world is going, I hope it doesn't not involve women. That'd be annoying.

I: És mi tetszett amikor olvastad a forgatókönyvet?

RP: Olyan egy évvel azelőtt találkoztam Daviddel, nem a Rover miatt, hanem csak mert nagyon tetszett az Animal Kingdom és csak szerettem volna találkozni vele. Aztán elküldték nekem a forgatókönyvet és egyből nagyon hozzám közelinek éreztem, szóval elküldték és azt hittem hogy ez egy ajánlat, és egyből azt mondtam hogy IGEN, de aztán rájöttem, hogy meghallgatás volt rá, és rengetegen, rengetegen jelentkeztek. Szóval én is elmentem a meghallgatásra, egy olyan 2-3 órás meghallgatásra, és igazán küzdeni akartam a szerepért.

I: Milyen messzire mennél el egy szerepért?

RP: Nem tudom, amikor a meghallgatáson vagyok már az sokat kivesz belőlem, utálok meghallgatásra járni, nagyon rossz vagyok benne.

I: Ki nem az?

RP: Igen, ez a legrosszabb dolog a világon, a Twilight után azt hittem, hogy szuper, most már soha nem kell meghallgatásra mennem, de egyáltalán nem így történt. De igen, szinte utánamegyek az embereknek.

I: Becserkészed őket?

RP: Igen, mondhatjuk, egy kicsit becserkészem őket.

I: A világ nők nélkül fog maradni? Mint ahogy a filmben is?

RP: Mintha nem is lenne nő benne. Igen, ez nagyon furcsa. De szerintem a filmben egy csak egy bizonyos része a világnak, nem hiszem, hogy az egész világ ilyen lenne. Ők elvégre tényleg a semmi közepén vannak. Még mindig vannak városok meg ilyenek, még mindig van egy működő bürokrácia. De nem tudom, nem látom, hogy merre megy a világ de remélem nem lesznek olyan, hogy nem lesz nő. Az idegesítő lenne.

A The Roverről

Nah, a magyar címmel nem értek egyet, de jobbat meg nem tudok :) Viszont annak
alklamából, hogy tegnaptól kapható Amerikában a digitális adathotrdozón. A mázlisták. Nálunk kiadják? Valaki tud valamit?

Pearce: “I’MA KILL YOU FOR PLAYING EDWARD!”
Pattinson: “Sure. Tired anyway.”

Innen:

http://cinemaelite.com/film-reviews/the-rover-movie-review/

Idáig

Mit várhatunk

Mindig is úgy gondoltam, hogy az ütemezése bármelyik filmnek is, soha nem elrettentő dolog. Hacsak, persze, az ütemezés megengedi, hogy azon kapd rajta a filmet, hogy próbálja manipulálni az érzékeidet; ebben az esetben ez teljesen más történet, továbbá – sok lényeges helyen – hiba a művészi film készítésének próbálkozásában.

A lassú filmek, ugyanakkor, többször okoztak egész kielégítő tapasztalatokat, mint nem, főleg a teljesen lenyűgöző képi gyönyörűsége miatt, amit hirtelen észre tudtam venni és el tudtam sajátítani, a tökéletesen megírt karakterek mellett. Azon rendezőknek, akik ilyen filmeket rendeznek, szinte mindig van egy bizonyos érzékük a csend használatára – és a módra, ahogy fegyverként tudják azt használni a narratívájuk során. Ezért bár a rendező-forgatókönyvíró David Michod második teljes hosszúságú drámája, a Rover, széles körű bemutatást nyert különböző pozitív kritikákkal, volt pár igen kedvezőtlen hasonlítás is olyan antiutópia filmekhez, mint a Mad Max és – egy ésszerűen közelebbi – Cormac McCarthy regénye, a The Road (filmre vitte John Hillcoat). A probléma a korábban említett írókkal? A narratív szünetek, melyeket leginkább a vontatott ütemezés okozott.

De ezek pont azok a sarkított reakciók, amikről hallottam olyan meditatív karakterelemzések kapcsán is, mint a The American és Under the Skin – két olyan film, amiket sokra tartok. Ez így már magában azt jelentette, hogy jó eséllyel indul számomra a film, mert soha nem lehet tudni, hogy mások fejében milyen messzeségekbe nyúlik a meg nem értés. Michodnak, akinek előző filmje, az Animal Kingdom egyhangú kritikai elismerést nyert, most valószínűleg bizonyos elvárásoknak kellett megfelelnie.

A kérdés – amire azóta kerestem a választ, mióta először láttam az érdekes előzetesét – oda meg vissza, hogy vajon a film elnyeri-e tetszésemet. Mert elképesztően szerettem volna, ha igen.

Miről szól?

Egy évtizeddel azután, hogy Ausztráliában összeomlik a gazdaság, egy zárkózott férfi (Guy Pearce; Memento) egyetlen tulajdonát könyörtelenül ellopják: az autóját. Szinte megszállottan vissza akarja azt szerezni, elindul utána, közben találkozik Rey-el (Robert Pattinson; Cosmopolis), aki az egyetlen valószínű kulcsa ahhoz, hogy visszakapja az autóját.

A Jó, a Rossz és a Csúf

Felületesen nézve, ki indulna útnak azért, hogy visszaszerezze az ellopott autóját? Senki, igazából. A film író-rendezője, David Michod viszont biztosít arról, hogy az elbeszélés ennyi, és nem más. A forgatókönyvet az év két legbrilliánsabban írt karaktere segíti. Amíg Pearce magányos farkasa egy folyamatosan futkározó talány, aki hagyja, hogy a közönség találja ki az indítékait és az elmebetegséget az ösztönös impulzusokon alapuló döntései mögött, Pattinson Rey-e, akivel maga szintjén fogsz azonosulni és együtt érezni, egyből megnyeri a közönség szeretetét. A párbeszéd, amit a két karakter megszakítva oszt meg, lehet, hogy nem való sokaknak, de amint bekerülsz a film fantasztikus atmoszférájába, jó eséllyel kedveled meg a társalgásukat.

De a párbeszéd, bár ütős helyeken van, nem a fő erőssége a filmnek. A csend az, ami váratlanul érint. Míg a párhuzamos vágás önmagában nem rossz technika, Michod és csapata úgy tűnik szűndékosan kerüli el, hogy annak érdekében, hogy két párhuzamos történet előre haladjon egy filmkockán. A jelenetek zömében úgy vannak felállítva, hogy pont jó keretet adjanak; a mélysége és az űr magyarázza meg mindazt, amit a háttérben lehet látni, és ez az, ami pluszt ad a filmhez. A film elején van egy feltűnően gyönyörű jelenet, ami példája annak, amit korábban állítottam. Natasha Braier filmoperatőr jeles osztályzatot érdemel azért, hogy ilyen tökéletesen pompás technikákkal állt elő a mozgó fotózáshoz ami ebben a filmben található, azzal a kettős céllal, hogy egyszerre tűnik káprázatosnak míg elsősorban támogatja a történet mesélését – szinte mint egy hozzáadott eszköz.

A vágás során, bár lineáris, sok szorosan kötött folytonosság-nehéz átmenet található a jelenetek között. Peter Sciberras vágó, ugyanakkor, nem fél attól a merész döntéstől, hogy néhány jelenetet hosszabban hagyjon, mint ahogy az egyébként értelmet nyerne – és a legjobb dolog ebben az, hogy nagyon is működik. Néhány áttűnés itt is gyönyörűen működik. Észrevettem, hogy annak a legtöbbje, amit a laikus csak „átúsztatásnak” fog nevezni a jelenetek között, az leginkább egy igen lusta gyakorlat az átmenetben, sok független film esetében; az semmi, de még olyan reklámok is vannak, amik használnak átúsztatást jelenetek között annak ellenére, hogy semmi értelme. Itt viszont, szerencsére, van egy hozzáadott drámai hajlama az átúsztatásnak, amit ugyan nem tudok határozottan megmutatni – de a dinamikája a használatának nagyot durran.

Az egész produkció kivitelezése egy nagyon letört, minimalista légkörrel büszkélkedik – szinte felidézi a népszerű Mad Max franchise világát. Magányos utak, poros, piszkos tárgyak, és sivatagos, homokos hegyszorosok melyek a végtelen mélységig húzódnak az út mindkét oldalán, melyen a film főhősei mennek a film nagy részében. Egyedül ez készíti fel a közönséget arra, hogy mi fog még jönni.
Az atmoszférikus nyelvezethez az Antony Partos által írt zene ad még sokat, aki visszatér Michodhoz az Animal Kingdom után. Bár a háttérzene nagyon is alábecsült, az az, ami felpörget a gyanakvás szükséges érzéséhez.

Talán az egyik legmerészebb – és talán legtöbbet tárgyalt – húzásuk a zenét illetően az volt, hogy randomszerűen belerakták Keri Hilson Pretty Girl Rock című számát a filmbe. A kulcsa ennek az, hogy megértsük, hogy a rendező miért döntött úgy, hogy hirtelen belerakja ezt a dalt az események történésével kapcsolatosan. Felületesen nézve, ugyanakkor, várható volt, hogy sok sarkos reakció fogja érni a filmet, melyek közül legtöbbje azzal fog foglalkozni, hogy miért van a hirtelen szünet az egyébként konzisztens filmben. Azt viszont nem lehet letagadni, hogy egy ennyire radikális lépés megtétele (kockáztatva ezzel a szokásos nézőközönség elvesztését) egy olyan hőstett, amiért a rendező tapsot érdemel, ha másért nem is, de a tiszteletből mindenképp.

Szóval mi nem szerethető a filmben? A vége – a nagy felfedés – félrsikerült ügy lehet néhány néző számára. Egy olyan filmnél, ahol a felépítés meseszép volt, az egész mögötti ok lehet némileg nyomasztó. Nem mintha a vége gyenge lenne; az indoklás önmagában erős kontrasztban áll azzal, amit a film ad a közönségnek.

Előadni vagy nem előadni

Az egyik legerősebb pontja a filmnek mindenképp az, akiket Michod szereplőkként választott, ez olyan erőteljes tehetségeket jelent, mint Guy Pearce (Memento) és Robert Pattinson (Cosmopolis). Pearce, főleg, szinte abszolút lenyűgöző azzal a széles, mindig dinamikus érzelmi skálájával. Mivel elég kevés szövege van, sokkal többet ad a testbeszéde. Az, hogy a közönség ezen felül úgy próbálja megoldani a karakterének történetét, mint a Rubik kockát, szintén segít. Bár Pearce fantasztikus, Pattinson lesz az, aki meglepi a filmrajongókat; rajongókat és becsmérlőket egyaránt. Teljesen beásva magát a karakterének világába, Pattinson egy tökéletesen árnyalt előadást produkál, ami egyszer sem nyújtja azt az érzést, hogy nagyon próbál valaki más lenni. Tudatosan távolodik el a Twilightban róla kialakított képről lépésenként, és jó okkal, Pattinson azért van, hogy meglepetést okozzon és ez sikerül is neki, okosan kimutatott érzelmein keresztül. Pattinson ezen felül olyan szerepet kapott, ami szinte egy megveszed-vagy-eltöröd karakter – valóban egy kötéltánc – de győztesként jön ki belőle.

A mellékszereplők közül Gillian Jonesnak van a legrövidebb és leghatásosabb szerepe az összes közül. A szerep akit játszik, vagy illik, vagy nem illik a történetbe, de mint egyike azoknak a random embereknek, akikkel Pearce találkozik, mindenképp egy olyan emlékezetes jelenete van, ami hosszú ideig megmarad az emberben. Scoot McNairy (12 év rabszolgaság) energikus és hathatós. David Field, mint a nyugodt-de-gunyoros tagja a bűnöző csoportnak, szintén élvezetes nézni. Susan Prior is hatásos orvosnőként. A többiek is hatásosak.

Megéri?

Nos, ez attól függ, milyen filmeket szeretsz*. Ha valamilyen vad okból egy fegyveser-lángoló-tűzharcos-és-autós-üldözős, Mad Max-szerű filmre számítasz, akkor csalódni fogsz. A film gyönyörűen működik egy lassan kibontakozó drámaként; egy karakter tanulmány két hibás és kiszámíthatatlan emberről, akik minden valószínűség ellenére egy közös úton találják magukat. Michod írta és rendezte precizitással és meggyőződéssel, a film célja nem örömöt okozzon, hanem hogy olyan történetet meséljen el, amit a rendező akar. A film sok kérdést fog felvetni; érzelmi, politikai, de még narráció értelemben is; de a válaszokat jobb ha mi, mint közönség keressük meg. A közönség egy része meg fogja kérdőjelezni a film végének hitelessége, vagy Hilson Pretty Girl Rock számának használata, ami épp pár lépésre távolítja el a filmet attól, hogy abszolút klasszikus legyen. Ezt félre téve a film mindenképpen szolid a rendkívüli módon megírt története és rendezése, a mindenkinek örmöt okozás ellenállása és a mesteri előadások miatt.

Jó ítélőképességű, kíváncsi közönségnek ajánlott. Legalább egy próbát megérdemel.

Csillagos Értékelés: 4/5

Guy Pearce beszélgetése a BBC4 riporterével

BBC Guy Pearce CUT

I: Lovely Guy Pearce is with us today and Guy Pearce is of course an award winning actor who stared in numerous movies including Prometheus, King’s Speech, Heartlocker, LA Confidential, of course Priscilla Queen of the Desert, and so many others, from this Friday you can see Guy alongside Rob Pattinson looking so different, it’s unbelievable, in their new moive, The Rover. But first of all, you’re not Guy are you, going back to Neighbours at all?

GP: I’m still waiting for the call. Of course I’d be there on the second if I was to receive the offer, it’s just sitting, fingers crossed.

I: Waiting, yeah.

GP: Pretty much.

I: I wonder what they say about you, what ever happened to Guy Pearce?

GP: Yeah, I think so, probably. Walked down Ramsay street and never came back. In fact I think in the storyline I went to Perth or something to visit my mother and then I just never came back. Or my father, something.

I: Actually I think it would be a cool thing. I mean, a lot of actors are actually doing that, going back to their roots and going back road shows.

GP: Look I did go back a few years later just to visit the crew and they set me as in a coffee shop as an extra in the back corner with their football --- on you know, said go on put this on and sit there will you, and shut up! So I did that.

I: You’re career’s actually been quite spectacular really, you must be over the moon as they say.

GP: Oh look, I constantly feel priviliged and really fortunate to have done the jobs that I’ve done, absolutely.

I: Now let’s have a look at this film, it’s a very tense movie and I watched it actually this morning.

I2: Very tense and intense as well.

I: That’s what I’m saying.

GP: You watched it this morning? Did you order some ---- and some cereal?

I: Yeah I’m thinking... uh...

GP: Yeah, this is heavy. Have a coffee.

I: No, I loved it, but I should have watched it at night.

GP: Yeah. Look, it is a very intense story and obviously it asks questions about us as a society and how we might end up, etc and it’s not a pleasant view of the world. But potentially a higly realistic one, so in a way it was a really interesting, I mean it was a very interesting story to dove (???) into.

I: We should say that it’s a post apocalyptic type thing.

GP: It is, that’s right. Funnily enough David our director sort of keeps talking about it just being more gradual demise rather than a sort of big apocalyptic event as such.

I: Cause there has been a fincancial melt down so to speak.

GP: Well that’s right, yeah. Imagine if what happened in 2008 actually really just took over and we never recovered from it.

I: And we see your character who’s life is completely changed and he’s gone from one extreme to the other.

GP: Well that’s right. You realize through the course of the film that a pretty serious event has happened to him sometime back and I think he’s just lost all sense of faith in humanity.

I2: He’s quite a sad character, I like his beard, his beard speaks(???)

I: I mean I’m not ---

GP: Yes, I like the beard as well.

I: Was it a real beard?

GP: It was a real beard, yes, very much so.

I: It didn’t look stuck on at all.

GP: No, you wouldn’t choose to stick on such a great beard which, would you? You’d at least go something a bit more masculine than this.

I: You should look at me folks.

GP: I’m not saying anything.

I: The Rover is set in Australia, it’s in the near future as Guy says, 10 years after the collapse of the Western economic system. Guy’s character is Eric, a man who was once a farmer, but he’s now, well, he’s an angry drifter with nothing left but his Sedan and the road and there’s a lot of going on. Tell us a little bit about Robert Pattinson, because he’s unrecognizable and who does he play.

GP: Rob plays a young American kid who’s in Australia with his brother out sort of looking for work in the mines, they’ve got involved in some crime, it’s all gone horribly wrong, and Rob and I kind of team up in order to find his brother again, and Rob was just a delight, I mean, he’s such a funny guy and a really brilliant actor. Really fantastic.

I: I read that he really got into it, and got into preparing for the role as well.

GP: Yeah, I mean obviously he’s a massive star from the Twilight series and various other things that he’s done, and I think the opportunity to break out and play interesting roles is just as exciting for him as it is for any actor. And so he had a great time. He really did have a good time.

I: You did very good in the Mildred Pierce thing.

GP: Oh yes. Miss W.

I: And then also Iron Man 3. He was in IM3.

GP: I know, I wasn’t around for the first two, but I like a dissonant number, so I thought three would be the one to join in on.

I2: It’s a great franchise.

GP: Yeah, that’s right.

I: It is an extraordinary franchise.

GP: Oh look, anything Marvel does seems to be extraordinary, it is like, when we sat down for a pre-shoot sort of dinner with the executives from Marvel and one of them walked in at the start of the dinner and literally sort of put both hands in the air and said ’Avengers just made a billion dollars’.

I: A billion?

GP: And we all kind of went, well you’re paying for dinner then! So clearly those guys are doing all right.

I: When you started out acting what did you want to be in? Did you wanna be in theatre, did you wanna be in movies?

GP: Funnily enough I never really had any goals, I was doing a lot of theatre when I was a kid, and I was really just going from opportunity to opportunity to be honest. Suddenly when I was about 30 I went, hang on, I wanna just have a look at this thing that I’m doing that seems to be a career and have a little reasses, and see whether or not it is something I still wanna keep doing, cause I was doing it originally based on the decision of an 8 year old.

I: Are you saying you wanted to --- at 30?

GP: I got pretty sick of it. I just kinda needed to step back from it all and go hang on a second,

I: Is this what I really want?

GP: Yeah, is this what I really want? What’s the value of it, was it valid, and etc. No, and I discovered that I could say yes to all of it.

I: So did you make a conscious decision to go to America and was there then one role in particular that changed your mind?

GP: No, I mean, I went to America originally to do publicity for Priscilla in ’94, so I went there, and my agent in Australia said, you know, you really should meet some agents and I was fairly surly and grumpy and I said I don’t know, I can barely get any work in Australia, I don’t wanna try working in America, how ridiculous. But I met one agent and he’s been my agent eversince, and I said look, I come to America and do auditions, but I’m not gonna sort of live here and hang out here and try, you know,  I just really wasn’t prepared to all that, and then I landed the role in LA Confidential and you know, so things were great for the first couple of years, but I think it’s that weird thing where you suddenly get lots and lots of work, which is great, I’m not complaining about it by any means, but when you realize you have moments when you’re out of work where you actually recharge yourself in those periods of being out of work, and you realize emotionally how exhausting it is to be an actor.

I: That’s what’s good in it, the first philosophycal moment there. (???) I thought.

GP: Well you know, I try to be.

I: You can see Guy Pearce in The Rover, you gotta check this movie out, which opens across the UK this Friday, it’s rated 15. Good to see you again, Guy Pearce, everybody.

I: Az imádnivaló Guy Pearce van itt ma velünk, Guy Pearce aki persze egy díjakat nyert  színész, aki számos filmben szerepelt már, többek között a Prometheusban, a Király Beszédében, a Heartlockerben, az LA Confidentialban és természetesen a Priscilla a Sivatag Királynőjében, és nagyon sok másban, most péntektől pedig Rob Pattinsonnal, aki annyira máshogy néz ki, hogy hihetetlen, az új filmjükben, a Roverben lehet látni. De mindenek előtt, Guy, visszatérsz valaha is a Neighbours-be?

GP: Csak a hívást várom. Persze egyből ott lennék, ha hívnának, most csak ülök és szurkolok.

I: Várakozol, igen.

GP: Mondhatni.

I: Vajon mit mondanak, mi is történhetett Guy Pearce-vel?

GP: Igen, gondolom. Elindult a Ramsay utcán és soha nem jött vissza. A történet szerint egyébként elmentem Perth-be meglátogatni az anyukámat, aztán soha nem mentem vissza. Vagy az apukámat, vagy ilyesmi.

I: Szerintem egyébként egész szuper lenne. Elvégre most sok színész tér vissza a gyökereikhez.

GP: Pár évvel később egyébként visszamentem meglátogatni a stábot és be is raktak hirtelen extrának egy kávézóba, hátra ültettek, mondták, hogy ezt vegyem fel, üljek nyugodtan és maradjak csendben! Szóval pont ezt tettem.

I: A karriered egyébként igen lenyűgöző, biztos elégedett vagy vele.

GP: Oh, nézd, folyamatosan kiváltságosnak és igazán szerencsésnek érzem magam, hogy azokat a munkákat csinálhattam, amiket csináltam.

I: Most nézzük ezt a filmet, ez egy nagyon feszült film, ma reggel néztem meg.

I2: Nagyon feszült és hathatós.

I: Pont ezt mondom.

GP: Ma reggel nézted meg? Egy tállal a kezedben, müzlit eszegetve talán?

I: Igen, arra gondolva... uh...

GP: Igen, ez kemény. Jöhet a kávé.

I: Nagyon tetszett a film egyébként, csak rájöttem, hogy inkább este kellett volna néznem.

GP: Igen. Valóban nagyon feszült a történet, és nyilvánvalóan feltesz kérdéseket a társadalmunkról, hogy hogyan végezhetjük, stb, és nem éppen egy kellemes képet ad a világról. Viszont elég realisztikus, szóval nagyon érdekes volt belemerülni.

I: Azt talán meg kellene említenünk, hogy egy poszt-apokaliptikus féle dolog.

GP: Igen, ez igaz. David a rendezőnk úgy jellemzi, hogy inkább egy fokozatos hanyatlás, mintsem egy nagy apokaliptikus esemény.

I: Mert volt valami pénzügyi összeomlás.

GP: Nos, igen, ez igaz. Úgy lehetne elképzelni, mintha az, ami 2008-ban történt tényleg eluralkodott volna mindenhol és nem tudtunk volna kimászni belőle.

I: És látjuk, hogy a karaktered élete teljesen megváltozott, az egyik szélsőségből a másikba esett.

GP: Nos, ez igaz. A film során rájövünk, hogy igen komoly dolgok történtek vele a múltjában és szerintem elvesztette minden hitét az emberiségben.

I2: Elég szomorú egy karakter, a szakálla mindent elmond.

GP: Igen, a szakáll nekem is tetszett.

I: Igazi szakáll volt?

GP: Igazi volt, nagyon is.

I: Nem olyannak tűnt, mint amit csak oda ragasztottak.

GP: Nem, ilyen nagyszerű szakállt nem ragasztana csak úgy fel az ember, nem igaz? Annál inkább férfiasabb megoldást választanál.

I: Látnátok csak engem!

GP: Nem mondok semmit.

I: A Rover Ausztráliában játszódik, ahogy Guy is mondja a közeljövőben, olyan 10 évvel később a nyugati gazdaság összeomlása után. Guy karaktere Eric, egy férfi aki régen farmer volt, de most, nos, egy mérges vándor akinek nem maradt mása mint a Sedanja és az út, amin sok minden történik. Mesélj egy kicsit Robert Pattinsonról, mert ő szinte felismerhetetlen ebben a filmben, és hogy kit játszik jő.

RP: Rob egy fiatal amerikai srácot játszik aki a testvérével jött Ausztráliába, hogy munkát keressenek a bányákban, de belekeverednek valamilyen bűnügybe, ami igen szörnyen végződik, és Rob és én összeállunk, hogy újra megtaláljuk a testvérét, és Rob nagyszerű volt, nagyon vicces srác és ragyogó színész. Igazán fantasztikus.

I: Azt olvastam, hogy nagyon belemerült a dolgokba, már a felkészülésbe is.

GP: Igen, persze óriási sztár lett belőle a Twilight sorozat és egyéb munkái után miatt is, és szerintem annak a lehetősége, hogy kitörjön és érdekes szerepeket kapjon az pont annyira fontos számára, mint bármelyik színész számára. Így nagyszerű lehetőség volt ez neki. Igazán jól érezte magát.

I: Abban a Mildred Pierce dologban nagyon jó voltál.

GP: Oh igen. Miss W (nem értettem a nevet)

I: Aztán ott van a Vasember 3. Benne volt a Vasember 3-ban!

GP: Igen, az első kettőnél nem voltam ott, de szeretem a disszonáns számokat, szóval úgy gondoltam, a három jó lesz, hogy bekapcsolódjak.

I2: Nagszerű franchise.

GP: Igen, az.

I: Rendkívüli franchise.

GP: Oh igen, minden amit a Marvel csinál rendkívülinek tűnik, amikor volt egy forgatás előtti vacsoránk az igazgatókkal, az egyikük késve jött be, feltette mindkét kezét a mgasba és csak annyit mondott ’A Bosszúállók egy milliárd dollárt hozott’.

I: Egy milliárd?

GP: Mire mi azt mondtuk, hogy akkor te fizeted a vacsorát. Egyértelmű, hogy tudják, mit csinálnak.

I: Amikor színészkedni kezdtél miben akartál szerepelni? Színházban vagy inkább filmekben akartál lenni?

GP: Őszintén szólva nem voltak nagy céljaim, amikor fiatal voltam nagyon sokat voltam színházban, aztán csak egyik lehetőség után a másikig mentem. Aztán amikor 30 lettem, hirtelen megálltam, meg akartam nézni, hogy akkor ez most igazán egy karrier-e, meg akartam vizsgálni, hogy ez-e az, amit továbbra is csinálni akartam, mert tulajdonképpen egy 8 éves gyerek döntése alapján csináltam az egészet.

I: Azt mondod, hogy 30 évesen ki akartál szállni?

GP: Elegem lett belőle. Szükségem volt arra, hogy kívülről nézzem meg a dolgokat.

I: Ez az, amit igazán akarok?

GP: Pontosan, hogy ez az amit akarok? Van-e értéke, van-e alapja, stb. De aztán rájöttem, hogy minden kérdésemre igennel tudtam válaszolni.

I: Az, hogy Amerikába mentél, az egy tudatos döntés volt, volt-e valamilyen kifejezett szerep ami megváltoztatta a gondolatmeneted?

GP: Nem, Amerikába eredetileg azért mentem, hogy a Priscillát reklámozzam ’94-ben, aztán az ausztrál ügynököm azt mondta, hogy igazán találkoznam kéne ottani ügynökökkel, de én elég zsémbes és morcos voltam, azt mondtam, hogy nem igazán tudom, alig kapok itthon munkát, nem akarok Amerikában is próbálkozni, milyen röhejes. De aztán találkoztam egy ügynökkel, aki azóta is az ügynököm, de azt mondtam, hogy eljövök Amerikába és elmegyek meghallgatásokra, de nem fogok itt élni, erre nem voltam felkészülve, aztán megkaptam a szerepet az LA Confidentialban, aztán a következő pár évben nagyszerűen ment minden, de aztán, és szerintem ez a furcsa az egészben, hogy hirtelen rengeteg munkád van, ami nagyszerű, egyáltalán nem panaszkodni akarok, de amikor egyszercsak nincs munkád, akkor jössz rá, hogy érzelmileg mennyire kimerítő színésznek lenni.

I: Ez így van, egész filozófiai pillanat volt ez.

GP: Nos igen, próbálkozok.

I: Guy Pearce-t a Roverben láthatjátok, nézzétek meg ezt a filmet, péntektől lesz a mozikban, 15 éves a korhatár. Jó volt újra látni, Guy Pearce volt a vendégünk, mindenki.

Egy darabig ez az utolsó transcript, kissé összekülönböztem a lánnyal, úgyhogy most nem fogok kérni tőle semmi ilyesmit. Azért majd próbálkozok a magam módján, de nem lesz ennyi.

Nah, 

-twmmy-

Guy Pearce and Robert Pattinson interviewed by Robbie Collin

I: That was a clip from The Rover and I’m delighted to be joined by stars Robert Pattinson and Guy Pearce. ???????

GP: No worries.

RP: Thanks for having us.

I: The film is set 10 years after the collapse, that’s one of the first things we see on the screen, as title----. But it’s never specified what the collapse is, now when you were making it did you have a particular collapse in mind, financial or political or moral?

GP: Well, David talked about a financial collapse primarily, I guess and the way in which it filters out from there.

RP: Yeah, I remember questioning him a lot about the nature of that collapse, the social-economic climate, in which we were supposed to be living, and then I realied after we started shooting that it was almost totally irrelevant, cause I mean, we’re so on the fringes of society anyway, even whatever is left of the society that it became and maybe you had to do some more research on it, but...

GP: No, I left it alone as well. I was only reminded of it again when I saw the film and it said 10 years after the collapse.

RP: What’s the collapse?

I: It’s not the only thing the film withholds either, there are a lot of details about your characters which are really just --- out very slowly over the course of the movie. When you’re shooting, did you have the full picture from David beforehand? Did he give you the script with all the notes and say this is who you are, this is what you’re all about, or were you kind of getting information on set?

I: Ez egy részlet volt a Roverből, és szeretettel köszöntöm a két sztárt a filmből, Robert Pattinsont és Guy Pearce-t.

GP:

RP: Köszönjük, hogy fogadtatok.

I: A film 10 évvel játszódik az összeomlás után, ez az első dolog amit látunk a képernyőn a cím utaán. De az nincs meghatározva, hogy milyen összeomlásról van szó, amikor forgattatok, volt valamilyen meghatározott összeomlás a fejetekben, pénzügyi vagy morális?

GP: Nos, David elsősorban pénzügyi összeomlásról beszélt, és ahogy az kibontakozik.

RP: Igen, emlékszem, hogy sokat kérdeztem őt az összeomlás természetéről, a szociális-gazdasági helyzetről amiben a film szerint éltünk, aztán a forgatás elején rájöttem, hogy teljesen irreleváns volt tudni, mert mindenképp a társadalom szélén voltunl, és bármi is maradt a társadalomból, lehet, hogy neked jobban utána kellett járnod, de...

GP: Nem, én is hagytam ezt a részét. Csak akkor jutott eszembe megint, amikor láttam a filmet és az azt mondta, hogy 10 évvel az összeomlás után járunk.

RP: Mi az az összeomlás?

I: Ez nem az egyetlen dolog, amit a film visszatart, a karaktereik kapcsán is sok részlet marad háttérben, dolgok amik csak lassan kerülnek felszínre a film előrehaladtával. Amikor forgattatok, megkaptátok Davidtől a teljesen képet előtte? Adott nektek olyan forgatókönyvet ahol a margón ott voltak a megjegyzések, hogy kik is vagytok és mit fogtok csinálni, volt ilyen információ a forgatáson?

GP: Well neither really, we asked a lot of questions in the beginning, so we just asked whatever we needed to know about the character and history, really. And I particularly, you know, because of where we find my character he’s obviously a very different person than he used to be, so it was important for me just to get a sense of who that guy was back 10-20 years ago. Just so I can understand that transformation.

RP: Yeah, no, I kinda liked, I liked the sparseness of it, I mean you kind of have to figure out someone’s character from their speechpatterns and stuff. And also just from those one scene we have where suddenly had this very detailed exposition out of nowhere and I loved that in the script, trying to establish a character from one speech basically. Which is never explained to the audience.

GP: And it’s kind of great in a way, because I think so often too many things are explained in films, and I love the meandering (elkalandozó, összefüggéstelen) nature of this and the way in which certain stories can just unfold and just because you might be feeling frustrated for 10 minutes it doesn’t mean that you’re not gonna feel 3:15 at some point throughout the film, so I love stories like this.

GP: Nos, egyik sem igazán, az elején sokat kérdeztünk, bármiről amit tudnunk kellett a karakterünkhöz és a múltjukhoz. Én főleg, mert amikor találkozunk a karakteremmel akkor ő már egy teljesen más ember mint amilyen volt, szóval fontos volt számomra, hogy megérezzem milyen volt 10-20 évvel ezelőtt. Csakhogy megértsem az átváltozást.

RP: Igen, nem, nekem csak tetszett a ritkasága, és hogy a karaktert a beszédéből kellett megtalálni. Aztán van az a jelenet, ahol szinte a semmiből egy nagyon részletes magyarázat kerül elő, ezt nagyon szerettem a forgatókönyvben, megpróbálni csak a beszédstílusából a karaktert. Amit a közönségnek nincs megmagyarázva.

GP: Szerintem ez jó is, mert gyakran túl sok minden meg van magyarázva a filmekben, és én szeretem ezt az összefüggéstelen, kalandozó természetét ennek és ahogy bizonyos történetek kibontakoznak, és lehet, hogy vagy 10 percig idegesít, hogy nem érted mi van, de az nem jelenti azt, hogy később a film alatt nem jössz rá a dolgokra, szóval én szeretem az ilyen történeteket.

I: And when you’re building the characters, you know, the dialog is as you said it’s really sparse, there’s not much there, there’s a lot of repetition involved, lot of functional dialog but aside from those you know, a couple of big explicatory speeches, there is very little for you to work with. Was there more in the script in the margins that you could play with? Or was it something that you discussed?

GP: It was just what we discussed, yeah, you know, and for both of us at different times really, just depending on what we needed. Yeah.

I: Rob, your character’s speechpatterns are very peculiar. What was the thinking behind that? He is from the deep South (??) America, but he speaks very, not fluingly and meltingly like, where --- from that part of the world but very haultingly. So what was the thinking behind that?

RP: When I first read the script, I just started reading it like that and just how it read to me when I kind of, I just liked the way it sounded and kind of invented backstories and then as soon as you start this kind of halt like kind of staccato you speech, it’s, I think, I started realizing that he feel of being afraid of slapped all the time, like halfway through a sentence you kind of, he looks like something, I think that was the whole point of it, he tought someone was gonna tell him to shut up, so he’s never quite certain if he’s gonna finish a sentence. I mean, it starts to become a bit more floating as he talks to Guy and relaxes around him. Cause I think Guy really is the only person who ever asks him a question, and not ----- (calls him an idiot????) afterwards, even though he kind of does --- a bunch of times.

I: Amikor felépítesz egy karaktert, a párbeszéd ahogy te is mondtad elég szórványos, nincs sok benne és elég sok az ismétlés, sok a gyakorlati párbeszéd, de eltekintve attól a néhány nagy magyarázó beszédtől nagyon kevéssel tudtál dolgozni. Volt esetleg több a forgatókönyvben, a margón például, amivel tudtál játszani? Vagy megbeszéltétek ezt is?

GP: Csak megbeszéltük a dolgot, mindkettőnknek más időkben, attól függve, hogy mire volt szükségünk.

I: Rob, a karaktered beszédstílusa igen különleges. Milyen gondolatod volt emögött? Amerika déli részéről származik, de nagyon lassan, nem összekötötten beszél. Szóval mire gondoltál?

RP: Amikor először olvastam a forgatókönyvet, egyszerűen csak így kezdtem olvasni, és tetszett ahogy hangzott, aztán háttértörténetekkel álltam elő, és amint elkezdtem ezt az akadozó, staccato féle beszédet kezdtem rájönni, hogy a karakterem mindig attól fél, hogy valaki megüti a mondat felénél, és szerintem ez volt az egész lényege, azt gondolta, hogy valaki majd azt mondja, hogy pofa be, szóval soha nem biztos abban, hogy be tudja-e majd fejezni a mondatot. Később egyre folyékonyabbá válik ahogy Guy-val beszél és megnyugszik a közelében. Mert Guy az egyetlen ember aki kérdez tőle, pedig párszor ő is nevezi idiótának.

I: There is a great scene when we find your character basically right on what feels like the tipping point of total lunacy, before I won’t give it away, but this very dramatic event urges in the offing and we see Rey in a car in the dead of night singing along to a pop song on the radio. How did you get into that sort of head space?

RP: I remember reading the script and just kind of liking the idea of, it’s just someone who never really thinks that deeply about things and for a moment in another movie where I feel like this big, deep, contemlative scene, and it kind of seems like that, and really is nothing going on in his head at all, he’s just listening to the radio, like something’s going on, but it’s kind of...

GP: Well the thing that David talked about about that scene was really, you know, in any other situation you’s just be this young guy, looking at yourself in the mirror, thinking about girls, singing along to pop music, you know, so, a real reminder that really he’s just a perfectly normal human being in this rather extraordinary sort of situation.

RP: Yeah. But also incredibly imressionable as well, I mean, he’s like, that scene is kind of like start acting like Eric afterwards. And I think that your reaction to that as well I thought was very good.

GP: Thank you very much.

I: Van egy nagyszerű jelenet, ahol a karaktered szinte már a teljes őrület határán áll, és bár nem akarom lelőni a dolgokat, de ez a drámai esemény már kilátásban van, és akkor látjuk Rey-t az autóban az éjszaka közepén énekelni egy popdallal ami a rádióban szól. Hogyan kerültél abba az állapotba?

RP: Emlékszem amikor olvastam a forgatókönyvet, és csak tetszett az ötlet, hogy ez olyan valaki, aki soha nem gondolkodik túl mélyremenően és egy másik filmben ez tűnhet úgy, mint egy nagy, mély, elmélkedő jelenet, és olyannak is tűnik, de igazán semmi nem forog az agyában, csak hallgatja a rádiót és lehet, hogy van valami a fejében, de mégis...

GP: David azt mondta arról a jelenetről, hogy mármilyen más szituációban te csak ez a fiatal srác vagy, aki a tükörben nézegeti magát, lányokon jár az esze, popzenét énekel, szóval ez csak egy igazi emlékeztető volt arra, hogy ő is csak egy normális ember ebben az igazán különleges környezetben.

RP: Igen. Ugyanakkor nagyon befolyásolható is, ezután kezd nagyjából úgy viselkedni, mint Eric. ÉS szerintem az erre való reakciód nagyon jó volt.

GP: Nagyon köszönöm.

I: Did you have any say over the song choice?

RP: Over Guy’s performance?

GP: Yes, Rob edited my performance.

RP: No, it was initially a different song, I think it was a Pussycat Dolls Festival (???) but when that

GP: Was it in the script? The Pussycat Dolls?

RP: I think in the first, yeah I think it was in the script, and then one day we played that one I said it’s perfect. I’d never heard that song before, I hadn’t realized it was a massive hit, I thought it was written for the movie.

I: And now you’ve ruined it forever. The Australian landscape obviously plays an enormous role in this film. And it’s been associated with apocalypse and exile and all sorts of bad things, Guy, when you were growing up there, did you kind of get that sense at all from the country, or was that something that you felt, you know, you discovered through cinema later?

I: Volt szavad a dalválasztásban?

RP: Guy előadásán?

GP: Igen, Rob vágta a játékomat.

RP: Nem, eredetileg egy másik  dal lett volna, azt hiszem a Pussycat Dolls Festival (???), de aztán

GP: Ez benne volt a forgatókönyvben? A Pussycat Dolls?

RP: Az elsőben, azt hiszem benne volt a forgatókönyvben, aztán egy nap lejátszottuk ez a számot, és azt gondoltam, ez tökéletes. Azelőtt nem hallottam ezt a számot, nem tudtam, hogy ez egy nagy siker, azt hittem, hogy a filmhez írták.

I: És most tönkretetted. Az ausztráliai táj nyilvánvalóan nagy szerepet játszik a filmben. És már többször is társították az apokalipszissal vagy száműzöttséggel és mindenféle rossz dologgal. Guy, mivel te ott nőttél fel, érezted te is ezt a vidéki részről, vagy inkább a filmek kapcsán fedezted ezt fel?

GP: A little but, but not just that, I mean, we had a farm so I grew up in the country as well, and so it really represented all sorts of wonderful experiences as a kid. Well, we weren’t in the desert as such, but we were sort of out in the country a few hours away. But it does seem, and I wasn’t really aware of this, I suppose, you know, when I think about it I am, but it does seem that Australia seems to have this history in filmmaking of offering up bleak, sort of end of the road kind of stories, and I’d not really considered it so much anymore, I mean, I was thinking of America where all those kind of aliens attacking New York kind of stories and it wasn’t, isn’t the America, the land of the apocalypse, but it seems that Australia is. Maybe it just seems more realistic in Australia or something, I’m not really sure.

I: Well I think, talking of the end of the road stories, one of the all time great Australian landscape film for me is the Proposition...

GP: Sure.

I: ...which you made a few years ago. Can you tell me a little bit about that, when you approached that film, did that feel like a kind of apocalyptic movie?

GP: Egy kicsit, de nem csak az, volt egy farmunk, szóval vidéken is nőttem fel, és ez rengeteg csodálotas élményt nyújtott gyerekként. Nos, nem a sivatagban voltunk, de vidéken, pár órára a várostól. De úgy tűnik, és akkor ennek nem voltam tudatában, de ha rá gondolok, úgy tűnik, hogy Ausztrálianak van egy múltja a filmkészítésben abból a szempontból, hogy sok sivár, az út vége történeteket ajánl, és már nem nagyon foglalkoztam vele, de Amerikára gondoltam, ahol a különböző idegenek támadják meg New Yorkot – féle történetek vannak, és mégse Amerika az apokalipszis országa, hanem Ausztrália. Lehet azért, mert itt reálisabbnak tűnik, de nem biztos.

I: Most, hogy említetted az út vége filmeket, az egyik legjobb ilyen film számomra a The Proposition...

GP: Igen.

I: ... amit egy pár éve csináltál. Mondanál pár szót arról amikor arra a filmre készültél, hogy az adott-e olyan érzést, hogy ez most egy apokaliptikus film?

GP: Oh, well, look it certainly you know, that whole idea of the fish out of the water, and I do think that that’s something that’s pretty prevalent, this here we are living in this country that’s the size of North-America and we can only all pretty much just live around the edge. Whereas as soon as you go inland it becomes brutal and harsh and dangerous, and this idea that people in their finery (??) and on sort of trotting around on horse and baggy (??) out in the desert, trying to pretend that they’re still in Londontown, is just kind of ridiculous, absolutely ridiculous. There’s Emily Watson and Ray Winston sweating in this awful heat and this whole idea of timing the baste (??) you know, trying to sort of maintain a level of civility out in that sort of wild countryside, I just think it’s a fascinating idea and so getting to do the Proposition was a great exploration of that. And you know about this history, you know about what Australian history is growing up in Australia, but when you’re out there, like Rob pointed it out a couple of times in the Flinders Ranges, he’d seen all the abandoned house from the 1800’s and Robert’d be like who seriously thought of building a house there was a good idea, what were they thinking, you know, hundreds of miles from anywhere. And I kind of agree, it just seems absolutely absurd.

GP: Oh, nos, ez az egész ötlet a partra vetett halról, szerintem ez elég elterjedt, itt vagyunk mi ebben az országban ami akkora mint Észak-Amerika és szinte csak a szélén élünk. Amint a közepe felé indulsz, az egész brutálissá, keménnyé és veszélyessé válik, és az az ötlet, hogy az emberek teljes pompában végiglovagolnak a sivatagon miközben úgy csinálnak, mintha Londonban lennének, az csak röhejes, teljesen röhejes. Itt viszont Emily Watson és Ray Winston izzadnak a hőségben és az az ötlet, hogy próbáld megtartani az udvariasságot a kinti vadvilágban, azt lenyűgözőnek találtam, és a Proposition jó volt arra, hogy felfedezzek dolgokat erről. És ismered a történetet, elvégre Ausztráliában nőttél fel akkor tudsz valamennyit a történelemről, és ahogy Rob is megemlítette párszor a Flinders Ranges-en ahol ott vannak azok az elhagyatott 1800-as évekbeli házak, és Robert azt mondja, ’de mégis ki hitte azt, hogy jó ötlet ide építeni’ mit gondoltak, hogy több száznyi mérföldre építkeznek. És ezzel egyet értek, az egész teljesen abszurdnak tűnik.

RP: Also these houses where they smashed the roofs down just in case squatter (???) go in them, and it’s like if there’s a squatter is somehow living

GP: Wandering around, then they let them.

RP: 10 hours into the wilderness.

GP: Like what I’m gonna do if there’s a roof on it? (??? 9:49)

RP: Graffiti.

I: When you’re making a film does that remoteness, I mean, did it press on you at all, when you were making it, you felt like you’re really out in the middle of absolutely nowhere?

GP: Well, to a degree. The Flinders rangers are a little bit a tourist spot as well, it is very remote and there are big hours, distance between one town and the next, so yes, you do experience the remotness, but then you come across a little gallery, like a little art gallery selling little ab original paintings and it’s all kind of nice in there, and you think, okay. This is not so middle of nowhere.

RP: That was odd, that was a very strange art gallery.

GP: Yeah, yeah. I in fact bought some paintings.

RP: It was nice, they were doing a scene when you can look in 360 degrees of the set for hundreds of miles and there’s a different kind of air there, so it’s very, it is quite oppressive.

RP: És a házak tetői le voltak rombolva, lehet, a csavargók ellen

GP: Ha már odáig eljutottak, ám legyenek.

RP: 10 órányira a vadban

GP: Mit fogok csinálni ha van teteje? (???)

RP: Grafiti.

I: Amikor egy filmet ebben az elzártságban készítetek, nyomást gyakorolt ez rátok, éreztétek úgy, hogy tényleg a semmi közepén vagytok?

GP: Bizonyos szinten. A Flinders Rnges valamennyire turisztikai hely is, nagyon elhatárolt és nagy távolságok vannak a városok között, szóval megtapasztalod a magányosságot, de aztán találsz egy galériát, ezt a kicsi művészgalériát ami ab original festményeket árul, mire azt gondolod oké, ez nem is annyira a semmi közepe.

RP: Az egy nagyon furcsa kis galéria volt.

GP: Igen, igen. Még vettem is pár képet.

RP: Jó volt olyan helyen felvételt csinálni ahol foroghatsz körbe és többszáz mérföldön át csak a helyszínt látod, szinte más a levegő is ott, elég nyomasztó is lehet.

GP: It makes you realize how sensitive you are out there, I mean it’s hot obviously, there are a lot of flies, you can sort of hear your heartbeat because there’s no traffic for miles, so you are in a very different environment, there’s no doubt about it, and I think you’re also very aware of the ab original culture that’s out there as well, and it feels kind of spiritual and spooky out there.

I: Robert, you’re seem to be working with a lot of directors at the moment who specialise in these kind of extreme characters and difficult landscapes, after David Michod you also worked with Werner Herzog, right, recently and David Cronenberg twice. Is there a grand plan behind ticking on these --- filmwise, but very challenging pictures?

GP: Ott kint rájössz, hogy mennyire érzékeny vagy, persz nagyon meleg van és sok a légy, de szinte hallod a szívverésed mert nincs forgalom, és egy nagyon különböző környezetben vagy, semmi kétség afelől, és tudatában vagy az ab original kultúrának is ami ott van, és valamennyir spirituális és kicsit ijesztő is az egész érzés amit ad.

I: Robert, úgy tűnik, hogy sok olyan rendezővel dolgozol akik ezekre az extrém karakterekre vagy nehéz tájakra szakosodtak, David Michod után dolgoztál Werner Herzoggal aztán David Cronenberggel kétszer is. Van ezek mögött valami nagy terv?

RP: Not really. I just got really lucky, I just like, when Herzog says, I was only working on this movie for like 10 days or something, but all these people, I just wanna have the experience and also it’s kind of like going to school as well, working with the best directors in the world, I think. I don’t really know if there’s a particular plan. Maybe there is, which I’m not aware of yet.

I: Do you feel that, after having done Twilight, that’s afforded (??) you these opportunitiey to do difficult pictures and do these independent movies are, or do you feel that you know, that franchise is behind you? That you’re kind of working with a safety net the way that you weren’t before?

RP: Yeah, I guess there was sort of a safety net when someways, you know, when you’re doing a massive franchise, it overshadows any, you know, do a little tiny movie in between and it just gets overshadowed when the next Twilight would come out. But there was, I mean there’s definitely a lot of security to it. But yeah, I don’t know. I mean I kind of I guess you’re more, a little bit more nervous about what you choose, but I remember talking to my agent ages ago, and they were saying that if you wanna be happy in your life, you just only do the jobs you actually wanna do, don’t think about one for them or one for any of this stuff, like it’s just like, think of it the job you’re doing is maybe potentially your last job and if you did something you didn’t actually wanna do, for silly reasons, then you regret it.

RP: Nem igazán, csak szerencsés vagyok. Herzoggal csak pár napot dolgoztam azon a filmen, olyan 10 napot vagy hogy, és mindezek az emberek, csak azt szeretném, hogy tapasztalataim legyenek, és olyan, mintha iskolába járnék, a legjobb rendezőkkel dolgozom, legalábbis szerintem. Nem tudom, hogy van-e valamilyen konkrét terv. Ha van is, én még nem tudok róla.

I: Érzed úgy, hogy a Twilight után lehetőséged van ilyen nehezebb filmekhez is, érzed azt, hogy egy nagy franchise van mögötted? Hogy bizonyos szinten egy biztonsági háló van alattad ami azelőtt nem volt?

RP: Igen, gonolom van valamilyen biztonsági háló, amikor ilyen nagy franchiset csinál az ember, akkor az háttérbe szorítja a kisebb, független filmeket amiket a franchise két része között csinálsz, és amikor kijött a következő Twilight akkor szinte eltűnt a kisebb film. De mindenképp biztonságot ad. De igen, nem tudom. Úgy hiszem, valamennyire idegesebb vagy, hogy mit is fogsz választani következőként, de emlékszem amikor az ügynökömmel beszéltem évekkel ezelőtt, akkor azt mondta, hogy ha boldog akarsz lenni az életedben, akkor csak azt a munkát csináld, amit meg is akarsz csinálni, ne arra gondolj, hogy egyet nekik, vagy egyet ilyen sovány ok miatt, úgy gondolj a munkádra, minhta az lenne az utolsó amit csinálsz, és ha az olyan, amit nem is akartál megcsinálni, valamilyen buta okok miatt, akkor azt meg fogod bánni.

I: Guy you’re also able to relate to this because your career is created eclectic. You’ve worked with kind of everyone on every type of film imaginable.

GP: Yeah, and hearing Rob say that it’s really true you know, I’ve done jobs in the past, everything I’ve done I felt something for, but I certainly believed that I felt more for something, perhaps because of the money behind it, you know, than really I honestly could say that I have. And the jobs that you do, that you really feel passionate about, you just get so much more out of it and you realize how after time that’s why you work and you know, when you do spend a month or two or three away from home with people you don’t know, you know, you really wanna have a good time and doing good hard work is a good time for as far as I’m concerned, so I think when you get the opportunity as an actor like I do and certainly like Rob does too, to do a couple of films a year and be away, you wanna make sure that you’re committing to things that are meaningful to you, still wanna have a good time, etc, but to do things for the wrong reasons or for thin kind of reasons, I think, you know, it’s kind of gonna come and bite you in the bum pretty quickly.

I: Guy, ez neked is ismerős, mert a te karriered igazán eklektikus. Szinte mindenféle filmben dolgoztál már, ami csak van.

GP: Igen, és hallani amit Rob mond, az tényleg igaz, volt pár olyan munkám a múltban amiben valami több volt, lehet, hogy csak a pénz mögötte, de teljesen őszintén mondhatom, hogy sokkal többet kapsz abból a munkából amit szenvedéllyel csinálsz, és rájössz, hogy ezért csinálod, és amikor egy hónapot vagy kettőt-hármat töltessz távol otthonról emberekkel akiket nem ismersz, akkor jól akarod érezni magad, és szerintem a kemény munka jó időtöltésnek számít, és ha színészként lehetőséged van arra amire nekem, és szerintem Rob is ezt csinálja, hogy van pár filmed egy évre, és távol akarsz lenni, akkor jól akarod érezni magad, stb, de ha rossz okból csinálsz valamit, vagy sovány okok miatt, akkor elég hamar fenébke fog harapni az egész.

I: Does the fact that the Rover is an Australian film, does that qualify to you as a great reason to persue it?

GP: Not specifically, I mean, I’m always hoping to find good Australian movies, but if the Rover happened to have been an American film made by equally as good American director, I probably would have said yes to it anyway, it wasn’t just because it was in Australia, but there is something that I take more personally from doing Australian films I think, obviously just because I grew up in that culture and so I understand it to a degree, it’s kind of what I wanna express on some sort of level, but you know, it’s still to take a job on the merits no matter where it is or where it’s set.

I: Okay, well, Robert, Guy, thank you very much indeed for your time!

RP: Thanks a lot.

GP: Thank you very much!

I: Az, hogy a Rover ausztrál film, jó ok számodra, hogy megcsináld?

GP: Nem feltétlenül, persze mindig próbálok jó ausztrál filmeket keresni, de ha a Rover amerikai lett volna, egy ugyanolyan jó amerikai rendező által, valószínűleg akkor is igent mondtam volna rá, nem csak azért vállaltam el mert Ausztráliában játszódik. De személyes szinten mindig többet veszek el, nyilvánvalóan ott nőttem fel, abban a kultúrában, szóval bizonyos szinten jobban megértem, és ezt ki is akarom fejezni egy pontig, de az értéke miatt vállalom el a munkát, nem amiatt, hogy hol játszódik vagy hol van a forgatási helyszín.

I: Oké, nos, Robert, Guy, nagyon köszönjük a ránk szánt időtöket!

RP: Köszönjük.

GP: Nagyon köszönjük.