Robert Pattinson Torontó 2014. szeptember 12 TIFF MTTS

I: So I just spoked to David Cronenberg this morning and he spoke so highly of you, and this is the second time now you two working together, right? So what is it about his work or him that you keep, you know, you really just wanting to work with him all the time?
RP: I mean, mainly, just doing Cosmopolis kind of changed how I feel about, what I wanted to do for a couple of years, just in terms of believing in yourself a little bit, I don’t quite, I don’t really know how, it’s something about his confidence on set, I just makes you, I don’t know, it makes you wanna get that hit again, when you’re working with (him).
I: What kind of a director is David Cronenberg? As someone who’s worked with him twice?
RP: It may just be to do with his experience and confidence, but he very openly says he doesn’t particularly knows exactly how he wants to tell the story or make the movie at the beginning of the movie and allows it to kind of develop very organicly which
I: Is that scary for an actor, or is it?
RP: Yeah, it is really weird, I mean, and doing, especially with Cosmopolis, such a wordy script, and I didn’t do a single day of rehearsal or even talked about it at all. On the weekend before I just kind of, I thought, I assumed he thought like I knew what I was doing, and he was like ’Hey, you wanna talk about it?’ and he’s like yeah
I: Just do your thing
RP: Yeah, just let’s see what happens for the first take. He genuinely lets things develop on their own pace. And it was the same on this as well.
I: The movie is more than just a testimony about fame, so what are you hoping that audiences will get from this movie after they depart?
RP: I don’t know, I mean, I think it’s quite sort of savage-y, funny and I don’t know, I think, to be honest, everyone’s saying it’s so sort of bleak and dark, in the same way people say Cosmopolis was as well, but I think it’s actually quite sympathetic. I think Julianne’s performance was amazing, and so detailed and it’s one of my favourite thing she’s ever done.
I: It’s nice to see you go after --- a little bit
RP: Yeah, she’s like the best at doing. That woman in reality is a reason she wouldn’t have any friends. Absolutely despicable and unbearable to bare on, because of just, Julianne’s charisma, I mean, you don’t hate her at all.
I: Yeah, I know. The mortality of fame is I would say at the core of this movie and as someone who’s hugely famous in your own righ, what’s your take on it and the obsession that our culture has with fame?
RP: I don’t know, I think it’s just about identity I think, the more people --- 3:01 because they don’t know what they’re supposed to be doing, I mean also, I think young people as well, I think it’s very clever marketing people have made it out that it’s the only way you can make any money anymore.
I: Oh, God!
RP: And when you see people say that that poll in which schoolchildren’re saying that you could be the head of a fortune five hundred company like, win Noble prize or be an assistant of a celebrity and like 75% of people said the assistant of a celebrity, it is like, absolutely crazy, that highschool children, I mean someone has marketed this very-very well.
I: Right. Well as a young person yourself, fame and validation can be mutual exclusive, so how have you, Robert, managed to kind of stay away from that kind of thinking, because just from the speaking you’re a very grounded, normal human being, right?
RP: You’ll get no validation out of fame, at all.
I: What do you get?
RP: I don’t know, you can allow yourself to have a sort of odd sense of self-importance or it depends how you use it, it is so weird to the I think the person who has it, because you can make someone really happy and you don’t actually know why making them feel like
I: Right, just by signing a piece of paper.
RP: I know. And it is just kind of psychologically quite troubling.
I: Lastly, you know, you filmed a number of movies in Canada, Vancouver as one, so now you feel like as a little bit of home for you, Canada a little piece of your heart?
RP: Definitely, I love Canada, especially in the summer, even though I keep coming back every winter. I love shooting in the summer, I wanna do something else here in the summer.
I: Good, we’re looking for having you back. Nice to see you, congratulations on the movie.
RP: Cheers, thank you.

I: Ma reggel beszéltem David Cronenberggel és nagyon elismerően beszélt rólad, ez a második alkalom, hogy együtt dolgotatok, igaz? Mi van a munkájában vagy benne, hogy mindig vele akarsz dolgozni?
RP: Főleg az, már a Cosmopolisnál is, hogy megváltoztatta, hogy éreztem, mit akartam csinálni az elmúlt pár évben, csak abból a szempontból is, hogy kicsit jobban bízzak magamban, és nem tudom hogyan, de van valami a forgatáson lévő önbizalmában ami arra unszol téged, hogy megint megérezd azt a bizonyos dolgot, amikor vele dolgozol.
I: Milyen rendező David Cronenberg? Olyan valaki számára aki már kétszer dolgozott vele?
RP: Lehet, hogy az egész csak a tapasztalata és az önbizalma, de nagyon nyílt azzal kapcsolatban, hogy nem igazán tudja, hogyan akarja elmondani a törénetet, vagy megcsinálni a filmet a filmezés elején, és csak hagyja, hogy organikusan fejlődjön a maga módján.
I: Nem ijesztő ez egy színész számára?
RP: Igen, nagyon furcsa, főleg a Cosmopolis esetében, ami annyira szavas forgatókönyv, és egyetlen napot sem próbáltam előtte, még csak nem is beszéltünk róla. A forgatás előtti hétvégén azt gondoltam, hogy ő úgy hitte, hogy én tudtam, mit csinálok, aztán megkérdeztem ’Hé, akarsz beszélni róla?’ mire ő
I: Csak csináld a dolgod.
RP: Igen, csak lássuk, mi történik az első felvételen. Őszintén hagyja, hogy a saját tempójában alakuljanak a dolgok. És ezen a filmen is ilyen volt.
I: A film több, mint bizonyság a hírnévre, mit remélsz, mit fog belőle nyerni a közönség?
RP: Nem tudom, elég kegyetlenül vicces és nem is tudom, őszintén szólva, mindenki azt mondja, hogy olyan sivár és sötét, úgy, ahogy a Cosmopolisról is mondták az emberek, de szerintem rokonszenves. Julianne előadása szerintem lenyűgöző volt, annyira részletes, és ez az egyik kedvencem tőle.
I:
RP: Igen, szinte abban a legjobb. Az a nő a valóságban, egyértelmű, hogy nem lennének barátai. Teljesen hitvány és lehetetlen elviselni, de Julianne karizmája olyan, hogy egyáltalán nem tudod őt utálni.
I: Igen, valóban. A hírnév halandósága, azt mondanám ez a lényege a filmnek, és olyan valaki számára mint te, aki elképesztően híres a saját jogod alapján, mit gondolsz róla és arról a megszállottságról amit a mai kultúra tulajdonít a hírnévhez?
RP: Nem tudom, szerintem az identitásról szól az egész, és sokan csak nem tudják, hogy mit is kellene tenniük, és a fiatalok is, szerintem csak nagyon okos marketingesek találták ki az egészet, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy pénzt csinálj.
I: Te jó ég!
RP: És amikor látsz ilyen kérdőívet az iskolás gyerekek körében, ahol az a kérdés, hogy ha lehetnél egy 500 fős cég vezetője, vagy nyerhetnél egy Nobel díjat, vagy még valami, vagy egy híresség asszisztense, és a válaszadók 75%-a azt mondta, hogy egy híresség asszisztense lenne, teljesen őrületes, hogy középiskolások , úgy értem, valaki nagyon jól marketingel.
I: Igen. Te, mint szintén fiatalember, a hírnév és elismertség lehet közös nevezőn, szóval te, Robert, hogyan tudtál távol maradni ettől a fajta gondolkodástól, mert már csak a beszédedből is az jön le, hogy két lábbal állsz a földön és egy normális ember vagy, igaz?
RP: A hírnévből nem kapsz semmilyen elismerést.
I: Akkor mit kapsz?
RP: Nem tudom, megengedheted magadnak, hogy legyen egy furcsa önhittséged, de attól függ, hogy hogyan használod, annyira furcsa szerintem annak, akinek ez megvan, mert valakit nagyon boldoggá tudsz tenni, és nem is tudod, hogy mivel is
I: Igaz, már csak egy papír aláírásával is.
RP: Pontosan. Lélektanilag elég zavaró.
I: Végül pedig, már forgattál pár filmet Kanadában, Vancouverben is, szóval érzed úgy, hogy most már egy kicsit itthon vagy itt, Kanada egy kis része a szívednek?
RP: Mindenképp, imádom Kanadát, főleg nyáron, bár eddig még csak télen jöttem mindig vissza, de szeretnék valamit itt forgatni nyáron is.
I: Helyes, akkor várunk vissza. Örülök, hogy találkoztunk, gratulálok a filmhez.
RP: Köszönöm.

Studio 12 News riport Robert Pattinsonnal a Maps kapcsán

még Torontóban a TIFF-en.

AB: Robert, we spoke when you did the first Twilight and you seemed very pained by the Hollywood process. And you were shy, yes you did! I wish I had the tape with me.

RP: It was probably hungover.

AB: And avoiding, you know, being in the spotlight and stuff and this film of course explores childhood stardom. Or late teen stardom. Have you adjusted?

RP: I’m glad I was a little bit older when Twilight happened, I mean, I guess it came when I was about 21-22 something. I think it makes a big difference if you’re 14-15 or something.

AB: That huge fame that’s rare.

RP: Yeah, and also because I sort of fell into it, I didn’t really realize what was going on, and then at the beginning I was just kind of having a laugh. It didn’t feel like as it was Harry Potter and that was the only precedent before that. And so I just basically spent the next three years just kind of messing around. And working constantly, so I think the real eye of the storm was over by the time I kinda had any time to think about it. So that was kind of all right.

AB: Well, that’s okay. That works out. Of course David takes a very dim view of Hollywood in the film. I hope it’s extreme, but do you see these elements?

RP: Yeah, I mean, there’s certain archetypes in the characters and stuff. I was just sort of saying, I don’t, like I guess it can seem as if he has a dim view of it, but I think he’s bringing (?) a very raw, emotional people, they’re really, their phsychics are a little bit ragged and I think in some ways he’s extremely sympathetic to them, like with Havanna especially, like kind of revealing her humour and pathos is kind of, I think he’s very sympathetic to – I mean you don’t hate her, I don’t know any who could hate her character. And in reality those kind of women are hated by everyone. And you don’t hate her. And it’s a testimony to Julianne as well.

AB: Well, thank you so much and congratulations on Maps to the Stars.

RP: Thanks a lot.

AB: Robert, amikor kijött az első Twilight akkor beszélgettünk és akkor nagyon úgy tűnt, hogy fájdalmasnak találod, ahogy Hollywood működik. És szégyenlős is voltál! Bárcsak itt lenne a felvétel.

RP: Valószínűleg csak másnaposság volt.

AB: És kerülted, hogy a középpontban legyél meg ilyenek és ez a film természetesen a gyerekkori sztárságról szól. Vagy késő tinédzser-beli sztárságról. Hozzászoktál már?

RP: Örülök annak, hogy én már kicsit idősebb voltam a Twilightnál, már olyan 21-22 éves voltam. Óriási a különbség, ha csak 14-15 éves vagy.

AB: Az az elképesztő hírnév nagyon ritka.

RP: Igen, és azért is, mert én csak úgy belecsöppentem, nem is nagyon jöttem rá, hogy mi történt, szóval az elején leginkább csak nevettem rajta. Nem volt az az érzés, hogy akkor ez most olyan, mint a Harry Potter, ami az egyetlen ilyen példa volt. Szóval az azutáni három évben csak úgy elvoltam. És folyamatosan dolgoztam, szóval szerintem a vihar ereje már elült, mire időm lett gondolkodni az egészen. Szóval ez így rendben volt.

AB: Nos, az úgy oké. Az működik. David egy elég borús nézőpontból tekint Hollywoodra a filmben. Remélem, hogy ez extrém, de te látsz ilyen dolgokat?

RP: Igen, úgy értem vannak ilyen alaptípus karakterek meg ilyenek. Eddig is úgy gondoltam, hogy lehet, hogy borús nézete van, de szerintem olyan nyers, érzelmi emberek, akiknek a lelkük már valamennyire egyenetlen, és David szerintem nagyon együttérző velük szemben. Mint Havanna is, előkerül a humora és a szenvedése is, szerintem David nagyon megértő velük szemben – elvére nem tudod őt utálni, senki nem tudja utálni a karakterét. Pedig a valóságban az ilyen nőket mindenki utálja. Őt pedig nem. És ez bizonyítja Julianne tehetségét is.

AB: Nos, nagyon szépen köszönöm és gratulálok a Maps to the Starshoz.

RP: Nagyon köszönöm.

-twmmy-

Beszélgetés David Cronenberggel - nem Rob füléről

RC: … and he’s a novelist now, best known as a novelist now, probably best known as the novelist behind Maps to the Stars, but he was raised in Breton when I think, in Beverly Hills, when I think his parents were involved in the recruitment (??) business, he grew up around people like Tiddle Weese (??), XY, stories like that sort of being his life, and then he became a limo driver.
DC: Yeah, and he drove people like Orson Welles, he has great, incredible stories, I think there was a peice by him, was it in The Guardian I think-
RC: Yeah, it was. Fantastic.
DC: Worth looking it up on the net, because his stories are incredible and just beautiful.
RC: And so that gives the sort of backstories. And Robert Pattinson told me when I interview him for this movie, he said when he first movied to Los Angeles, and this reminded me of this when you said there were no cell phones we had to update as we went along, when he movied there, there were no cell phones, people didn’t have cameras on their phone anyway, and he said he would walk into bars like to talk with the standar or something like that. And there would be 14 year olds, like standing at the bar, snorting cocaine off the bar, because if you were famous, you could do pretty much whatever you wanted. So kids on a sitcom or had been child stars, had free ----. It’s changed now, and I said, what do the kids do now, and he said, oh, they just do it at their parents’ house now.
DC: Yeah. And you know, I mean, John Cusack, who was a child star himself, said that, you know, I was Benjie, you know, that he had some of those same experiences as a child star in Hollywood. So, some of it’s funny, some of it’s sad, all of it’s kind of true.
RC: Does that play into your casting at all, when you think, John Cusack, he’s been a big star for 25 years.
DC: Well casting is a black art, there are so many things to juggle. One of the things you have to juggle, which I’m sure none of you here has thought of, is the passport of the actor. What passport does the actor have? Why would you think of that – well, there’s actually technically only one American actor in this movie, John. Julie Moore has a British passport, her mother was Scottish. To do a Canada-Germany co-oproduction, you can only have one actor who is not from the two countries, or at least the European Union. So these are all the strange things that go into casting. Now you don’t really have the luxury of saying, only cast somebody who’s actual life fits the character. You can’t do that, at all. So that wasn’t really part of it at all. You need some names to get financing, I had talked to Julie Moore about this movie eight years ago in New York. And then I couldn’t get the movie made, she said that she would do it, and then I came back to her eight years later and I said Julie, you know, what about his movie? She said yeah, I’m here!
RC: The woman who plays her agent, Havanna’s agent, I thought, he would plucked her out of the offices of CAA or something, she’s perfect. But she’s from Toronto, right?
DC: She’s from Toronto, Green Hall (??) she’s an actress whom I’ve seen for years and she’s a wonderful actress, but she, there are couple of older woman agents in LA, who are exactly like her. Her portrayal is absolutely spot on and everybody in LA knows the names of those agents ladies.

RC: … és most egy regényíró, leginkább regényíróként ismert, talán most azért, mert ő írta a Maps to the Stars-t, de Breton-ban nőtt fel, Beverly Hills-ben, a szülei (nem nagyon értettem, hogy mivel foglalkoztak), és olyan emberek körül nőtt fel, mint (valakik), ilyen történetekből állt az egész élete, aztán limuzin sofőr lett.
DC: Igen és olyan utasai voltak mint Orson Welles, nagyszerű, ellképesztő történetei vannak, azt hiszem, az egyik meg is jelent a Guardiansban
RC: Igen abban, fantasztikus volt.
DC: Megéri megkeresni a neten, mert a történetei lenyűgözőek és gyönyörűek.
RC: És ez adja a háttértörténeteket. Robert Pattinson azt mondta amikor a legutóbb meginterjúvoltam, hogy amikor először Los Angelesbe költözött, és ez arra emlékeztet, amikor azt mondtad, hogy még nem voltak mobiltelefonok és azt időközben változtatnotok kellett, szóval hogy amikor ideköltözött nem voltak még mobilok, legalábbis nem voltak kamerák a telefonokon, és azt mondta, hogy ha bement egy bárba, csak úgy beszélgetni valakivel, akkor ilyen 14 évesek ott szívták a kokaint a bárpultról, mert ha híres voltál, akkor szinte bármit megtehettél. Szóval a sitcom-os srácok, vagy azok, akik gyereksztárok voltak, szabadon tehettek bármit. Most már ez megváltozott, mire megkérdeztem, hogy akkor mit csinálnak most a kölykök, mire azt válaszolta, hogy ugyanazt, csak most a szüleik házában.
DC: Igen. És John Cusack is gyereksztár volt, mondta is, hogy ’én voltam Benjie’, ő tényleg tapasztalt olyanokat gyereksztárként Hollywoodban. Szóval, némelyikük vicces, némelyikük szomorú, de mind igaz.
RC: Szerepet játszott az a szereposztásban, hogy John Cusack már vagy 25 éve nagy sztár?
DC: Nos, a szereplőválogatás egy igazi bűvészmutatvány, annyi dologgal kell zsonglőrködni. Az egyik ilyen, amire szerintem itt senki nem gondolna, az a színész útlevele. Milyen útlevele van a színésznek? Miért is gondolnál erre – nos, főleg technikai okok miatt csak egy amerikai színész van a filmben, John. Julie Moore-nak brit útlevele van, an édesanyja skót volt. Egy kanadai-német koprodukcióban csak egy olyan színész lehet, aki nem ebből a két országból van, vagy legalább az Európai Unióból. Szóval ilyen furcsa dolgok játszanak a szereposztásban. Ezek után luxus lenne azt mondani, hogy olyan valakit szerepeltetek, akinek a valós élete megegyezik a szereppel. Azt egyáltalán nem lehet megcsinálni. Szóval ez egyáltalán nem játszott szerepet. Kell néhány név, ami meghozza a pénzt, Julie Moore-ral nyolc éve beszéltem erről a filmről New Yorkban. Aztán nem sikerült megszereznem a pénzt, bár azt mondta, hogy megcsinálná, és most amikor nyolc évvel később megkerestem és azt mondtam, hogy Julie, itt van ez a film, azt mondta, hogy igen, ő itt van!
RC: Az a nő, aki az ügynökét játssza, Havanna ügynökét, azt hittem, hogy őt kidobnák mindnehonnan, annyira tökéletes volt. Ő torontói igaz?
DC: Igen, Torontóból származik. Már évek óta ismerem, fantasztikus színésznő, de van pár olyan idősebb női ügynök LA-ben, akik pont olyanok, mint amilyen ő volt a filmben. Tökéletesen játszotta a szerepét. LA-ben mindenki ismeri ezeknek az ügynök hölgyeknek a nevét.

Horrortörténetek a meghallgatásokról

http://www.cbc.ca/news/arts/audition-horror-stories-from-the-stars-of-maps-to-the-stars-1.2817152

I: I wondered if you’d share with me one of your own additioning horror stories. Do you have-

JM: I do, I have a good one. I walked in, I was very nervous, it was a movie, I was probably 27 or something and I really wanted to get a part in a movie, I hadn’t had a part in a movie and I was just thinking, okay, just be calm, just be calm, walk in there, I walked in and said ’Hi! How doing you?’ I was like that’s over!

RP: I had this thing about like a dragon movie and I forgot what it’s called now, but I thought, I was taking it really seriously and wanted to like elevate the material and did this audition, I was like weeping and like, however, I remember leaving I was like, cool, yes, success, and my manager, who’s still my manager now, called me up, I was like yeah, how did it go, and he’s like what did you do? And he’s like, do you want me to be honest with you, he said, I can’t represent you if you do anything like that ever again.

I: It was that bad?

RP: He was like, everyone thought you were on drugs. And I was like what? Completely, they thought you were on drugs, it’s like why were you crying over a dragon egg? It was a happy scene.

I: Yeah, exactly.

SG: I think I always think that auditions are gonna be scarier, especially when you’re gonna meet a director or an actor, when I audition for Enemy, I was in the middle of exams and I went after I handed in like a paper and I you know, I’ve been working on the script so I was really stressed out and I went to the casting studio in Toronto and just kind of sitting there and I’ve seen in the studio was Jake Gyllenhaal and I was like Oh My God! I can’t believe I have to act with him, all I’m gonna be thinking of is Donnie Darco and I was really scared.

JC: I remember I auditioned for, just because Brian Wilson said on the press line that I was an awesome singer and I know I can find that somewhere, because you said it on a press line, so I did. I auditioned for a musical and it was sort of like, you know in the Producers where you can’t get past the first line in key and you, they start again and you still can’t get past it and they were like ’Thank you!’ and I had to stalk off stage.

I: Megosztanád velünk egyik meghallgatásos horrortörténetedet? Már ha van-

JM: Igen, van egy jó. Bementem, nagyon ideges voltam, egy filmhez volt, azelőtt még soha nem voltam filmben, 27 éves körül voltam, és nagyon szerettem volna szerepet kapni egy filmben, szóval csak arra gondoltam, hogy nyugodtan, csak nyugodtan, bementem, besétáltam és azt mondtam ’Hello! Hogy csináljam?’ Kimentem, na mondom ez ennyi volt!

(fordító megjegyzése: hivatalos kérdés How are you doing? Jelentése: Hogy van? How doing you inkább azt jelenti, hogy hogyan feküdjek le veled... :P )

RP: Volt ez a sárkányos film, már elfelejtettem a címét, de nagyon komolyan vettem és csak emelkedettebbé szerettem volna tenni az alapanyagot, és a meghallgatáson csak bőgtem, aztán mindegy, emlékszem amikor elmentem azt gondoltam, hogy igen, ez siker volt, aztán a menedzserem, aki még most is a menedzserem felhívott, mire én megkérdeztem, hogy na, milyen volt? Ő meg azt kérdezte, hogy őszinte legyen-e, mert ha csak még egyszer is ilyet csinálok, akkor ő nem képviselhet tovább.

I: Ennyire rossz volt?

RP: Azt mondta, hogy mindenki azt hitte, hogy be voltam lőve. Mire én, mi van?  Teljesen azt hitték, hogy drogoztam, mert mégis mi másért bőgtem volna egy sárkánytojás felett? Az egy boldog jelenet volt.

I: Igen, pontosan.

SG: Mindig azt hiszem, hogy a meghallgatások ijesztőbbek, mint amilyenek, főleg amikor egy rendezővel vagy színésszel találkozol. Amikor az Enemy meghallgatásán voltam pont vizsgák között voltam, és azután mentem, hogy leadtam egy dolgozatot, meg mellette dolgoztam a forgatókönyvön is, szóval eléggé ki voltam készülve. Aztán elmentem a Torontó szereposztási stúdiójába, és csak ültem ott és vártam, és megláttam Jake Gyllenhaal-t, mire csak annyit mondtam, hogy óh te jó ég! Nem hiszem el, hogy vele kell most játszanom, végig csak a Donnie Darco-ra fogok gondolni, tisztára rémült voltam.

JC: Emlékszem, egyszer voltam egy, csak azért, mert Brian Wilson egy sajtótájékoztatón azt mondta, hogy fantasztikus énekes vagyok, és tudom, hogy valahol meg van ez bennem, mert azt mondta egy sajtótájékoztatón, ezért tettem. Elmentem egy musical meghallgatására, ami olyan volt, mint tudod, a Pruducerek elején, ahol nem tudsz továbbjutni az első sor hangnemén, aztán újra kezdtem, de akkor se sikerült továbblépnem, mire csak annyit kiáltottak ’Köszönjük!’ és ezután csak lesunnyogtam a színpadról.

-twmmy- 

Hollywood sötét oldala

az eredeti cikk , és a fordítás:

Maps to the Stars: az én filmem Hollywood sötét oldaláról

Miután kirúgták a Beverly Hills Középiskolából, Bruce Wagner hírességek limuzinsofőrje lett, mentőautókat üldözött Olivia de Havillanddal és holttesteket szállított kórházakba. Visszalátogat a város azon sötét sarkaiba, melyek új filmjét inspirálták.

Beverly Hillsben nőttem fel, egy házzal Broderick Crawfordtól, egy barátságtalan, oroszlánszerű sztár az All the King’s Men és Highway Patrolból. Bármikor, amikor beugrottam meglátogatni a mostohalányát, egy iskolatársat, mindig egy rongyos, frottír ruhában nyitott ajtót, részegen. Emlékszem, amikor a lány anyukája – Crawford elhidegült felesége, a sztárjelölt Joan Tabor – „véletlenül” túladagolta magát és meghalt a Doheny Drive-on lévő apartmanjában. Annyira zavarba ejtett és olyan megtévesztőnek is találtam a helyzetet, hogy soha többé nem beszéltem a barátommal.

Az apám valamennyire benne volt az üzletben. Idegösszeroppanása előtt elküldött, hogy vegyem fel Variety-t egy 24 órás kávézóból, ami a Beverly Wilshire Hotelban volt. Groucho Marx mindig azelőtt kibickedett. 14 évesen pszichoanalízisem volt – hóbortom volt. Amikor találkzoókra mentem láthattam Charles Bronsont átkelni az utcán mint egy párduc, és egy engesztelhetetlen Alfred Hitchcock-ot felfúvódott hasára támaszkodva egy sofőrrel ellátott Rolls-ban.

Azok a gyerekek akik a showbiz-ben dolgoztak, későn jöttek iskolába – pont ebéd után – egyenesen a forgatásról, sminkben és jelmezben. Dean Paul Martin Jr a játszótér mellett pörgette fel a Ferráriját útban Rexford felé, egy magánoktatást adó bástya a híresség javíthatatlan utódja számára. A Bar Mitzvah-m a Friar’s Clubban volt. Tina Lousie (a Gilligan’s Island-ből „Ginger”) a szüleim egyik vendége volt. Bekerültem a Beverly Hills Középiskolába. A Beverly medencéje, ami egy behúzható kosárladba pálya alatt volt, elsőként a Wonderful Life-ban mutatkozott be a képrenyőn. Különleges ebéd összejöveteleken olyanok voltak mint a Doors és Linda Ronstadt.

Miután kimaradtam a Beverly-ből, könyvesboltokban dolgoztam, ahonnan százaival loptam a könyveket, aztán mentőautót vezettem, majd egy limuzint a Beverly Hills Hotelnél. A két utóbbi hivatás elég hasonló volt, mert az embereket extrém állapotukban láthattam – híres vagy úgy-csinál-mint-aki-híres vagy halodkló vagy szellemileg beteg, és néha mindez egyben – mint a gyönyörű katatóniás színésznő, akit elvittünk a híres lélekelemzési kórházba, a Camarillóba. Olyan régóta viselte a ruháit, hogy ollóval kellett levágni a lábairól a sportcipőit.

Egyszer át kellett szállítanunk egy modellt egy nyugat hollywoodi sürgősségiből a Megyei Általánosba. Úgy tűnt, hogy fejbe lőtte magát – ahogy állította is búcsúlevelében –, de nem találtak fegyvert a helyszínen, ami természetesen zavarta a rendőrséget. Amint elértük a kórtermet, egy pisztoly esett a földre, ahogy felemeltük a hordágyról. (A tűzoltók a lány saját ágyneműjét használták amikor először mozdították meg és utána mindenki azt használta, mert ez volt célravezető – így a fegyver ott aludt a lepedő és a test között.)

Mint limuzinsofőr, rendszeresen vittem Orson Wellest a Ma Maisonba és Larry Flyntet fizikoterápiára, miután meglőtték. Mindig vittem magammal egy fadeszkát Flynt miatt, így könnyen át tudott csúszni a hátsó ülésről a kerekesszékbe. Welles mindig elöl utazott, mert túl elhízott volt ahhoz, hogy kiemelje magát a hátsó ülésről.

Egyszer megvesztegettem a diszpécsert, hogy adja nekem Welles hazaszállítását a vegasi házába. Berakodtam a géniuszt, aztán valahol a Mulholland-on félre húzódtam és azt hazudtam neki, hogy egy felgyulladt egy piros „motorhiba” jel és egy másik autóba kell szállnia – annak a lehetősége, hogy mellette üljen órákon keresztül, hirtelen és megmagyarázhatatlanul stresszes lett.

Városon kívüli gazdagoknak sokszor adtam hamis körutazásokat a hírességek házai mentén a Holmby Hills-en. Erre vagy arra a házra mutattam és azt mondtam, „Sinatra. Lucille Ball. Jimmy Stewart.” A címek elérhetők voltak a járdák menti árusoktól, de a legtöbbünk túlságosan unalmasnak találta az igazmondást. Egy napon, egy Bel-Air-i áltouron láttam egy szétesett férfit egy fürdőköpenyben az utca közepén. Lassítottam, hogy jobban megnézzem, és nem hittem a szemeimnek: Brian Wilson. Megkérdezte, hogy van-e tüzünk a cigijét meggyújtani. A texasiak annyira örültek, hogy 100 dollárnyi borravalót adtak. Végre megértettem a rejtélyes, dadaista lökhárító matricát ami népszerű volt abban az időben: BRIAN WILSON MIATT FÉKEZTEM.

Vittem olyan ügynököket, akik nem adtak borravalót és más durva barmokat (némelyikük írók voltak), akikkel később egy iparban dolgoztam. Vittem lopós családokat az afriakai királyi szintről, az iráni Sah kíséretét, Mick Jaggert. Elvittem egy küzdősport-menedzsert is, a Mount Olympus-on, egy hegyoldali városrészben levő lakásából egy Watts-i nightclubba, Mr Mitch Another Worldjébe, és azután egy töltött fasírtra Lou Rawls késdobálójába.

Egy keleti oldalról jött gengszter 500 dollárt fizetett, hogy törjek be egy házba a Hills-en, amit a szeretőjének tartott fenn, egy B-filmes színésznő, aki nem volt hajlandó kiköltözni; Olivia de Havilland, aki ragaszkodott ahhoz, hogy kövessem a mentőautókat ha azok szirénázva hajtottak át a piroson („Oh, ugyan már Bruce, ez hírértékű!”); kurvákat, akik kézimunkát végeztek borravalóként; szélhámosokat akik fizetés nélkül lógtak meg a nap végén. Andy Warlholt is. Még mindig meg van az egyik könyve, dedikálva „Bruce-nak, A Legjobb Sofőrnek. Andy.” Ha Andy még élne, szeretném azt hinni, hogy arra változtatná át az alapelvét, hogy: „A jövőben, mindenki mindig híres lesz.” Vagy talán „A jövőben, mindenkinek lesz 15 percnyi meghackelhetetlen magánya.”

Édesanyám májusban halt meg és egy kriptában van eltemetve a legendásan híres forgatókönyvíró, Nunnally Johnson mellett (The Grapes of Wrath), egy saroknyival Marilyn Monroe-tól. 30-as éveim elején Oliver Stone bemutatott Billy Wildernek. Soha nem felejtem el azt a borzongást, ami akkor kapott el amikor megtudtam, hogy az eredeti forgatókönyve a Sunset Boulevardnak egy hullaházban kezdődött azzal, hogy a hullák megosztották, ki hogy halt meg. (Leforgatták, de kivágták, mert a próbaközönségnek nem tetszett.) Az a jelenet egy tematikus jövőmondója volt a saját testemnek (szerintem itt a könyvére utal) is: a fantomok a tábortűz körül mesélgetnek. William Holden kezdi a „mesét” mint egy szellem, akinek csak a hangját hallani, mialatt látjuk a lebegő holttestét. A medence mindig is egy olyan gondolatmenet volt, ami visszatért a munkámban. Amikor nagyon fiatal voltam és első alkalommal látogattam meg Kaliforniát, kinéztem a repölő ablakából és rácsodálkoztam az elíziumi mozaikra és a kék hátsóudvari kapukra. A Maps to the Starsban, egy ötéves gyerek megfullad az egyikben. Mint a dédapja Holden, ő is szellem lesz, de sajnos nincs élete, amit megoszthatott volna.

Azért említem ezt meg, mert ennek a szövődése a vezérmotívuma, ami informálta David Cronenberg filmjét a forgatókönyvemről, a Maps to the Starsról. A kritikusok egyszerű karakterizálásával ellenében, nincs szatirikus alapja ennek az elégikus, zagyva, hisztérikus testnek. Nektek adtam a terület helyzetét, ahogy én látom, láttam és megéltem. A Maps egy kudarcra ítélt színésznő története, akit legendás anyjának a szelleme kísért; egy gyereksztárnak, akinek életét a korai híresség tette tönkre, áldozatul esve függőségeknek és fantomokról való képzelődéseknek; a megcsonkításról, mind valós és képletesről, amit néha a hírnév okozott és az azzal járó dolgok – gazdagság, szégyen és rémálom. Én úgy látom a filmet, mint egy szellem játék, nem szatíra.

Hemingway mesélt egy incidensről ami a Manhattan Hotelnél történt. Egy előkelőség azt olvasta az újságban, hogy Papának gondjai voltak egy szafarihoz való pénzszerzés terén. A nő meglátogatta a szobáját és azt mondta, hogy ő fizetni fog mindenért azzal a feltétellel, hogy elkíséri őt és a feleségét az utazáson. Papa visszautasította. De Hemingway elgondolkodott azon, mi is lenne egy olyan emberrel, aki belemegy egy ilyen alkuba. Ezekből az elmélkedésekből született meg A Kilimandzsáró hava – egy író halála, akit a pénz kerített hatalmába. A Sunset Boulevard felfedezi ezt a témát és szintén a szatíra uralmán kívül marad. A Maps egy rekedt csevegéssel próbálkozik Wilder tájairól, együtt a rosszindulatú brutalitásaival Ortonnak és Strindbergnek. Ha más nem is vagyok, becsvágyó mindenképpen.

Cronenberg azt mondta, hogy nem áll szándékában élve felboncolni Hollywood legjeit és módszereti, ahogy nekem sem. Az iparág szatírájának már a gondolata is hányásra késztet. Abban az időben, amikor a Maps to the Stars-t írtam, egy napszámos voltam a Pat Hobby-nál, a rombadőlés felé vezető úton. Egy kamrányi méretű iroda tulajdonosa voltam a Paramount legszélén, melyet egy olyan pikáns komédia adományozott, amit megírtam és le is forgattak, de soha nem mutatták be és már az elején selejtnek titulálták, köszönhetően a rendező spirális szenvedélyeinek. Mint egy aranyvesztes, magánvetítéseket rendeltem „kutatás” céljából és azzal ütöttem el az időt, hogy gyerekkori kedvenceimet néztem meg, mint a The Time Machine és a Journey to the Centre of the Earth amíg Darvont zabáltam és dobozos ebédeket ettem. Hogy észnél maradjak, fikciókat kezdtem írni, megalkottam az alteregómat, Bud Wigginst, aki egy bukott sofőr-forgatókönyvíró. Stone végül megkért, hogy adaptációt készítsen az első könyvemből, a Force Majeure: The Bud Wiggins Stories-ból, amit 1000 példányban adtak ki, a filmproducer Caldecot Chubb által. Írtam egy forgatókönyvet amit utáltam, mert úgy hittem, hogy senki sem készítene filmet egy olyan forgatókönyvből, amit imádok. Amikor Oliver azzal lepett meg, hogy nekem kéne rendeznem, olyan exisztenciális kötelékben találtam magam, ami méltó volt ahhoz a karakterhez, akit elővarázsoltam – mint a kapzsi, bérelhető bértollnok aki voltam, előkelően adaptáltam a legbátrabb, legautentikusabb írásomat, amire képes voltam. Nem tudtam befejezni. Ezért új forgatókönyvet írtam, tudván, hogy az új tervezet, egy szívbéli felkiáltás, megfilmesíthetetlen volt. Az, hogy nem lett volna belőle film még legalább az elkövetkezendő 20 éven át, nem érdekelt. Megírtam a Maps to the Stars-ot és felszabadultam.

„Most már az egésznek vége van,” mondja Agatha a testvérének a filmünk végén. A tékozló lány visszatért, hogy jóvátegye szülei bűneit azzal, hogy az egész családot elküldte a szellemek világába, oda, ahonnan jött.
Néha a holtak valóságosabbak, irigylésre méltóbbak, mint az élők, mert már nincs meg az a lesújtó feladatuk, hogy eljátsszák azt a történetet, ami megöli őket. Cronenberg tudja ezt, látja ezt, érzi ezt. A halottak már felszabadultak a történet alól, és úgy élnek az élők számára, mint… térképek a sztárokhoz (csillagokhoz).

Ez a születési jogunk – mind szellemek vagyunk Wilder tábortűz menti hullaházában, történeteket mesélünk arról, hogy érkeztünk meg és arról is, hogy búcsúztunk el.

Alig várom, hogy hallhassam a következőt.

David Cronenberg: „A képzeletem nem horror”

Egyszerűen muszáj volt ezt idetennem, mert a cikk ugye csak cikk, de az Öreg hangja is fontos.

Nem beszélve Rob kacajáról.

David Cronenberg: „A képzeletem nem horror”

A nagyszerű kanadai rendező a test-horror klasszikusaival, mint a Dead Ringers és A Légy, legutóbb pedig a gonoszul vicces MTTS filmmel tette emlékezetessé a nevét. Az alábbi cikkben az Observer olvasóinak és a kulturális élet olyan ismert alakjainak a kérdéseire válaszol, mint Margaret Atwood és Viggo Mortensen.

Amikor a nagyszerű kanadai filmkészítő, David Cronenberg 70 éves lett tavaly, egy szóval kifejezve öregnek érezte magát. A Franz Kafka rajongójának számító rendező azt mondta, Gregor Samsához kezdte hasonlítani magát, az Átváltozás főhőséhez, aki egy reggel arra ébred, hogy – és ez nagyon Cronenbergre vallana – óriási bogár lett belőle.

„Egy új lény leszel,” magyarázza Cronenberg. „Kérdezz bárkit, aki még nem előrehaladott korban él, hogy mit gondolnak a hetven felettiekről – ha gondolnak bármit is – és a válasz az Alzheimeres, szenilis öregember lesz, járókerettel. Meg az, hogy ’micsoda teher ez az egészségügyi rendszernek’. Három tucat és még tíz, ennyinek kéne lennie, ez a bibliai kor. Szóval vannak előzményei annak, hogy a hetven nagy esemény az életben."

Amikor sikerült túllépnie a sokkon, Cronenberg újult erővel tért vissza a munkájához. Megcsinálta a filmet a Maps to the Stars forgatókönyvéből, ami egyfajta gonoszkodó, vicces leszámolás napjaink Hollywoodjával, és amelyen már egy évtizede dolgozott az író Bruce Wagnerrel. Befejezte továbbá első regényét, amelynek a Consumed címet adta, és ami talán már 50 éve készül. Mindkettő a következő hetekben kerül napvilágra.

„Óriási hatalmad és befolyásod van ebben a korban,” folytatja Cronenberg. „Itt van a kor mitológiája, a szakállas vén, a bölcs öregember. Néhány kultúrában az idős kor nagyra becsült: a kínaiaknál Konfuciusz tanaiban, és így tovább: ekkorra már kell, hogy bölcsességed és tapasztalatod legyen, ezért elég értékes tagja vagy a társadalomnak, olyasvalaki, akit tisztelni kell és meghallgatni. Pillanatnyilag nyugaton ez egyáltalán nincs meg.”

Cronenbergnek még egyértelműen nincs szüksége járókeretre. Már hetvenegy éves, de alkata továbbra is vékony, sportos, és gyakran beveszi magát a Torontó melletti hegyekbe a biciklijén. Lebegő haja fémesen ragyog, és olyan sűrű, mint egy csincsilla szőre. Kegyetlenül intelligens és gyors észjárású, de, egy hosszú Skype beszélgetés után sem megfélemlítő. A filmes körökben úgy jellemzik mint illedelmes, sőt, erkölcsös személyt; ezeket a tulajdonságokat nem könnyű megtartani abban az iparban.

Az is világossá vált, hogy Cronenberg ambíciói töretlenek. „Elmondhatom” - folytatja - „hogy a regényt, amelyet most írtam, tényleg 21 évesen készültem megírni és nem 71 évesen, de akkor nem lett volna ugyanaz. És kétlem, hogy ilyen jó lett volna. Tényleg nem hiszem.”

A Térkép a csillagokhoz is biztosan egy olyan pályafutás egyik legjobb filmjeként fog szerepelni, ami folyamatosan meglepő, ugyanakkor könyörtelenül Cronenbergi: a korai kaotikus testi horroroktól kezdve (Paraziták, Agyfürkészők, A Légy, Két test egy lélek) a mostani kifinomultabb, intenzívebb pszichotikus élményt nyújtó filmekig (ide sorolható eddigi leginkább mainstreambe illő filmje, az Erőszakos múlt, a Gyilkos ígéretek, és a Veszélyes vágy). A Térkép főhősnője, Havana Segard (Julianne Moore) egy kétségbeesett, idősödő színésznő, aki nem akar Hollywood szemétdombjára kerülni. Van egy jámbor személyi asszisztense, vagy „munkakurvája”, Agatha (Mia Wasikowska) és egy szenvedélyes terapeutája, Stafford Weiss (John Cusack). A burjánzó, rémálomszerű mesében szerepel még Weiss Bieber-szerű fia, Benjie (Evan Bird), és egy limuzinsofőr, Jerome Fontana (Robert Pattinson), aki igazából persze maga is színész és forgatókönyvíró.

„A film nyilvánvalóan fikció, nem pedig dokumentumfilm arról, hogyan is működik Hollywood; használtam benne tömörítést, túlzást, és az összes ilyesféle eszközt” - mondta Cronenberg. „Sem Bruce, sem én nem nevezném azonban szatírának. Jonathan Swift Szerény javaslata, az szatíra, de ez a film túlságosan valószerű ahhoz, hogy szatíra legyen. Sőt, Bruce azt mondta, hogy minden egyes mondatot, ami elhangzik a filmben, hallotta már valódi személy szájából. Ő talán el tudná mondani, hogy kiéből.”

Kívülállóként Cronenberg több szempontból is tökéletes helyzetben van ahhoz, hogy Hollywood különcségeit vegye célkeresztbe. Torontóban – a város sok filmjének háttere – élt egész életében, és a Maps to the Stars volt az első alkalom, hogy Los Angelesben forgatott; öt napot töltött el főleg azzal, hogy pálmafákat filmezzen – jegyezte meg szárazon. Cronenberg viszont nem teljesen kívülálló. Hosszú évekkel korábban szóba jött, hogy esetleg ő forgassa a Jedi visszatér című filmet, és az évek során sok körülményes és eleve kudarcra ítélt tárgyalást folytatott sok nagyobb stúdióval filmes ötletekről, amelyek közül a legmeglepőbb egy kémfilm lett volna az MGM gondozásában, Denzel Washington és Tom Cruise főszereplésével.

„2,500 mérföldre vagyok Hollywoodtól és úgy átvitt, mint szó szerinti értelemben is úgy tekintek magamra, mintha félúton lennék Hollywood és Európa között, mozis érzékenység tekintetében” - mondja Cronenberg. „És mivel kanadai vagyok, a mainstream Amerikán kívül állok – ahogy Marshall McLuhan szokta mondani –, ami azt jelenti, hogy olyan észrevételeim vannak, amik máshogy nem lehetnének. Ahogy mondják: ’A hal nem tudja, milyen vízben van.’ A vízen kívül kell lenned ahhoz, hogy tudjad mi az a víz.”

A Consumed [D.C. könyvének a címe – a ford.], eközben annyira egyedülálló és annyi egyedi sajátossággal rendelkezik, mint Cronenberg akármelyik filmje. Bármilyen összefoglaló szánalmasan alkalmatlannak bizonyul, de a könyv központjában egy világjáró újságíró pár van, akiket a munkájuk szörnyű gyilkosságba, szervkereskedelembe, és némi perverz szexbe sodorja őket.

Cronenberg nem viccel, amikor azt mondja, hogy a Consumed készítése fél évszázadba telt. Édesapja egy torontói könyvesbolt tulajdonosa volt, mellette cikkeket és igaz történetek alapján krimiket írt. „Akkoriban arra aludtam el, ahogy az IBM Selectric-én gépelt, azelőtt pedig arra, ahogy az Underwood írógépen” - idézi fel Cronenberg, otthoni irodájában ülve, mögötte a könyvespolc tele van, többek között az apjától örökölt kötetekkel. A Torontói Egyetemen természettudományos szakon tanult, arról álmodva, hogy egy nap olyan lesz mint Isaac Asimov, a tudós és sci-fi író. Egy évvel később Cronenberg angol irodalomra váltott és ott barátkozott össze olyan emberekkel, akik saját filmjeiket forgatták.

„Emlékszem, hogy úgy éreztem, az írásom Nabokov és William Burroughs utánzata, vagy a kettő kombinációja” - mondta. „Persze ők ketten nagyon különböző írók, így ez is új dolgott alkotott. De a filmkészítéssel kapcsolatban azt éreztem, hogy nincs rá hatásom. Nem akarok arrogánsnak hangzani, de úgy éreztem, hogy a semmiből tudom megalkotni magam, mint filmkészítő. Láttam Bergmant, de nem éreztem úgy, hogy Bergman-filmet csinálok. Imádtam Fellinit, de mivel nem vagyok olasz katolikus, esélytelen volt, hogy Fellini-filmet csináljak. Kanadában senki nem csinált zsánerfilmeket, szóval kanadai horrorfilmet csinálni, az egész új dolognak számított.”

És mi lenne, ha a regényét, a Consumed-ot rendezné meg? „Amint befejeztem, úgy gondoltam, ez az, amit igazán csinálni szeretnék” - mondja Cronenberg. „Öt producer is olvasta a könyvet és azt mondták, hogy szeretnék filmként is viszontlátni. De én nem akarom leforgatni. Már megcsináltam. Furcsa lenne remake-et készíteni a saját művemből.”

Ezzel Cronenberg leguggol és felkészül a hét évtizednyi életéről szóló inkvizícióra régi barátaitól és az Observer olvasóitól.

Ha be lehetne lépni bármelyik film idejébe/helyszínébe/stilisztikájába stb., az ön filmjei közül melyikbe időzne el és miért? - Nick Newman, London

Nagyon boldog vagyok azzal, hogy nem vagyok benne egyik filmemben sem. A filmkészítésben megvan az az érzés, hogy olyasvalamit tapasztalsz meg, amit te magad nem élsz meg. Szóval ez átok lenne számomra, nem szeretnék egyik filmemben sem élni. Sőt, számomra a filmkészítés egyik oka az, hogy olyat tapasztaljak meg, ami érdekel, talán zavar is, amivel meg kell küzdenem, megtapasztalnom valamilyen szinten, de távol is kell, hogy tartsam magamtól. Biztonságos tokban kell maradni, olyanban, amilyet az osztriga von a homokszem köré, és végül gyöngy lesz belőle. Ez egy irritáció. Reméled, hogy olyan filmeket készítettél, amik olyanok, mint az igazgyöngy, de nem szeretnél bennük lenni,  mert ott van bennük az a homokszem, vagy valami rosszabb.

Miért vágtad meg a szoptatós jelenetet a Crash-ben? - Rosanna Arquette, színésznő

Haha! Rosanna szoptatta a gyermekét amikor a Crash-t forgattuk és az egyik jelenetben, ahol James Spaderrel szeretkezik egy autóban, hirtelen egy nagy adagnyi tej spriccel át a képernyőn. Igen érzéki volt, mind nagyon izgatottak voltunk, hogy megtörtént, de az a helyzet, hogy a filmben a karakter nem terhes és nem is szoptat, szóval dramaturgiailag nem volt értelme. És bár a Crash egy lázas álom-rémálom, azért meg van a maga logikája.

Szóval nem a cenzúra vagy ilyen miatt vágtam meg – igazán nagyszerű pillanatnak találtam, imádtam, és ennek köszönhetően Rosanna mellei nagyon teltek voltak, ami szintén szép dolog. Neki tényleg nincs szüksége implantátumra!

Hogyan éli túl a saját képzeletének a horrorjait? Mi(k) a kedvenc a) alkoholos itala(i) b) egyéb drog(ok)? -
Matthew Hill, Lyon

A képzeletem egyáltalán nincs tele horrorral. Ez egy félreértelmezése annak, hogy mik a filmjeim. Először is, úgy hiszem, hogy a filmjeim viccesek. Nem minden vicces bennük, de tele vannak humorral. Másodszor pedig, nem igazán az én képzeletem. Bárki, aki az interneten vagy az újságokban olvassa a híreket, ott a mindennapi horror – azzal összehasonlítva az én képzeletem egy mesés játszótér! Szóval egyáltalán nem érzem úgy, hogy a képzeletem horror lenne.

A második részt illetően, igazából egyáltalán nem iszom. Legmesszebb addig megyek, hogy megiszok egy kevés vörösbort az ételhez. Magamra vagyok hagyatva, nem megyek el olyanokkal, akik bort rendelnek, soha nem is gondolnék arra, hogy alkoholos italt rendeljek. Ez nem vallásos dolog, vagy moralitás vagy erkölcs kérdése, csupán a testem, amint arra korán rájöttem, nem reagál jól az alkoholra. A nyálkahártyáim nem szeretik. Szó szerint olyan három alkalommal voltam részeg egész életemben. Hetvenegy évesen pontosan meg tudom számolni ezeket az alkalmakat és nem voltam oda az élményért.
Ez van más drogokkal is. Igen, az 1960-as években próbáltam ki különböző drogokat mint mindenki más, de nem igazán találtam benne semmit, ami megfelelt volna. Egy LSD utazásom volt, nagy hatást gyakorolt rám, de voltak olyan zavaró aspektusai, melyeket nem élveztem. Mint művész, a tisztaság (értelmi) az egyik legértékesebb dolog, amit becsülni tudok. Állandóan vágyódsz a lenyűgöző világosságra, amit lehet, hogy soha nem érsz el, de úgy találtam, hogy a drogok és az alkohol ezt megzavarják. Tehát unalmas vagyok, mit is mondhatnék?

Bár sokkal fiatalabb vagy nálam, mindketten a Torontói Egyetemre jártunk az 1960-as években, és mindkettőnknek ugyanaz a háttere a biológia, mint tudomány kapcsán. Volt valami különös az egyetemen, ami talán elindított benned valamit a horrorfilmek kapcsán? Láttál valamit a vén, gótikus épületben őrzött kivett szemgolyókban, a preparált magzatokban és mérgeskígyókban? Rám ezek nagyon nagy befolyással voltak. - Margaret Atwood, író

Igen, én is túlestem néhány disznómagzat boncolásán, meg egyéb apróságokon, mert szerves kémiát hallgattam. Azt hiszem, talán sejtbiológussá válhattam volna. És tényleg nagyon gótikus volt az épület – viszont az, ahogy a tudományt oktatták, teljesen elfordított magától a tudománytól. Úgy éreztem, hogy a többi diák körülöttem nagyon másképp látta a dolgokat, és azon kaptam magam, hogy nyelvi és filozófia-szakosokkal lógok együtt.

Tehát nem mondhatom, hogy a Torontói Egyetem vezetett a horrorhoz, ellenben a mozihoz mégis onnan kerültem, bár soha nem hallgattam ilyesmit. Járt oda egy David Secter nevű diák, aki éppen a Winter Kept Us Warm című filmet forgatta, és néhány barátom kapta a főszerepeket. Soha nem fordult meg bennem addig, hogy akár filmet is lehetne készíteni. Ez nem olyan hely volt, mint Los Angeles, ahol mindenkinek a szülei, rokonai benne vannak a filmiparban valahogy. Torontóban senkinek nem voltak családi kapcsolatai a filmes világgal, mert Torontóban nem volt filmes világ.

Ez sokkal jobban befolyásolt abban, hogy a biológiai témájú horror felé forduljak. Mellesleg, sosem gondoltam úgy a biológiával kapcsolatos részére, hogy az horrorisztikus lenne. Azt gondoltam mindig, hogy az egész fantasztikusan izgalmas, még a disznómagzat boncolása is, amit ha filmben mutatna be valaki, az eléggé lenyűgözné a közönséget. Az érzés, amikor az ember úgy sejti, rájött egy életforma kialakulására, arra, hogyan jön a világra, hogyan létezik, az nagyon érdekes. Nem horror, hanem valóságos extázis, legalábbis számomra.

Megvan az a szokása, hogy sok filmen keresztül szinte ugyanazokkal a színészekkel forgat. Kik lennének álmai szereposztásában? - John Somersby, Miami, Florida

Őszintén mondhatom, hogy rengeteg színésszel dolgoztam együtt, akiket nagyon szeretek, de egy színésznek nem jelent valami nagy megtiszteltetést, ha rossz szerepre válogatják be. Nincs álom szereposztás forgatókönyv, és az abban létrehozott szereplők nélkül, akikre embert kereshetek. Más szavakkal, itt nem lehet elvonatkoztatni. Például, felötlött bennem, hogy jó lenne forgatni egy filmet, amiben együtt szerepelhetne Viggo Mortensen és Rob Pattinson. Szerintem nagyon érdekesen működnének együtt, de nincs előttem a film, sem a szerepek, amiket eljátszhatnának.

Ha nagyon visszamegyünk, imádtam Christopher Walkennel dolgozni [a Holtsávban], és arra gondoltam, vele jó lenne folytatni, de sosem jött olyan jó szerep ehhez. Ugyanez volt Jimmy Woodsszal is [Videodrome], vagy [James] Spaderrel [Crash]. Mindegyik főszereplővel elég jól kijöttem, és el tudok képzelni egy olyan filmet, ahol mindannyian szerepelnek. Ahogy Fellini táncolt minden színészével.

Mit gondolsz a táguló világegyetemről? Hiszel a multiverzumok létezésében? És ha hiszel, akkor honnan a fenéből lett az ősrobbanás? - Viggo Mortensen, színész

Ez egy jó nagy kérdés. Hogy kicsit közelebb hozzuk, ötletem sincs, honnan lehetett az ősrobbanás, mert el sem tudom képzelni, ami történt valójában. Azt viszont vallom, hogy a Föld különleges a rajta lévő életformák és kialakulásuk szempontjából. Ez az egyetlen bolygó, ahol az élet ennyire kifejlett állapotban megtalálható, ez az ösztönös érzésem. Még ha van is élet más bolygókon, szerintem azokra soha nem jutunk el, túl messze vannak. Létezésünkben és a gyakorlatban tehát egyedül vagyunk, ha elméletileg nem is. Valójában mégis magányosak vagyunk ezzel a bolygóval, és már csak emiatt is jobban kellene vigyáznunk rá.

Nem tudom, hogy jól válaszoltam-e meg a kérdését, de mindent megtettem. Néha elég mély dolgokba belemegyünk Viggóval, de sokat viccelődünk is, hogy kiegyenlítsük a dolgot.

Nagyon tetszett a játéka Don McKellar Az utolsó éjszaka c. filmjében. Szeret színészként is dolgozni, és szeretné többet csinálni, ha jó szerepeket kapna? - David Jackson, Washington, DC

Nagyon szeretek színészkedni és nagyon szeretem, ha dicsérnek érte, és ezt köszönöm is. Nem történik azonban gyakran ilyesmi. A színészet érdekes, de nem tudom, hogy fel vagyok-e készülve arra, hogy ekkor és akkor elrepüljek Wight szigetére, és eltöltsek ott három-négy hónapot. Vagy ugyanezt Ausztráliában. Ha a szerep azonban kellően érdekes és megalapozott, akkor talán ezt is megtenném.

Élveztem a forgatást, teljesen más világ a rendezéshez képest; sokkal többet megtanulhattam arról, hogy min megy keresztül egy színész azáltal, hogy én magam is megpróbáltam. Az ember nagyon sérülékennyé válik, és rájön, miért foglalkozik olyan megszállottan sokat egy színész a testével, a hangjával és a ruházatával, mert ezek az ő hangszerei. Egy rendező esetében senkit nem érdekel, hogy néz ki, mit visel, vagy éppen beteg-e, amíg el tudja kiáltani magát, hogy “Felvétel!”, meg hogy “Állj!” Nagyon meglepő élmény, és csak személyesen kipróbálva érezheti át bárki.

A fillmjei gyakran tartalmaznak hurkokat: élet és halál, test és lélek, tudat és tudattalan. Mi az igazi feladat abban, hogy az örök visszatérést kiváltsuk egy olyan közegben, amelyről kísérleti úton tudjuk, hogy véges? - Candice Breitz, művész

Nem vagyok biztos abban, hogy értem a kérdést. Számomra a filmkészítés olyan, mint egy gyémánt, abban az értelemben, hogy számos csiszolt oldalról belenézhetünk, de mégis ugyanannak a gyémántnak a belsejét látjuk. Ez a gyémánt igazából az én életem összes tapasztalata, ennyivel rendelkezem, és elkerülhetetlen, hogy visszatérjek ugyanazokhoz a sémákhoz és nézőpontokhoz, ha kissé más szögből vizsgálódva is.

Legyőzné David Lynchet szkanderben? - Jack Cody, Kilkenny, Írország

Ez érdekes. Éppen Bobnál ettünk Big Boy burgereket David Lynch-csel, akkoriban, amikor ő a Dűnét, én pedig A holtsávot forgattam, és mindketten Dino De Laurentiisnek [olasz filmproducer] dolgoztunk. Akkor ismertük meg egymás egy kicsit. Azt hiszem, legyőzném. Különösen, ha éppen akkor próbálnám, amikor meditál.

Melyik öt film a kedvenced, és miért? - John Landis, filmrendező

Nem lenne nehéz, de nincs listám. Végtelen számú film volt rám hatással. A legnagyobbal nyilván a Winter Kept Us Warm volt, a maga furcsa módján. Nem horrorfilmnek forgatták – egy dráma volt arról, hogy boldogulnak az életben a Torontói Egyetem diákjai – és nem is volt szó nagy művészieskedésről. Nehéz újra átélni azt a sokkot, ami akkor fogott el, amikor láttam a csoporttársaimat egy igazi moziban az igazi vásznon, ahogy éppen szerepelnek. Olyan volt, mint a varázslat: nézed a tévét, és hirtelen benne vagy egy sorozatban. Ilyesmi volt ez a sokk.

Szóba került, hogy esetleg Peter Jackson forgatna egy részt a Dr. Who-ból. Van olyan tévésorozat, amiből megfontolná egy rész rendezését? - yesfuture, online kérdező

Már ajánlottak néhány sorozatból részeket, de el kell mondanom, hogy ezek a legkevésbé sem érdekelnek. Minden, ami érdekessé teszi a rendezést – a főszereplők kiválasztása, a helyszínek megkeresése, a munka a forgatókönyvvel, a párbeszéd kidolgozása, a stáb keresése és a közös munka – hiányzik egy sorozatnál, mert már minden ott van készen. Az ember itt sokkal inkább egy közlekedési rendőr feladatát látja el.

Veszett el valami a filmekből azzal, hogy a makettezést felváltotta a CGI? - Archaen, online kérdező

A CGI-t túlzásba lehet vinni, és már túlzásba is vitték. Erre rengeteg példa van a szuperhősös filmekben, egyszerűen röhejes, mi megy ott. Technikailag persze lenyűgöző, de elvesztette a fizikai jelenlétét. Ez nem azt jelenti azonban, hogy akkor több valós effekttel kellene dolgozni. Számomra ez nem annyira a technológia kérdése, sokkal inkább a művészeté: mennyire érti a rendező a saját nézőit? Én is sok CGI-t használok a filmjeimben, csak nem tolakodó módon. Az apróságokhoz veszem igénybe, hogy kiemeljek vele néhány apró mozzanatot, szinte láthatatlanul. Egyszerűen ez egy nagyon hasznos eszköz, nem különbözik a világítástechnikától, a díszletektől vagy éppen a vágástól. Itt hatékonyan lehet használni.

Mi a kedvenc sütije? - Misterlks, online kérdező

A shortbread [kb. ua., mint a háztartási keksz itthon]. Ha lenne előttem egy tállal, valószínűleg mindet megenném.

A száguldó autóktól majd' leragadt a szemem. Elmondaná, mit talál bennük olyan érdekesnek? - Steven Hughes, Bristol

Melyik filozófusokról mondaná, hogy a legnagyobb hatással voltak a munkájára? - Howard Shore, zeneszerző

Fiatal egzisztencialistaként tekintek magamra. Amikor elkezdtem Sartre-t olvasni, és amikor rátértem Heideggerre, arra gondoltam, “Ó, wow, én is éppen így vélem”. Sartre-nak van egy nagyon jó előadása, amelynek azt a címet adta, hogy “Az egzisztencializmus is humanizmus”. Leegyszerűsítve azt mondta, “Nézzétek, nekünk, embereknek csak ennyi adatott, felejtsük el a túlvilágot, mert nem létezik. Felejtsük el Istent, nincs Isten. Ezt el kell fogadnunk, és ha megtennénk, és rájönnénk, hogy az együttérzés és a humanista empátia értéket jelent – nem csupán fontosat, hanem alapvetőt – akkor az egész világ jobb hely lenne.” Nagyjából ez az én hozzáállásom is az élethez.

Az autók majdnem a repülést jelképezték, olyan, mintha az ember tudna velük repülni. És a szabadságot, a szexuális szabadságot is a régebbi időkben. Nagyon függ a válasz attól, hogy mennyi idős a kérdező, mert ez nem annyira a sebességről, sokkal inkább az autóságról szól, ez van a középpontban. Most éppen egy Teslám van, ami egy elektromos autó, és lenyűgözően érdekesnek tartom, aminek semmi köze a sebességéhez – bár valóban nagyon gyors jármű. Másfelől, ha látok egy Lamborghinit, vagy egy Ferrarit, amint teljes sebességgel száguld, az szerintem eléggé meggyőző, olyan, mint egy nemes vad, van benne valami szép. Még folytathatnám a mostanra divatjamúlt belsőégésű motoros autók szépségének ecsetelését, de tényleg volt bennük valami ősi, valami csodálatra méltó. Ha valaki erre nem tud reagálni, azzal nincs semmi bajom, de tudnom kell, hogy a kérdezőnek milyen tapasztalata volt az úgynevezett gyors autókkal. Ha valaki az erkélyről nézi őket az autópályán, akkor tényleg unalmasak.

A zsidó származásának volt hatása a filmjeire? - Nathan Abrams professzor, Y Felinheli, Wales

Természetesen volt, mert ez alakította ki az érzékenységemet és az életemet. A szüleim nem voltak hívők, még zsinagógában sem voltam, és sosem volt bár micvóm. Az anyám beszélt velem egy kicsit jiddisül, de ez nem vallási, hanem kulturális téma, és még mindig vonzódom ehhez a beszédhez. Könnyű lenne azt mondani, hogy a zsidóság mindenhol kívülállónak érzi magát a diaszpóra-jelleg miatt, és még sok filozófiai és érdekes kulturális dolgot lehetne sorolni, de nem tudom, hogy ezek közül az én esetemben mennyi lenne igaz. Mindig is kanadainak éreztem magam, és Kanadához ragaszkodom, tehát keverem a zsidóságot a kanadaisággal. Nem hiszem, hogy ezeket a részleteket el lehetne különíteni az élet során.

Melyik a valaha készült legfélelmetesebb film? - Toby Sculthorp, London

Ez teljesen szubjektív, mert lehet, hogy valami egyeseket halálra ijeszt, míg ugyanez másoknak csak egy jó vicc. Erre a kérdésre mindenki más választ adhatna. A Bambi rettenetes egy gyerek számára, mert Bambi anyját megölik benne. Gyerekkorban ez természetesen sokkoló. És ez már minősít? Volt egy film, a Kék lagúna, amit gyerekként nagyon ijesztőnek tartottam. Gyerekek hajókáznak, a hajó elsüllyed, a szüleik megfulladnak, a gyerekek egyedül maradnak a szigeten egy részeg tengerésszel. Van egy jelenet egy kígyóval és egy csontvázzal, meg minden ilyesmivel, és ettől már elég ijesztőnek számított gyerekként. Egy felnőtt számára ez persze már nem annyira izgalmas.

Később, már felnőttként a Ne nézz vissza! volt félelmetes, Nic Roeg filmje Julie Christie-vel és Donald Sutherlanddel. Nagyon megérintett, nagyon hatásos produkció volt, szinte tapintható halálvággyal. Ugyanakkor, ha a kérdező megnézné ezt a filmet, lehet, hogy semmilyen hatást nem váltana ki belőle. Nincs abszolút, egyetemes film ezen a téren.

Optimistának tartja magát? - Tomas René, London

Kanadai vagyok, mit mondhatnék? Hát persze! Igen, általában nagyon jókedvű, vidám figura vagyok, és a filmek után ez általában meglepi az embereket. Aggódom a környezet, a bolygónk jövője miatt, egzisztencialista vagyok, és majd amikor meghalok, az a véget jelenti, a feledést. Mások talán azt gondolnák, “Istenem, szörnyű lehet így élni”. De nem, én általában optimista és boldog vagyok.

Robert Pattinson a torontói Breakfast Televisionban a Maps to the Stars-ról

I: So, of course, David Cronenberg did this film Maps to the Stars, and you’ve worked with him before, so is it like David Cronenberg says I want in the film and you just say okay, without looking at the script? RP: I did on this one. Yeah, I loved doing Cosmopolis so much, and I was super excited about doing something else with him. And he’s not going to do something rubbish. It’s kind of like, and also I genuinely had, I hadn’t read a page before I said yes. I: What did you think when you finally did read it? RP: It was so different from Cosmopolis, it was so funny and biting and kind of crazy, and also it’s really nice doing something where you don’t have an enormous amount of pressure, and I was just kind of excited seeing what everyone else did, it kind of reminded me when I did this Harry Potter film and I got to watch Ralph Fiennes had become Voldemort for the first time and I was just dead the whole time, so I just watched the scene, thinking this is one of the best experience on a movie set I’d ever had. And I was just like watch Julianne and had like a total scene where all I say is yes, and I don’t have to look at my lines, just observe. I: Just watching her do her thing. What’s it like working with, you have great women in this cast that you have great scenes with. RP: Amazing. She’s really really cool and I mean, just genuinely hilarious. The scene when she’s trying to, I guess, sort of seduce me, I literally haven’t laughed so hard, I’m not even vaguely in the scene, I’m just pissing myself laughing. I: There’s a multiple (???) talent in the laugh. RP: It was really fun. And definitely with Mia as well, it was kind of the same thing. I really really loved Mia as well, it was really fun working with her. I: Great. In the film you’re playing an aspiring actor, so did that kind of remind you of your early days when you were trying getting into the business? RP: Yeah, kind of, very embarrassing lines like say I’m an actor/writer, it’s the dumbest thing, feeling I used to say that, more of a writer than an actor, say, have you written anything? Well, not really. In my head, I’m all right. I like to carry around a moleskin notebook. With nothing in it. I: Doodles on the inside. RP: Writing my name. I: So was it hard for you breaking through becoming an actor? In the beginning? RP: I mean, I was really lucky. I was just so lucky, I don’t really understand how, I’d get a job and then not working for ages and ages, run out of money and then suddenly get another job as I was broke, and then just kind of continued until Twilight, basically. I sort of fell into it as well, so I didn’t have that pressure, I don’t have like stage parents or anything like pushing, no one’s pushing me at all, I’m just kind of figuring it out myself. I: That’s great. And you mentioned Twilight, do you find people still see you as the person who was in Twilight, or has it been easy to break out and get new roles? RP: I don’t know, I’m sure people see you, you know, there’s this person from Twilight, it’s a massive thing, but yeah, I’m just doing the stuff I wanna do, it’s just there aren’t a lot of parts you wanna do, it’s quite easy, and I think the jobs I’ve got since then, the only scripts I liked, so yeah, it’s kind of been great. It definitely helps to get stuff financed and it wasn’t handed in any way particularly. I: Great. And in the film we get to see this different kind of portray of Hollywood, some think this might be the exact version of Hollywood, do you think that it’s accuratley portraid in the movie, or are we really tickling into the extreme? RP: There’s a lot of incest. I: Yeah. I think as much. RP: That’s the main reality. Yeah, it’s sort of quite specific, but there’s definitely kind of architype you can come across, but I think you can say it, David keeps saying, it’s in any industry basically, it’s about success and becoming too attached to your success and other people’s opinion of you, I mean, when it fades away, how to lost sight of themselves and they’ve been allowed to have no sense of themselves for years and years and suddenly the artifice around all the other aspects of their lifes is removed and they’re suddenly left with just a shell. I have absolutely no idea of what I’ve just said. I: I think I kind of got it. RP: I’m like what? I: It’s not the same. Yes. Well, thank you some much for your time, on that note. I’m gonna leave you be. Thank you so much, nice to meet you. RP: Cheers, nice to meet you.

I: Szóval, természetesen, egy David Cronenberg film a Maps to the Stars, és már dolgoztál vele korábban, szóval olyan ez, hogy ha David Cronenberg azt mondja, hogy szeretné, ha benne lennél a filmben, akkor azt mondod, hogy oké, anélkül, hogy elolvasnád a forgatókönyvet? RP: Itt így v olt. Igen, imádtam a Cosmopolist csinálni, és nagyon izgatott voltam azzal kapcsolatban, hogy valami mást is csináljak vele együtt. És tudom, hogy nem fog valami kacat dolgot készíteni. Őszintén, egy oldalt se olvastam a forgatókönyvből mielőtt igent mondtam. I: Mit gondoltál róla amikor végül elolvastad? RP: Nagyon különbözött a Cosmopolistól, nagyon vicces volt és harapós, kissé őrült is, és jó volt olyant csinálni, ahol nem volt meg az a nyomás, és csak izgatottan néztem, hogy mindenki más mit csinált. Emlékeztetett arra, amikor azt a Harry Potter filmet csináltam és láthattam, ahogy Ralph Fiennes Voldemorttá válik az első alkalommal, és egész idő alatt halott voltam, szóval csak néztem a jelenetet arra gondolva, hogy ez a legjobb élmény valaha egy forgatáson. És itt is csak néztem Julianne-t és volt egy jelenetem ahol csak annyit kellett mondanom, hogy igen, szóval nem is kellett gondolkoznom a szavaimon, csak figyelhettem őt. I: Nézted, ahogy dolgozott. Milyen volt ilyen nagyszerű hölgyekkel dolgozni, akikkel fantasztikus jeleneteid vannak? RP: Lenyűgöző. Julianne nagyon-nagyon laza, őszintén remek vele dolgozni. Az a jelenet, ahol próbál, gondolom, elcsábítani, szó szerint nem nevettem annyit, alig vagyok benne a jelenetben, csak próbáltam a nevetéstől nem bepisilni. I: Tehetség kell a nevetéshez. RP: Nagyon jó móka volt. És Mia is, ugyan az. Nagyon szerettem Miát is, jó volt vele dolgozni. I: Nagyszerű. A filmben egy feltörekvő színsézt játszol, szóval emlékeztetett ez a korai napokra amikor próbáltál bekerülni az iparba? RP: Igen, mondhatjuk, amikor olyan zavarbaejtő dolgokat kellett mondani, mint én egy színész/író vagyok, az a leghülyébb dolog, úgy éreztem ezt sokat mondtam, és hogy inkább író vagyok mint színész, és mondd, írtál valamit? Nos, nem igazán. A fejemben, ott minden megvan. Csak szeretem magammal hordani a noteszomat. Üresen. I: Benne firkákkal. RP: Ráírtam a nevemet. I: Szóval nehéz volt színészként kitörtni? Az elején? RP: Nagyon szerencsés voltam. Annyira szerencsés, nem is értettem, hogy, de kaptam egy munkát, aztán hosszú időn keresztül semmit, egész addig, amíg már nem volt pénzem, aztán kaptam egy újabb munkát, és így ment egészen a Twilightig. Az egészbe csak úgy belecsöppentem, nem volt rajtam nyomás, a szüleim is hagyták a dolgot, nem erőltetett senki, csak úgy magamnak próbálom kitalálni a dolgokat. I: Ez nagyszerű. És megemlítetted a Twilightot, szerinted az emberek még mindig úgy látnak, mint azt az embert aki a Twilightban voltál, vagy könnyű volt kitörnöd belőle és új szerepeket kapni? RP: Nem tudom, gondolom páran úgy látják, hogy ő volt a Twilighban, nagyon masszív dolog volt elvégre, de csak azt csinálom, amit akarok, csak egyszerűen nincs sok olyan szerep, amit vállalna az ember, szóval elég könnyű volt, és azok a munkák amiket azóta csináltam csak azok voltak, amiknél tetszett a forgatókönyv, szóval nagyszerű volt. És segít persze a dolgot pénzelésebn is, nem csak úgy adták oda. I: Nagyszerű. Ebben a filmben egy másféle szögből láthatjuk Hollywoodot, néhányan úgy vélik, hogy ez az igazi verziója Hollywoodnak, szerinted ez egy pontos jellemzése, vagy tényleg az extrémbe mentünk át? RP: Sok a vérfertőzés Hollywoodban. I: Igen, ennyit én is gondoltam. RP: Ez a fő valóság. Igen, elég specifikus, de persze vannak ezek a típusok akikkel lehet találkozni, de azt hiszem lehet azt mondani, ahogy David szokta is mondani, hogy ez igaz minden iparra. A sikerről szól és arról, hogy mennyire ragaszkodik az ember a sikeréhez és mások rólad alkotott véleményéhez, aztán amikor mindez megszűnik, akkor már nem látja az ember saját magát, mert éveken keresztül nem lehetett önmaga, és amikor minden más megszűnik az életében, akkor nem marad más, csak a burok. Nem is tudom, hogy mit mondtam. I: Azt hiszem, megértettem. RP: Csak így nézek, hogy mi van? I: Nem ugyan az. Igen. Nos, köszönöm, hogy szántál rám időt, akkor ennél a pontnál hagylak is. Nagyon köszönöm, örülök, hogy találkoztunk. RP: Köszönöm, én is.

Richard Crouse beszélget Rob Pattinsonnal

RP: This is the weirdest hotel I’ve ever been to. I just keep everything staying in a room here like, God it has such a terrible vibe in every room.
I: It does kind feel where you check in with no luggage, cause you know, you never check out. Congratulations on this movie.
RP: Thanks.
I: You know I live here, so I get to see things in advance, I saw it I don’t know two-three weeks ago and I’m a huge David Cronenberg fan, hands down, anyway, but I loved the spirit of this, I loved that David seems to be making the movies that he wants to make regardless of anything. Anything else. And this movie is really emblematic of that. So let’s talk about you’re, and I’m not constrained to a person here, but huge star, you live in LA, you understand this world from the bottom up, I would think, so tell me little bit about when you first saw the script, and said, this is satirizing the world, like this is something I really know about.
RP: Yeah. I mean, I don’t know, I kind of, I guess I definitely feel like I met, a lot of the characters kind a archetypal characters were sort of ---. I felt like I met examples of a lot of them. The young people I think, I mean, there’s the one scene where the little girl is talking about people being menopausal and it’s just something about the tone, cause I think that’s supposed to be set in Soho house in LA and it just looks like it, and I saw it last night and thought --- when people see this like --- and children are clearly underaged. It’s kind of what it used to be, it’s changed quite a lot in LA.
I: Why so, do you think?

RP: I think because you can’t, like all these kids, when I first started going to LA everyone was underage and if you were a famous actor you could literally just, the rules did not apply. I mean, you could be a sixteen year old and go into a club but now there are camera phones and all that stuff and that doesn’t exist anymore. But that little period was so weird. You’d seen like a fourteen year old actor wasted, doing lines of blow on the table, like, it’s crazy. But, now they just do it at their parent’s house.
I: Is it then that this isn’t, I mean, it feels like satire to me, but would you say that it’s not satire?
RP: I mean, I mean I guess it is in a way, it’s quite extreme. But I don’t even think I really thought of this in a Hollywood aspect. A couple of scenes where they talk about fans talking to agents and stuff and those kind of, that seems like the the debate of things. But I kinda liked the sort of mystic aspect of it, it’s funny, David always talked about militan athius 3:00 and I so like every single movie is like so spiritual, and just sort of saying and he just sort of says like it’s not that at all. And it’s just like yes it is! I mean, it’s like, kind of, there’s like a weird transcendent quality, like the repetition of the palm (pine?) and all these things, it’s like a druid kind of chant. So strange, you can’t, any logical explanation for it, there’s a kind of mysticism for it.

I: What I would say, because he generally speaking is the smartest guy in the room he’s in, when he says he’s an atheist, what that means, is that he’d studied all that stuff and then made up his mind not to buy in.
RP: Yeah.
I: But he understands that I think, understands for what it is, whereas I could just plainly say well I’m a Christian, without really thinking about it too much, and I go to church, and you know, and so maybe that’s where spiritualism come from.
RP: Yeah. Yeah, there’s definitely something, the last scene of the movie, maybe I’m just really into it, because I’m a very spiritual person, I’m just like, what are you talking about? But yeah, like the last scene I’ve always seen it as a weirdly transcendent thing, even on the altar of the burned house, it’s like family as religion and stuff, and also the way the whole family reacts to each other, these kind of weird, blood on, it’s like weird secrets, like, kind of like, all the priest hiding stuff in the Catholic churches,hiding these disgusting secrets, and they all think it’s gonna destroy them. It’s funny, and just not wanna confront anything.

I: So your character, have you always been spiritual? Or is it something that, because you’ve had an unusual life in a sense and sometimes I find that to grasp onto something makes everything that is so unusual feel grounded somehow.
RP: Yeah, I mean, i don’t know, I think there’s something like hope as well, I just like the idea of there being some kind of little magic realm, like I mean, I don’t know. Someone told me the other day like, the best proof of the existence of heaven is that good people aren’t rewarded for nothing in reality, and I was like, I’ve got to agree with that!
I: That’s awesome. Well, we should tweet that out today right now, and see how they respond. Your character is someone like you would meet in a lot of instances in LA, he wants to be a screenwriter, he is involved in the business but he’s doing another job to make ends meet, do you base that on anyone or is it just on the page?

RP: I was thinking about the beginning, I was quite blank at the beginning. I didn't realise but I was quite amoral as well, but I didn't really judge him on... he's just like he's... just sleeps with... God, fuck, I forgot what Mia's character's name.

I: I can't remember...

RP: Just to get to Havana, and absolutely no cons... and there is one scene, the scene after I sleep with Havana, and I did was kind of moving (?), but the reaction afterwards was... there was a horrible reaction... you're just laughing at the absurdity which doesn't give shit. He's like 'I want to be an act'.

I: One of the things that I thought was so telling in that scene, that was one moment. You've just had sex with ?  in the back seat of the car, in some awkward way ... of the car. And then she actually goes over the seat, it's like not the first time she's done this, it just seems like partly she understands the rules, so ...

RP: I think he understands them as well, that's why it's like a ... for David Cronenberg, that ... if you actually like someone ... he's part of the same hipocracy.

I: What is ... now that you've made two films with David Cronenberg, and I guess there may be more, who knows, you guys seem to have a gruesome ? thing going on. What is it?

RP: I think I have a similar sense of humour to him in a way. I like doing things that are a little bit dangerous, and there's not many people who do it. I think it's also just the way I work. I don't really relate to that many normal things, I like things almost surreal... fun, easier to play. I don't really gravitate towards kitchen-sink dramas...

I: Playing the dad in a suburban drama.

RP: Yeah, I don't feel like that. I like things slightly off the wall, but he's just fun to be around of, he's very confident about his work, so makes everyone else feel really confident.

I: I love that. I can tell this movie – I don't know how many movies he's made, thirty movies or what – had never shot in Los Angeles...

RP: Or in America.

I: Or in America. Shoots under the Hollywood sign with no permit.

RP: No permit?

I: Apparently not. And that's why people thought things were wrong. And so police were called, helicopters were surfing around, and he's like seventy, and still a badass.

RP: Yeah, and they shuttled down every single person. All the people that were around... no one had shot it before from that angle. And all the neighbours were like 'What's happening?'

I: Well you're not allowed up there.

RP: It was also the first time the Hollywood sign had ever been lit. They are not allowed to light it at night, so the entire neighborhood was coming out, like, 'What?', and calling up the council and saying, 'Hey, that's not allowed!'

I: I just love that pre??? for causing trouble. And if you are a Canadian and a fan of his films, you know that 30 years ago his movies were up for a vote in the parliament, because they were getting government money and people were like 'We can't be making movies like this in this country!', and he had to lost? that and I love that about him. What do you hope, let's take away from this, the movie I've just seen it once. I will, I have to see it a couple more times before I really get at it I think. I kinda love that, it's like a Rubik's cube almost to me. What do you hope people take away from it?

RP: I don't know, I'm always terrible at...  I don't know what I've taken away from it. When I was walking out of the premiere in Cannes – it also has a great soundtrack – and they were playing the soundtrack on the carpet, and I felt weirdly like numb afterwards. I think Julianne was so phenonemal, worth saying, regardless of me.

I: That dark lip on the ... it's just a great little touch.

RP: When I first met her on the first day, I didn't realize she was half in character, and I thought 'it's really great casting, I've never thought Julianne was like that', and later on the night, 'wow, I'm an idiot'. There's something so jarring, so weird about it, I can't really tell what it is.

I: It must be an unusual situation to see a movie in Cannes like that, and when you walk out, and you don't have that, what I would like to have time for quiet reflection, but you walk down the red carpet, and there's things happening that make it a different experience for you that wouldn't be for anybody else.

RP: Especially at Cannes, you go to a party afterwards and everyone wants to detail the critique of it, everyone is a film critic, when you're, like, drunk, and not looking for a cheesebag.

I: Thanks, blablabla

RP: Ez a legfurcsább szálloda, ahol valaha voltam. Minden szobában van valami szörnyű rezgés.

I: Olyan érzés, mintha csomag nélkül jelentkeznél be, mert, tudod, sosem jelentkezel ki.

I: Gratulálok ehhez a filmhez.
RP: Köszönöm.
I: Én itt élek, szóval korábban látok dolgokat, ezt is két vagy három hete láttam és nagy rajongója vagyok David Cronenbergnek, ennek a filmnek imádtam a hangulatát, imádtam, hogy úgy tűnt David olyan filmet készített amilyet akart, függetlenül minden mástól. Függetlenül minden mástól. És ez a film jelképe ennek. Szóval most beszéljünk arról, nem akarok túl személyes lenni, de elvégre egy nagy sztár vagy, itt élsz LA-ben, megérted ezt a világot tetőtől talpig, gondolom, szóval mesélj egy kicsit arról amikor először olvastad a forgatókönyvet, mondtad azt, hogy ez egy szatíria a világról, hogy erről tudsz valamit?
RP: Igen. Nem tudom, azt hiszem úgy érzem, hogy mindenképpen találkoztam ezekkel az őstípusi karakterekkel. Úgy éreztem, hogy sokukkal találkoztam. A fiatalok azt hiszem, van egy jelenet, ahol a fiatal lány beszél arról, hogy mindenki klimaxos és van valami a tónusában, mert azt hiszem, ez a ház a Soho-ban van LA-ben és pont úgy is néz ki, és tegnap este amikor láttam, arra gondoltam, hogy amikor ezt látják az emberek, tuti fiatalkorúnak fogják tartani. Ilyen volt LA-ben, de már sokat változott.
I: Mit gondolsz miért?

RP: Szerintem azért, mert mint ezek a kölykök, amikor először mentem LA-be, mindneki fiatalkorú volt, és ha híres színész voltál, akkor szó szerint mindent megúsztál, rád nem vonatkoztak a szabályok. Lehettél 16 éves egy bárban, de most már kamerás telefonok vannak mindenhol, meg ilyenek, és ez már nincs így. De az a rövid időszak nagyon furcsa volt. Láthattál 14 éveseket totál részegen, ahogy az asztalon szenvednek, őrület volt. De most már csak a szüleik házában csinálják.
I: Én úgy éreztem, hogy ez egy szatíra, de akkor mondanád azt, hogy nem az?
RP: Úgy hiszem, hogy valamennyire az, elég extrém. De nem igazán Hollywood-i szemopntból gondoltam rá. Van pár jelenet, ahol az ügynökökkel beszélnek meg ilyenek, az annak érződik. De szerettem a misztikus részét, és vicces, David mindig ezekről a 3:00 ról beszélt, és minden egyes film ilyen nagyon spirituális, és mindenki ezt mondja, mire ő, hogy hát nem is az. Pedig igen! És van benne egy furcsa, transzcendens minőség is, mint a --- ismétlése, meg ezek a dolgok, mintha druidák kántálnának. Szóval furcsa, nincs semmilyen logikus magyarázat rá, de ott van a misztikum.

I: Mit mondanál, mert általánosságban ő a legokosabb ember a teremben ahol van, hogy amikor azt mondja, hogy ateista, az azt jelenti, hogy mindent megtalnult aztán arra jutott, hogy nem kér belőle.
RP: Igen.
I: De szerintem megérti, megérti a lényegét, például és csak simán azt mondom, hogy katolikus vagyok anélkül, hogy nagyon belegondolnék, de elmegyek temlpomba, és talán innen jön a spiritualitás.
RP: Igen. Igen, határozottan van benne valami, a film utolsó jelenete, talán lehet, hogy csak én vagyok ebben annyira benne, mert én nagyon spirituális vagyok, de itt csak arra gondoltam, hogy miről beszélsz? De igen, az utolsó jelenetet mindig furcsán transzcendes dolognak láttam, még az égett házban lévő oltárt is, olyan mint a család mint vallás, meg ahogy az egész család viselkedik a másikkal, az egész furcsa, véres, ott vannak ezek a furcsa titkok, amkor a pap dugja el a katolikus templomokban az undorító titkait, és mindenki azt hiszi, hogy ez el fogja pusztítani őket. Vicces, semmivel nem akarnak szembe szállni.

I: Szóval a karaktered, mindig is spirituális voltál? Vagy ez olyan, mert elég szokatlan életed van, és néha én úgy találom, ha valamiben meg tudsz kapaszkodni, akkor a szokatlannak alapja lesz valahogy.
RP: Igen, nem tudom, szeretem azt hinni, hogy van remény, csak annak az ötlete, hogy van egy kis mágikus birodalom, nem tudom. Valaki azt mondta nemrég, hogy a legjobb bizonyíték arra, hogy létezik a mennyország, hogy a jó embereket nem jutalmazzák a semmiért a valóságban, mire én azt mondta, hogy ezzel nem tudok vitatkozni.
I: Ez király. Tweetelni kéne még ma, megnézni, hogy miket reagálnak. A karaktered olyan valaki, akit sokszor látni lehet LA-ben, forgatókönyvíró akar lenni, been van az üzletben, de másik munkát végez, hogy a szükségeit pénzelni tudja, van olyan valaki, aki például szolgált, vagy csak a papíron volt?

RP: Ha az elejére visszagondolok, eléggé üres voltam akkor. Ezt nem tudatosan tettem, de egyidőben eléggé amorálisan is álltam hozzá, nem ítéltem el a szereplőt, aki olyan, amilyen... lefekszik ezzel a ... Istenem, basszus, elfelejtettem a Mia által játszott szereplő nevét...

I: Nekem sem jut eszembe...

RP: Csak hogy eljusson Havanáig, és mindenféle skrupulus nélkül... és itt ez a jelenet, amiután lefekszem vele, és amire gondoltam, hogy ez valahogy megindító lehet, de a reakció utána sokkal... szörnyűbb volt. A néző csak nevet az egész abszurditásán, hogy az általam játszott karaktert mennyire nem érdekli az egész. Úgy áll hozzá, hogy 'én egy szerep akarok lenni'.

I: Az egyik sokatmondó jelenet volt, amikor éppen szexeltél ?-val a kocsi hátsó ülésén, valami egész furcsa, kényelmetlen pózban. Amikor átmászott, látszott rajta, hogy nem ez volt az első alkalom, hogy így tett, és úgy tűnt, teljesen tisztában volt bizonyos szabályokkal...

RP: Azt hiszem, az én szereplőm is megértette ezeket a szabályokat, ez az egyik jellegzetessége David Cronenbergnek, hogy ezt érezteti. ... A szereplőm része ugyanannak a képmutatásnak[, amit a film ábrázol.]

I: Most, hogy már két filmet is forgattál David Cronenberggel, és talán többet is fogsz, látszik, hogy nektek van valami közös dolgotok. Mi ez?

RP: Azt hiszem, valahol hasonló humorunk van. Szeretek olyasmiben részt venni, ami egy kicsit veszélyes, és amit nem sok ember tenne meg. Azt hiszem, a munkamódszerem is benne van ebben. Nem sok normális dologhoz kötődök, szeretem a már-már szürreális világot... viccesebb, könnyebb eljátszani. Nem különösebben vonzanak a családi drámák.

I: Nem játszanád el a külvárosi apukát.

RP: Nem, nem érzem úgy. Szeretem a kicsit elrugaszkodottabb dolgokat. Cronenberg körül pedig jó érzés egyáltalán ott lenni, nagyon magabiztosan dolgozik, és ez másokat is magabiztossá tesz.

I: Ez nekem is nagyon tetszik benne. Nem tudom, hány filmet forgatott, talán harmincat, de még egyiket sem Los Angelesben...

RP: Vagy akár Amerikában.

I: Vagy akár Amerikában, és erre egyből a Hollywood tábla alatt filmez, engedély nélkül.

RP: Valóban nem volt engedélye?

I: Valóban nem. És az emberek azt gondolták, hogy valami nagyon nincs rendben, kihívták a rendőrséget, a helikopterek ott cikáztak a hegyoldalban. Cronenberg már elmúlt hetven éves, és még mindig igazi rosszfiú.

RP: Igen, aztán leszállítottak minden egyes stábtagot. Annyian voltak ott egyszerre... még sosem filmezett ott senki, abból a szögből. És minden ottlakó azon szörnyülködött, hogy mi történik.

I: Nos, igazából ott nem szabad tartózkodni.

RP: Ez volt egyszerre az első alkalom is, hogy a táblát kivilágították – azt mondták, éjjelre tilos, így egyből mindenki felfigyelt a dologra, és hívták a tisztviselőket, hogy „hé, ezt nem engedték meg!”

I: Imádom ezt a bajkeverési hajlamot. Ha valaki kanadai, vagy jól ismeri a munkásságát, tudja, hogy harminc évvel ezelőtt a filmjeit a kanadai parlament elé vitték, mert kormányzati támogatást kaptak, és azt mondták a népek, hogy „ebben az országban nem készülhetnek _ilyen_ filmek!”

Mit remélsz... sőt, kezdjük távolabbról. A filmet én csak egyszer láttam, és annak érdekében, hogy biztosan megértsem, még jónéhányszor meg kell néznem. Ez nekem nagyon bejön, olyan, mint egy Rubik-kocka számomra. Mit remélsz, mit kapnak ettől a nézők?

RP: Nem tudom, ebben mindig is rossz voltam... még azt sem tudom, én mit nyertem vele. Amikor a bemutatóról sétáltam ki Cannes-ban és szólt a film zenéje – nagyon jó zenét írtak hozzá – azután furcsán lebénultnak éreztem magam. Julianne alakítása pedig fenomenális volt, mindettől az érzéstől függetlenül is.

I: Azok a sötét ajkak... nagyon kifejező részlet.

RP: Amikor az első nap találkoztam vele, már félig benne volt a szerepében, és ezt nem vettem észre. Arra gondoltam, hogy „milyen jó választás volt rá, sosem gondoltam volna, hogy a valóságban is pont ilyen”, és az este során később arra gondoltam, hogy „hú, mekkora idióta vagyok”. Van az egész film körül valami diszharmónia, valami nyugtalanság, és nem tudom pontosan megmondani, mitől.

I: Biztosan furcsa dolog egy ilyen filmet megnézni Cannes-ban, aztán, amikor kijössz, nincs meg a lehetőséged arra, hogy időt szakíts egy kis csendes elmélkedésre. Végigmész a vörös szőnyegen, dolgok történnek, és egész más élmény így látni egy filmet.

RP: Különösen Cannes-ban, ahol aztán elmegy az ember egy buliba, és mindenki részletes kritikát akar mondani a filmről, közben az ember részeg, és pont nem egy okostojásra van szüksége.

I: Köszönöm, hogy eljöttél.

-koprodáksön twmmy gyerekei -