Költözés

A blogger új irányelvei miatt, ha netán bezárják a blogot - ami elképzelhető egyik-másik videó, ileltve kép miatt, a blogot átköltöztettem a wordpressre
https://twmmyforditasai.wordpress.com/
címre.

2012. március 28., szerda

Watchculture 2012 várható nagy filmjei


After destroying The Philosophers Stone with The Hunger Games; marauding The Chamber of Secrets with The Avengers (great idea for a sitcom anyone?). Taking Prometheus to meet the Prisoner of Azkaban; and then taking a sip from a Goblet of Fire with my good friend Brave. Enrolling in The Order of the Phoenix with The Amazing Spider-Man and fighting the Half Blood Prince with The Dark Knight Rises whilst inexplicably splitting one book into two films for no other reason than to milk the teet of the cinemagoer bone dry whilst going in a Loop…-er.
We are here at part eight of my increasingly ridiculously introduced Biggest Films of 2012; with The Twilight Saga: Breaking Dawn Part 2! Are you excited? You better be!
Release Date: 16th November
WHAT COULD BE AWESOME ABOUT IT:
So after 4 years, 4 films, millions of annoyingly high pitched screaming fans, a total worldwide gross of nearly $2.5 billion, 493 minutes of film and a grand total of 1 facial expression from Kristen Stewart, Twilight is coming to an end…
So let’s see what could be awesome about it!
I know, I know the very notion of putting the words Twilight and awesome within 187 miles of one another is something ridiculous enough to induce fits of hysterical laughter between here and Stoke-on-Trent (which incidentally is 188 miles away from my location, Bournemouth, if you take the M5. You don’t get this kind of research in The Guardian do you?). And although one of the only good things that will follow the conclusion to Stephanie Meyer’s laughably ridiculous film series is the fact that it’s ending. It’s undeniable that; no matter how preposterously inexplicable it is; this is going to be one of the big films of the year…No seriously. It is. Don’t ask me how. It just is.
Despite fashioning its story telling into the shape of a huge ball of teenage angst, filling it with appropriate teenage angst storylines, teenage angst faces and teenage angst music and repeatedly forcing it down our throats like an evil character from a Hitchcock disaster movie; Twilight has given us some good moments which could reappear in its final instalment.
The CGI for one thing is always solid ground for a chuckle or two, because it seems that no matter how much money Summit throws at these films they can never master the art of not making Edward and Jacob in motion look like moderately powerful uncles of Alvin and the Chipmunks. If you don’t believe me: http://www.youtube.com/watch?v=HFKgawl3TrA (from about 2.30 onwards).
Furthermore one of the biggest enigmas surrounding these films is the will she/won’t she pull a face that actually resembles any kind of human emotion that has ever existed by Kristen Stewart. One of the greatest mysteries in cinema will conclude this year and I for one can’t wait for it.
WHAT COULD SUCK ABOUT IT:
With all due respect, it’s very easy to poke fun at Twilight. If it isn’t the terrible acting, Kristen Stewart’s face, awful CGI, Kristen Stewart’s face, terrible storylines, Robert Pattinson’s face, legions of irritating fans, Taylor Lautner’s nipples or the upsetting night themed titles, there’s always something to complain about.
But when it comes down to it; this franchise is still here. Kristen Stewart and Robert Pattinson still get film roles and there are people in the world who know what Twilight is but don’t know what The Shawkshank Redemption is. What’s been good about this movie franchise? Very little. But who won?
When Twilight opens in November to masses of screaming fans who quite clearly are oblivious to or refuse to believe film people like me telling them these films are rubbish and makes an enormous profit those will be the people laughing; because Twilight won. Twilight will make more money than Reservoir Dogs, The Shawshank Redemption, Se7en and countless other films combined; and I think that’s what will suck the most about it.
That when it comes down to it; the film critics and the majority of cinema fans lost. Twilight won.
Predicted Star Rating: For a Twilight fan: 879,652/5. For a sane person: 1/5
Any questions? No? Moving on…
Predicted Box Office Gross: $800m +
End of a franchise which has averaged 600m throughout, it’s going to be big. Although I don’t know what’s sadder, how much money that is or the fact it was a conservative estimate… I really don’t know.



Miután szétverték a Bölcsek Kövét az Éhségjátszmával, felprédálják a Titkok kamráját a Bosszúállókkal (valakinek nincs egy jó sitcom-ötlete?). A Prometheusszal elmennek az Azkabani fogolyért, majd kortyolnak egyet a Tűz Serlegéből barátommal, A félszeművel. Belép a Főnix rendjébe a Csodálatos Pókember és legyőzi a Félvér herceget a Sötét lovag felemelkedése. Az viszont, hogy megmagyarázhatatlan módon egy könyvből két filmet csinálnak, csupán azért, hogy a mozirajongókat palira vegyék...

Újra itt vagyunk, az egyre furcsább bevezetőkkel írt „Legnagyobb filmek 2012-ben”-sorozatom nyolcadik részével, az Alkonyat-sorozat Hajnalhasadás: Második részével. Izgultok? Jó lenne!

Bemutató: november 16.

Mi lehet jó benne:

Négy év, négy film, több millió idegesítően magas hangon sikítozó rajongó, majdnem 2,5 milliárd dolláros összbevétel, 493 percnyi kiadott film és Kristen Stewart mindösszesen 1 db arckifejezése után a Twilight-széria a végéhez közeledik.

Lássuk hát, hogy ebből mi lehet remek!

Tudom, tudom, a remek és az Alkonyat szavak egymáshoz 187 mérföldnél közelebb helyezése elegendő ahhoz, hogy innentől Stoke-on-Trentig elhallatszó, hisztérikus nevetést váltson ki. (Ez tőlem, Bornemouthból indulva 188 mérföld az M5-ön. Ilyen elemzést nem látni a Guardianban, mi?) Az egy jó dolog, ami kijöhet a Stephenie Meyer-könyvek feldolgozásának áradatából, az, hogy vége lesz. Ettől még tagadhatatlan, bár abszurd és megmagyarázhatatlan tény, hogy az év egyik nagy filmje lesz... nem, most komolyan. Az lesz. Ne kérdezzétek, mitől. Csak.

Annak ellenére, hogy a történet lefolyását a tinédzserkori lázadó düh megtestesülésévé gyurmázták, telerakták sablonos tinédzserkori lázadó szövegekkel, tinédzserkori lázadó arcokkal és lázadó tinédzsereknek való zenével, és mindezt egy Hitchcock-film gonosz szereplőjének az eltökéltségével tömték le a nézők torkán – az Alkonyatnak voltak jó pillanatai, amelyek akár vissza is jöhetnének a végső epizódban.

A CGI például mindig kiváló alapot ad némi kuncogásra, mert úgy tűnik, akármennyit költhet a Summit ezekre a filmekre, még mindig mesterien űzik annak a művészetét, hogy Edwardot és Jacobot olyanra csinálják, mintha az Alvin és a mókusok közepesen erős nagybácsijai lennének. Ha nem hiszitek: http://www.youtube.com/watch?v=HFKgawl3TrA (nagyjából 2:30-tól).

Itt van még a sorozatot körüllengő legnagyobb talány: képes lesz, avagy nem lesz képes Kristen Stewart egyetlen egyszer olyan képet vágni, ami legalább halványan tükröz valami emberi érzelmet. A filmtörténet egyik legnagyobb rejtélye készül megoldódni idén, és én már alig várom.

Mi lehet rossz benne:

Minden tiszteletet fenntartva is nagyon könnyű viccet csinálni az Alkonyatból. Ha nem a rémes színészi játék, Kristen Stewart arca, a béna effektek, Kristen Stewart arca, szánalmas forgatókönyv, Robert Pattinson arca, idegesítő rajongók légiói, Taylor Lautner mellbimbója, a szörnyű, esti napszakról elnevezett címek jutnak eszünkbe, akkor is marad elég szörnyülködnivaló.

Amikor viszont odamegyünk a moziba, azt kell látni, hogy ez a széria még mindig ott van. Kristen Stewart és Robert Pattinson még kapnak filmszerepeket és vannak emberek a világon, akik tudják, mi az az Alkonyat, de nem tudják, mi az A remény rabjai. Mi is volt jó a sorozatban? Nem sok. De végül ki nyert?

Amikor majd a film kijön a visító fanok tömegeinek, ők egyértelműen nem fognak tudni róla, vagy nem akarnak majd tudomást venni arról, hogy a hozzám hasonló véleményűek már leírták, hogy ezek a filmek szemétre valók. Az Alkonyat óriási hasznot fog hozni, és akkor a rajongók majd kinevetnek: mert az Alkonyat nyert. Több pénzt fog hozni, mint a Kutyaszorítóban, A remény rabjai és a Hetedik és még számos más film együttvéve. És szerintem ez lesz a legrosszabb benne.

Hogy amikor a pénztárat nézzük, a filmkritikusok és a mozirajongók többsége veszteni fog. Az Alkonyat pedig győzni.

Várható értékelés: egy rajongó számára: 879,652/5. Egy józan ember számára: 1/5.

További kérdések? Nincsenek? Akkor haladjunk...

Várható bevétel: 800 millió $ felett

Véget ér egy franchise, amelyik átlagosan 600 milliót dollárt hozott filmenként, tehát a bevétel biztosan nagy lesz. Bár, nem tudom, mi a szomorúbb, hogy ez mekkora pénz, vagy az, hogy ez csak egy szolid becslés... tényleg nem tudom.

El fogja hallgattatni a Cosmopolis a Pattinson tagadókat?


               Will 'Cosmopolis' Silence Doubts about Robert Pattinson? Yes, says David Cronenberg

March 17, 2012 12:05 AM EDT (Updated: March 17, 2012 05:45 PM EDT)


To those critics who see Cosmopolis as a "last-chance-saloon" opportunity for Robert Pattinson to prove himself, acclaimed director David Cronenberg recently gave them some choice soundbites to chew on.
With acutely polarized reviews of Bel Ami still arriving online daily, and likely to continue until after June 8, (the U.S release date recently announced by Magnolia Pictures for the Maupassant adapted period drama), many critics have taken a slash-and-burn approach to their assessment of the Brit actor. However, on a recent visit to Ontario's famed Queens University, director Cronenberg added his formidable opinion to the ongoing debate about his latest leading man's abilities.
The veteran director—creator of such provocative cinematic gems as Scanners, The Fly, A History of Violence, Dead Ringers, and more recently, A Dangerous Method—directed Pattinson in the forthcoming Cosmopolis. Based on Don Delillo's dark novel about a young billionaire's eventful limo journey into the underbelly of Manhattan, the film showcases the actor in nearly every scene. Co-stars Paul Giamatti and Mathieu Almaric say Pattinson is good in the film. Actually, make that great. And they're not alone. Cronenberg—unsurprisingly, since he personally cast Pattinson—agrees.
Describing his newest protegé as a cinephile with a talent that stretched far beyond what was revealed in The Twilight Saga movies, Cronenberg also said, "He is a very serious actor. He wants to be great and takes the trouble to try and be great." Then, throwing the gauntlet back to those who would say otherwise, the director directly addressed the critical rush to write Pattinson off, with this unequivocal statement. "What he does in [Cosmopolis] will lay that question to rest, which a lot of people who are skeptical of Twilight are asking."
The long list of skeptics includes The Hollywood Reporter's David Rooney, who called Pattinson's performance in Bel Ami "charisma free," Variety's Justin Chang who said pretty much the same, as did Movieline critic Stephanie Zacharek, and Filmoria's Ria Tesia. Similar criticisms, varying in venom, scope, and degree, also came from Indiewire, the UK's The Independent, Daily Mail, The Mirror, The Guardian, The Irish Times, The Telegraph, and the Metro, among others.
Voices of approval for Pattinson, though considerably fewer, came from the UK's Financial Times, Digital Spy, Eye for Film, the Radio Times, Yahoo!, Cineuropa, Movieblog, WhatsOnStage and, to an extent, Sight and Sound. So will those critics now prematurely circling Pattinson change their minds when 'Mopolis drops? Only time will tell.
But one thing is clear: Cronenberg, a near legend in his own right, and a man with over 30 years experience at spotting, enduring acting talent (Jeremy Irons and Viggo Mortensen to name only two) is no amateur. If he says Pattinson is great, it would serve movie-goers better if the critics who are paid to inform them, held their fire. And not just until 'Mopolis hits theaters - but also after that.
While the emotionally poignant appeal of The Twilight Saga evidently isn't for everyone, Pattinson's revelatory turn in 2010's underrated Remember Me should afford him some grace time while he determinedly grows and matures into the actor Cronenberg already believes he is. Idealistic? Definitely. But it's nevertheless true that battering someone with relentless criticism is a peculiarly cold-blooded practice. Encouragement may not be the job of critics, but neither is crushing a young actor's spirit.
With a strongly indicated French release date of May 23, an official Portuguese one on May 31, and hopes for a Cannes showing of 'Mopolis buzzing, stakes are high. But Cronenberg, for one, isn't worried. "In Hollywood, the Oscar is like a religious icon—it's like the Holy Grail. The Weinstein's are famous for spending millions of dollars to get that Oscar ... but that isn't the game I'm playing."
Famous last words?




David Cronenberg szerint a Cosmopolis eloszlathatja a Robert Pattinson színészi képességei felőli kétségeket

Azon kritikusoknak, akik szerint a Cosmopolis az utolsó esély Robert Pattinsonnak, hogy bizonyítson, David Cronenberg, a neves rendező most odavetett némi rágcsálnivalót.

Míg a Bel Ami élesen megosztott kritikái naponta jelennek meg különböző internetes oldalakon – és ez június nyolcadika, az amerikai bemutató után is folytatódni fog, sok kritikus élesen köszörüli a nyelvét a brit színészen. A fennálló vélemények listáját David Cronenberg nemrég az ontariói Queens University-n tartott előadásán bővítette főszereplője képességeiről.

A veterán rendező, akinek a nevéhez olyan provokatív gyöngyszemek kötődnek, mint az Agyfürkészők, A légy, az Erőszakos múlt és újabban a Veszélyes vágy, irányította Pattinsont a Cosmopolisban. A film Don DeLillo sötét hangulatú regényén alapul, amely egy fiatal milliárdos Manhattan szívébe tett eseménydús limuzinútjáról szól. A filmben Pattinson szinte minden jelenetben szerepel és a többi szereplő - köztük Paul Giamatti és Mathieu Almaric szerint Pattinson igen jó a filmben. Sőt, nagyszerű. És nincsenek egyedül. Cronenberg csatlakozik hozzájuk, ami nem meglepő, hiszen személyesen választotta Pattinsont a szerepre.

Legújabb védencét tehetséges filmrajongóként aposztrofálja, olyan tehetségként, akinek a képességei messze túlnyúlnak a Twilight-sorozatban nyújtottaknál. Cronenberg hozzátette: „Nagyon komoly színész. Naggyá akar válni és veszi a fáradságot arra, hogy ezért meg is dolgozzon.” A következő mondatával aztán visszadobja a labdát azoknak, akik ezt másként gondolják, nevezetesen az éles kirohanásokat megfogalmazó kritikusoknak: „Amit a Cosmopolisban nyújt, az elnémítja a kérdéseket, amelyeket a Twilight által szkeptikussá tett kérdezők fel akarnának tenni.”

A szkeptikusok hosszú listájára írhatjuk David Rooneyt a Hollywood Reportertől, aki Pattinson játékát a Bel Amiban karizmamentesnek nevezte; Justin Changet a Varietytől, aki nagyjából ugyanezt mondta, és Stephanie Zarecket a Movieline-tól és Ria Tesiát a Filmoriától. Hasonló kritikát fogalmazott meg az Indiewire, az Egyesült Királyságban a The Independent, a Daily Mail, a The Mirror, a The Guardian, a The Irish Guardian, a The Telegraph és a Metro, többek között. Ezek csak csípősségben, nézőpontban és fokozatban tértek el.

Pattinsont elismerő szavak, bár kevesebben, de voltak. A Financial Times, a Digital Spy, az Eye for Film, a Radio Times, a Yahoo!, a Cineuropa, a Movieblog, a WhatsOnStage és ezidáig a Sight and Sound részéről. Hogy a most többségben lévő kritikusok véleménye megváltozik majd a Cosmopolis bemutatásakor? Az idő majd eldönti.

Egy dolog biztos: Cronenberg, aki a saját jogán véve már legenda, és aki már 30 éve fedez fel újabb tehetségeket (Jeremy Irons és Viggo Mortensen, hogy kettőt megnevezzünk) nem egy amatőr. Ha szerinte Pattinson jó színész, az jobb iránymutatás lehet a nézőknek, mintha a kritikusok visszafogják magukat, hiszen azért fizetik őket, hogy a véleményüket írják le. És nem csak addig, amíg a Cosmopolist bemutatják, hanem utána is.

Míg az érzelmektől túlfűtött Twilight-sorozat egyértelműen nem szólít meg olyan széles rétegeket, Pattinson meglepő fordulata a 2010-es, meglehetősen alulértékelt Remember Me-ben elég kellene, hogy legyen ahhoz, hogy adjunk neki egy kis egérutat, amíg elhatározottan felnő azzá a nagy színésszé, aminek Cronenberg most mondja. Idealizmus? Határozottan az. Viszont az is igaz, hogy szüntelen szarkazmussal szidni valakit egy különösen kegyetlen módja a lejáratásnak. A bátorítás nem a kritikusok dolga, de egy fiatal színész szétzúzása sem az.

A tét magas, a Cosmopolis várható megjelenése Franciaországban május 23-ára várható, Portugáliában május 31-ére, és talán a Cannes-i filmfesztiválra is elhozzák. Cronenberg mindenesetre nem aggódik. „Hollywoodban az Oscar egy ikon, az imádat tárgya, mint a Szent Grál. A Weinsteinek híresen sok milliót ölnek abba, hogy megszerezzék ezt a szobrot... de az már nem az én játékom.”

Ezek lesznek a híres utolsó szavai?

Bel Ami kritika Andristól


Több, mint két éve jutott el hozzám a hír, hogy Guy de Maupassant Bel amijából filmet készülnek forgatni. A szereposztást parádésnak láttam: a főhős Georges Duroy szerepét a tinisztár-skatulyából teljes gőzzel kitörni igyekvő Robert Pattinson kapta, s a történet szempontjából legalább a főhőssel egy szinten lévő női színészek listája is impozáns. Uma Thurman, Christina Ricci, Kristin Scott Thomas. A filmnek magyar vonatkozása is adódik, lévén a párizsi jelenetek egy részét a kétségkívül költséghatékonyabb Budapesten vették fel, míg a Riviérát itt Tihany helyettesíti. (Kiretusált déli parttal, hiszen hogy mutatna a kőröshegyi viadukt a háttérben? :))

A hazai bemutató azonban a forgalmazó döntése miatt elmaradt, amelynek igazából nem vagyok kíváncsi a hátterére. A párkányi (Štúrovo, Szlovákia) mozi azonban, ha két napra is, de a műsorára tűzte a filmet. A családi mozilátogatásba betársulva így ott néztem meg a Miláčik névre fordított című filmet, angolul, cseh – tényleg cseh, nem szlovák, abban nincs ů betű – felirattal. A családon kívül még öt néző lézengett az igen kényelmes, légkondis, 7.1-es hangrendszerrel szerelt létesítményben. Behaltam, mert volna 3D is, ami egy tizenpárezres lakosságú város pici mozijától nem rossz teljesítmény. Nézzen el valaki az üzemen kívül álló hevesi moziba, vagy Sátoraljaújhelyre. Na ugye. Mielőtt bárki messzemenő következtetéseket vonna le a nézőszámból, fontosnak tartanám megjegyezni, hogy a műsoron szereplő következő filmre nagyjából ugyanennyi néző várakozott. Tehát függöny félre, kezdődjék a mese!

A történetből a könyvet nem ismerők kedvéért csak a bevezetés: 1890-et írjuk, adott a főhős Duroy, aki lepukkant párizsi bérházban lakó, szinte analfabéta vasúti alkalmazottból úgy válik a párizsi elitben is elismert újságíróvá, hogy befolyásos férfiak feleségeivel él meglehetőst aktív nemi életet. Mindeközben egy értelmes mondatot nem képes leírni, viszont tud nagyon csábosan nézni, meg minden hasonlót, ami az elhanyagolt női szívek megnyeréséhez szükséges. Nem lövök le talán semmiféle poént, ha elmondom: a film végére Duroynak bejön az élet, nagyon.

Ismerős a helyzet? Több kritika is párhuzamot lát a főszereplő sorsa és a mai egyfilmes-egylemezes sztárocskák sorsa között. A párhuzam talán elfogadható, de eltérések mégis látszanak: a filmbéli Duroy nem is képzeli magáról, hogy tehetséges. Sőt, a filmbéli Duroy nem is annyira tudatosan cselekszik, mint inkább felismertetnek vele néhány lehetőséget, amelyet a maga sajátos módján ki is használ. A felismertető hálátlan szerepe a Christina Ricci által megformált Clotilde-é, aki a végén szintén nem ússza meg néhány verbális pofon nélkül, amelyet szíve szerelme ad neki.

Ezzel hagyjuk is el a történetet – könyvtárból ki lehet venni a könyvet, el lehet utazni megnézni valamelyik szomszédos országba, hátha vetítik még. Vagy meg lehet várni a DVD kiadását. Aztán megrendelni külföldről, vagy bevásárlóturizmus keretében megvenni.

Nézzük meg a színészeket. Bevallom, én nem vagyok Pattinson-mániás és nem kezdenék sikítozni, ha felbukkanna az élesztőszagú budafoki utcákon. Viszont számomra kellemes meglepetés volt a játéka: kellően üresen nézett, amikor üresen kellett néznie, és kellően dühös volt, amikor dühösnek kellett lennie. Duroy egy ilyen karakter, alapvetően üres és tahó, viszont könnyen bepöccen, akkor dühös és tahó. Tegye fel a kezét, aki nem ismer ilyen embert, aztán örvendjen a szerencséjének. Vegyük sorra a három női főszereplőt: van egy kellően sértett, de néha túláradó Uma Thurman, mint Madeleine. Adott a már említett Christina Ricci, mint a bájos, kissé üresfejű, de Georges-ot feltétel nélkül szerető Clotilde – teljesen hihető az alakítása, elhiszem róla, hogy ő a rosszfiút szerető, magát a végletekig kihasználni engedő jó kislány. Kristin Scott Thomas is prímán hozza a férje által elhanyagolt, unatkozó, kiéhezett úriasszonyt. Charles Forestier szerepében Philip Glenister jól alakítja az arrogáns, gazdag, de a főnöke előtt meghunyászkodó újságírót. A színészi játékról nem volt okom panaszra.

Nézzük meg a rendezést. Némelyik vágás lassú, mondhatni unalmas lenne első ránézésre, de ez a film nem az Avatar, nem videoklipet nézünk, hanem egy kosztümös drámát. Közelképből meglehetősen sokat kapunk, néha már túlzottan sokat is, ezért nem rajongok, teljesen mindegy, kit is mutat a közelkép. Szintén különösnek tartom, hogy Pattinsont a furcsa borosta meghagyásával próbálták idősebbnek láttatni – egyrészt, nem sikerült, másrészt, egy olyan időszakban, amikor egy 17-18 éves fiúból már lehetett katona, nem is lett volna feltétlen szükséges. Szerintem egy jó smink elég lett volna az öregítéshez, ez a röhejes borosta azonban hiteltelenebbé teszi a szerepet – vagy bajusz, szakáll, ilyesmi vagy semmi. Ez azonban részletkérdés.

A zene tetszett, a hangeffektek megfelelőek. A helyszínről már szóltam, mókás volt felismerni egy-egy utcaképet. Vagy éppen a Duroy lakásának helyet adó bérház lépcsőházát, az ember, ha egyet látott, mindet látta, és sok ház tényleg olyan állapotú, hogy szinte módosítások nélkül el lehet adni száz évvel korábbinak.

Összegzésként le kell írnom, hogy a Bel ami számomra egy kellemes csalódást jelentett, egy nézhető, érdekes, esetenként izgalmas filmet.

Értékelés: 8/10.

2012. március 26., hétfő

Bel Ami forgatókönyv



Guy de Maupassant

BEL  AMI
-forgatókönyv-

Átdolgozta: Rachel Bennette

(Közreműködött az átdolgozásban: Declan Donellan, Nick Ormerod, Uberto Pasolini, Norman North)


Unofficial Hungarian Translation based on the script by Rachel Bennette: Szórád András, 2010
Budapest, KTK
Padlásszoba, naplemente

Egy ágy.

Keskeny, régi már, meghajlott vaskerettel, koszos, hajdan fehér lepedőjén valami fekete folt mászik előre. Egy csótány. Kövéren és csillogóan méricskéli az ágynemű hegyes-völgyes vidékét. A csótány közeledtét az ágy másik lakója, Georges Duroy szemléli, fejét lehajtva. Harminc éves, jóképű férfi, aki ezen a fülledt éjszakán még meztelen is.

A férfi akcióba lendül. Lesodorja a bogarat a padlóra, megragad egy bakancsot és a sarkával agyonnyomja.

A szobában, amely az ágytól eltekintve teljesen üres, már sötét van. Egyetlen narancsszín fénypászma vánszorog végig a falakon, mielőtt elhalna a naplementével. Georges meggyújt egy gyertyát. A szomszédból egy veszekedés kitörésének ismerős zajai szűrődnek át. A férfi egy pillanatra odafigyel a mérges beszédre, a bútorok felborításával járó zajra. Sietősen felöltözik, viseltes inget, gyűrött öltönyt vesz fel, majd végül a lerobbant bakancsot is. A bal sarkán megnyikordul a halott csótány. Odamegy az ablakhoz és megszemléli a romhalmazt.

A párkányon három apró érme hever, a férfi világra szóló vagyona, mellette száraz kenyérdarab és egy pohárban víz. A kenyér kemény, mint a kő, Georges a vízbe áztatja, hogy megpuhuljon, aztán felfalja. Felkapkodja a pénzérméket, egy, kettő, három, majd zsebre vágja őket. Végigméri magát egy tükördarabban, tükröződnek a részletei: szeme, szája, nyakkendője.

Lépcsőház, éjszaka

Georges lelépdel a bérház homályos, keskeny lépcsőházában. A lépcsőfokokat az emberi jelenlét jelei töltik be, a szemét és maguk a családok is kiömlenek a picinyke, leszakadt lakásokból. A lépcsők alján egy részeg férfi a falra vizel. Georges undorodva áll meg.

Megragadja a férfit és kihajítja a kapualjon át.

Kapualj, éjszaka

A férfi utána kap, pénzért könyörög, de Georges elhajtja, a sötétség felé. Fejét a kapubejáró kijárata felé fordítja, ahol, mint egy alagút végén, egy másik világ fénylik be, aranylón és pompásan. Párizs széles sugárútjainak a világa.

Boulevard De La Madeleine, éjszaka

A Boulevard De La Madeleine: fény, tér, levegő. Széles, tiszta járdák, tündöklően világító utcai lámpák, sudár citromfák, hatalmas kocsik várakoznak türelmetlenül az út szélén. Az utcáról visszatükröződik a gazdagság csendes, elegáns nyugalma. Georges úgy sétál be, mintha egy álomba sétálna.

Étterem, éjszaka

Drága hely, magas, elegáns ablakokból süt a gyertyafény. Odabent hófehér abroszok és ezüst és kristály minden mennyiségben. Orchideák és rózsák. Pezsgő a jégen. Georges ablaktól ablakig jár, asztaltól asztalig, osztrigától rákig, marhasülttől lazacig. Megbűvölten nézi, ahogy egy férfi egy korsó habos, jéghideg sört emel a szájához és iszik belőle. Az ajtónálló egy sötét tekintettel kísért fejbólintással elküldi Georges-t.

Montmartre, éjszaka

Ez már keményebb világ, egy másik világ. Első ránézésre üres és néma, közelebbről megvizsgálva azonban felbukkannak a sötétség alakjai a sikátorokban, kapualjakban: prostituáltak, kéregetők, kukázók.

Előrébb, egy négyes útkereszteződésnél egy éjszakai bár áll: a Gavotte. Georges odamegy, a bejáratnál kifizeti a belépti díjat a háromból az egyik érméjével.

Gavotte bár, éjszaka

A bár belülről kicsi és kemény hely. Egy tenyérnyi színpadon egy nő énekel, a táncparkett tele van összesimuló párokkal, a falaknál boxokban ülhetnek a tehetősebb vendégek. Némelyik előtt elhúzott függöny takarja, amit odabent művelnek a nők és a férfiak.

A színházterem végében van maga a bár. A pultot két-három prostituált támasztja, mind fekete ruhában, amelyeket levágtak csípőig. A bejáratot figyelik, várják a kuncsaftokat. Miattuk jött ide Georges.

A férfi a pulthoz lép és előveszi a maradék két pénzérmét, egy pillanatra forgatja őket a kezében. Amikor végül odamegy a pultos, Georges odahajít neki egy érmét.

Georges: Sört.

Már csak egy pénzérméje maradt. Közvetlen mellette egy prosti áll, Rachel, és a férfit nézi. Georges rámosolyog, de a nő nem mosolyog vissza. A férfi nem adja fel, előveszi a legelbűvölőbb mosolyát, a legvarázslatosabb arcát. Már éppen kap valami kis visszajelzést, de a nő már megy is tovább egy vállrándítással, egy Kövér Gazdag Vén Pasas felé, aki a karját nyújtja neki.

Georges megfordul, körülnéz a teremben. Majd hirtelen -

- megakad a tekintete. Meglátott valakit, akit ismer. Egy keménykötésű fickó, jólöltözött, öntelt kifejezéssel az arcán. Georges megbámulja. Hogy a francba hívhatják? A kemény fazon egy másik csoport láthatóan egy másik csoport jólöltözött emberrel van egy társaságban. Georges nézi, ahogy a csoport szétszéled, a kemény férfi is indulóban van.

Georges utánaered.

Georges: (fogait összeszorítva) Foucault? Fouchard? Fou...?

Átverekszi magát a tömegen, a másik ember már egész közel jár a kijárathoz.

Georges: For – For – Forestier! FORESTIER!

Georges az utolsó pillanatban kapja el.

Georges: Charles Forestier?

Charles: Igen?

Georges: Georges Duroy. A 6-os huszárezredből!
Georgest egy pillanatra elsodorja a tömeg. Aztán az emberek szétszélednek, hogy a két férfi egymást rég nem látott testvérként karolhassa át egymást.

Pillanatokkal később

Georges és Charles egy asztalnál ülnek, egy pincér egy vödör jeget és pezsgőt hoz. Charles kifizeti és elhajtja türelmetlenül. Maga nyitja ki az üveget.

Charles: Még csak most kerültél ki? Mit csináltál ennyi éven át?

Georges: Eljöttem Párizsba szerencsét próbálni.

Charlest leköti a pezsgő.

Charles: Ez így nem lesz jó...

Visszahívja a pincért.

Charles: Ez mocskos. Hozzon másikat!

Elővesz egy ezüst szivartartót, megkínálja Georgest is egy szállal. Georges elvesz egyet és zsebre vágja, nehezebb időkre. Charles meggyújtja a sajátját.

Charles: Igazából nem kéne. Tavaly hörghurutom volt és még mindig nem jöttem ki belőle.

Mélyen, boldogan beleszív a szivarba, kicsit köhög, aztán megint beleszív.

Charles: Az orvosok szerint Cannes-ben kéne töltenem a telet, de nem szórakozhatok a tengerparton, én vagyok a Parisian politikai          szerkesztője.

Georges még soha nem hallott róla.

Charles: Nem hallottál? Nos, nemsokára fogsz. Mi leszünk az a kicsi újság, amelyik megdönti a kormányt.

Georges: A vasútnál vagyok, pénztáros.

Charles: Pénztáros?!

Megakad a torkán a levegő, elkezd köhögni, erőteljesen, súlyosan.

Georges: Nem találtam jobbat – nincsenek olyan jó kapcsolataim, mint neked. Valahogy pénzhez kell jutnom, mégsem mehetek koldulni a Boulevard Saint Germain-re...

Charles: Hát, igen...

Georges: Ráadásul már a pisztolyom sincs meg.

Charles: (szünet után) Gyere el vacsorára holnap. Gyere és nézd meg a lakásom. Gyere és nézd meg a feleségem.

Odanyújtja a névjegyét. Georges bizonytalankodik.

Georges: Arról van szó, Charles... Nincs ünneplő ruhám.

Egy pillanat szünet után Charles a zsebébe nyúl és előkotor néhány arany pénzérmét, majd az asztalra löki őket. Georges úgy bámulja őket, mintha varázslatot látna.

Charles: Vegyél egyet, vagy bérelj egyet... de gyere el fél nyolckor. Rendben?

Georges: Rendben.

Charles: Mennem kell...

Felhajtja a pezsgőjét és felkiált.

Charles: Charles Duroy! Különleges!

Már el is tűnt. Georges az asztalon heverő érméket bámulja, csak most meri felvenni őket. Sietve elrakja őket a zsebébe, biztonságba. Meglátja Rachelt az egyik boxban a Kövér Gazdag Vén Pasas mellett. A nő visszanéz rá, meglátja Georges kezében a csillogó aranyat. Ezúttal őszintén elmosolyodik.

Padlásszoba, éjszaka

Georges és Rachel a lakás ajtajának dőlve állnak, még felöltözve kefélnek.

Ugyanott, később

Rachel egész éjjel maradt, keresztbe vetett lábakkal ül Georges ágyán, meztelenül. A haját tűzi fel éppen, tincsenként. Georges nézi, közben szivarozik.

Nagy épület, éjszaka

Charles háza.

Georges a hallban áll, kölcsönzött öltönyében. Láthatóan kicsi rá, ettől aztán kényelmetlenül és ügyetlenül érzi magát. Felnéz a széles, hatalmas lépcsőkre és lenéz a viharvert régi bakancsára. Elindul a lépcsőkön felfelé.

Charles lakása, éjszaka

A főkomornyik, Paul kinyitja Charles lakásának az ajtaját. Elegáns, fekete bőrcipőt visel. Tekintete végigpásztázza Georgest, elszörnyülködik meglátva a ronda bakancsot.

Paul: (enyhén sértő hangon) Milyen néven jelenthetem be az urat?

Georges: Duroy. Georges Duroy.

Paul: Szíveskedjék itt várakozni, uram.

Eltűnik egy ajtó mögött.

Georges várakozik. Gyorsan megpucolja mindkét bakancsot a nadrág ellentétes lábszára hátulján, aztán Paul visszatér hozzá.

Paul: Monsieur Georges Duroy.

Georges az ajtószárnyakra néz, amelyek kitárva, hívogatóan néznek vissza rá és egy pillanatra megáll, mintha a lábai nem engedelmeskednének neki. Paul a szemével int neki, mire Georges kihúzza magát és belép.

Szalon, éjszaka

A szalon, Georges nagy megdöbbenésére, üres, kivéve egy nőt, aki felé fordul, üdvözölni.

Nő: Madeleine Forestier.

Georges: (lenyűgözve) Ön Charles felesége.

Madeleine láthatóan hozzászokott már az ilyen reakciókhoz.

Madeleine: Kérem, üljön le. Charles már mesélt magáról.

Georges: Köszönöm.

Leül, de nem tudja levenni a szemét a nőről. Madeleine halványkék kasmírruhát vett fel, amely lazán veszi körül vonalait. A haja rafináltan fel van tűzve, néhány göndörödő tincs a nyakára hullik. Rámosolyog Georges-ra, mosolya különösen titokzatos és intelligens. Azonban egy csengő szólal meg és Paul lép be.

Paul: Madame Francois de Marelle.

Ahogy Georges megfordul, egy újabb istennő lép be a szobába. Épp annyira sötét és csábító, amennyire Madeleine világos és titokzatos. Fekete, testhezálló ruhát visel és egy testes rózsát tűzött a hajába. Elragadó mosoly ül az arcán. Mellette Laurine, egy hatéves kislány lépdel, majd Madeleine-hez rohan.

Madeleine: Kedvenc kislányom!

Mme de Marelle: El akart jönni, én pedig nem tudtam neki ellenállni (megpuszilja Madeleine-t) Helló, Mado. Nem mondhatod el az apjának, ez a mi kis titkunk, ugye, angyalkám? Köszönj szépen!

Laurine bizonytalanul a kezét nyújtja Georges-nak, aki meghajol előtte.

Georges: Szia, én Georges vagyok.

Laurine: Jó estét, Georges.

Mme de Marelle: (megfogja Georges kezét) Helló Georges. Szólítson csak Clotilde-nak.

Georges: Helló, Clotilde.

Clotilde: (kacsint) Az én kezemet megcsókolhatja.

Georges engedelmeskedik. A csengő megint megszólal.

Paul: Madame Luc Rousset.

Egy harmadik istennő lép be: elegáns, távolságtartó, vörös hajú nő, magas nyakú ruhában. Elképesztő mértékű nyugalom és kecsesség árad belőle. Georges végignézi, ahogy a három nő – a szőke, a barna és a vörös hajú – üdvözli egymást, el sem tudja dönteni, melyikük lehet a legszebb.  Madame  Rousset a kezét nyújtja felé és Georges szinte ösztönösen meghajol.

Aztán egyszerre, mosolyogva a férfi felé fordulnak, aki látja tekintetükön a saját vágyait tükröződni. Látja, ahogy a szemeikkel az ő testét, minden egyes izmát végigmérik a bérelt öltöny mögött. Feltérképezik az erejét és a teste energiáját, amelyeket elrejt a hivatalos, rideg ruha.

Majd hirtelen nyüzsgés támad a bejárat felől.

Madeleine: Itt vannak a férfiak.

A varázs megtörik.

Ebédlő, éjszaka

Felszolgálják a vacsorát. Georgest a nők közé ültették, Clotilde ül a jobbján, Madeleine a balján és szembe vele Mme Rousset. Mindenfelől pincérek sürögnek körülöttük, ételt és bort hoznak be. Georges a tányérjára néz és próbál nem kétségbeesni. Paul, mint főpincér, Charles mögött áll és figyeli az eseményeket. Georges-zsal átellenben egy erőteljes, parancsoló alkatú férfi ül, ő Rousset. Felemeli a poharait és rajtuk keresztül figyeli a tányérját.

Rousset: Mi ez?

Madeleine: Velő.

Enni kezdenek. Charles látja, ahogy Georges az étkészletet vizsgálja bizonytalanul.

Charles: Elég késsel-villával, Duroy.

Madeleine: Charles!

Clotilde: Ugyan, Charles, kit érdekel?

Charles a nőkre néz, akik fintorogva néznek vissza.

Charles: Mi van? Úgysem lesz hozzászokva ahhoz, hogy így egyen.

A nők bátorítóan mosolyognak Georges-ra. Clotilde ránéz, szemén látszik, hogy Charles szerinte is ostobán viselkedik. A nő fülén egyszerű gyémánt fülbevaló csüng, mint egy harmatcsepp, amely épp lehullani készül. Ezalatt, szemben, Madeleine valamit suttog Rousset-nak.

Rousset: (Georges-hoz) Te. Akarsz újságíró lenni?

Ez az első alkalom, hogy Georges hallott volna erről.

Georges: Igen, uram. Szeretnék. Mindig, mindenek felett arra vágytam, hogy a Parisian-nál dolgozhassak...

Rousset: Van egyáltalán valami tapasztalata újságírás vagy riportkészítés terén?

Madeleine: (gyorsan) Úgy hallom, nemrég tért vissza Észak-afrikai kiküldetéséből. Algériában volt?

Georges: Egen. Charles és én ott voltunk először együtt, talán nyolc? - nyolc évvel ezelőtt. Akkoriban soványabb volt, ha jól emlékszem.

Charles túlságosan elfoglalt az evéssel, semhogy válaszolni tudna.

Madeleine: Hová voltak állomásítva?

Georges: Az első vonalakba, a Szahara legszélére. Az már a világ vége, mindenütt skorpiók és éneklő homok.

Mme Rousset:         Éneklő homok?

Az összes nő előrehajol kissé.

Georges: A szél játéka a homokdűnéken. De amikor az ember őrségben van, a végtelen homoksivatagban, a halálosan csendes éjszakában olyan, mintha egy sivatagi hercegnő énekelne. Nagyon magányosak voltunk ott.

A nőket ezzel elbűvölte.

Clotilde: Hogy az ördögbe lehettek ott magányosak? Ott, ahol oly isteniek a nők?

Georges: Igen, valóban csodásak. Mégis (felnéz rájuk) honvágyam lett.

Mindenütt örömteli arcokat látva Georgesnek megjön az önbizalma. Madeleine élénken figyeli.

Georges: A sivatag lenyűgözött engem. Az élet egyszerű ott, csak a túlélésről szól. A sivatag szívében, a Szahara legszárazabb vidékén többet ér egy uncia víz, mint egy uncia arany. És mivel az emberek csak egymásra számíthatnak a túlélésért vívott harcban, az őszinteség még a víznél is drágább kincs.

Mme Rousset: Milyen csodálatos!

Madeleine: (Rousset-hez) Ebből valami egészen különlegeset lehetne kihozni – ráadásul egészen időszerű is lenne, nem gondolod?

Clotilde: Időszerű? Mitől lenne időszerű?

Charles: Olvas ön újságot?

Clotilde: Nem.

Charles: A kormány el akarja foglalni Marokkót...

Madeleine: (ironikusan) Természetesen a marokkói nép érdekében, hogy stabil legyen az országuk.

Clotilde: Hiszen az emberek nem akarnak háborút!

Charles: Ez nem fogja őket attól megállítani.

Rousset: (teli szájjal) Mi majd megállítjuk. Add ide a sót, kérlek.

Madeleine: Luc, gondold csak meg, egy szemtanú nézőpontjából, egy jóképű fiatal katonáéból, akit gyötör a honvágy és a magány a fronton, az ő kalandjait és a meglátásait...

Charles: Az ilyet csak a nők olvasnák el.

Minden nő lesajnálón néz rá, Laurine-nel egyetemben.

Madeleine: A kamarai vitával egy lapon lehozhatnátok.

Mme Rousset: „Egy lovassági tiszt naplója.”

Rousset a feleségére figyel, közben a szemüvegén keresztül Georges-t mustrálja. Georges vár. Aztán...

Rousset: Mi a desszert?

Clotilde: Igen, kérlek, beszéljünk valami másról. (Georges-hez) Nem bírom a politikát. Férfiak beszélnek arról, hogy más férfiak harcolnak megint más férfiakkal. Hülyére unom magam rajta.

Georges: És mi érdekli?

Clotilde: Amikor jól érzem magam.

Georges: És mitől érzi jól magát?

A nő elmosolyodik, mintha gondolkodna, aztán kinyúl és elvesz egy szem meggyet a gyümölcsöstálról. A borospoharába ejti.

Clotilde: Mindentől.

A kis gyémánt harmatcsepp megremeg a fülcimpájában. Úgy tűnik, mintha bármely pillanatban lecsoroghatna a nő testén. Georges tekintete a nő nyakára vándorol, mintha a csepp útját követné. A nő odafordul hozzá, tudja, hogy a férfi őt bámulta. Ekkor azonban, hirtelen...

Rousset: Rendben. Te. „Egy lovassági tiszt naplója.” Az első cikkedet holnap reggel adod le.

Charles: Van fogalmad arról, hogy még soha egy szót sem...

Madeleine: Ez nem számít.

Titokzatosan, elbűvölőn mosolyog.

Madeleine: Majd segítek neki elindulni.

Lépcsőház, éjszaka

Georges kettesével veszi a lépcsőket a hatalmas lépcsőházban, egészen az első kanyarig. Ekkor hirtelen megáll, szembe találja magát a saját egészalakos tükörképével. Már nem csupán egy lerongyolódott ex-katona egy kölcsönzött öltönyben. Fiatalságot, erőt, szexualitást, hatalmat lát. Olyan, mintha áramütés érné, vagy kábítószert szedett volna. Gyönyörködik a saját szépségében. Leszáguld a lépcsőkön.

Dolgozószoba, nappal

Georges Charles dolgozószobájában ül egy díványon. Előrehajol és olyan nézéssel, mintha a szemei ki akarnának esni, Madeleine-t nézi, aki erősen odafigyelve ír valamit az íróasztalon. Az ablakon besütő napfény éppen a nőre esik, a fényár visszatükröződik az arcáról, kiemeli a karjai vonalát és a mellét a ruha alatt. Georges felemeli a szemeit, észreveszi, hogy a nő őt figyeli egy ideje.

Madeleine: Jöjjön ide.

A nő feláll és átadja a helyet Georges-nak. A férfi leül. Madeleine egy ív papírt és tollat tesz elé. Bambán néz az üres lapra, az ugyanolyan bambán néz vissza rá.

Georges: Nem... nem tudom biztosan, hol is kezdjem.

Madeleine: Tudja, mit szeretnek az emberek olvasni? Történeteket. Intrikát. Románcot. Vágyakozást.

A nő egyenesen Georges-re néz, a tekintete őszinte és rezzenéstelen.

Madeleine: Biztosan van pár története, amit megírhatna.

Georges: Volt egy lány. Nem árulta el a nevét.

Madeleine: Hol látta először?

Georges: A bazárban.

Madeleine: A bazárban. Nyers bőr és sáfrány illata terjeng és egy csinos arc bukkan fel a tömegben. Folytassa.

Georges: Hazáig követtem. Majdnem elvesztettem, kétszer is.

Madeleine: Mit csinált?

Georges: Kinevetett, végig. De aztán megvárt.

Madeleine: És azután? Írja le!

Georges: Délután volt. A házuk falnak támaszkodott, a nap erősen sütötte a hátamat.

A nőre mered, aki egy cigarettát gyújt meg, mindkét ajkával befelé szívja a füstöt. A nő szemei szinte égetik a férfiét.

Georges: Meg akartam csókolni. De nem hagyta.

Egy pillanat szünet.

Madeleine: Levélként fogjuk megírni. „Kedves Henri, bocsáss meg, hogy olyan sokáig nem írtam neked...”

Georges elkezdi a papírra vésni a szavakat. A látótere szélső sarkában mindig ott van Madeleine, aki elfeküdt a díványon mellette. Hallani, ahogy finoman beszívja és kifújja a cigarettafüstöt, a kilégzés sóhajával együtt.

Madeleine: „Már majdnem egy hónapja, hogy partot értem ebben a dicső országban...”

A nő enyhén köröz a lábaival, ahogy beszél. A szoknyája kissé felcsúszik, látni engedi a bokáját és még fölötte is. A hangja mormogássá halkul Georges számára, aki érzéketlen minden más iránt, csak a nő apró izmaira és a kék füstkarikákra képes figyelni.

Georges: Elvétettem.

A nő odamegy, áthajol a válla fölött.

Madeleine: (olvas) „A diszkréció megtiltja, hogy részletesen meséljek róla.”

Madeleine a férfi székének a háttámlájára támaszkodik. Georges-t gardénia illata zárja körül.

Madeleine: (diktál) „De nem is tudok másra gondolni, mint a következő levélváltásunkra.”

Georges visszatámaszkodik, élvezi az intim közelséget.

Madeleine: Ez majd leszállítja őket a földre. (diktál) „Folytatása következik.” Most írja alá.

Georges hezitál.

Madeleine: Soha nem fogják lehozni, ha nem írja alá.

Georges megremeg és aláírja, majd a nőre néz.

Georges: Jó dolog újságírónak lenni.

Madeleine a díványra ül és hosszan néz rá tiszta szemeivel.

Madeleine: Remélem, nem gondolja, hogy minden cikket megírok majd maga helyett.

Georges: Nem! Természetesen, nem. Soha nem feltételezném... úgy értem... máshogy értem.

Madeleine: Pontosan tudom, hogy érti. Legyünk őszinték. Nem érdekem a maga szeretőjének lenni.

Georges félrenyel.

Madeleine: Semmi nem untat annyira, mint az öröknek gondolt fiatalság. Pontosan tudom, hogy a maga számára a szerelem olyan igény, mint az étvágy. Idiótát csinál magából. Nézzen rám, kérem.

Georges engedelmeskedik.

Madeleine: Soha nem leszek a szeretője. Érti?

Georges: Igen.

Madeleine: Helyes. Akkor lehetünk barátok – igazi barátok – és adhatok néhány tanácsot. Látogassa meg Mme Rousset-et. Kedveli magát.

Georges: (lenyűgözve) Mme Rousset kedvel engem?

Madeleine: Nem úgy értem. Soha nem úgy. A férje mindennél többre tartja az ő véleményét. Egy jó szó tőle többet ér, mintha tíz évig nyalná a férje talpát.

Georges: Köszönöm.

Madeleine: Viszont biztosan élveze egy látogatást Clotilde barátnőmnél. Nagyon elbűvölő a társasága és a férje is gyakran távol van.

Georges próbál belelátni az asszony fejébe, aki bólint egyet felé, szinte észrevehetetlenül enyhén.

Georges: Ha bármilyen módon visszafizethetném a kedvességét... (őszintén) Charles szerencsés ember. Bárcsak én is egy ilyen feleséget találnék, mint ön...

Legnagyobb meglepetésére a nő enyhe zavarral reagál a bókra, mintha az valóban megérintette volna. Hirtelen valami megváltozik kettejük között. Ebben a pillanatban azonban kitárulnak az ajtószárnyak és egy magas, Madeleine-nél jóval idősebb férfi lép be bejelentés nélkül. Megmerevedve áll meg az ajtóban, amikor meglátja, hogy egy másik férfi már van bent a szobában. Madeleine azonnal felugrik.

Madeleine: Gróf úr, bemutathatom Georges Duroyt? Éppen segítünk neki a lábára állni. Ez itt de Vaudrec gróf.

Georges a kezét nyújtja, de a gróf már el is fordul. Georges végignézi, ahogy a másik férfi leveszi a kabátját, csenget egy szolgáért és letelepszik egy székbe. Meghökkentően otthonosan viselkedik. Georges Madeleinre pillant, akinek enyhe pír ül ki a bőrére a nyakától az arca felé. Akaratlanul is a nyakához emeli a kezét.

Madeleine: A gróf úr az egyik legjobb és leginkább közeli barátunk.

Madeleine átnyújtja a kész cikket Georges-nak. Láthatóan többé már nem látja szívesen a férfit. Kitessékeli a szobából.

Madeleine: Nos, gratulálok önnek. Holnaptól a neve nyomtatásban is megjelenik.

Már csukja befelé az ajtót.

Madeleine: (mosolyog) Ne feledje a barátait!

A következő pillanatban eltűnik, majd, mielőtt válaszolhatna, az ajtót is rázárják.

Boulevard de la Madeleine, nappal

Kora reggel van. Georges egy sarki újságosbódé felé siet, az eladó éppen még csak nyitja a boltot. Georges kifizet egy Parisian-t, átlapozza az újságot, hevesen ver a szíve, ahogy keresi az ő cikkét benne. Meg is van, a negyedik oldalon: „Egy lovassági tiszt naplója”, Georges Duroy írása.

A Parisian szerkesztősége, nappal

Ez a szerkesztőség, Georges belép, saját dicsőségében fürödve. Felszalad a lépcsőn, majd benyit az előcsarnokba, amely az első emeleten fekszik. Aztán megdermed a látványtól, ami elé tárul. Olyan, mintha egy nyüzsgő hangyabolyba lépett volna, amit lát, az a nagyipar lüktető, vibráló, rohanó masszája. Hírvivők rohangálnak ki- és be az üléstermekbe; újságírók ugrálnak össze-vissza, tollal fogaik között, tördelők és szedők sietnek tova hatalmas papírtekercsekkel és ívekkel; telegráfok kattognak elképesztő sebességgel. Ráadásul az egész, mintha fekete tintában úszna. Georges átverekszi magát a tömegen a recepciós pultig, ahol az ügyintéző egy futárral üvöltözik, a nyomdagépek hangját is túlkiabálva. Charles jelenik meg az egyik iroda ajtajában, magához inti Georgest.

Folyosó, nappal

Charles végiggurul a fő folyosón, integetve, hadonászva kerüli ki az ajtók felől felbukkanó embereket. Egy hatalmas ajtó felé vezeti Georgest, amely még azelőtt kinyílik, hogy a férfi rájöhetne, hol jár. Az ajtó egyenesen Rousset irodájába nyílik.

Rousset irodájában, nappal

Az iroda legszembetűnőbb eleme egy hatalmas, kerek asztal, amely körül fontosnak tűnő emberek ülnek, kártyáznak, dohányoznak. Az asztal közepén egy nagy halom pénz áll. Rousset is kártyázik, miközben cikkeket korrigál és leveleket ír alá. Átnyújt egy köteg papírt Charles-nak, miközben egy futártól átvesz egy másik köteget, miközben dob egy kártyát és még nyer is közben. Egy másik játékos, amolyan sima modorú, vékonyka ember, Laroche, az asztalra ejti a lapjait, ahogy elveszti a játszmát.

Laroche: Gyere és szállj be egy körbe, Forestier, nekem olyasvalaki kell, akit legyőzhetek.

Charles: Talán máskor, Monsieur Laroche, köszönöm.

Rousset észreveszi Georgest.

Charles: Talán emlékszik Georges Duroy-ra. Egy lovassági tiszt naplója.

Rousset azonban éppen az új leosztást tanulmányozza élénken. Úgy tűnik, mintha az egész asztal minden kártyáját átlátná egy szempillantással.

Rousset: (Georges-hoz, a kártyáit nézve) Az első cikke sikeres volt.

Georges: Köszönöm, uram.

Rousset: Írjon nekem egy másikat.

Georges: Köszönöm, uram.

Rousset: Fizesd ki, Forestier, aztán adj neki munkát.

Charles: Igen, uram.

Georges: Köszönöm, uram.

Egy pillanatra még ott maradnak. Aztán Rousset kitesz egy kártyát...

Rousset: És Forestier. Egy órán át senki ne zavarjon.

Charles ezzel elhúzza Georges-t, ki a folyosóra. Georges visszatekint a bezáródó ajtószárnyak felé, odabentről egy villantásnyi titokzatosság szűrődik ki, mintha azok a különös emberek egy összeesküvés részei lennének. Aztán becsukják az ajtót. Charles a szomszéd szobába vezeti Georges-t, az az újságírók szobája.

Újságírók szobája, nappal

A szoba tele van, mindenki odabent egy hosszú, zöld posztóval leterített asztalnál ül, amely az egész szobán végigér. Papírlapokat dobálnak át egymásnak egymás felett, kész cikkeket, amelyek javításra, szerkesztésre várnak. Egyikük csak felemel egy tintatartót, az egyik segédlegény azonnal ugrik, hogy megtöltse, miközben egy futár híreket, üres jegyzetfüzeteket, táviratokat hoz be. Charles leül, előkap egy füzetet és elkezd írni.

Charles: (Georges-hez) Öt frankot kapsz ezért a cikkért, ötöt a következőért. Ez 200 frank havonta, plusz soronként 10 centime jár minden egyéb cikkért, amit kipréselsz magadból.

Aláír egy papírt, kitépi a jegyzettömbből.

Charles: Vidd ezt a pénztárfőnöknek.

Georges elveszi a bizonylatot. Lehengerli az egész művelet hihetetlen sebessége. Csak áll ott, kezében a kalapjával, teljesen elveszetten. Eltelik egy perc, amire Charles felpillant rá újra.

Charles: Keress egy helyet, ülj le, írj.

Georges végigméri az asztalt, amelynél egyáltalán nincs már hely. Be kell érnie egy apró kis sámlival a sarokban, egy ócska íróasztalka mellett. A segéd azonnal a keze ügyébe hoz néhány ív papírt és egy tollat. Georges rámered az üres papírlapra. Az visszamered rá, az ürességtől Georges megszédül. Úgy érzi, hogy a feje, majd az egész terem fehérré és üressé válik. Körülnéz, látja a sok tollat, amelyek madárfarokként suhannak a papíron őrült sebességgel, majd a saját tollára tér vissza, amely használatlanul hever a kezében. Észreveszi, hogy a balja felől az egyik újságíró, Louis, őt figyeli. Elkezd izzadni. Majd hirtelen, Istennek legyen hála, beront a terembe egy rikkancs, vörös fejjel, zihálva, mint egy atléta, egy táviratot hoz. Charles kiugrik a székéből.

Charles: (olvas) Lázadások Marrakesben, Fezben, Agadírban, 351 halott, 31 francia köztük – megtámadták a konzulátust – titkosügynökök, provokatőrök...

Egy másik rikkancs rohan be egy másik távirattal.

Charles: (olvas) A külügyminiszter felszólal a Parlamentben...

Erre az egész társaság felugrik a székből, mindenki összeszed tollat, papírt, jegyzeteket, majd kirobban a teremből, otthagyva Georgest, egyedül, szinte elhagyatva. A férfi ott ül még egy ideig. Az üres lap tovább kínozza. Megkísérel még egy, utolsó próbálkozást, fél szívvel, de feladja és ledobja a tollát.

Pénztár, nappal

Georges a pénztárfőnöknek nyújtja a fizetési utalványát.

Pénztárfőnök: Akar emelést?

Georges: Mi?

Pénztárfőnök: Akar emelést? A fizetését?

Georges: Igen. Igen uram.

Rábámul a pénztárosra, aki egy szép csomag bankjegyet számol le neki és kitolja az üveg alatt. Georges elveszi, végigpörgeti a bankjegyeket a kezében. El sem hiszi, hogy ilyen szerencsés. Vidáman vágja zsebre a bankókat.

Georges: Igazán köszönöm.

Clotilde szalonja, nappal

Extravagánsul elrendezett, óriási szirmú rózsák hevernek szanaszét, ahogy Georges Clotilde szalonjában vár idegesen, feszülten. Tördeli az ujjait a zsebében. Majd kinyílik az ajtó. Aki belép, az viszont nem Clotilde, hanem a leánya, Laurine. A ház asszonyának teljes tartásával közelít Georgeshoz.

Laurine: Kérem, üljön le, Georges. Mama rövidesen lejön, de még alszik.

Tetőtől talpig elvörösödik, mintha nem lett volna szabad ilyet mondania. Leül, egyenes háttal, térdeit egymáshoz szorítva. Georges végigméri.

Georges: Mit csináljunk, amíg lejön?

Laurine: Beszélgethetnénk egyet.

Georges: Vagy játszhatnánk.

Laurine: A játék nem bentre való. Papa mindig azt mondja.

Georges: Igazán?

Laurine: Mama szerint az lenne jó, ha ott lehetne játszani, ahol szeretnék.

Georges: Mi a kedvenc játékod?

Laurine: (vidáman) Fogócska.

Georges feléhajol és gyengéden vállonböki.

Georges: Te vagy. A fogó.

Aztán felugrik, mert Laurine körbekergeti a szobán, a kanapé körül, kacagva. Clotilde lép be, mire Georges és Laurine is egyből megállnak, mint a csínytevésen kapott kamaszok. Kis szünet.

Clotilde: Ki a fogó?

Laurine: (megfogja) Te vagy!

Clotilde a kanapé háta felé indul, hogy elkapja Georgest.

Georges: Fel a földről!

Clotilde és Laurine egyből felugranak a bútorokra, Laurine sikongat örömében, ahogy székről székre ugrálhat. Egy perc után Georges megáll.

Georges: Álljunk csak meg! Most ki üldöz kit?

Clotilde: Maga üldöz minket.

A férfi egy pillanatra elgondolkodik, aztán meglódul feléjük. Ekkor viszont kinyílik az ajtó és Laurine dadája lép be, arra, hogy sikoltozva rohangálnak össze-vissza a szobába, ráadásul a bútorokon. Nem is hallották, ahogy kopogott. A bent lévők most összekócolt hajjal, ziláltan néznek rá. A dadus nincs elragadtatva.

Dadus: Ideje, hogy Laurine megebédeljen.

Laurine Clotilde szoknyája mögé rejtőzik.

Laurine: Georgessal akarok maradni.

Georges letérdel mellé.

Georges: Talán ha megengeded, hogy még meglátogassalak, akkor lehet.

A kislány átöleli a férfi nyakát.

Laurine: Gyere hamar. Bel ami.

Georges: Megígérem.

Clotilde: (megpuszilja Laurine-t) El ne kezdd nélkülem.

Laurine hagyja, hogy a dadus elvezesse.

Clotilde: „Bel ami.” Soha nem ölel meg senkit. Maga tényleg ellenállhatatlan.

A szemeik összetalálkoznak. Először vannak csak kettesben együtt.

Clotilde: Örülök, hogy eljött.

Georges: (rávágja) Meglátogathatom még?

Clotilde nem néz rá, valami elképesztően merészet próbál mondani.

Clotilde: Én megyek el magához, holnap délután négykor.

Georges: Jöjjön még ma.

Padlásszoba, nappal

Georges apró, rozzant szobája. A törött ágy, a foszladozó falak. A férfi egy darabig csak áll és felméri a terepet. Aztán munkához lát. Kínai mintájú képeket és drapériát aggat a falra oda, ahol a legreménytelenebbül néz ki. Kínai lampionokat akaszt a mennyezetre és az ablak elé. Poharakat készít elő és egy üveg brandyt, meg egy tál meggyet az ablakpárkányra. Gyertyákat gyújt mindenütt a szobában. Izgatottan járkál fel-alá, majd leül az ágyra, amely tiltakozón egy hatalmasat nyikordul. Georges felsóhajt, majd felugrik, nem tud nyugton maradni. Aztán hirtelen ott van, meghallja a kopogást. A nő testhez simuló ruhát vett fel és egy pici kalapot, amelyről fátyol lóg az egyik szeme elé. A folyosó szokásos népségéből áradó szag már nyomulna is a nő után, de Georges sietve rácsukja az ajtót. Clotilde körbenéz a vadul túldíszített szobán.

Clotilde: Remélem, nem került bajba.

Georges: Nem, egyáltalán nincs baj.

Mindketten bolond módjára grimaszolnak.

Clotilde: Ez csodálatos.

Leveszi a kalapot, eltűnik a fátyol tiszta, fényes arca elől. Georges figyeli, ahogy a nő körülnéz a szobában. A tekintete keresztülvándorol a szobán, át a lampionokon, fel a mennyezetre, majd le az ágyra. Odasétál és lehuppan, az ágy alig nyikordul meg egy kicsit.

Georges: Kér egy italt?

Clotilde: Igen, kérnék egyet. Kicsit ideges vagyok.

Georges: Én is.

Egy pohár brandyt tölt, beletesz egy szem meggyet is. A nő fellelkesül, kortyol egyet az italból. Egy csepp brandy az ajkán marad. Georges a nő mellé ül az ágyra, amely ezúttal hangosabban nyikordul meg. Clotilde ugrál egy kicsit, mindketten nevetnek, ahogy az egyre növekvő zajjal tiltakozik.

Clotilde: Gondolod, hogy elbír mindkettőnket?

A nő hátraveti magát, Georgesnak sem kell bátorítás, melléfekszik. Aztán Clotilde megcsókolja, hosszú, csodás, nedves, forró csókkal. Aztán elfordul.

Clotilde: Szegény Georges. Hogyan alszol ebben az ágyban?

Georges: (megint megcsókolja) Nem tudom. Nem érdekel.

Mindketten egyre jobban felmelegednek.

Clotilde: Ezt megint szeretném csinálni.

Georges: (csókok között) Nem csinálhatjuk most?

Azonban a nő túlságosan elgondolkodik.

Clotilde: Nem jöhetek ide még egyszer. Ott vannak azok az emberek a házban... meg egy válást sem kockáztathatok meg. Elveszíthetem Laurine-t. Emellett, nem akarom lejáratni a férjemet. Ő igazán jó ember.

Megcsókolja Georgest. Egy ideig a férfi átöleli. De...

Clotilde: Amire nekünk szükségünk van, az egy kis szerelmi fészek. Egy hely, ahová bármikor visszahúzódhatunk.

Georges hezitál, de a nő olvas a gondolataiban.

Clotilde: Én fizetném.

Georges felül.

Georges: Nem, azt nem engedhetem meg.

Clotilde: Az én pénzemről lenne szó, nem a férjeméről.

Clotilde megcsókolja, ingerlőn. Georges csak kicsit csókol vissza.

Clotilde: Az én pénzem, amit magamra költhetek...

Még egy csók.

Clotilde: Arra, amire akarom...

Még egy csók.

Clotilde: Ha igent mondasz, abbahagyom a beszédet.

Georges: Akkor igen. Igen.

Georges csókra hajolna, de a nő megállítja és aláfekszik. A feje mögé veti két karját, nagyvonalú mozdulattal.

Clotilde: Csomagolj ki.

Valóban úgy fest, mint egy kibontásra váró ajándék. Georges megtalálja a fűző madzagjának a végét és meghúzza a zsinórt. Clotilde felnevet.

Bár, éjszaka

Clotilde nem tudja megállni, hogy ne kacagjon önfeledten. Georges egy kicsi, de zsúfolt bárba hozta el, ahol mindenki táncol. Ők ketten is, delíriumos örömben, tökéletesen egymásra hangolva. Mindketten berúgtak. Georges egy pezsgősüvegből iszik, kiüríti teljesen. Dülöngélve halász elő néhány újabb gyűrött bankjegyet a zsebéből, szétszórja a földön, aztán elveri a fizetését két újabb üvegre. A tánc magával ragadja őket, vadul, élvezettel teli.

Bár, az éjszaka vége felé

Georges és Clotilde félig öntudatlanul hevernek egy asztalnál a sarokban, üres üvegek és poharak között. Mennyei örömben. Sötétség.

Clotilde szerelmi fészke

Széles, tágas franciaágy foglalja el a szobát, de nincs semmi grandiózus díszítés. Egyszerű, fehér ágyneműt látunk. Egy váza áll az asztalon, teli rózsaszín virággal. Az ágyban, az esős délutáni fényeknél Georges fekszik, amikor Clotilde belép a lakásba. Ledobja vizes ruháit és egyből az ágyba bújik.

Georges: Á! Hiszen majdnem megfagysz!

Clotilde: Melegíts fel!

Ugyanott, kicsit később

Georges kikászálódik az ágyból, teát rak a tűzre Clotilde-nak. A csészét a nő mellé teszi az éjjeliszekrényre, majd ott marad, állva egy darabig. Aztán bemászik az ágyba, egy levéllel a kezében.

Clotilde: Mit olvasol?

Georges: Egy levelet apámtól. Minden héten felveszi a legjobb ruháját és elmegy a paphoz, aki megírja a levelet helyette. Minden héten, ugyanazt a levelet. „Anyád áldását küldi. A disznóknak megy a hasuk. Mikor házasodsz már meg?”

Nevet.

Georges: Parasztember. Soha nem hagyta még el a faluját.

A nő megcsókolja.

Clotilde: Szeretném látni azt a helyet, ahol felnőttél.

Georges: Szeretnélek ott látni téged.

A csókok egyre gyengédebbek lesznek.

Clotilde: Ígérj meg valamit. Ne hozz ide más nőket.

Georges: Nem ismerek más nőket.

Clotilde: Minden férfinak van más nő az életében.

Georges: Nekem nem.

Clotilde: Őszintén? Ne hazudj nekem!

Georges: Őszintén és igazán.

Szenvedélyesen elkezdenek csókolózni.

Ugyanott, még később

Clotilde az asztalnál fésüli a haját.

Clotilde: Menjünk a Gavotte-ba.

A szobából nyíló másik helyiségben Georges a tárcáját, majd a zsebeit kutatja, pénz után. Üres mindene.

Georges: Ne. Maradjunk inkább itt.

Aztán felfedez valamit: egy arany pénzérmét, a kabátja zsebében. Nem ő tette oda. Zavartan bámulja a pénzt.

Georges: (Clotilde-hoz, aki épp belép) Te tetted ezt a zsebembe?

Clotilde: Én? Nem.

Georges: Nem akarom, hogy pénzt adj nekem.

A nő megpróbálja megcsókolni, de Georges eltolja magától.

Georges: Meg tudom adni.

Clotilde: Nem tudom, miről beszélsz.

Kikapja az érmét a férfi kezéből.

Clotilde: Költsük inkább pezsgőre.

Gavotte, éjszaka

Georges és Clotilde átvágnak a tömegen. Clotilde imádja a hely lerobbant báját, de Georges nincs jó hangulatban. Rendel néhány pezsgőt és az aranypénzzel fizet. Hirtelen meglát egy ismerős arcot a tömegben: Rachelt. A nő is észreveszi Georgest, elmosolyodik és elindul felé. A férfi pánikba esik, hátat fordít neki. Rachel odaér a pulthoz, éppen Clotilde mellé.

Rachel: Helló.

Clotilde odaperdül felé.

Clotilde: Helló.

Rachel: A barátodhoz szóltam. Helló, helló, helló.

Georges nem válaszol, nem tudja, mit kezdjen a helyzettel.

Rachel: Lehet, hogy megsüketült.

Clotilde: Georges?

Georges hidegen néz Rachelre.

Georges: Talán összetéveszt valakivel.

Rachel: Értem. Nem is vagyunk annyira barátságosak, mi? Most, hogy nem kell az olcsó dugás.

Már közönségük is van.

Rachel: (Clotilde-nak) Odafigyelj, hogy előre kérd a pénzt.

Clotilde védelemért esdeklőn néz Georgesra, de a férfi bénultan áll.

Clotilde: Georges!

Rachel: Nem tévesztem össze. Ez itt Georges Duroy. Még mindig csupa horzsolás vagyok attól a szar ágyától.

Szünet, sokk.

Georges: (Clotilde-nak) Azelőtt volt, hogy ismertelek volna, Clo...

De a nő máris ellöki magától, átverekszi magát a tömegen, ki az utcára. A szépen megnőtt nézőseregük megtapsolja. Georges üldözőbe veszi.

Georges: Clo!

A nő a klub bejáratánál van, odakint. Georges még azelőtt megragadja, hogy be tudna ugrani egy várakozó kocsiba.

Georges: Már hónapok óta nem láttam azt a nőt...

Megpróbálja megfogni a kezét.

Clotilde: Megtiltom, hogy hozzám érj!

Georges: Idefigyelj! Még azelőtt volt ez az egész, hogy mi találkoztunk!

A nő ököllel az arcába vág és el is találja. Georges hátrazuhan, ahogy becsapódik az orra előtt a kocsi ajtaja és az elgurul. Georges dühödten ered utána, futva, de nem éri utol. A maradék tömeg felé indul, hátha valaki elvinné. Az emberek azonban szétszélednek, egyedül Rachel marad ott. Egy pillanatig egymást bámulják.

Rachel: Annyi lett volna, hogy köszönsz nekem.

Georges: Ki vagy te, hogy hozzámszólj?

Rachel: Ki vagyok én?

Végigméri a férfit.

Rachel: Koldus.

Újságírók terme, nappal

Három apró pénzérme van Georges markában. Az összes vagyona. Rámered. Körülötte a szokásos őrült nyüzsgés, az író emberekkel, küldöncökkel, futárokkal, ki és be rohangáló alakokkal.

Az egyik újságíró felemeli a tintatartóját, Georges felpattan és újratölti neki, majd másoknak is, aztán összerendez egy adag papírt. Mintegy véletlenül odasodródik Louis mellé, amikor néhány újságíró kimegy a szobából, aztán, megválasztva a megfelelő pillanatot...

Georges: Louis...

Louis: Igen? (Meglátja Georges arcát) Nem. Még mindig jössz nekem negyvennel. Nekem is kell valamit ennem.

A folyosóról, Georges mögül, Charles figyeli. Megváltozott. Most vékony és beteges. Nehezen lélegzik, gyakran köhög.

Charles: Megint koldulsz, Duroy? Miért nem keresed inkább meg a pénzt?

Georges rábámul.

Charles: Egy lovassági tiszt naplója? Mi lett azzal?

Georges nem tud válaszolni.

Charles: Talán azt várod, hogy a feleségem megírja helyetted?

Georges: Nem...

Charles: Talán azt gondoltad, hogy csak úgy felveszed a pénzt és majd ő elvégzi a te munkádat is?

Izgatottságában elkezd köhögni, abba sem hagyja. Kétrét görnyed kínjában. Végül, nagy keservesen felköhög egy nagy adaggal a zsebkendőjébe. Georges arcára undor ül.

Georges: Megírom most.

Charles: Nincs rá szükség.

Georges mégis tollat ragad, az üres papírlap egy pillanatra megrémíti, aztán összeszedi magát, makacsul, és elkezd írni.

Ugyanott, később

Georges, talpig tintásan, befejezi az írást, a szavak csak úgy hömpölyögnek a lapon. Diadalmasan befejezi az írást, aztán összerendezi a lapjait.

Georges: Itt van, Charles. Egy lovassági tiszt naplója, második rész.

Charles beleolvas, aztán felnéz Georgesra.

Charles: Úgy írsz, mint egy futárgyerek.

Georges elkapja a lapokat és újrakezdi.

Később

Charles elveszi az újabb lapokat, elolvassa és szó nélkül adja vissza őket. Nézi, ahogy Georges újra nekiül, előveszi a tollat.

Charles: Ez egész nap így fog menni.

Odamegy Georgeshoz, elveszi a papírt tőle és az egészet, úgy, ahogy van, a tűzbe veti.

Charles: Figyelj, Duroy, elegem van! Ez így nem fog menni, semmi hasznodat nem látom. Keress magadnak valami mást, valamit, ami jobban illik a tehetségedhez. Ha egyáltalán van valamihez tehetséged.

Georges: Most kirúgsz?

Charles lenéz rá.

Charles: Amire visszaérek, már ne lássalak itt.

Georges: Charles!

Charles elvonul. Georges magába roskad.

Georges: Kirúgott.

Louis: Nagyképű bolond. Csak a pofája nagy. A nevét sem tudná leírni, ha a felesége nem betűzné neki.

Georges: (dühösen) Kirúgott!

Rousset lakása, nappal

A szoba tele van nőkkel, legalábbis első ránézésre úgy tűnik. Valójában csak hatan vannak, kék selyembevonatú székeken ülnek egy kis teázóasztal körül, ám a szoba falait tükrök borítják, így az a benyomásunk támad, mintha rengeteg nő ülne odabent. A középpontban Madame Rousset megnyugtató alakja látszik. Egyesével halkulnak el és fordulnak egy irányba, ahogy feltűnik nekik az idegen jelenléte a szobában. Georges áll előttük, egy kosár körtével a kezében.

Georges: Kérem, bocsássák meg a zaklatásomat.

A ventilátor zörgése hallatszik csupán.

Georges: Ajándékot akartam hozni önnek, Madame Rousset, ezt a néhány körtét, amelyeket ma kaptam meg egy küldeményben szüleim birtokáról, Normandiából.

Mme. Rousset: Milyen kedves.

A többi nő elismerőn súg össze.

Mme. Rousset: Kérem, Monsieur Duroy, csatlakozzon hozzánk.

Georges leül a nők közé. Egy fekete öltöny a tündöklő ruhák közepette. Csodálattal tekint körbe. A ventilátor újra zörögni kezd. A nők várják, hogy mit fog mondani, de semmi mondanivalója nincsen. Végül, mint egy isteni szikra, felvillan...

Georges: Megkóstolja a körtét, Madame Rousset? Könyörgöm, tegye.

A nő kissé meglepődik a túlságosan udvarias kérésen. Egy pillanat után...

Mme. Rousset: Megkóstolom.

Elvesz egy körtét, majd a többiek is elvesznek egyet-egyet. Végül maga Georges is. A nők ránéznek. Georges harap bele a gyümölcsébe először, a körte leve lecsorog az állán. Felnevet, letörli a zsebkendőjével, a nők vele nevetnek. Aztán elkezdenek ők is enni, rövidesen mindnyájan ragadnak a körtétől. Le kell nyalniuk a kezeiket, Georges őket nézi, ők pedig Georgest. Csillogó szemekkel.

Iroda, nappal

Georges az asztalnál ül, új helyen, előléptetve. Új ruhát visel, rendes helye van a hosszú asztalnál, a küldöncök most őt zsongják körül. Charles és Louis őt nézik.

Louis: Főpletykás.

Charles: Főpletykás!?

Georges visszanéz Charlesra és elfintorodik.

Rousset háza, éjszaka

Georges a bejárat előtt áll, gyönyörű szabású, drága öltönyben, csillogó cilinderben, fehér nyakkendőben és aranygombos elefántcsont sétapálcával. Felnéz a csodálatos díszű lépcsőre, aztán vadonatúj cipőjére. Elmosolyodik magában. A főkomornyik nyit ajtót neki, tisztelettel fejet hajt, miközben elveszi Georges kabátját.

Rousset lakása, éjszaka

Georges végigsétál a Rousset-lak fényesre polírozott termein, majd Rousset bukkan fel hirtelen a semmiből és elkapja.

Rousset: Jöjjön és nézze meg a legújabb festményemet.

A hallban majdnem minden falfelületet festmények takarnak.

Rousset: Mit gondol?

Georges ránéz a képre, amely egy barnás árnyalatú tájkép. Keresi a megfelelő szavakat, de nem találja, aztán úgy dönt, megpróbál valami merészet.

Georges: Félelemkeltő, uram.

Rousset ránéz, aztán felnevet.

Rousset: Ugye? Félelmetes! Nézze meg ezt...

Georges: Szörnyűséges.

Rousset: Ötszáz frankot ér! És ez! Találja ki, ez mennyibe került?

Georges: Ezer frank?

Rousset már röhög. Aztán abbahagyja, a közeledő hangok hallatára. A többi vendég is jön, a szalonból, Laroche, Charles, szuszogva és mögöttük a nők: Madeleine, Mme Rousset és Georges rémületére, Clotilde. Nem látta a nőt az incidens óta a Gavotte-ban. Most pedig felé lépdel, céltudatosan. Georges várja, hogy kitörjön a vihar, ám Clotilde szélesen elmosolyodik.

Clotilde: Nos, Bel Ami, már egy puszit sem kapok egy régi baráttól?

A férfi megcsókolja a felé nyújtott kezet, meglepődve a hangnemen.

Madeleine: Bel Ami! Már attól féltem, hogy elfelejtett...

A nők körülrajongják. Rousset és a többi férfi tisztes távolból figyelnek, Rousset lenyűgözve.

Rousset: Talán, menjünk be. Hölgyeim... (Georges-hoz) Bel Ami...

Georges nem tudja, hogyan reagáljon erre a névre, Laroche mintha rajta nevetne. Aztán Clotilde odalép Georges-hoz.

Clotilde: Több oldalni pletykám van az ön számára...

Rámosolyog a férfira és senki nem láthatja, de végigsimítja a csípőjét a férfinak. Georges megremeg.

Kicsit később

Vacsora után. Rousset leánya, Suzanne a zongoránál ül, szépen énekel vékony hangján. Georges engedelmesen tapsol. Clotilde mellett ül, a terem végében, ahol ujjai látatlanul simíthatják végig a nő csuklójának a belső oldalán. Rousset elragadtatva nézi ifjú hercegnője játékát, de az előadást Charles szüntelen krákogása elkezdi zavarni. Hamarosan rohammá válik a köhögés, Suzanne abbahagyja a zongorázást. Charles teljesen menthetetlenül köhög, küzd a lélegzetért, az egész teste remeg, hogy levegőhöz jusson, hogy távozzon a szervezetéből a kórság. A vendégek egymásra pillantanak, akik Charles közelében ülnek, odébbhúzódnak. Madeleine felsegíti Charlest, aki súlyosan nehezedik a nőre. Georges végignézi, ahogy Madeleine kitámogatja férjét a szobából. Az ujjai közben játékosan simogatják Clotilde bőrét.

Clotilde szerelmi fészke, éjszaka

... mindketten meztelenek, szerelmeskednek. Mindkettejüket meglepte szerelmük hevessége.

Georges: Hiányoztál.

Clotilde: Miért nem jöttél el hozzám?

Georges: Azt hittem, nem akarsz többé.

Clotilde: Mindig akarlak.

Csókolóznak. Összebújnak.

Georges: Túl lassú?

Clotilde: Tökéletes.

Gyengéden fájdalmas pillanatok futnak végig.

Georges: Most?

Clotilde: Nem.

Csókolóznak. Mozognak.

A férfi nézi a nő szemeit, ahogy azok lassan elfátyolosodnak.

Georges: Most?

Clotilde: Igen.

Nagyon puha, nagyon csöndes.

Később

Georges felébred, Clotilde elnyújtózva hever mellette. A nő kinyitja egyik szemét.

Clotilde: Haza kell mennem. A férjem vár. (megcsókolja Georgest) A másik férjem.

Szünet.

Georges: A gazdag férjed.

Felkel, felhúzza a nadrágját.    

Clotilde: A lányom apja.

Georges nem válaszol. A nő is felkel, felhúzza a fűzőjét.

Clotilde: Megkötöd a fűzőt? Ne feledd, hogy köss rá...

Georges: ... egy masnit. Ahogy a férjed teszi.

Elkezdi megkötni a fűzőt. Egyikük sem szól.

Clotilde: Ne fecséreljük az időt veszekedésre. Gondolj Charlesra. Madeleine elviszi a tengerpartra, de az sem fog rajta segíteni.

A férfi odafigyel rá.

Clotilde: Szegény Madeleine.

Aztán.

Clotilde: Nem lesz sokáig özvegy.

A férfi egy pillanatra megáll a kötésben, aztán óvatosan csomót köt a fűzőre, egy masnival.

Villa Cannes-ban, nappal

A lenyűgőzö Cote d'Azur. Egy domboldalon pompás villa emelkedik a tenger fölé. Georges a kapunál száll ki egy fiákerből. Egy kis táska van nála és egy csokor mimóza. Madeleine az elülső tornác előtt fogadja. Soványabb, sápadtabb. A nő törékenysége megérinti Georgest.

Madeleine: Köszönöm, hogy eljött. Ön az egyetlen.

Georgesnak eszébe jut a mimóza. A nő elpirul örömében.

Madeleine: Ez a kedvencem, köszönöm.

Georges: Hogy van?

Madeleine: Azért hoztam Cannes-ba, hogy jobban legyen. Mégis, itt fogom eltemetni.

Elfordul és bemegy.

Charles betegszobája, este

Csodaszép ágy, a fejtámlája elegánsan faragott diófából. Charles haldoklik az ágyban, arca olyan sovány, mintha csupán a koponyája lenne, légzése nehéz és szaggatott. Nézi, ahogy Georges odalép hozzá.

Charles: Eljöttél, hogy nézd, ahogy meghalok.

Georges: Nem, Charles. Elmenekültem a tél elől.

Charles: Mert élni fogok. Úgy van! Élni fogok! Segíts fel. Hozasd a kocsit.

Madeleine: Nem vagy elég erős...

Charles: Kocsikázni akarok! Segíts!

Georges segít felemelni a vézna testet, Charles rázuhan, elkezd levegőért kapkodni, aztán köhögni. A roham hirtelen tör ki, brutálisan és elnyomón. Georges próbálja lefejteni magáról Charles karomként belevájó ujjait. Charles öklendezni kezd, véres hab buggyan ki a száján, lefolyik a hálóruhájára és Georges kabátujjára. Georges megpróbál elmenekülni tőle.

Pillanatok múlva

Georges lemossa a véres masszát magáról, újra és újra átdörzsöli a kezeit, remeg az undortól és a rémülettől.

Charles betegszobája, éjszaka

Leszállt az éjszaka. Az ágy mellett Madeleine szunyókál egy székben, kimerülten. Georges bámulja. A nő ruhájának a finom anyaga szépen omlik le kinyújtott lábáról. Charles nézi, szemének résén keresztül, ahogy Georges tekintete Madeleine testén fut végig. Georges felpillant és tudja, hogy rajtakapták. Egymást figyelik. Charles elkezd köhögni. Madeleine azonnal felébred és letérdel mellé. Charles hatalmas adagokat öklendez fel. Néhány perc múlva elmúlik a roham, visszaáll a feszült várakozás. Georges vadul dobogó szívvel nézi Charles ujjait, ahogy görcsösen markolja a lepedőt.

Később

Charles szemei püffedtek a fájdalomtól és a fáradtságtól. Madeleine csöndesen lép be a szobába. Egy pap követi. Ahogy a pap közelebb ér, Charles arckifejezése elkeseredetté változik, szánalmas ránézni. Georges és Madeleine odébblépnek, ahogy a pap feladja az utolsó kenetet. Madeleine remeg. Georges elkapja a karját, amely elviselhetetlenül törékenynek és vékonynak tűnik, aztán kikíséri a szobából.

Folyosó, éjszaka

Georges: Elintézek mindent.

A nő a fejét rázza.

Madeleine: Heteken át nem tettem mást, csak erre a percre készültem fel.

Georges: Eljön a családja?

A nő csöndben marad. A fordulóban leül egy mélyedésbe.

Madeleine: Anyám meghalt, amikor gyermek voltam. Apám már előtte elcsábult és elhagyta őt. (érzelmek nélkül) Egyedül vagyok.

Georges megdöbben. Soha nem képzelte, hogy a nő ennyire sebezhető.

Georges: Mit fog tenni?

Madeleine nem talál választ. Ránéz a férfira.

Madeleine: Kérem, maradjon.

Georges letérdel elé. Megtenne bármit, amire a nő kéri.

Charles betegszobája, éjszaka

Georges Madeleine mellett ül. A szemei folyton visszatérnek Charles szüntelenül görcsösen markolászó kezeire. Majd váratlanul a kezek megmerevednek...

Georges izzadva ugrik fel, a kezek újra mozognak, Charles ökle kinyílik és bezáródik, mintha kapaszkodni akarna valamibe. A lélegzete ugrál a torkában.

Charles: Nyiss ablakot!

Madeleine borogatást tesz a homlokára.

Charles: (parancsolva) Nyiss ablakot! Engedd be a fényt!

Madeleine próbálja csitítani, a férfi teljesen megszelídül, immár kérlel.

Charles: Nyiss... ablakot...

Elveszti az eszméletét. Ülnek mellette és várnak a félhomályban. Charles az ágyban fekszik, Madeleine mellette ül. A lámpás elég. Lassan, megállíthatatlanul elsötétül a szoba. A sötétség beteríti a szobát, mint amikor egy fehér ruhát tintával teli medencébe tesznek. Véglegesség. Az élet biztos elmúlása. Tudatlanság.

Georges újra felriad, levegőért kapkod. Ránéz Charlesra és abban a pillanatban dühöt lát a haldokló arcán. A kezek abbahagyják a markolászó mozgást. Charles Georgesra néz, tekintetében meglepődés, talán némi szomorúság tükröződik. Nyel egyet, mire egy vércsík folyik ki a szája sarkából, majd mély, vörös pontként csöppen rá a hálóruha gallérjára. Aztán, mintha a másodperc törtrésze órákká nyúlna, Georges végignézi néma rettegésben visszatartott lélegzettel, ahogy Charles szemében a fény elhalványul, majd végleg kialszik.

Georges szemébe könny szökik.

Madeleine az ágyra roskadva zokog.

Charles betegszobája, később

Charles szolgája érzelemtelenül teríti ki a holttestet. Georges nézi, ahogy a férfi mossa a tudatlan húsdarabot, a fehér végtagok élettelenül remegnek a kezei alatt.

Charles betegszobája, hajnal

Charles felöltöztetett testét az asztalon ravatalozták fel. Madeleine gyertyákat gyújt a szobában és pálmaágakat terít le. Georges Charles testét bámulja és a szörnyű, kínoktól eltorzult arcot. A test lassan elkezd bűzleni. Georges odébblép. Odakint madarak kezdenek dalolni, Georges kinyitja a zsalukat, a szobát elárasztja a friss, ropogós levegő. Mélyen belélegzi, majd megfordul, Madeleine-t nézi, egy ugrásra kész leopárd koncentrációjával. Végül a nő is odamegy az ablakhoz, Georgeshoz és ő is mélyet lélegzik.

Georges: A temetés után mennem kell majd.

Madeleine: (súlyosan) Igen.

A férfi megérzi a pillanatot. Elkezd beszélni, lágyan.

Georges: Arra kérem, hogy figyeljen rám, hogy mit fogok mondani és próbáljon megérteni engem. Ne legyen mérges. Nem ajánlatot akarok tenni, ezen a helyen, ebben a pillanatban ostoba, kegyetlen dolog lenne. Csak azt akarom, hogy tudja, hogy egyetlen szavával boldoggá tud tenni. A barátjává, még a bátyjává is. Akár a férjévé is. A szívem és a testem az öné.

Az egész beszéde alatt nem nézett fel a nőre. Most lassan felemeli a fejét és látja, hogy Madeleine szemei ragyognak, közvetlenül, rezzenetlenül figyelnek, tele energiával és megértéssel. Megragadja a férfi kezét.

Madeleine: Meg kell értenie, nem vagyok olyan, mint más nők. Nem lehetek egy engedelmes és alárendelt asszony. A házasság, számomra, egy egyenrangú kapcsolat, egy szerződés egyenlő felek között.

Georges vakon figyeli.

Georges: Igen, igen, természetesen.

Madeleine: Nézzen rám.

Engedelmeskedik.

Madeleine: Nem fogadok el uralmat, sem féltékenységet, sem az akaratom megkérdőjelezését. Ragaszkodom a szabadságomhoz.

Georges: Igen, igen.

Madeleine: Többet kell ezen gondolkodni. Fontos döntés, mindkettőnk számára.

Odébb lép.

Madeleine: Még ne válaszoljon.

Temető, nappal

Georges és Madeleine vannak egyedül ott a temetésen. A nyitott sírgödör felett állnak, a papra figyelnek, ahogy az imát mond a halottért. Georges érzi a földet az ujjai között, mielőtt a koporsóra dobná.

Vasútállomás, nappal

Georges és Madeleine a peronon állnak, egymással szemben. A párizsi vonat már bent áll.

Georges: Nos, viszlát.

Madeleine: Viszlát.

Georges felszáll, kihajol az ablakon. Egymásra bámulnak. A vonat lassan elindul, egy gőzpamacs egy kis időre eltakarja Madeleine-t a férfi elől. Ahogy kitisztul, Georges a kezét a szájához emeli és csókot dob a nőnek. A vonat lassan lendületet nyer és egy ívbe érkezik. A nő eltűnik Georges elől. Ám az utolsó pillanatban Madeleine is felemeli a kezét és bár halványan és diszkréten, de viszonozza a gesztust.

Clotilde szerelmi fészke, nappal

Clotilde ágya. A nő arca maga a megtestesült boldogság, ahogy kinyújtózik a fehér paplan alatt. Georges öltözködik, lenéz a nőre, aki kinyitja a szemét és álomittasan rámosolyog, majd felé tárja kezeit.

Georges elhúzódik.

Georges: Clo.

Leül az ágyra, háttal a nőnek, egy hosszú percig. A nő riadtan ül fel.

Georges: Clo.

Clotilde: Csak mondd meg. Mondd gyorsan.

Georges: Megházasodom.

A nő elviseli a csapást.

Clotilde: Persze, hiszen muszáj...

Egy kicsi szünet.

Clotilde: Kivel?

Georges: (csöndesen) Madeleine Forestier.

A nő elnyom egy halk, sebzett sikolyt.

Clotilde: Igen. Persze. Kiválasztottad azt a nőt, akire pont szükséged van.

Georges: Igen.

Clotilde azonban ennél többet érez.

Clotilde: Szereted őt.

Georges nem tud válaszolni. Clotilde feláll, összetört szívvel. Georges utánanyúl.

Georges: Clo.

Clotilde: Ne, ne, minden rendben lesz.

Aztán egy szó nélkül otthagyja a férfit, egyedül az összehancúrozott ágyon.

Sötétség.

Madeleine hálószobája, nappal

Madeleine ágya. Hatalmas, antik ágy egy grandiózus szobában, magas, elegáns ablakokkal és művészi bútorokkal körülvéve. Az ágyat, tetőtől talpig papír borítja be. Újságok, magazinok, térképek, levelek és összegyűrt papírcsomók, félig megírt cikkek. Madeleine alattuk hever, szinte eltemetve és diktál Georges-nak.

Madeleine: „A kormány ragaszkodik ahhoz a változathoz, hogy feladta terveit Marokkóval kapcsolatban.” Bocsánat, ez nem lesz jó. „A kormány ragaszkodik ahhoz a változathoz, hogy meghallgatva a nép véleményét, feladja terveit Marokkóval kapcsolatban.”

Georges megpróbál a nő mellé bújni az ágyba, helyet keres magának.

Madeleine: Ne, ne oda! Ne mozdíts meg semmit!

A férfi visszavonul, kénytelen az apró fésülködőasztalnál helyet foglalni.

Georges: (írás közben) „feladja terveit Marokkóval kapcsolatban.”

Ledobja a tollat.

Georges: Ez olyan unalmas! Az állandó oda-vissza, ők mondanak valamit, mi mondunk valami mást...

Madeleine: Igazad van. Olyan penészes, mint egy darab régi kenyér.

A nő elgondolkodik.

Madeleine: Nem volt valami helyettes valaki... ki is? Fogadott a bajszában, hogy a kormány hazudik.

Georges: Sarrazin. Adjunk Sarrazin bajszának egy egész hasábot!

Madeleine: Igen! Rousset imádni fogja!

Ránéz Georges-ra, látja, hogy a férfi szomorkás. Óvatosan arrébtesz néhány lapot, majd megpaskolja maga mellett az ágyat.

Madeleine: Gondolkodtam. Egy vezető újság politikai szerkesztőjének megjegyezhető nevet kell viselnie, valami elegánsat.

Georges fantáziáját ezzel meg is ragadta. Odaül a nő mellé.

Madeleine: Hová valósiak a szüleid?

Georges: Canteleu-ba. Emlékszel. Oda nem mentünk nászútra.

Madeleine: Ezt figyeld: Du Roy de Canteleu.

Georgesnak tetszik az ötlet. Leírja egy papírra.

Madeleine: Nem az igazi. (kísérletezik) Du Roy de Cantel.

A férfi ezt is leírja.

Georges: A Canteleu jobban tetszett. Ott születtem.

Madeleine: Nem, figyelj csak. (ajkai a férfié közelében járnak) Georges du Roy de Cantel.

A nő megcsókolja. Georges szeme a nő ajkán csügg.

Georges: Mondd ki újra.

Madeleine: Georges du Roy de Cantel.

Georges megcsókolja a nőt. Elvarázsolja Madeleine, a bőre, a szemei, a haja.

Madeleine: Madame du Roy de Cantel.

Hanyatt fekszik, ízlelgeti a név hangzását. A papír zizeg és gyűrődik alatta. A férfi álmodozón nézi, félénken érinti meg. Az ő istennőjét.

A Parisian szerkesztősége, nappal

Georges du Roy de Cantel, kifogástalan öltözetben, egy bőr irattárcával a hóna alatt lép be az épületbe. Biccent egyet a főpénztárosnak, ahogy bemegy az iroda lengőajtaján.

Folyosó, nappal

Végigmegy a folyosón Rousset irodájához, kopog, majd benyit. A szokásos helyszín: ugyanaz a kártyázás, a szivarfüst, a pénzhalom az asztal közepén. Georges átnyújtja a cikket, amelyet Madeleine írt, Rousset elolvassa és felnevet hangosan.

Rousset: Sarrazin bajsza! Ez hihetetlen!

Csodálkozva néz fel Georgesra.

Rousset: Éppen erre van szükségünk. Önálló gondolatokra, eredetiségre! (egy küldönchöz) Te, fiú, vidd ezt a nyomdába!

A küldönc elrohan a cikkel. Aztán Rousset kihúzza a széket maga mellett és oszt Georgesnak is lapot. Georges hetyke mosollyal fordít hátat a bezáródó ajtónak.

Virágárus, nappal

Georges egy hatalmas csokor mimózát vesz Madeleine-nak, büszke mosollyal nézi, ahogy a boltos óvatosan becsomagolja a virágokat selyempapírba, majd átköti őket egy szalaggal.

Georges: A feleségemnek lesz.

Lépcsőház, nappal

Georges gyors léptekkel igyekszik felfelé a hatalmas lépcsőkön a házban, kezében a mimóza. Megáll az egyik óriási tükör előtt, éppen úgy, ahogy azt tette hónapokkal ezelőtt, amikor először járt itt. Mosolyog, örül a szerencséjének.

Szalon, nappal

Georges belép a szalonba, a virágcsokrot a háta mögött tartja, meglepetésként. Ám Madeleine egy másik csokornyi mimózát rendezget éppen egy vázába a szoba kellős közepén.

Georges: Ezt kitől kaptad?

Követi Madeleine tekintetét, majd meglát egy másik férfit a szobában. Vaudrec grófját. Éppen a zakóját húzza fel, úgy tesz, mintha Georges ott sem lenne. Madeleine sietve odamegy Georgeshoz, elveszi tőle a virágot.

Madeleine: Ó, köszönöm! Tudod, mennyire imádom! Soha nem tudok betelni velük.

Georges ránéz, látja, hogy a nő nyaktól fölfelé teljesen elvörösödik és a kezével próbálja leplezni.

Madeleine: A gróf éppen távozik.

Georges: Remélem, nem miattam.

Vaudrec: Nem, fontos dolgom támadt.

Paul jelenik meg Vaudrec kalapjával és kabátjával a kezében.

Vaudrec: Köszönöm, Paul. Üdvözlöm a feleségét, jobb egészséget kívánok neki.

Paul: Ön túl kedves hozzám, gróf úr.

Tiszteletteljesen meghajol előtte. Madeleine elhagyja a szobát a gróffal, becsukja maguk mögött az ajtót. Georges Vaudrec mimózáit nézi. Hirtelen ráébred Paul jelenlétére, aki őt nézi.

Georges: Ennyi lesz.

Paul meghajol.

Paul: Rendben, uram.

Egy egész világra szóló megvetés van abban a mozdulatban, amellyel biccent.

Madeleine visszajön.

Georges: Mit akart?

Madeleine: Mindig kedden jön.

Megcsókolja a férfit, aki hagyja, hogy megerősítsék pozíciójában. Átkarolja a feleségét.

Georges: Mikor jönnek a politikusaid?

Madeleine: Fél óra múlva.

Georges: (közel húzza magához) Fél óra?

Madeleine: Egy szenátort hívtam meg, egy helyettest és Monsieur Laroche-t.

Georges: Az ellenzék külügyminiszter-jelöltjét.

Madeleine: És még sok fontos személyt.

Elszakad a férfitól.

Szalon, nappal

A szalon tele van nagyon fontos személyekkel, Madeleine az egyetlen nő a társaságban, egy fehér ruha a fekete öltönyök között. Elemében érzi magát. A Parisiantól Rousset és Louis vannak jelen, és Laroche, a politikus. A többiek jelentékeny külsejű férfiak, ünnepélyes öltözetben, velük még nem találkoztunk. Georges a feleségét figyeli, aki egyik férfitól a másikig megy, egyikre rámosolyog, a másikkal vált pár szót. Figyeli, hogy a többiek miként néznek rá, miként mérik végig tekintetükkel.

Szalon, később

A fogadás véget ért, a fontos emberek hazatértek. Egyedül Laroche maradt, Rousset jobb oldalán ül.

Rousset: Hazugságok. Azt akarom, hogy minden címlapon ez a szó szerepeljen. Minden falragaszon, minden kirakatban! Azt akarom, hogy az utca embere tudja, hogy a kormány hazudik anélkül, hogy egyetlen flekket is el kelljen olvasnia az újságból!

Madeleine: Ehhez bizonyítékokkal kell magunkat felvérteznünk. Kell, hogy legyen valamink, amivel bizonyítjuk a korrupciót.

Rousset: Bele kell ásni magunkat a pénzügyeikbe... (Georgeshoz) Forestier, nézze meg, mit tud előhúzni.

Georges: (bámulva) Micsoda?

Rousset: Micsoda?

Georges: Forestiernek nevezett.

Rousset: Csakugyan? A szokás hatalma.

Látja, ahogy Georges felfortyan.

Rousset: Ne sértődjön meg. Engem ne hibáztasson, könnyű ilyen hibát véteni.

Georges: Mit jelentsen ez?

Madeleine gyorsan közbelép.

Madeleine: Meg kell vizsgálnunk a katonai mozgósításokat, a fegyverszállítást, az egész logisztikát.

Rousset: Laroche, maga itt lehet hasznos.

Laroche bólint, de Georges még mindig okoskodik.

Laroche: Ismerek két magas rangú tisztet, akik együtt éreznek az ügyünkkel.

Rousset: Helyes. Beszéljen...

Georgesra mutat.

Rousset: (Georgeshoz) Laroche majd elmondja, miket kell megírni.

Georges: Igen...

Rousset: És azt akarom, hogy írjon egy cikket rólam. Ma reggel a belügyminiszter személyesen látogatott meg és felajánlott egy állást.

Madeleine: Igazán?

Rousset: Azt kérdezte, miért fecsérlem az időt egy újság vezetésére, amikor az egész országot kellene vezetnem.

Georges és Laroche egyarán megdöbbennek.

Rousset: Azt hiszi, irányíthat engem!

Madeleine: Akkor rajta, mutassuk meg neki!

Rousset: Szét fogjuk szedni ezt a kormányt, miniszterről miniszterre és vele fogjuk kezdeni.

Laroche: (Georgeshoz) Jó lesz, ha sok tintát vesz, barátom.

Georges magára erőltet egy mosolyt.

Dolgozószoba, nappal

Az irodában Madeleine szorgosan dolgozik, írásokat néz át, körbe-körbe mászkál a szobában, papírhalomtól papírhalomig, megoldásokat, válaszokat keres, összerakja, ami összetartozik. Teljesen leköti a munka. Georges tűnődve figyeli.

Georges: Tudod, mit nem értek?

Madeleine: Mit?

Georges: Hogy hozzámentél Charleshoz.

Madeleine: (kis szünet után) Mit értesz ezalatt?

Georges: Egy olyan nő, mint te, egy olyan férfihoz, mint ő.

A nőnek ennél fontosabb dolga is van, mint ezen meditálni.

Georges: Mit láttál benne?

Madeleine: Őszinte ember volt és igazi barát.

Georges: Csak egy barát? Remélem, rám nem így gondolsz.

Odalép a nőhöz és elkezdi dédelgetni, leül az asztalhoz és ölbe veszi Madeleine-t. A nő azonban egy papírlapot olvas Georges válla fölött is. Hirtelen felpattan, valami megragadta a gondolatait.

Madeleine: Nézd meg ezeket a szállításokat Oranba. Néhány száz tonna gabonáról – itt – több ezer tonnára – itt – növekedett az export. Miért?

Georges: Hogy egy hadsereget etessenek.

Madeleine szemei tágra nyílnak.

Madeleine: Hogy egy hadsereget etessenek!

Megcsókolja a férfit, váratlan szenvedéllyel.

Madeleine: Ez az! Megvan! Elkaptuk őket! Ki szállítja a gabonát, ez a nagy kérdés...

Egy tollat keres.

Madeleine: Gyere, ezt le kell írnunk!

Georges: Az én brilliáns feleségem.

Megcsókolja az asszony nyakát. A nő felsóhajt, majdnem mérgesen. Georges azonban nem képes a munkára figyelni, kezeivel a feleségét simogatja mindenütt.

Madeleine: Nem, Georges, most dolgoznom kell.

Ám a férfi ragaszkodik hozzá és Madeleine belátja, hogy gyorsabban túleshet rajta, ha beadja a derekát.

Madeleine: (morcosan) Jól van.

Aztán rámászik a férfira és átveszi az irányítást. Az aktus gyors és hatékony, a nőt körülveszi valami hideg és számító légkör.

Georges: Lassabban, Mado...

Megpróbálja megsimogatni, de a nő félreüti a kezét.

Madeleine: Gyerünk már, gyerünk!

Georges: (megdöbben) Várj.

Madeleine: Gyerünk!

A férfi nem tud ellenállni. Készen van.

A nő azonnal leugrik róla, Georges megszégyenülten marad ott. Ránéz a nőre, aki már áll fölötte, tollal a kezében. Csupán egy fölé tornyosuló, hideg alakot lát, akinek semmi szerelem nincs a tekintetében.

Georges: Persze, kedd van. Gondolom Vaudrec gróf rövidesen megérkezik.

Most a nő döbben meg, de lenyeli a sértést. Papírt tesz a férfi elé és egy tollat nyom a kezébe. Megáll fölötte.

Madeleine: „A Parisian megdönthetetlen bizonyítékot hozott napvilágra arról, hogy mik a kormány valódi szándékai Marokkót illetően.”

Georges: Még meg sem beszéltük ezt, nem? Soha nem kérdeztelek Vaudrec grófról, a férfiról, aki bejelentés nélkül érkezik és jobban ismeri a személyzetet, mint én magam.

Madeleine: „Mélyen elrejtve a kereskedelmi adatok átláthatatlan szövevényében, ahol senki nem gondolná...”

Georges: Kicsoda ő neked?

Madeleine: (felemelt hanggal) „Ahol senki nem gondolna arra, hogy bármit találhat...”

Georges: Ki ő neked?

A nő feldühödik és Georges arca elé tartja a tollat.

Madeleine: Akarsz lenni az a férfi, aki térdre kényszerítette a kormányt? Vagy csak egy bolond?

Georges azonban nem tudja tűrtőztetni magát.

Georges: Igen. Igazad van. Én csak egy bolond vagyok, sőt, egy idióta. Nem ezt mondtad? A szerelem mindnyájónkból idiótát csinál.

A nő hozzávágja a tollat, undorral az arcán.

Madeleine: Mosakodnom kell.

Fürdőszoba, nappal

Georges a fürdő ajtaja elé lép, résnyire kinyitja, látja, ahogy Madeleine a kád szélén ül, felhajtott ruhával és a lábát törülgeti. A nő felnéz rá, de nem szól egy szót sem. Georges belép. Térdre ereszkedik Madeleine előtt, kiveszi a törülközőt a kezéből és megszárítja a nő lábát.

A Parisian, éjszaka

Az összes irodában ég a lámpa, Rousset kisebb bált rendez az épületben a kormány bukásának megünneplésére – semmi nagyszabásút, csak az újságírók vannak jelen és az új kabinet tagjai. A személyzet jó kedvében van, mindenki pezsgőzik. Ott van a főpénztáros is a feleségével, aki szélesebb és magasabb is férjénél. Mindnyájan a poharukat emelik Georgesra és Madeleine-re, amikor belépnek. Rousset azonnal odasiet hozzájuk, leánya, Suzanne rajongással csüng apja karján. Egy kis kosárban virágot hozott, melyeket a vendégeknek oszt szét.

Rousset: Már vártuk magukat – emlékeznek a lányomra, Suzanne-ra?

Suzanne egy kis csokor virágot ad Madeleine-nek.

Suzanne: És egy csokorral Monsieur Bel Aminak...

Georges ránéz, a lány állja a tekintetét, mintha túl sokat tudna a korához képest.

Suzanne: Mama így nevezi önt.

A férfi Madame Roussethez fordul. A nő zavarban van.

Mme Rousset: (Madeleine-hez) Kérem, ne haragudjon érte. Olyan sokat hallottam kimondva, hogy nekem is szokásommá vált.

Madeleine: Természetesen.

Georgest még mindig lenyűgözi Mme Rousset külseje. Elsöprően szép ma este.

Rousset: Itt van Laroche. Miniszter úr! Szánna az új külügyminiszterünk pár percet a sajtóra?

Laroche csatlakozik hozzájuk.

Laroche: (Georgeshoz) Egy nagyon különleges köszönettel tartozom önnek.

Rousset: A feleségemnek kellene megköszönnie. Ő vett rá, hogy alkalmazzam.

Mme Rousset elvörösödik Georges nézésétől. Laroche elkezd beszélni.

Laroche: Nagy feladat áll most előttünk. Az eredményeink a kormányzásban messze felül kell, hogy múlják eredményeinket ellenzékben.

Madeleine: A pletykálkodás már meg is indult, hogy az új kormánynak is megvannak a maga tervei Marokkót illetően.

Rousset: (azonnal) Igen, és ezt a fejezetet végleg le is kell zárnunk. Szerkesztünk azonnal egy különszámot erről.

Georges elfordul tőlük, untatja a téma. Hirtelen meglát valakit, a terem túlsó végén egy kis csoportban álldogálva. Clotilde-ot. A terem közepén találkoznak.

Georges: Helló.

Clotilde: Helló. Nem kell megkérdeznem, hogy érzed magad. Büszke vagyok rád.

Georges-t megérinti a nő nagylelkűsége.

Georges: Hogy van Laurine?

Clotilde: Még mindig nem bocsátott meg neked. Most Monsieur Forestiernek nevez.

A férfi elsápad.

Clotilde: Túl kicsi még, hogy megértse.

Georges: És te?

Clotilde: Előnyös házasságot kötöttél. Mindnyájunknak így kell tennie.

Georges Madeleine-re néz, aki Laroche-sal beszél.

Clotilde: (egyenesen) És hiányzol. A fészkünk hideg nélküled.

Georges: Még megvan?

Clotilde vállat von.

Clotilde: Optimista vagyok.

Rousset töri meg a varázst.

Rousset: (Clotilde-hoz) Kölcsönvehetem a védencemet egy pillanatra?

Rousset irodája, éjszaka

Rousset irodája halálosan csendes a bál zsivaja után. Egy, legfeljebb kettő olajlámpás ég csupán. A kerek asztalon több paklinyi kártya hever, néhány lefordítva, összefogva, mintha a játékosok a kártyaparti közepén hagyták volna ott.

Rousset: Nem vagyok nagyon oda az ilyen eseményekért. Brandyt? Üljön le, üljön már.

Mindkettőjüknek italt tölt. Georges leül egy mély, bőr karosszékbe.

Rousset: Az apja nyilván büszke magára. A fia nagy emberré vált. Vegyen egy szivart.

Felé nyújt egy szivarral teli dobozt. Georges elvesz egyet, Rousset meggyújtja neki. Aztán leül ő is és feldobja a lábait az asztalra.

Rousset: Annak idején úgy neveztek, hogy ott az a délvidéki Rousset, a felkapaszkodott. Most Monsieur Rousset, a mágnás vagyok. Meghajolnak előttem és elhalkul a hangjuk, ha hozzám szólhatnak.

Georges szívja a szivart. Élvezi, hogy ő is nagy emberré vált.

Rousset: Nagyobb hatalmam van, mint egy királynak. Nem vagyok olyan gazdag – még nem, legalábbis.

Nevet.

Rousset: Egy egyszerű reggelen, reggeli és ebéd között, ha úgy akarom, kiürítem a miniszteri tanácsot és azokkal az emberekkel töltöm fel, akikkel én akarom. Semmi mással, csupán azzal, hogy néhány szót leírok egy darab papírra.

Georges: Azok nem az ön szavai.

Rousset rámered.

Georges: Nem?

Rousset nem szól egy ideig. Mérlegeli a kihívást, mielőtt elfogadná.

Rousset: Tudja, hogy maga megalázta Charlest? Egy bukott katona, aki alig tud írni. Persze, akkor még nem tudta, hogy maga el fogja venni az ő feleségét már akkor, amikor még ki sem hűlt a sírjában. (atyaian) Milyen a házasélet? Jól kijön Vaudrec grófjával?

Georges nem képes válaszolni. Ez a név olyan számára, mint egy áramütés.

Rousset: Csupán azért kérdezem, mert tudom, hogy gyakori vendég magáéknál. Úgy vélem, ez igen elfogadható tőle. (látva Georges arcát) Elvégre, a lakás az övé, nem?

Figyeli, ahogy Georges megemészti a hírt.

Rousset: Igen, ő rakta be őket abba a lakásba, miután hozzáadta Madeleine-t Charleshoz.

Georges: Ő adta hozzá Madeleine-t Charleshoz?

Rousset: Nos, ő mutatta be őket egymásnak, kifizette a hozományát, szóval, valahogy így is mondhatjuk.

Georges felugrik.

Georges: (védelmezőn) Olyan volt, mintha az apja lenne.

Rousset: Ó, nyilván.

A hangjából áradó gúny és fölény elsöprő erejű. Georges próbálja összeszedni a tartását, de a szíve a torkában dobog. Leül a kerek asztalhoz és mérgesen elkezd babrálni a kártyákkal. Laroche lép be, látja, hogy a két férfi egymást nézi. Leül oda, ahol eddig Georges ült.

Laroche: Elkezdődött a tánc.

Rousset: (Georges-hoz) Menjen, élvezze a partit.

Georges: Igaz, páran talán hiányolni fognak.

Rousset: Bel Ami.

Georges összeszed annyi méltóságot, amennyit még képes, aztán elhagyja a szobát. Rousset és Laroche nézik, ahogy kimegy, de egymás tekintetét kerülik.

Hall, éjszaka

Georges zavartan tér vissza a mulatságba, ahol a pezsgő már komoly hatással van mindenkire. A terem lüktet, forrón és vadul. A férfi látja Madeleine-t a táncolókon keresztül, férfiak gyűrűjében. A nő is észreveszi őt, tekintete éppen olyan tiszta és rezzenetlen, mint régen.

Madeleine lakása, hálószoba, éjszaka

Paul, aki még mindig ébren van, beengedi Georgest és Madeleine-t. Georges figyeli a nő minden mozdulatát. Követi a hálószobába. A nő odalép hozzá, megoldja a nyakkendőjét és meglazítja a gallérját. A férfi Madeleine arcát nézi, tanulmányozza. Érzi a leheletét a bőrén.

Madeleine: Mit tettél Virginie-vel?

Georges: Mire gondolsz?

Madeleine: Egész éjjel téged bámult. Azt hiszem, egy kicsit szerelmes beléd.

Georges: Szerelmes.

A szó mintha lázítóan hatna rá. A lázadás ereje meglepi a nőt, próbál olvasni a férfi bezárt elméjében, a férfi pedig az övében. Egymás arcát tanulmányozzák. A nő háttal fordul Georges-hoz.

Madeleine: Segítenél?

A ruháján a gombok hátul sorakoznak. A férfi ráérősen gombolja végig őket ki, közben a felesége nyakát és vállait bámulja, ahogy a ruha megnyílik a kezei alatt. A nő végre kilép a ruhából, és el a férjétől. Georges nézi Madeleine-t, akin már csak alsóruha maradt. Tekintetük találkozik, de a nő megtartja a távolságot. Aztán visszalép Georges-hoz, elkezdi kigombolni az ingét. A férfi hagyja, de az arcát elfordítja. A nő felismeri a sértést. Higgadt marad. Befejezi az ing kigombolását, egy darabig a férfi mellkasán legelteti a szemét. Georges érzi, elkapja a vágy, a nő ezt észreveszi és hagyja, hogy a férje utána nyúljon, de végül elfordul.

Madeleine: Jó éjszakát, Georges.

Fürdőszoba, éjszaka

Georges önmagát nézi a tükörben, miközben átöltözik. Az ujjaival önmagán simít végig, a saját mellkasán, majd végig az egész testén.

Madeleine templom előtt, nappal

A kivételes Mme Rousset. Szolidan öltözött fel, mint mindig, most egy nyakig begombolt ruhát visel. Templomba készül. Mögötte Georges közeledik, követi a nőt. Figyeli, ahogy Mme Rousset felmászik a templom magas lépcsőjén és eltűnik odabent.

Madeleine templom, nappal

A templom belül csöndes és hideg. Georges egyből meglátja, akit követett, az egyik hátsó sorban ül a főhajóban. Elsétál mellette, mintha észre sem venné és letérdel az oltár előtt, néhány méterrel előrébb. Mintha imádkozna. Aztán felkel és csendben leül az egyik sorban. Nem néz hátra, anélkül is érzi, hogy a nő őt figyeli. Várakozik.

Aztán felkel, távozóban és elsétál Mme Rousset mellett. Ekkor...

Mme Rousset: Monsieur Duroy!

Georges: Mme Rousset! Nem tudtam, hogy ide szokott járni.

Mme Rousset: De, a legtöbb délután eljövök.

Georges: Félek, én nem jövök olyan gyakran, ahogyan illene. Jól érzi magát?

Mme Rousset: Köszönöm, igen.

A férfi int a kalapjával, kifogásolhatatlanul jó modorral.

Georges: Nos, nem akarom tovább zavarni önt. Jó napot.

Meghajol és elmegy. A nő hallgatja a lépteit, aztán utánafordul. A férfi továbbsétál.

Clotilde szerelmi fészke előtt, éjjel

Georges kinyitja az ajtót, Clotilde egyből behúzza. A férfi a földre teperi, mielőtt még az ajtó becsukódna.

Madeleine templom előtt, nappal

Özönvízszerű eső zúdul a városra, elárasztva az utcákat. A Madeleine boltívei néhány pillanatra menedéket nyújtanak a járókelőknek. Odakint, egy kocsiban Georges vár, figyel. Végül Mme Rousset megérkezik. A férfi elcsípi az arcát, ahogy a kocsis kisegíti a hintójából, mielőtt a nő eltűnne az esernyő alatt. A tömeg kettéválik, hogy beengedje Mme Rousset-t a templomba. Georges követi.

Madeleine templom, nappal

Odabent, eltekintve a boltívek alatt várakozó tömegtől, egy lélek sincs. Georges lerázza az ernyőjéről a vizet. Mme Rousset a szokásos helyén térdel, a hajó hátsó részében. Fátylat visel az arca előtt. Georges a mögötte lévő sorban foglal helyet. Látja, ahogy a nő szája hangtalanul formálja az ima szavait a fátyol mögött.

Georges: (lágyan) Virginie.

A nő úgy néz rá, mintha rajtakapták volna valamin. A férfi odaül mellé.

Mme Rousset: Milyen... miféle sors vetette erre újra? Elkapta az eső?

Georges: Igen.

Szünet.

Georges: Nem. Nem véletlen jöttem erre.

A nő mélyen a szemébe néz. A férfi szemei az ajkát vizsgálják, a bőrét. A szándékai félreérthetetlenek. A nő rettegve áll fel, de Georges megérinti a karját.

Georges: Nem akarom megijeszteni. Nem várok semmit. Nem kérek semmit. Még azt sem tudom, mit csinálok.

A nő visszaül.

Georges: Megsértettem önt.

Mme Rousset: Nem érzem magam sértve.

Először néznek egymás szemébe. A nő lágy, érzékeny tekintete hatalmas vágyat rejteget.

Mme Rousset: Nem beszélhetünk róla.

Georges: Elmenjek?

Egy kicsiny villanásnyi csalódottság elég, hogy elárulja a nőt. A férfi azonban észreveszi ezt.

Georges: Maradjak?

Mme Rousset menekülni akarna, mint egy rémült madár. Ám a bejáratot elállja az eső elől menekülő tömeg. Georges elkapja, elvonszolja a tömeg elől, végig a templom oldalfolyosóján. A falat márvány emléktáblák borítják. A férfi egyik karjával elállja a nő útját, a szemével a nő tekintetét is megragadja.

Georges: Van még számomra remény?

A nő áttöri a menekülés gátját, egyre beljebb megy a templomba, az oltár mögötti sötét rész felé. A férfi követi. A nő mintha várna rá, aztán belibben az egyik apró kápolnába. Georges utánamegy, ezúttal a nő nem lép odébb.

Ehelyett előrelép, hirtelen és gondolkodás nélkül és elkezdenek csókolózni. A férfi megcsókolja a nőt és ő visszacsókol. Georges karja végigsimítja a nőt a nyakától a háta közepéig és magához vonja, átöleli. Lépések zaja zavarja meg őket, Mme Rousset éppen azelőtt ugrik el, mielőtt a pap belépne, aki csupán a maga dolga miatt megy el a kápolna előtt. A nő térdre rogy, mintha imára készült volna. A pap léptei elhalnak. A nő felkel, Georges elindul felé, de amikor egymásra néznek, Georges a nő arcán elszántságot lát.

Mme Rousset: Egy templomban akar engem elcsábítani?

Azzal elrohan.

Georges nézi, ahogy a nő a paphoz siet, megragadja a kezét, majd a pap egy gyóntatófülkéhez vezeti a nőt. A nő álszentsége taszítja a férfit.

Georges dönt. Meg fogja várni. Visszaül a főhajóban a helyére. Egy idős, szegény férfi térdel le a mögötte lévő sorban. Georges figyeli, ahogy a férfi őszintén, szívből imádkozik suttogva. Aztán felnéz a templom légterébe, mintha a szavakat figyelné, ahogy az ég felé törnének és eltűnnének a légben. A férfi munkásruhája vizes az esőtől, a csizmája talpa leválik a saroknál. Georges odatámasztja a férfi sorához az esernyőjét, diszkréten, hogy az bármikor el tudja vinni. Aztán elmegy. Keres egy helyet a templom hátsó részén, közel a gyóntatófülkéhez, hogy a nőnek muszáj legyen arra mennie. Várakozik.

A fülke ajtaja kitárul, ekkor Georges térdre rogy, mintha eddig is imádkozott volna. A nő látja imára kulcsolt kezeit és az eddigi magabiztossága elpárolog. A férfi feláll és odalép a nőhöz, bocsánatért esdve.

Georges: Bocsásson meg. (meggyőzően) Könyörüljön rajtam.

Aztán, mielőtt a nő bármit is szólhatna, otthagyja.

Madeleine templom előtti tér, nappal

Georges kilép a katedrálisból. Az eső elállt, s az ég is világosabb, mint volt. Átkel a téren, az ott várakozó hintókhoz.

Georges: (a kocsishoz) Várjon még egy pillanatig.

Beszáll, várakozik. Egy pillanat sem telik bele, megjelenik a templom kapujában a nő, sápadtan és idegesen. Georges a kocsiból felé int, s amikor a nő odaér, kinyújtja neki a jobbját, s behúzza a kocsiba.

Mme Rousset: Hová megyünk?

A férfi nem válaszol.

Clotilde szerelmi fészke, nappal

Madame Rousset reszketve áll Clotilde lakásának a kellős közepén. A hálószoba ajtaja nyitva van, a nő bekukucskál, de Georges hamar becsukja azt az ajtót. A férfi leveszi a zakóját és a nyakkendőjét, szemei folyamatosan a nőt figyelik. Elsötétíti a szobát, leengedi a redőnyöket, ahogy mászkál, néha meghitten közel kerül a nőhöz. Lámpást gyújt.

Georges: Kér egy italt?

A nő nem képes válaszolni. Georges nem törődik az inge kigombolásával, egyszerűen lehúzza fölfelé. A nő vágyakozik Georges érintésére, a tekintete a férfi mellkasán legel...

Mme Rousset: Még soha nem volt szeretőm...

A férfi ránéz, mire Mme Rousset egyből elhallgat. Georges élvezkedik abban, ahogy a nő vágyik őrá.

Mme Rousset: Biztosan őrült vagyok, hogy idejöttem magával.

Georges: Itt akartál lenni. Legyél őszinte.

Mme Rousset: (vágyakozón) Igen.

Ezzel Georges odalép hozzá, kigombolja a nyakán a ruhát, majd szépen, lassan elkezdi levetkőztetni. A nő megpróbálja elrejteni az arcát a tenyerével, de Georges lefogja a kezét. A nő elé áll, megoldja a fűzőjét. Amikor leveszi róla, Mme Rousset elragadja tőle, elbújik mögé, amennyire tud. Georges ezt is elveszi tőle.

Georges: Nézz rám.

Georges ráveszi, csupán az akaratával, hogy a nő őt nézze, miközben a férfi szeme is végigpásztázza Mme Rousset mezítlen testét. A nő megborzong, mintha Georges egyúttal meg is simogatná a tekintetével.

Georges: Szokta mondani a férjed, milyen gyönyörű vagy?

Mme Rousset: (halványan) Nem...

A férfi előrenyúl és végigsimítja a nő mellét. Georges hűvös, de egyúttal elismerő is. Nézi, ahogy a nő szinte elolvad.

Mme Rousset: Kérem...

Georgesnak túlságosan is tetszik a helyzet. Végül, amikor már a nő nem bírná tovább, Georges magához öleli és megcsókolja. Lenyomja a padlóra, a nő teste kívánatosan fehérlik a vörös szőnyegen. Mme Rousset átöleli Georgest a lábaival és váratlan, elsöprő élvezettel viseli az aktust. Közben, ahogy Georges csókolgatja, extázisban, némán formálja ajkaival a szavakat.

Mme Rousset: szeretlek szeretlek szeretlek...

Étkező, éjszaka

Vacsoraest. Georges az óriási étkezőasztal fejénél ül, ő a házigazda. Az asztal hosszan terül el előtte, teli virágokkal és gyümölccsel, ezüst és kristály ragyogja végig az estét. Rousset és Laroche a vendégek, a férfi asszonyai mellette ülnek: Clotilde a balján, Mme Rousset a jobbján. Madeleine átellenben ül vele. Georges figyeli, ahogy Rousset iszik a borból és eszi a vacsoráját, miközben Mme Rousset a lábát Georges lábán nyugtatja. Nézi, ahogy Laroche megpróbál flörtölni Clotilde-dal, akinek a keze az asztal alatt Georges térdén nyugszik.

Hálószoba, éjszaka

Ám éjjel, amikor ágyba bújnak Madeleine-nel, csönd ül köztük. Egymás mellett fekszenek, szótlanul, kapcsolat nélkül és az ágy, mintha óriásira nőtt volna kettőjük között, üresen. Sötétség.

Clotilde szerelmi fészke, nappal

Clotilde ágyát látjuk, mellette az asztalon a vázában rózsák állnak, mint mindig. Georges alszik, hátat fordítva az őt szorosan átkaroló Mme Rousset-nak. A férfi felugrik az ágyból.

Georges: (öltözködik) Virginie! Virginie!

Odadobja az ágyra a nő ruháit.

Georges: Ideje menni, gyerünk!

A nő sóváran nyújtózkodik, a kezeivel Georges felé nyúl.

Mme Rousset: Kié ez a két kéz?

Georges: (türelmetlenül) Az enyémek.

Mme Rousset: És kié ez a száj?

Georges: Virginie!

Mme Rousset: Kié ez a száj?

A nő lerántja Georgest az ágyra, rácsimpaszkodik. A férfi megcsókolja, hogy kielégítse a vágyát.

Georges: Az enyémek, de most már kelj fel, gyorsan.

Úgy kell lefejtenie magáról a nő karjait.

Kicsit később

Georges kituszkolja Mme Rousset-t az ajtón.

Mme Rousset: Mikor látlak legközelebb?

Georges: Hamarosan.

Mme Rousset: Mikor?

Georges: Nemsokára. Megígérem. Most kérlek...

A nő lázasan csókolja meg.

Mme Rousset: Kérlek, mondd meg, mikor, én kis Georgiem, gyönyörű Georgesom.

Georges: (levegő után kapkodva) Holnap.

Sikerül végre kitennie a nőt az ajtón, aki még megpróbálna visszafordulni egy csókért, de a férfi megelőzi és rácsukja az ajtót. Georges átrohan a lakáson. Visszarendezi az ágyat, kinyitja az összes ablakot. Ellenőrzi az ágyneműt és a szőnyeget, keresi, milyen nyomot hagyhatott Mme Rousset. Végül, amint sikerült újra az eredeti állapotba hoznia a lakást, megérkezik Clotilde.

A férfi siet, hogy üdvözölje, de éppen ebben a sietségben majdnem beletapossa a szőnyegbe az egyetlen dolgot, amit elfelejtett. Egy smaragdköves fülbevalót. A nő érzi a talpával, miközben csókolóznak. Lehajol érte, a fény felé emeli. Egy hosszú pillanatig csendben van.

Clotilde: Már mindenütt kerestem ezt.

Clotilde szerelmi fészke, másnap

Georges kitikkadtan alszik. Clotilde, már felöltözve ébresztgeti.

Clotilde: Georges.

Georges felhorkant.

Clotilde: Madeleine kíváncsi lesz, merre jársz.

A férfi felpattan.

Madeleine hálószobája, nappal

Madeleine ágya rendberakva, érintetlenül áll. A szoba tiszta és elhagyatott.

Georges: (csak hang) Madeleine!

A nyitott ajtón keresztül Georgest látni, ahogy végigtrappol a folyosón, a feleségét keresve.

Georges: Madeleine! (meglátja Pault) Hol a feleségem?

Paul: Vaudrec grófjával van.

Georges: Micsoda?

Paul nem válaszol egy másodpercig.

Paul: A gróf úr ma reggel hunyt el.

Iroda, nappal

Madeleine gyászruhában ül Georges mellett, közben egy ügyvéd néz át néhány iratot.

Ügyvéd: (Madeleine-hez) Azért hívtam ide most önt, Mme du Roy de Cantel, hogy megismerje Vaudrec grófjának végakaratát. A gróf önt nevezi meg, Madame, vagyona egyetlen örököseként...

Georges Madeleine-re néz, de a nő tiltakozón nem néz vissza rá.

Ügyvéd: annak a vagyonnak az örököseként, amelynek értéke egymillió-nyolcszázezer-tizenöt frank. És huszonöt centime.

Mindketten megdöbbenten néznek rá, az ügyvéd idegesen köszörüli a torkát.

Ügyvéd: Egyetlen kis bökkenő van, egy meglehetősen különös ügy. Van egy unokatestvér, aki meg akarja támadni a végrendeletet, de bejelentette, hogy elfogad peren kívül egy százezer frankos díjat. Persze, semmi jogalapja nincs rá. (tart egy kis szünetet) Ám, ha visszautasítják, bíróság elé viheti az ügyet és ez felhívhatja a köz figyelmét az örökítés módjára.

Pici szünet.

Georges: Az örökítés módjára?

Ügyvéd: Ha megbocsátja, uram, elég ritka dolog, hogy a vagyon egyedüli örökösének egy férjes asszonyt nevezzenek meg. Általában a férje a kedvezményezett.

Georges: És ez miért van?

Szegény ügyvéd már izzad Georges szigorú tekintetétől.

Ügyvéd: Hogy elkerüljék a – bocsássanak meg – a kapcsolat helytelen mivoltának a látszatát, mármint az elhunyt és a kedvezményezett közötti kapcsolatra gondolok.

Georges: A kapcsolat helytelen mivoltát.

Kegyetlen éllel ismétli meg a szavakat, szemei Madeleine-re szegeződnek. A nő maga elé bámul.

Ügyvéd: Hozzá kell tennem, hogy az ilyen esetekben a férj jogában áll dönteni, hogy elfogadja-e az örökséget. Szükség van a férj írásos beleegyezésére.

Georges: (gúnnyal) Köszönöm.

Madeleine hálószobája, nappal

Georges és Madeleine vannak odabent. Madeleine elveszetten ül az ágyon. Georges fel-alá lépked.

Georges: Mit gondolt, a vén hülye gazember? Az egészet rám kellett volna hagynia. Sokkal jobb lett volna neked is.

A nő ránéz, olyan tekintettel, mintha fel akarná nyársalni és Georges most kénytelen elfordulni.

Georges: Biztosan tudta, hogy az emberek mit fognak gondolni. Biztosan rájött, hogy ezzel téged mennyire meg tud fogni. Hacsak nem véletlenül, ártatlanul történt az egész... (reménytelin) Egy atyai gesztus, elvégre, olyan volt ő számodra, mint az apád, nem? Egy őrangyal.

Georges megpróbál olvasni a nő gondolataiban, de Madeleine összetörten ül, mintha ott sem lenne.

Georges: Ki hinné el, amúgy meg? Nem fogadhatom el az örökséget. Olyan lenne, mintha te beismerő vallomást tennél, én meg szemet hunynék fölötte.

Madeleine: Akkor add az unokatestvérnek. Nekem nem kell egymillió frank.

Egymillió frank.

Georges: Ne legyünk olyan sietősek. Biztosan meg lehet valahogy kerülni a dolgot.

Madeleine nem is figyel rá, elveszett a gyászban.

Georges: De, persze, a végrendeletet bárki megnézheti. Csak úgy szabadulunk fel, ha teljesen elutasítjuk.

Ellenáll a gondolatnak, hogy legyőzheti ez az egyszerű igazság.

Georges: Ám ha én, mint a törvényes férjed, elfogadom, akkor ugyan ki kérdőjelezheti meg?

Madeleine undorral néz rá.

Georges: Sőt, a visszautasítás jelenti igazából a szégyen beismerését, a vagyon elfogadása pedig a tagadását.

Örül, hogy eljutott erre a következtetésre.

Georges: Ami pedig az unokatestvért illeti, megkaphat, mondjuk, ötvenezret.

Madeleine: (ridegen) Nem. Add meg neki, amit kér.

Georges: Igaz. Rendben.

Végtelenül elégedettnek tűnik magával.

Georges: Lehet, hogy a vénember mégsem volt olyan ostoba.

Madeleine: Ne beszélj róla így.

Georges: Ki volt ő neked? Mondd meg. Megérdemlem a választ.

A nő nem reagál. Georges megáll fölötte.

Georges: Nyugodtan bevallhatod.

Madeleine kitör.

Madeleine: Ő az a férfi, akit elvesztettem! A férfi, akit gyászolok!

Ellöki magától Georgest.

Madeleine: Azt akarod, hogy valami apróság legyen. Valami egyszerű és megbocsátható, házasságtörés, árulás...

Kétségbeesetten küzd az érzelmeivel, amelyek lassan felülkerekednek benne.

Madeleine: A barátom volt, az apám, a szeretőm... (lélegzetért kapkod) Ő volt az erő a csontjaimban, az él az eszemben...

Sírásban tör ki, erőszakosan, durván tör ki belőle a düh, sokkoló látványt nyújt.

Georges: Szeretted őt.

Nem értette eddig a pillanatig, hogy ettől rettegett a legjobban.

Madeleine: Igen.

A gyász elemészti a nőt.

Lakóépület, kívül, éjszaka

Georges kisiet a házból, odakint Mme Rousset várja, mint egy hűséges kutya. Georges tudomást sem vesz róla, de a nő utánaered.

Mme Rousset: Nem jöttél el hozzám már mióta! Egész héten vártam rád, legalább egyetlen szóra tőled!

A férfi nem válaszol, oda sem néz.

Mme Rousset: Georgie...

Georges: Ne nevezz így!

Megáll egy virágbolt előtt, vesz egy csokor halványpiros rózsát. A nő nyomorultul, reménykedőn, extázisban várja.

Georges: Nem a tiéd lesz.

Elgyalogol, de Mme Rousset reménytelenül követi, mintha hozzá lenne kötve.

Georges: Nem jöhetsz most velem.

Mme Rousset: Valaki mással találkozol.

A nő bármit elfogadna tőle.

Mme Rousset: Kérlek, hadd legyek veled! Csak egy órára! Látnom kell téged...

Megpróbálja megragadni a karját, de a férfi lesöpri magáról.

Georges: Ne feledd el, hol vagy.

Mások is járkálnak az utcán, kocsik várnak a túloldalon fuvarra.

Mme Rousset: Nem kellett volna elcsábítanod. Meg kellett volna hagynod annak, aki voltam, egy boldog és hűséges feleségnek! Kérlek, vigyél magaddal!

Megint megpróbál belekapaszkodni Georgesba.

Mme Rousset: Muszáj, hogy veled legyek...

Georges megint ellöki magától.

Mme Rousset: Valamit mondanom kell neked. Valami fontosat. A férjemről van szó.

Georges megáll.

Mme Rousset: Valamit, ami az előnyödre válhat.

A nő könyörgőn néz rá.

Mme Rousset: Kérlek!

Clotilde szerelmi fészke, nappal

Georges elrendezi a rózsákat a vázában és beviszi a hálószobába. Mme Rousset a lakás túlsó végéből nézi, könyörgően, figyelmesen, miközben majdnem sírásban tör ki.

Georges: Szóval most sírni fogsz. Ebben az esetben, viszontlátásra.

Mme Rousset: Ne! Kérlek!

A térdeire zuhan.

Mme Rousset: Elmondom neked...

A férfi leül, Mme Rousset rácsimpaszkodik. Le meri hajtani a fejét a férfi mellkasára. Georges vár, de a nő még nem mer szólni. Megpróbálja kiélvezni a pillanatot, hogy Georges most ott van neki, a közelségét, az illatát. Mme Rousset hozzádörgöli a fejét és felsikolt egyet, amikor a haja beakad a férfi mellényének az egyik gombjába, felülről a harmadikba. Akkor, nagyon óvatosan, a nő egy apró hajtincset a gomb köré teker.

Mme Rousset: Imádni fogsz, ha megtudod, mit derítettem ki. Nagyon okos voltam, nagyon diszkrét. Mindig figyeltem és mindig a megfelelő kérdést tettem fel.    

Georges: Gyerünk.

Mme Rousset: Ginnie csak egy csókért mondja meg Georgie-nak.

Georges ellöki magától, a nő mosolyogva tűri a fájdalmat, ahogy a haja beleszakad oda, ahová csavarta: a gomb köré. Aztán...

Mme Rousset: Az új kormány el akarja foglalni Marokkót.

Georges már felélénkülne, de elveti a gondolatot.

Georges: Mi ez a sületlenség, Virginie? Éppen azzal kerültek hatalomra, azzal tettem őket hatalmassá, hogy megígérték, hogy nem teszik.

Mme Rousset: Hát nem érted? Éppen ez a lényeg, hogy senki nem gondolna rá. Egy vagyont fognak keresni a háborúval. A férjem és Laroche rakták össze a tervet, az első alakulatokat már ma éjjel behajózzák.

Georges: Ma éjjel?

Még mindig nem hisz teljesen a nőnek.

Georges: Nem. Tévedsz, súlyosan. Engem is bevettek volna.

Mme Rousset: Nem bíznak benned. Azt gondolják, te csak egy impulzív, túl mohó kis senki vagy. Azt mondják, nem szoktál még hozzá ahhoz, hogy sok pénzed legyen. Azt hitték, nem foglalkozol majd velük.

Georges talpra szökken, idegesen mászkál.

Georges: Túl mohó.

A nő megpróbálja átölelni.

Mme Rousset: Nem ismernek olyan jól, mint én.

Georges elutasítja, távol tartja magától.

Mme Rousset: Az elmúlt néhány héten felvásárolták az összes marokkói kötvényt, az összes részvényt a marokkói rézbányákban, az utolsó papírig. Álnéven kereskedtek, megbíztak brókereket,  hogy elrejtsék a nyomaikat. Hetvenmilliót raktak félre így.

Georges: Hetvenmilliót.

Mme Rousset: Már most költekezik belőle. Meg fogja venni a Saint-Honore palotát Carlsbourg hercegétől.

Georges: Hetvenmillió és én hagytam magamat megszégyeníteni ennek a töredékéért! Hetvenmillió!

Mme Rousset: Nem vagy büszke rám? Nem tettem jól, hogy ezt mindet kinyomoztam? És, kedves Georgiem, hoztam neked részvényeket, ezek legalább hetvenezret fognak jövedelmezni.

Georgest mintha áram ütötte volna meg, akkora sértésnek érzi. Vadul elhajítja a nőt magától.

Georges: Nem kellenek a nyomorult filléreid! Nem érik meg az árat, amit fizettem érte!

Megragadja a nőt a karjánál fogva és az ajtóhoz vonszolja. A nő szenvedélyesen küzd, hogy odabent maradhasson, vele.

Mme Rousset: Ne, kérlek, ne!

Georges: Undorodom tőled.

Mme Rousset: (letérdel) Szeretlek!

Georges: Nem kell a szerelmed! Gyűlöllek téged!

Elhajítja a nőt, olyan erővel, hogy Mme Rousset kizuhan az ajtón, a lakás előtt a padlóra.

Mme Rousset: Szerettél engem! Először még szerettél.

Georges: Soha nem szerettelek. A szagodtól felfordul a gyomrom. Tőle bűzlesz, a mocskos férjedtől.

Georges öklendezik.

Georges: Nevettem, miután a magamévá tettelek, arra gondolva, hogy úgy küldelek vissza, hogy az én izzadságommal vagy összekenve. Nevettem, holott egész végig én voltam az, akit megbasztak.

A nő megtörten fekszik a földön.

Georges elrúgja a lábait az ajtó elől és rácsapja a nőre azt. A férfi undorodik önmagától, az ostobaságától, a vakságától. Bántani akarná magát, megrugdosni, arcon vágni. Agyonverni magát. Őrült dühvel beleharap a saját kezébe, többször egymás után, amíg fel nem üvölt a fájdalomtól. Lenéz vérző kezeire, remegve a lavórhoz megy, lemossa magáról a vért. Megrémül önmagától.

Leül és lassan, csendben betakarja a sötétség.

Később

Clotilde találja meg. Lámpát gyújt körbe a szobában.

Clotilde: Georges, miért ülsz sötétben?

A férfi egy pillanatra összezavarodik. Kinyitja az ajtót. Mme Rousset már nincs ott.

Clotilde: Mi a baj?

A nő érzi Georges bőrén a forróságot.

Clotilde: Nem vagy jól. Gyere, lefektetlek.

Segít neki levenni a gallérját és a nyakkendőt. Megcsókolja Georgest, a csók hosszúvá, jelentőségteljessé válik. Gyengéd, ápoló csók. Georges átkarolja a nőt, aki gyengéden a hálószobába vezeti.

Clotilde: Hoztál nekem rózsát is!

Megcsókolja a férfit megint, megérintve érzi magát, aztán elkezdi kigombolni a mellényét. Georges érzi, ahogy lassan visszatér belé az élet. Clotilde még egy gombot old meg. Újra csókolóznak, még az előzőnél is szenvedélyesebben. A nő ujjaival megtalálja a következő gombot. Hirtelen elhátrál, ahogy valamiben megakad. Ránéz.

Clotilde: Egy hajtincs. Hát nem romantikus? Madeleine a gombod köré tekerte a haját.

Meglátja, hogy a tincs nem is Madeleine-é.

Clotilde: Nem az ő haja. Ez vörös.

Megmerevedik.

Clotilde: Kié?

Georges is megfagy, Clotilde egy újabb hajszálat talál meg.

Clotilde: És itt van még egy! Ez ráadásul szürke! Most öregasszonyokkal kezdesz ki, Georges? Krisztusom! Fizetett érte? Erről van szó? Most már fizetnek is érte? És te idehoztad! Ma. Ma hoztad ide ezt a nőt! Még az ágyunkba is lefektetted? Még meleg az ágy tőle!?

Őrült dühvel tépi le az ágytakarót, majd darabokra tépi a rózsát, amelyet Georges hozott.

Clotilde: Ráadásul szerelmes beléd! Azt akarta, hogy egy darab belőle mindig nálad legyen!

Georges: Clo...

Clotilde: NE! Ne mondd ezt! Nem akarom hallani, mennyire sajnálod! Nem akarom ezt a hülye szót még egyszer hallani a te szádból!

A nő reszket, nem bírja tűrtőztetni magát.

Clotilde: Ki az?

Georges: Virginie.

Clotilde: (döbbenettel) Virginie.

Megpróbálja megemészteni.

Georges: Nem vagyok szerelmes belé.

Térdre hull a nő előtt.

Georges: Clo, ne hagyj el! Kérlek, ne hagyj el!

Átkulcsolja a lábait.

Georges: Szükségem van rád!

A nő elugrik előle, mélyen megrendült a maradék bizalma a férfiban. Dühében vadul arcon üti a férfit, minden erejét beleadva az ütésbe, egyszer, kétszer, háromszor, aztán az ajtóhoz löki.

Clotilde: Takarodj! TAKARODJ!

Teljes lendülettel nekiugrik, a férfi megtántorodik és elesik, elmászik, bele az éjszakába.

Boulevard de la Madeleine, éjszaka

A Boulevard de la Madeleine. Georges megtépázva gyalogol a tömegben, zakó és nyakkendő nélkül. Egy bérkocsiban talál menedéket. Lehúzza a sötétítőt az ablakon, ahogy a kocsis hazahajt vele.

Madeleine lakása, éjszaka

Georges kétségbeesetten nyit be a lakásba.

Szalon, éjszaka

Madeleine-t a szalonban találja meg. Aztán, követve a nő tekintetét, megfordul és másokat is ott talál. Két férfit. Laroche-t és Rousset-t.

Georges: Tűnés a házamból.

Rousset: A maga házából?

Georges elfordul tőlük, egy nehéz üvegpohárba vizet tölt. Dühtől reszket.

Rousset: Azt hiszi, hogy megloptam magát, de ez egyáltalán nem tartozik énrám. A lehetőség bárki számára nyitott volt, akinek volt esze észrevenni.

Georges: Tönkre fogom tenni magát.

Rousset: Ó. Igazán?

Georges: (Laroche-hoz) És maga, csótány...

Madeleine: Georges, fogd be!

Rousset: No, hadd adja ki magából. Jobban fogja érezni magát tőle.

Georges érzi a pohár súlyát a kezében. Egy hirtelen, erőszakos mozdulattal egyenesen Rousset fejéhez vágja. A pohár hajszál híján véti csak el a férfit, majd szilánkokra törik a mögötte lévő falon. Egy pillanatnyi időre senki nem tud megmozdulni. Rousset híres önuralma is szilánkokban hever a padlón. Gyorsan próbálja összerakni, többé-kevésbé.

Rousset: Úgy néz ki, Charles-nak mégis igaza volt magát illetően.

Madeleine-hez fordul.

Rousset: Hiányozni fog a Parisiannál. Bárcsak okosabban házasodott volna!

Kezet csókol a nőnek, aki lesújtva nézi végig, ahogy Rousset távozik. Laroche egy pillanatra még marad. Átad egy fekete dobozkát Georgesnak.

Laroche: Ez a magáé. A Becsületrend.

Georges ki sem nyitja.

Georges: (maró gúnnyal) Arra vár, hogy megköszönjem?

Visszadobja Laroche-nak, a doboz eltalálja és kinyílik.

Georges: (Madeleine-hez) Mióta tudtad?

A nő undorral fordul el tőle és a hálószoba felé indul. Georges elkapja a karját.

Georges: Mióta tudtad?

Madeleine: Ne legyél ennyire ostoba! Nő vagyok, Georges. Nem hívnak meg kártyázni.

Dühtől tajtékzik ő is.

Madeleine: Ki volt a mai? Clotilde? Vagy Virginie?

A férfi ránéz.

Madeleine: Vagy mindketten? És tegnap? És tegnapelőtt?

A nő nem tudja visszatartani a dühét.

Madeleine: Te, ostoba, bolond férfi!          Tökéletes és teljes férfi! (érzelmesen) Az összes tehetségemet neked adtam...

Egy pillanatra nem találja a megfelelő szavakat.

Madeleine: Még elképzelésem sem volt arról, hogy mennyire üres is vagy.

Madeleine a két kezével megragadja Georges arcát és a szemébe néz.

Madeleine: Semmi! Semmi nincs itt! Csak düh. Mint egy tudatlan állatnak. Mert az vagy, egy állat. Én még azt hittem, kitaníthatlak, de inkább betanítani kellett volna téged.

A férfit csak hajszál választja el attól, hogy megüsse Madeleine-t, de a nő dühe győz.

Madeleine: Nézd meg, mit tettél velem! Amíg te egy senki vagy, én is csak egy senki vagyok! Hozzád vagyok láncolva!

Elképesztő erőfeszítéssel próbálja visszanyerni az önuralmát.

Madeleine: Jól van. Újrakezdjük az egészet. Találok majd neked egy új helyet, egy új lapnál és újra fogjuk kezdeni.

Elfordul a férfitól és mielőtt az megszólalhatna, bevonul a hálószobába. Egy pillanat múlva Georges követi.

Folyosó a hálószoba előtt, éjszaka

A hálószoba ajtaja tágra van nyitva. Georges közeledik, Madeleine az ajtóhoz lép, szemeiből jeges hideg árad, elutasítóan. Aztán becsapja az ajtót Georges előtt, most utoljára.

Sötétség.

Gavotte, éjszaka

A szokásos nyüzsgő, lüktető élet, a prostituáltak az ajtókat figyelik, kuncsaftra vadászva. Georges a bárpultnál van. Rachel, a múltkori nő odalép mellé, végignézi, ahogy a férfi egy egész üveg italt iszik meg egy húzásra.

Később

Georges és Rachel a klub melletti sikátorban a falhoz tapadnak.

Később

Verekedés. A szokásos, alkoholtól fűtött indulatokkal teli balhé, amelyiknek senki nem tudja az igazi okát. Georges a kellős közepében van, hárman is rátámadnak.

Később

Georges az utcán hever, elhagyatottan. Kinyitja a szemeit, vág egy grimaszt. Mindene fáj, mégis, ahogy végiggondolja a helyzetét – talán életében először cselekszik tudatosan – megnyugvás lesz úrrá rajta.

Saint-Honore palota előtt, éjszaka

Egy hatalmas ház, igazi palota, mindenütt villanyvilágítással, egy hatalmas bálra feldíszítve. Gyönyörű szőnyeg takarja a lépcsőket és minden lépcsőn egy-egy inas áll szoborként. Ez Rousset új otthona. Maga Rousset a lépcső aljában fogadja a vendégeit, most éppen egy jelentős személy feleségének nyújtja a karját és bekíséri. Az út túloldalán Georges figyeli, egyik szeme alatt még mindig monoklival. Máskülönben makulátlanul fest. Megborotválkozott, rendberakta a haját, fehér nyakkendőt és cilindert visel. Körülötte szakadatlan emberáradat hömpölyög, Rousset kapui felé. Georges elindul, tesz egy lépést a ház felé. A kapunál két őr állja útját.

Őr: Attól félek, ön nem léphet be, Monsieur Du Roy de Cantel.

Mme Rousset megjelenik.

Mme Rousset: Engedje be, Jean.

Saint-Honore palota, éjszaka

Odabent a Roussetek új otthona hatalmas, fényűző és groteszk.

Mme Rousset: Megköszönöd nekem?

A nő vár. Georges nem.

Mme Rousset: Nem tudnál egy kicsit kedves lenni hozzám?

Georges továbbáll, egyenesen a tömött bálterembe. A tömeg ledermed, mindenki őt nézi, az emberek összesúgnak. Sokan vannak ott a Parisiantól, úgy tesznek, mintha soha nem látták volna. Georges meglátja Louist, aki biccent neki, de nem lép oda hozzá. Egy inas megy arra, egy tálcán pezsgővel teli poharakkal. Georges megállítja és felhajt egy pohárral, majd még eggyel. Elvesz egy harmadikat is.

A terem túlsó végéből Clotilde figyeli. Georges nem látja őt. Szemtől szemben áll Rousset-tel. Farkasszemet néznek. A vendégek körülöttük állnak, figyelnek.

Rousset: Mindig is szerettem a maga nyíltságát.

Georges: Nem fogom eltakarni az arcomat. Nem én vagyok a bűnöző.

Rousset arca elkomorul.

Georges: Nem fog most kidobni.

Rousset: Nem. Arra semmi szükség. Maradjon. Igya a pezsgőmet. Táncoljon az asszonyommal. A magáé, úgy látom, már foglalt úgyis.

Georges megfordul, látja, hogy Madeleine karöltve áll Laroche-sal, a fejük összeér, egymással sugdolóznak, összeesküvők. Madeleine meglátja a férjét, akinek egyből feltűnik, hogy a nő szégyelli őt. Madeleine hátat fordít.

Georges elvonul, el Rousset-től és a bámuló tömegtől. Clotilde elkapja, behúzza egy ajtón. Az ajtó egy üvegházba vezet, amelyet telitömtek egzotikus növényekkel. Nyugodt, békés hely. Menedék. A közepén egy díszmedence, halak úszkálnak benne. A férfi leül a medence márvány peremére, a fejét két keze közé fogja. Eltelik egy kis idő.

Georges: Ostoba vagyok.

Nem tudná másnak bevallani.

Georges: Semmim sem maradt. Senki vagyok.

Clotilde: Semmid sincs, hogy újrakezdd.

Odaül a férfi mellé.

Georges: Miért jöttél vissza hozzám?

Clotilde: Nem tudom. Talán mert soha nem számítasz rá, hogy megteszem.

Georges: Sajnálom, hogy bántottalak. Érdemes kimondani.

Egy pillanatra csak ülnek egymás mellett. Aztán a nő feláll és vár. A férfi is feláll. Visszatérnek a bálba, egymás oldalán. Végigsétálnak a tömegen.

Clotilde: Láttál már ekkora tömegben tojáshéjas seggű kretént?

Georges körülnéz és valóban, a bálterem tele van ifjú, alig serkenő bajszú fiatal férfiakkal.

Clotilde: Mindnyájan örökösei valamilyen címnek és egy fillérjük sincs.

A fiatal férfiak felsorakoznak.

Clotilde: Mindegyikük egy-egy lecsúszott nemesi család sarja. Mindannyian Suzanne és az ő harmincmillió frankja miatt vannak itt.

Georges pislog egyet, mintha mély álomból ébredne.

Clotilde: (örömmel) ... és ő itt is van.

Georges megfordul, a tömeg kettéválik, hogy utat nyisson Suzanne-nak, aki éppen ereszkedik apja karján a széles lépcsőkön, fehér elsőbálozó ruhában. Úgy néz ki, mint egy játékbaba. Majdnem, mint egy menyasszony.

Georges: (alig suttogva) Vak voltam.

Nézi, ahogy Rousset bemutatja a lányt egy sor ugrásra készen álló ifjoncnak. Egyesével meghajolnak előtte, egy nagy hullámnyi ambíció van bennük, ahogy a lány elhalad előttük. Végül Suzanne megérkezik Georgeshoz, aki úgy néz ki, mint egy vadállat, főleg a sima képű fiatalok mellett. Georges agyán villámként fut át egy gondolat, megfogja Suzanne kezét, megcsókolja és meghajol előtte.

Georges: Suzanne.

Azzal Rousset hamar elvonszolja a lányt. Ám Suzanne hátrafordul, huncut fénnyel a szemében és egyedül rá mosolyog őszinte mosollyal.

Folyosó, lakásajtó előtt, nappal

Kopogás. Határozott, sürgető. Kiáltás.

Egy hang: (csak a hang) Nyissák ki az ajtót!

Lépések hallatszanak odabentről, de az ajtó zárva marad.

Egy hang: (csak a hang) Kinyitni, különben erővel törjük be!

Aztán...

Női hang: (csak a hang) Ki az?

Egy hang: (csak a hang) Rendőrség.

Szünet, majd az ajtó kinyílik... Madeleine áll ott, félig felöltözve, haja kiengedve. Három közrendőr áll az ajtóban és egy rendőrtiszt. A nő elhűlten nézi őket, majd észreveszi Georgest, aki ott van köztük. Berontanak a lakásba, átvizsgálnak minden zugot.

Rendőrtiszt: Madame Madeleine Du Roy de Cantel?

Emitt egy kétszemélyes vacsora maradványai.

Rendőrtiszt: Monsieur Georges Du Roy de Cantel felesége?

Amott ruhadarabok hevernek szanaszét a földön.

Madeleine: (Georgesra nézve) Igen.

Belépnek a hálószobába. Az ágyban egy alak a paplan alatt rejtőzködik.

Rendőrtiszt: És ez itt kicsoda lehet?

Az alak nem válaszol.

Rendőrtiszt: Kérem, fedje fel magát.

Semmi.

Rendőrtiszt: Én a rendőrség képviselője vagyok és felszólítom, hogy nevezze meg magát!

Alak: (a paplan alól) Kérem, tiszt úr, házasember vagyok!

Rendőrtiszt: Jöjjön ki onnét!

Alak: Hiszen semmi nincs rajtam!

Georges biccent a rendőrtisztnek, mire az odalép az ágyhoz és lerántja a takarót az alakról. Az összegyűlt rendőrök döbbenten ismernek rá Laroche-ra, a külügyminiszterre. A férfi a kezeivel takarja az arcát.

Laroche: Ó, Istenem!

Rendőrtiszt: Mme Du Roy de Cantel, egyedül találtam önt itt, egy helyen, amely nem az ön otthona, Monsieur Francis Laroche társaságában, mindketten mezítelen állapotban. Beismeri, hogy ez a férfi az ön szeretője?

Madeleine: (szünet után) Beismerem.

Elfogadta a végzetét, mint egy előnytelen üzletet. A rendőrtiszt előveszi a jegyzetblokkját.

Madeleine: Szereti a munkáját, rendőrtiszt úr?

Rendőrtiszt: Nem túlságosan, asszonyom.

Madeleine: Gondolhattam volna. (Georgesra nézve) Ronda egy munka.

Georges állja a nő tekintetét.

Georges: Vigyázz, hogy viselkedsz.

Madeleine: Ha!

Ám a rá jellemző intelligenciával, Madeleine inkább lenyeli a megjegyzést.

Rendőrtiszt: Mme Du Roy de Cantel, nincs más választásom, mint házasságtöréssel vádolni magát. Van valami, amit mondani akar még?

Madeleine: Nincs.

Georges: (a rendőrtiszthez) Hagyjuk a nőt. Itt már nincs dolgunk.

Laroche: És én mit tegyek? Elmehetek?

Georges: (Madeleine-hez) Az ügyvédem értesíteni fog néhány napon belül.

A nő a kandallóhoz megy és elővesz egy cigarettát egy dobozból. Georges meggyújt egy gyufát és odanyújtja, tűzzel kínálja a nőt. Egymást nézik, két ember, akik megismerték a másik legbelső énjét. Még egyfajta különös, kölcsönös tisztelet is ébred bennük a másik iránt. Mindketten boldogok, hogy végre megszabadultak egymástól. A nő elfogadja a tüzet.

Madeleine: Viszlát, Georges.

Georges: Viszlát.

Rousset háza előtt, éjszaka

Már majdnem éjfél van. Egy fiáker gördül Rousseték háza elé, majd megáll és ott várakozik. A fények odabent sorra kihunynak, csak két ablak mögül szűrődik ki világosság. Egy óra elkezdi elütni az éjfélt. Az utca csöndes.

Kocsi, odabent, éjszaka

Odabent, a lehúzott sötétítő mögött Georges várakozik. Ideges. Időről időre kikukkant a sötétítő és az ajtó közötti résen át és a házat figyeli. A két megvilágított ablak felől semmi mozgás nincs. Ránéz a karórájára. Lépések hallatszanak az utcáról, súlyosak, lassúak, Georges nem ezt várja. A lépések eltávolodnak. Georges vár. Izzad. Az óra elüti a negyedet. Majd a felet. A percek ólomlábakon járnak. Georges már a bukását véli. Aztán, épp, amikor a kétség kezdene úrrá lenni Georges gondolatain, a kocsi ajtaja kivágódik és Suzanne ugrik be hozzá.

Suzanne: Alig tudtam kijutni, kiabáltak, üvöltöztek velem vég nélkül. Nem elég jó neked, nincs semmi pénze.

Georges tágra nyílt szemekkel nézi.

Georges: Megmondtad?

Sürgetően kopog a tetőn, a kocsi azonnal megindul. Georges úgy néz ki az ablakon, mintha Rousset egy falkányi vadászkutyával bármikor üldözőbe vehetné.

Suzanne: Megmondtam, hogy kit választottam és azt is, hogy senki máshoz nem vagyok hajlandó hozzámenni. Mama alig tudta abbahagyni a sírást és a visítást, olyan volt, mintha megőrült volna.

A lány hiénaként kacag fel, enyhe hisztéria fogta el a nagy izgatottságban.

Georges: Micsoda?

Suzanne: Bárcsak látnám az arcukat, amikor rájönnek, hogy eljöttem! Papa el fog kékülni!

Egy kátyú az úton a lányt Georges karjai közé löki, a lány belekapaszkodik a férfiba, most végre ő a főhősnő a saját romantikus, lányszöktetős történetében. A lány extázisban úszva néz fel Georgesra, aki visszanéz rá, enyhén szétnyíló ajkaira.

Út menti fogadó, éjszaka

A kocsi egy fogadóhoz érkezik, éppen Párizs szélén.

Fogadó, odabent

A fogadós már megszokta, hogy különféle párocskák ugrasztják ki az ágyból az éjszaka közepén. Végigméri Suzanne-t, aki vacog és kuncog a hidegben és az izgalomtól, közben Georges átkarolja a vállát. A fogadós egy emeleti szobához vezeti őket, a szűk, sötét lépcsőkön Suzanne visszanéz Georgesra, a szemei várakozón fénylenek a fogadós gyertyájának halvány fényénél. Georges követi, arca homályban marad. A fogadós kinyitja az egyik szobát.

Fogadós: A nászutas lakosztály.

Az ajtó kinyílik egy nagyon lerobbant szobára, franciaággyal.

Georges: Két külön szobára van szükségünk.

Fogadós: (gúnyosan) Hát persze.

Kinyitja a szomszédos szobát is, Georges ad neki némi pénzt, felfogja a célzást és elbotorkál. Suzanne közel lép Georgeshoz, de...

Georges: Jó éjszakát, Suzanne.

Suzanne: De... (megragadja az elforduló férfit) ki ad nekem jó éjt puszit?

Csábítóan mosolyog a férfira. Georges lehajol hozzá és ad neki egy gyengéd puszit.

Georges: Aludnod kellene.

Suzanne: De...

Georges: Aludni.

A lány pedig végignézi, ahogy Georges bemegy a másik szobába és magára zárja az ajtót.

Hálószoba, éjszaka

Georges maga elé mered a sötétségben.

Rousset szalonja, nappal

Georges és Suzanne a hatalmas, barlangszerű szalonban várakoznak Rousset palotájában. Suzanne türelmetlenül járkál. Hirtelen leveti magát egy kanapéra.

Suzanne: Hol van már?

Georges: Szándékosan várat meg minket.

Suzanne: De nem mondhat nemet nekünk, ugye?

Georges: Nem.

Aztán kitárul az ajtó és Rousset belép, a feleségével a nyomában. A nő csupán árnyéka önmagának. Rousset nem vesz tudomást Georgesról, a lányához lép, és alaposan végigméri. A lány nyugodt, higgadt.

Suzanne: Papa.

Rousset elégedett.

Suzanne: Mama.

Mme Rousset nem mer felnézni. Remegve, elveszetten áll. Rousset csak most fordul oda Georgeshoz.

Rousset: Úgy tűnik, mégis inkább ki kellett volna dobnom magát.

Georges rámosolyog és célzatosan leül egy székre. Kényelembe helyezi magát.

Rousset: Csak magamat okolhatom.

Mme Rousset: Nem házasodhatnak össze.

Rousset oda sem figyel rá.

Rousset: Látnom kellett volna...

Mme Rousset: Nem veheti el! Nem! Nem tűröm!

Rousset: El fogja venni. Muszáj elvennie. Te pedig el fogod fogadni, Virginie. Ez éppen annyira a te műved is, mint az enyém.

Mme Rousset: Az én művem?

Rousset: A te rajongásod iránta fertőzte meg a lányunkat is.

A nő lesújtva áll. Még Georges is meglepődik, inkább elnéz valahová a távolba.

Rousset: El fogja venni. Még örülök is neki. Mi másra vágyhatna egy férfi, mint, hogy a lánya olyan férjet választ, akit ő maga is tisztel?

Mme Rousset elhagyja a szobát, teljes zavarban.

Georges: (Suzanne-hoz) Menj anyád után.

A lány kelletlenül engedelmeskedik. A két férfi egyedül marad.

Rousset: Visszajön a Parisianhez.

Georges: Talán.

Rousset: Úgy döntöttem, feladom a szerkesztői állásomat. Túl öreg és túl fáradt vagyok hozzá.

Georges: Meglátjuk.

Rousset mosolyog magában. Aztán felkel.

Rousset: Nem tartom fel tovább. Tudom, milyen elfoglalt ember.

Féloldalasan ránéz Georgesra.

Rousset: És gondolom, boldogan terjesztené az örömhírt.

Clotilde szerelmi fészke, éjszaka

A fészek majdnem teljesen sötét, csak az utcai világítás szűrődik be. Georges belép, egy pillanatra megáll az előszobában, szoktatja magát a sötétséghez és a csendhez. Bemegy a szalonba.

Clotilde a homályban üldögél, a férfi ránéz, de Clotilde nem szól. Georges meggyújt egy lámpát. A nő szemei vörösek és fáradtak a sírástól, de már megnyugodott. Egy nagy halom cserép hever mellette, meg sok-sok virág, a nő hozzávágta a vázát a falhoz.

Clotilde: Csak egy gyerek.

Szünet.

Clotilde: Szereted?

Georges: Nem. Egyáltalán nem érdekel.

A férfi teljesen félreértette a kérdést.

Clotilde: Szegény kicsi Suzanne. És mi lesz a vágyaival? Az érzelmeivel?

Georges: Szegény kicsi Suzanne? Éppen olyan, mintha az apja lekicsinyített mása volna.

Clotilde: Tönkretetted őt.

Georges: Nem egészen. Feleségül fogom venni.

Clotilde: Lefeküdtél vele?

Georges: Nem.

A nő hinni akar neki, de az ötlet túl makacsul tartja magát.

Clotilde: Lefeküdtél vele?

Georges: Meg sem érintettem. Nem kellett. Épp elég volt, hogy mindenki azt hiszi, hogy megtettem.

A nő teljesen meglepődik, előrelép a lámpás fénykörébe és megfogja a férfi arcát. Georges azonban elhúzza a fejét.

Clotilde: Egyáltalán nem ismerlek téged.

Georges: Dehogynem.

Clotilde: Ismerlek? Nem tudom.

Megijed.

Clotilde: Megtervezted az egészet. Megtervezted. Megaláztad Madeleine-t, tönkretetted Laroche-t. És Suzanne? Őt is bántottad?

Georges: Gondolod, hogy az akarata ellenére raboltam el? Gondolod, hogy a földre tepertem?

Ellépnek egymástól.

Georges: Te hozzámentél de Marelle-hez. Rousset elvette Virginie-t. Én elvettem Madeleine-t és ő hozzámjött. Majd talál valaki mást, valakit, aki megfelel az ő igényeinek. És Suzanne? Ő választott engem, mert én voltam az egyetlen, akit nem volt szabad választania.

Clotilde: És én? Rám nem is gondoltál? Nem tudtad, hogy ez mennyire fog fájni nekem?

Georges: Soha nem okoznék neked fájdalmat.

Clotilde: Akkor miért érzem mégis?

Georges: Nem tudom.

Clotilde: Azt hiszed, mindent megbocsátok neked.

Újra kitör rajta a sírás.

Clotilde: A férjemtől kellett megtudnom. Még csak el sem mondtad nekem!

Georges: Nem állít már meg semmi, Clotilde. El fogom venni.

A nő ránéz.

Clotilde: Te is csak egy vagy közülük, mégis. Csak egy másik önző, brutális férfi. Csak egy másik tolvaj.

Georges: Nem.

Clotilde: Nem elég, ha szeret valaki. Mindenképpen uralkodni akarsz. (sírva) Nem elég, ha szeretnek.

Georges vadul megragadja a nő kezeit.

Georges: Nem, tényleg nem elég! Nem elég, ha szeretnek, még akkor sem, ha te szeretsz!

A nő döbbenten lép hátra.

Georges: Nem tudod, milyen szegénynek lenni, térden állva koldulni. Imádkozni, hogy a következő életed jobb legyen – nincs következő élet! A hús elrohad a földben. Rohad.

Clotilde figyel.

Georges: Ez számomra olyan egyszerű. (majdnem visszakozik) Azt hittem, te is érted.

Clotilde Georges szemébe néz, mélyen, megpróbálja kiolvasni a gondolatait, de nem sikerül.

Clotilde: Nem tudom.

Georges: Nem.

Ekkor a nő elhúzódik és otthagyja. Georges egy ideig még ott áll, próbálja megemészteni a nő után támadó űrt. Nem egyszerű feladat. Végül sikerül.

Madeleine templom, nappal

A Madeleine templom. Esküvő.

A sorok tömve vannak, a pap elfoglalja a helyét az oltárnál, végigméri a gyülekezetet. Elegánsak, kifinomultak – ez a magasrangúak esküvője. Az első sorban egy idős házaspár ül, feszengenek a számukra szokatlan ruhában. Georges szülei, apja, a parasztember, életének kemény évei látszódnak meggyötört testén; Georges anyja erős és zömök, a nyálával egyenesíti ki a férje haját. A templom végében Louis babrál Georges nyakkendőjével. Georges az ajtóban várakozik, közben érkeznek a vendégek.

Georges: Mutasd a gyűrűt.

Louis furcsán néz rá, de Georges nem nyugszik meg addig, amíg a saját szemével nem látja az ékszert. Aztán Madeleine érkezik, oldalán egy rendkívül jólöltözött fiatalemberrel.

Georges: Ki az?

Louis: A neve Jean Le Dol. A Scribe új újságírója.

Georges türelmetlenné válik.

Georges: Késünk?

Louis: Nem, minden pontosan zajlik.

Végigkíséri Georgest a főhajón. A nők mind utánuk fordulnak. Georges megáll, hogy váltson pár szót a szüleivel, elviseli az anyja utolsó néhány figyelmeztetését, aztán elfoglalja a helyét a pap mellett. Louis melléáll. Az oltárnál várnak, évszázadnyi hosszú másodpercek múlnak. Louis megmutatja megint a gyűrűt, hogy megnyugtassa Georgest.

Az orgona hirtelen megszólal, jelezve a menyasszony érkezését. Georges szívverése megugrik.

A lány tökéletesen néz ki, porcelánbaba, narancsszín virággal a hajában. Apja kíséri végig a templomon, közben Suzanne büszkén méri végig a vendégeket. Lánya oldalán állva, Rousset arca kifejezéstelen. Mögöttük Mme Rousset lépdel, egyedül, feketébe öltözve, elfátyolozott arccal, mintha gyászolna. A tömegben néhányan összesúgnak mögötte.

Ahogy odaérnek az oltárhoz, Georges előrelép, hogy köszöntse Suzanne-t. Rousset megáll előtte. A két ember egy hosszú pillanatra farkasszemet néz, Georges pedig a karját nyújtja Suzanne-nak.

Rousset, a rá szegeződő ezernyi szempárral egy pillanatig habozik, majd, született politikusként megöleli Georgest, nyilvánosan mutatva a férfi elismerését, mielőtt hozzáadná a lányát.

Később

Georges Suzanne-nal letérdel az oltár előtt, majd a pap elkezdi a ceremóniát.

Pap: Georges Du Roy de Cantel, te egyike vagy e föld áldott gyermekeinek, született vezető, sokak példaképe. Ma belépsz a házasság szent és feloldozhatatlan kötelékébe, két szív és lélek egyesülésébe, amelyet a szerelem és a hűség köt össze...

Georges egy szót sem hall meg az egészből, semmi másra nem figyel, csak a gyűrűre, amely a kinyitott Biblián hever.

Kicsivel később

Pap: ... Ha bárki tud olyan okot, amely megakadályozhatná eme férfi és eme nő házasságát, szóljon most, avagy hallgasson örökké.

Egy kövér izzadságcsepp gurul végig Georges arcán. Izgul. Vár.

Senki nem szól.

Georges felemeli a gyűrűt, elmondja a fogadalmat. Végül felhúzza a gyűrűt Suzanne ujjára. Georges most először lélegzik fel szabadon. Suzanne is elmondja a fogadalmat – közben Georges körülnéz, megnézi a papot, szép hímzésű öltözetében, Suzanne-t, aki gyönyörűen fest mellette, a szüleit, az egyszerű parasztokat, akik megszülték és felnevelték.

Majd, elámulva a saját teljesítménye nagyságán, hálásan és őszintén meghajol enyhén.

Kicsivel később

Georges felemeli Suzanne arca elől a fátylat és megcsókolja a feleségét. Az első sorban Mme Rousset keservesen sír fekete fátyla mögött. A Madeleine óriási orgonáján örömteli halleluja szólal meg, ahogy Georges és Suzanne végiglépkednek a sorok között, mint férj és feleség. Az egész felekezet feláll, hogy gratuláljon nekik, a férfiak közel lépnek, hogy kezet rázzanak Georgessal, vagy megpuszilják Suzanne-t, sokan vállon veregetik őket.

Georges boldogan fogadja a gesztusokat, amelyek szinte elárasztják.

Aztán Madeleine is odalép, megfogja a kezét. A szokásos tiszta, mindent tudó tekintettel néz Georgesra, mint aki mindent átlát, majd rámosolyog. A harangok megszólalnak, Georges távolinak hallja őket, mintha egy álomban járna.

Megjelenik ő is: testhez simuló ruhában, kis kalapban, amely eltakarja az egyik szemét, édes mosollyal a száján. Clotilde.

Előrelép, hogy köszöntse az ifjú párt. Georges érzi, ahogy a nő megfogja a kezét, érzi, ahogy megszorítja az ujjait és a csuklóját. Ránéz a csodaszép arcra és egy pillanatig rákulcsolja a saját kezét a nőére.

Majd a tömeg tovább sodorja.

A Madeleine óriási kapuja kitárul előttük és Párizs aranyló, csodaszép fénye beragyogja a templomot, Georgest és ifjú feleségét, hívja a világ felé, ki, a fényes, vibráló jövőbe.

---