Költözés

A blogger új irányelvei miatt, ha netán bezárják a blogot - ami elképzelhető egyik-másik videó, ileltve kép miatt, a blogot átköltöztettem a wordpressre
https://twmmyforditasai.wordpress.com/
címre.

2012. február 29., szerda

Sunday Times a Bel Amiról és Robról


"The world’s favourite vampire is in Berlin for a whirlwind visit and, true to bloodsucking type, Robert Pattinson isn’t eating. Tonight, he will do the red-carpet thing for the world premiere of his new film, Bel Ami, but in the private hotel lounge allocated for this interview — “This is classy,” he comments as he strolls in — he barely makes a dent in the chicken salad he has ordered, despite his professed hunger.

Pattinson isn’t known for playing characters who do much smiling or laughing, either, so the first thing to notice is how readily he does both in person. Decked out in a black-grey ensemble and sporting a new cropped haircut under his black cap, he has barely sat down, with a pack of Camels by his side, before he’s folded up in mirth, talking about the KitKatClub, a notorious Berlin joint, and his desire to patronise it with his family. Is he joking? I hope not. “I was telling my dad about it last night, and he sounded really into it. ‘I’m coming over — let’s go to the orgy club.’ ”


The 25-year-old actor has been to Berlin many times. One of the best holidays he ever had was a stay in the east when he was 17, “before it was so gentrified”, frequenting bars that took up illegal residence in abandoned buildings. Such footloose times are seemingly in the past for the star of Twilight, although his desire to hit the KitKatClub may indicate otherwise. The other observation to make is that Pattinson is a very handsome man, but his face is less wide and flat than the camera makes it appear. And there are enough imperfections to separate him from the standard Hollywood pretty boy.

It is easy to see why he is ideal casting as a heart-throb vampire, but equally why he got the role of Georges Duroy, the insatiable money-and-lust monster at the heart of Bel Ami. This adaptation of Guy de Maupassant’s belle époque novel marks the directing debut of two of our most acclaimed theatre practitioners — Declan Donnellan and Nick Ormerod, the founders of Cheek by Jowl. Of the projects Pattinson has chosen with the Twilight safety net in place, the first two, Remember Me (2010) and Water for Elephants (2011), were unadventurous romantic excursions, unlikely to perturb even the most rabid Twihard. Bel Ami is where it gets interesting.

Georges Duroy is essentially the anti-Edward Cullen, an opportunistic cad who deploys sex for ruthless gain, screwing people — literally, in the case of the rich society wives played by Uma Thurman, Christina Ricci and Kristin Scott Thomas — on his rise from impoverished soldier to powerful Parisian. Cullen is the charming, soulful vampire who gets the girl; Duroy is the charming, soulless parasite who gets everything but his own comeuppance. Pattinson nails his repellent, empty charm, sneering as he seduces.

Sticking closely to the Maupassant source is one of the many strengths of Donnellan and Ormerod’s gorgeously realised vision, and Pattinson admits that tweaking Twilight-fuelled preconceptions was an original lure. “But my ideas about it changed as I was doing it,” he says. “Georges keeps getting beaten down by the world, but he never learns. He succeeds because of the bad points of his personality. Nobody wants to see a dickhead succeed — that’s why I wanted to do it.”

For their part, Donnellan and Ormerod are predictably effusive about their star: the former praises his “passionate attachment to us” during the film’s difficult financing, and credits him with “edge and intelligence”. “There’s a huge difference between Georges and Rob,” Donnellan says. “Georges rises to the top with no talent. Rob has masses of it.” (Donnellan sees Bel Ami as a parable on modern celebrity culture.) They also attribute the idea for a five-week theatre-style rehearsal process to the actor, a savvy move that allowed him to soak up their reservoir of knowledge about performance and period. He showed up every day for 10 or 11 hours. “I ended up doing mime and crazy improvisations, because you run out of stuff to do,” he says. “One day, Holliday [Grainger, his co-star] and I ran around screaming at each other for four hours.” Pattinson can’t articulate how the process fed into his performance, although when he arrived on set in Budapest in February 2010, he was ­worried he had overcooked it.

Meanwhile, Ormerod and Donnellan were taking the baby steps that come with being debut film-makers. The former focused on the design tapestry, the latter on the actors. Pattinson recalls them putting a row of audience heads at the bottom of the monitor, but the graceful story­telling they bring to Bel Ami bodes well for their move from stage to cinema. “We’re now rather bitten, I’m afraid,” Donnellan says.


Published in 1885, Maupassant’s masterpiece was shocking in its day. The author knew he was on borrowed time while writing this, his second novel — he eventually succum­bed to syphilis — and it is infected by a spirit of nihilistic hedonism, of indulging base instincts while you can because, as the antireligious Duroy puts it: “This is the only life; there’s nothing after.” Pattinson wishes they had kept a shot near the end where Georges turns to a crucifix and thanks God for his good fortune. “It was done in the most blas­phemous way,” he says, “thinking of God as Father Christmas, which was funny. There’s a lot of misery in the movie. It’s not as funny as I thought it was going to be.”"

"There is plenty of sex, though, with Pattin­son indulging in numerous clinches, mostly with Ricci’s sweetly amorous ­Clotilde. What does he think die-hard Twilight fans will make of Georges? “I’m curious to find out,” he says. “He doesn’t come across as [being] as bad as I wanted him to, so I don’t think anyone will be offended.” Pattinson is right about that — Georges is worse in the novel. As for Twihards, he credits them with more complexity than most, explaining that they are a literary-minded bunch who mostly hadn’t seen a film in years before the ­Twilight series. They are always giving him books, apparently; today, one handed him the works of a 1950s Greek poet. Having witnessed a Twilight premiere in action, I profess amazement that people able to unleash such unearthly shrieks could be that bookish. “Maybe they read a book in the same way,” he grins, as he mimes holding an open paperback. “ ‘He takes his shirt off...’” He widens his mouth into a muffled scream, then creases up with laughter.

Pattinson once claimed he expected ­Twilight to be a “serious indie” film, rather than a blockbuster franchise with fast-food tie-ins. He has also expressed a sort of ­ben­evolent envy at the way his co-star, ­Kristen Stewart — widely assumed to be his girlfriend, although he won’t discuss it — rose up through the indie ranks before her ­casting in Stephenie Meyer’s angst-soaked saga, whereas he is having to fit in his indies while already famous. “Nobody ever believes me about it, but I just didn’t see it as being this huge thing,” he insists. It’s the sequels he has found most difficult. “The whole point of the character is that he doesn’t change, but, after a while, you’re, like, ‘I’m running out of ideas here.’ There was one bit in the last film where he and Bella had their first argument, and I almost didn’t know how to play it, because it’s not like they’re going to break up.”

Bizarrely, our conversation is interrupted when the hotel starts pumping a dreadful pop song into the room. “That’s from the Twilight soundtrack,” Pattinson smiles wanly, not that amused. Mercifully, the sulky track is terminated in time for Pattinson to reflect on where he wants his career to go after Breaking Dawn — Part 2 draws the curtains on the series. Last ­summer, he shot David Cronenberg’s ­Cosmopolis, playing an egocentric billionaire who seeks meaning in his wealth (“One of the weirdest scripts I’ve read”), and he is currently weighing up three projects, none of which he will talk about, although the cropped head is for a tryout.

He seems unsure where to go next, explaining that, without a definable screen persona, “Nobody’s going, ‘Get me Pattinson’. I always find the best scripts have been written with people in mind, but I don’t really know who I am yet in terms of cinema, and I haven’t done enough work to have an audience perceive something. “It’s still, ‘Oh, there’s the Twilight guy trying to do something else.’ I’m very conscious of what I think people would believe me as, which drives my management crazy”. Where does he draw the line? “I’ve turned down playing a marine, because I don’t want marines to go, ‘This is a disgrace.’ ” His laughter sounds hollow this time. “I want to do something where I have a gun, get to run around a little bit.”


For the past five months, he has been living in Los Angeles, his longest stretch in the industry town, splitting his time between three houses and the occasional hotel — a nomadic reality forced on him by the rarefied nature of his celebrity. Does one of those houses belong to Stewart? “Ummm...” he hesitates. “I just think it’s best never to talk about that stuff.” When I tell him that George Clooney said recently he longed for the days when he could walk into a park and read a book undisturbed, Pattinson reveals that he was driving through LA a few days ago when someone pointed out the house Clooney lived in “when he had his pet pig and stuff”. He was shocked to see it was right on the street, unshielded.

“It reminded me that, 10 years ago, even being the most famous person in the world, you could still have a house where people wouldn’t go and camp outside. I do everything to hide because, if someone finds out where I am, there are people outside 24 hours a day. And that’s what drives you crazy, because you can’t escape. It makes you not want to go out — then you don’t meet anyone and just get insanely bored.”

He hates complaining, though: “The pros outweigh the cons by a significant margin.” But it’s hard to think of another actor his age in a similar predicament — Zac Efron, maybe. To his credit, Pattinson doesn’t show his frustration in public, and is yet to succumb to Sean Penn-style meltdowns. When the pressure valve needs releasing, as surely it must, he rings up his parents, who still reside in Barnes, the riverside enclave of southwest London where he grew up. “They think I’m insane,” he says. “They are the only people I really let rip on — ‘I’m going to kill myself!’ My family all think I hate my job so much, but it’s just the boredom that gets to you.”

A couple of hours later, in a far smarter black-grey ensemble, Pattinson roams the Bel Ami red carpet. There is squealing, but it doesn’t reach violent levels — ­Germans are so restrained — although one teenage girl has to be lifted out of the ­autograph mosh pit to safety. Tears stream down her face, which might simply be anguish at being whisked out of her idol’s orbit. The film plays to a warm reception, but a German hostess abandons all ­decorum on stage afterwards, ignoring Donnellan, Ormerod and Ricci, and hauling Pattinson out of the line-up to coo: “Ladies, I’m touching him.”

The actor smiles patiently — he can’t escape, even if he’d like nothing more. He does better at the afterparty, hiding away from prying eyes with his parents and two sisters in an inner sanctum. If he didn’t, he’d be facing similar encounters all night. Pattinson was last spotted venturing into the Berlin night with his family, on their way, he said, to the KitKatClub.  



A világ kedvenc vámpírja forgószélszerű látogatáson van Berlinben, és hűen a vámpírok természetéhez, Rober Pattinson nem eszik. Ma este lesz új filmjének,  a Bel Aminak vörös szőnyeges világpremierje, de most a hotel eldugott  halljában vagyunk, amit erre az interjúra tartottak fenn  - „Ez előkelő” – jegyzi meg, ahogy bebócorog ide – és egy falatot sem eszik a csirkesalátából, amit azért rendelt, mert éhes.

Pattinson nem arról ismert, hogy túl sok mosolygós, nevetős karaktert alakítana, így az első dolog, amit megfigyelhetünk, hogy a valóságban milyen kész ezt megtenni. Fekete-szürkébe öltözve és tövig lenyírt hajjal a fekete baseball-sapkája alatt, épphogy csak leül, mellette egy csomag Camel, és mielőtt véget érne jókedve, a KitKatClub-ról beszél, ami Berlin közismert szex klubja és hogy szeretné azt a családjának megmutatni. Vajon tréfál? Remélem nem. „Csak tegnap este beszéltem róla apámnak, úgy tűnt tényleg érdekli.  ’Benne vagyok – menjünk az orgia klubba’.”

A 25 éves színész már többször volt Berlinben. Egyik legjobb szünideje volt amikor  17 éves korában keleten volt „mielőtt túl polgári lett”, meglátogatta az elhagyatott házakban működő illegális bárokat. Ezek a (látszólagos) szabad idők a Twilight sztárjának múltjára voltak jellemzők, bár vágya a KitKatClub meglátogatására lehet hogy másra utalnak. A másik megállapítás amit tehetünk, hogy Pattinson nagyon jóképű férfi, bár arca kevésbé széles és lapos, mint ahogy az a képeken tűnik. És van még néhány tökéletlenség, ami megkülönbözteti őt a hollywoodi átlagos szépfiútól.

Könnyű belátni, hogy a szívdöglesztő vámpír ideális szereplőválasztás, és hogy miért is kapta meg Georges Duroy, a Bel Ami szívének kielégíthetetlen pénz- és kéjelgő szörnyének szerepét. Ez az átdolgozása a Guy de Maupassant jóidők-beli regényének a két leginkább elismert színházi dolgozóknak a debütálása – Declan Donnellan és Nick Ormerodnak, a Cheek by Jowl (fej-fej mellett) alapítóinak. A projektek közül melyeket Pattinson választott a Twilight nyújtotta biztonságban, az első kettő, a Remember Me (2010) és a Water for Elephants (2011) romantikus kirándulások voltak, melyek nem zavarhatták meg a legfanatikusabb Twihardokat sem. A Bel Ami az, ahol érdekessé kezd válni.

Georges Duroy lényegében maga az anti-Edward Cullen, egy megalkuvó gazember, aki könyörtelenségekre használja a szexet, és hogy átverje (átbassza) az embereket – mindezt szó szerint, amennyiben gazdag társadalmi/társasági feleségekről van szó (akiket.... játsszák) – akik segítik, hogy az elszegényedett katonából erőteljes párizsivá emelkedjen. Cullen az elbűvölő, együtt érző vámpír, aki megkapja a lányt; Duroy az elbűvölő, lelketlen parazita (élősködő), aki megszerez mindent, kivéve a saját büntetését. Pattinson nagyon jól fogja meg a visszataszító, üres bájt, gúnyosan vigyorogva csábításai során.  

A ragaszkodás  Maupassant művéhez az egyik erőssége a Donnellan és Ormerod által  nagyszerűen kivitelezett elképzelésnek, és Pattinson elismeri, igazi vonzereje volt annak a lehetőségnek, hogy a Twilight miatt kialakult előítéleteket megcáfolhassa. „De az ötleteim megváltoztak, miközben csináltam a filmet,” mondja. „Georges-t folyamatosan gyűri le a világ, de ő sose tanul belőle. Természetének rossz részei miatt nyer mindig. Senki nem akarja hogy egy faszfej sikeres legyen – ezért akartam ezt megcsinálni.”

Donnellan és Ormerod nem meglepően,  áradoznak a sztárjukról: előbbi dicsérik a „velünk való szenvedélyes kapcsolatát” a film nehéz anyagi helyzetében, és „karizmával és értelemmel” jellemzi a színészt. „Óriási különbség van Georges és Rob között,” mondja Donnellan. „Georges tehetség nélkül emelkedik a csúcsra. Robnak ebből rengeteg jutott.” (Donnellan hasonlatosságot lát Bel Ami és a modern-kori hírességek kultúrája között.) Ezek mellett egy öthetes színház-szerűségű próbai folyamatot is biztosítottak a színész számára, egy okos módszer, hogy felszívhassa magát a megfelelő tudással mind az előadással, és a korszakkal kapcsolatban. Mindennap 10-11 órát töltött ezzel. „A végén már eljutottam a pantomimhez és őrült improvizálásokhoz is, mert kifutsz minden ötletből, hogy mi mást lehetne még tenni,” mondja (Rob). „Egy nap Holliday (Grainger, mellékszereplő) és én négy órán keresztül rohangáltunk és kiabáltunk egymásra.” Pattinson nem tudja megfogalmazni mit adott ez a folyamat a szereplési módjához, bár amikor a budapesti forgatási helyszínre ért 2010 februárjában, kissé aggódott, hogy túlzásokba vitte a dolgokat. (Apró hiba a z újságíró részéről J )

Ezek alatt Ormerod és Donnellan megtették a kezdő lépéseket, melyek a debütálók filmkészítésével járnak. Előbbi a kivitelezéssel foglalkozott, utóbbi pedig a színészekkel. Pattinson felidézi, hogy egy sornyi néző-fejet helyeztek a monitor aljára, de a könnyed történet-mesélés amivel a Bel Ami-t valósítják meg, alátámasztani látszik igazukat, mely szerint a színpadról a mozikba viszik a történetet. „Attól tartok most eléggé megcsipkedtek minket,” mondja Donnellan.

Maupassant 1885-ben kiadott műve sokkoló hatást ért el abban a korban. Az író tudta, hogy kölcsönkapott idővel játssza míg írja ezt, a második regényét – míg végül el nem vitte a szifilisz –, így a művet átjárja a nihilista hedonizmus lelkülete, kielégítvén azokat az alapösztönöket, melyek az addig tedd meg amíg tudod hozzáálláson nyugszanak, ahogy azt a vallástalan Duroy is mondja: „Ez az egyetlen élet van; nincs utána semmi.” Pattinson szerette volna ha megtartanak egy felvételt, mely a történet vége felé van, ahol Georges egy feszület felé fordul, és megköszöni Istennek a jó szerencséjét. „Mindez a leginkább istenkáromló módon lett elkészítve,” mondja, „mivel Georges úgy gondol Istenre, mint a Télapóra, ami vicces. Sok kín van ebben a filmben. Annyira nem is vicces, mint amilyennek eleinte képzeltem.”  

Van viszont sok szex, melyek során Pattinson számos ölelkezésben vehet részt, leginkább Ricci kedvesen szerelmes Clotilde-jával. Mit gondol, hogyan fognak a Twihardok Georges-ról vélekedni? „Kíváncsian várom,” mondja. „Nem jön le annyira rosszként, mint amennyire akartam, tehát nem gondolom hogy bárkit is megsértenék.” Pattinsonnak ebben igaza van – a regényben Georges sokkal rosszabb. Ami pedig a Twihardokat illeti, Pattinson több bizalmat ad nekik mint a legtöbben, azzal magyarázva, hogy a legtöbbjük irodalmi beállítottságú, és valószínűleg nem is láttak sok filmet a Twilight-sorozat előtt. Mindig könyveket adnak neki, a mai napon például egy 1950-es görög költő műveit kapta meg. Mivel szemtanúja voltam egy Twilight premiernek, elképesztőnek találom, hogy azok, akik olyan földöntúli sikolyokat képesek produkálni, nem igen lehetnek azok az olvasó-fajták. „Valószínűleg ugyan úgy olvasnak könyvet,” vigyorog, ahogy egy nyitott könyv tartását utánozza. „Leveszi a pólóját...” Szélesre tárja a száját, elenged egy burkolt sikolyt, majd nevetésben tör ki.

Pattinson egyszer azt állította, hogy úgy képzelte, a Twilight egy komoly indie film lesz, és nem egy bombasiker franchise, kapcsolódó árukkal. Ezefelül azt is kifejtette, némi jóindulatú irigységgel, hogy a filmbéli társa, Kristen Stewart – sokak szerint a barátnője, bár ő maga nem beszél róla – is indie -féle filmekkel emelkedett fel, mielőtt még beválasztották volna a Stephenie Meyer félelemmel átitatott történetébe, amíg ő már híresen kerül be az indie filmekbe. „Senki se hiszi el nekem, de én egyszerűen nem láttam ezt az egészet annyira nagy dolognak,” állítja. A folytatás az, amit a legnehezebbnek talált. „A legfőbb része a karakternek  hogy nem változik, de egy idő után azzal szembesülsz, hogy kifogytál az ötletekből. Van egy rész a legutóbbi filmben, ahol Bella és Edward között volt egy vita, és már ott tartottam, hogy nem tudom hoyg játszam el, elvégre nem szakításról volt szó.”

Ekkor a beszélgetésünket elég bizarr módon zavarják meg, mégpedig egy szörnyű pop dallal, amit a hotelben kezdenek el játszani. „Ez a Twilight cd-ről van,” mosolyog Pattinson halványan, nem igazán lenyűgözve. Szerencsére a barátságtalan számnak időben vége lesz ahhoz, hogy Pattinson elmondhassa, merre szeretne menni a karrierjével miután a Breaking Dawn második része után leengedig a függönyöket. Múlt nyáron David Cronenberg Cosmopolis-ának forgatásán volt, ahol egy egocentrikus milliomost alakított, aki értelmet keres a gazdagságában („Az egyik legfurcsább forgatókönyv amit valaha olvastam”), és jelenleg három projekten is dolgozik, melyekről nem beszél, bár a leborotvált haj csak egy próba.  

Bizonytalannak látszik a hova továbbot illetően, azt magyarázván, hogy meghatározható filmes személy, „Senki nem fog azzal jönni hogy 'szerezd meg nekem Pattinsont'. Mindig úgy  találom, hogy a forgatókönyvek egy bizonyos valakit alapul véve készülnek, de még nem igazán tudom hogy ki vagyok a mozi szempontjából, és még nem volt elég munkám ahhoz, hogy legyen olyan közönségem, aki tudná hogy mit várjon el tőlem. „Még mindig úgy van, hogy a 'Twilight srác megpróbál valami mást is csinálni.' Nagyon is érdekel, hogy az emberek miként képzelnek el (hogyan tudnak engem elképzelni) engem, ami a menedzsmentemet őrületbew kergeti”. Hol húzza meg a vonalat? „Nem vállaltam egy tengerész szerepét, mert nem akarom, hogy a tengerészek azt mondják, 'Ez egy szégyen.” A nevetése ekkor élettelennek tetszik. „Olyat akarok csinálni, ahol van fegyverem, ahol lehet futkározni egy kicsit.”

Az utóbbi öt hónapban Los Angelesben élt - a leghosszabb tartózkodási ideje az ipari városban, három ház és az alkalmi hotel között váltogatva – egy nomád valóság, melyet hírességének kifinomult természete erőltetett rá. A házak közül valamelyik Stewart-é? „Ummm...” habozik. „Úgy gondolom az a legjobb, ha ezekről soha nem beszélünk.” Amikor elmondom neki hogy George Clooney nemrég azt nyilatkozta, hogy már vágyott azokra a napokra, amikor ki tud menni egy parkba olvasni anélkül hogy megzavarnák, Pattinson elárulja, hogy pár napja LA-n autókázott át, amikor valaki megmutatta azt a házat ahol Clooney lakott „amikor még volt neki házi malackája meg ilyenek”. Meglepte, hogy a ház csak úgy ott volt az utcán, mindenféle takarás nélkül.

„Arra emlékeztetett, hogy 10 éve még akkor is lehetett háza akár a leghíresebb embernek is anélkül, hogy a ház körül emberek sátoroznának. Mindent megteszek hogy elrejtőzzek, mert ha egyszer valaki rájön hol vagyok, akkor napi 24 órán át lennének ott emberek. És ez az ami meg tud őrjíteni, mert nem tudsz elmenekülni. Odáig vezet a dolog, hogy nem akarsz kimenni – és akkor nem is találkozol senkivel, és akkor jön az unalom.”

Ennek ellenére azért nem szeret panaszkodni: „A pozitívumok jelentős túlsúlyban vannak a negatívumokkal szemben.” De nehéz másik színészt találni, hasonló kategóriában – talán Zac Efron. Pattinson javára lehet írni, hogy nem mutatja nyilvánosan a frusztráltságát, és még nem el a Sean Penn-féle összeroskadásokhoz sem. Amikor ki kell ereszteni a gőzt, márpedig olyan van, akkor felhívja a szüleit, akik még mindig Barnes-ban, London délnyugati folyómelleti területen élnek, ahol Pattinson felnőtt. „Azt hiszik őrült vagyok,” mondja. „Ők az egyetlenek, akiknek tényleg mindent kiadok – 'Meg fogom ölni magam!' A családom azt hiszi, hogy a munkámat utálom ennyire, de az unalom az, ami elragad.”

Pár órával később, egy sokkal csinosabb fekete-szürke összeállításban, Pattinson végigmegy a Bel Ami vörös szőnyegén. Van sikítozás is, de nem éri el az erőszakos szinteket – a németek annál visszafogottabbak – bár van egy fiatal lány, akit ki kell emelni az aláíratók csapdájából a biztonságba. Könnyek folynak az arcán, de az lehet hogy csak amiatt a gyötrelem miatt van, hogy eltérítették bálványának pályájáról. A film meleg üdvözlésben részesül, de később a német hostess azért megfeledkezik mindenféle illemszabályról, és nem foglalkozva se Donnellannal, Oremroddal vagy Ricci-vel, előhúzza Pattinsont a sorból, csak azért hogy azt turbékolhassa: „Hölgyeim, megérintettem.”

A színész türelmesen mosolyog – nem menekülhet, még akkor se, ha nincs más, mit szívesebben tenne. Az afterparty már jobban megy, szüleivel és két nővérével egy belső szentélybe menekül a kíváncsiskodó szemek elől. Ha nem ezt tenné, akkor valószínűleg egész este hasonló élményekben lenne része. Ezután Pattinsont akkor látták utoljára, amikor családjával a berlini éjszakába merészkedett, úton, ahogy mondta, a KitKatClub-ba.


Robert Bearnes kritikája a Bel Amiról



A Spunk-Ransomon találtam  a kritika  linkjét, eredetileg az undok kritikák között. DE szerintem nem olyan rossz, mint ahogy elsőre tűnik.

I'm actually pretty conflicted as to how to feel about 'Bel Ami', an intermittently effective and highly sexed adaptation of Guy de Maupassant's 19th century novel co-directed by British theatre directors Declan Donnellan and Nick Ormerod. It's a little verbose in places and features either too much or too little of the book's politics (I'm not sure which), yet it's pretty enough to look at and features some cracking supporting actors. In it 'Twilight' star Robert Pattinson takes the central role of Georges Duroy - an ambitious and spiteful man who rises Barry Lyndon-style from poverty to the pinnacle of Parisian high-society through self-delusion and amorality.

For the first half-hour I sat convinced that Pattinson had been miscast: aside from looking a little too young for a war veteran (one whose peers all seem to be middle aged), Pattinson's permanent snarl and the infinite emptiness of his eyes seem to make a mockery of the fact that his character inspires so much amorous affection - even if we're well aware he engenders this reaction from the ladies off-camera. Yet this seems to be precisely the point, making Pattinson an inspired choice: the ladies like Georges because he is pretty, but actually he is an empty vessel. Lazy, petty, illiterate, lacking social graces and disloyal, French high-society assumes something lies behind his eyes that simply isn't there. The jury is out on whether Pattinson has much range as an actor, but he makes for an oddly compelling Georges.

Precipitating his ascent is Madeleine (Uma Thurman), the highly politicised wife of a newspaper man, who writes several influential articles in his name, lending him a vicarious sense of power and significance. Madeleine is the fiercely independent power behind the scenes in a society that doesn't openly covert the political opinions of women. Georges also seduces the wife of another member of the upper-crust, bedding Clotilde (an especially ravishing Christina Ricci) - being supremely casual with her affections in spite of her unending support and faith in him. Later Georges takes yet another lover in Madame Walter (an underused Kristen Scott-Thomas), a joyless older woman in whom he beds simply in order to spite her husband, business rival (Colm Meaney).

Georges is a man of few talents, yet he feels a sense of entitlement, harbouring bitter resentment against those in whom he perceives slights. This story of a deeply unsympathetic character, potentially doomed to unhappiness by his own limitless pursuit of status, is interesting and so is the film. Though 'Bel Ami' is also heavy-handed - peppered with cumbersome dialogue spoken by actors affecting rigid British accents in an attempt to play French characters - and overly glossy, shying away from showing much of the poverty that is ultimately to power Georges' desperate longing to move up in the world, whatever the cost to his personal happiness. Arguably, with its emphasis on finely embroidered corsets and shots of Pattinson's bum, the film is as superficial and self-important as its protagonist.  - Robert Bearnes -
---

Enyhén zavarban vagyok afelől, hogy miképp érezzek a szakaszonként hatásos és túlfűtött szexualitással rendelkező Guy de Maupassant-feldolgozás, a Bel Ami iránt. A 19. században írt regényt a brit színházi rendezőpáros, Declan Donnellan és Nick Ormerod vitték filmre. Néhol túl bőbeszédű, és vagy túl sokat, vagy túl keveset vesz át a könyv szellemiségéből (néha nehéz eldönteni, melyik igaz), mégis, megér egy megnézést és ráadásul komoly szereplőgárdát vonultat fel. Az Alkonyat-filmekben főszereplő Robert Pattinson kapta Georges Duroy központi szerepét, egy olyan ambíciózus és rosszakaratú emberét, aki Barry Lyndon-ként emelkedik a nyomorból a párizsi felső tízezer csúcsára, átverésekkel és gátlások nélkül.

Az első fél órában meggyőződésem volt, hogy Pattinson a legrosszabb választás volt a szerepre: amellett, hogy túl fiatal ahhoz, hogy háborús veteránnak nézzük (olyannak, akinek az összes bajtársa középkorú), Pattinson folyamatos vicsorgása és a tekintete végtelen üressége olyan, mintha csak egy kifigurázása lenne a szerepe szerinti szívtiprónak, aki hatalmas vonzerővel bír. Még akkor is, ha mind tisztában vagyunk azzal, hogy ezt a vonzerőt a nézők között ülő hölgyek felé kell közvetítenie. Mégis, éppen ez tűnik lényegesnek, és ettől válik Pattinson jó választássá: a nők azért szeretik Georges-t, mert csinos, de ugyanakkor sötét, mint az éjszaka. Lusta, kicsinyes, írástudatlan, hiányzik belőle minden társasági neveltetés, és a képmutató francia úri társadalom olyasmit lát a tekintetében, ami egyszerűen nincs ott. Az ítéletet úgy kellene megfogalmazni, hogy bár lehet, hogy Pattinsonnak amúgy is jó színészi képességei vannak, de Georges-nak különösen megfelel.

Georges emelkedését elsősorban Madeleine (Uma Thurman) segíti elő, egy újságíró politikai ismeretekkel gazdagon ellátott felesége, aki számos befolyásos cikket ír a nevében, és ezzel hatalmat és befolyást kölcsönöz neki. Madeleine képviseli a színfalak mögött létező, szenvedélyesen független hatalmat abban a társadalomban, amely amúgy nem engedélyezi a nők nyílt politizálását. Georges a gazdagok és hatalmasok klubjából egy másik tagnak is elcsábítja a feleségét, amikor ágyba viszi Clotilde-t (a különösen elragadó Christina Ricci), aki abszolút nemtörődömként bánik az érzelmeivel, mégis a végletekig támogatja a férfit. Később Georges még egy szeretőre tesz szert, az örömök nélkül élő, idősebb Madame Walterre (az alulterhelt Kristen Scott-Thomas), pusztán azért, hogy felbosszantsa a nő férjét és egyben az üzleti ellenfelét (Colm Meaney).

A főhős egy kevés tehetséggel megáldott férfi, mégis jogosultnak tekinti magát minden cselekedetére, keserű haraggal eltelve minden iránt, akiben a tehetség legcsekélyebb formája megmutatkozik. A történet egy mélyen ellenszenves alakról szól, akit eleve boldogtalanságra ítél a saját végtelen pozícióharca. Éppen ezért válik érdekessé, és így válik azzá a film is. Bár a Bel Ami néhol esetlen – ezt fűszerezik az erőltetett dialógusok, amelyeket úrias brit akcentussal beszélő színészek próbálnak francia szereplőként előadni – és túlzóan fényes, mégis fél megmutatni többet a nyomorból, amely Georges fő mozgatórugója a felfelé törekvésre, bármi árat kelljen érte fizetnie a saját boldogságából. Vitatható az is, hogy a képi hangsúly a szépen kidolgozott, díszes fűzőkön és Pattinson fenekén van, de a lényeg, hogy a film épp olyan felületes és önhitt, mint a főszereplője.

-Robert Bearnes-

2012. február 17., péntek

Indiewire Thompson on Hollywood kritika a Bel Amiról


t makes perfect sense that Rob Pattinson would continue his attempts to broaden his fan base as the "Twilight" franchise nears its end. Starring in a new film adaptation of Guy de Maupassant’s 1885 novel "Bel Ami" certainly advances that project: playing Georges Duroy, an unscrupulous ex-soldier who makes his way up the ladder of Parisian high society by seducing the wives of powerful men, adds a few strings to his bow. (Sony Pictures Classics will release the film stateside on March 2.)

Duroy is unscrupulous, self-absorbed and nakedly ambitious, but has enough sexual magnetism to further his career by talking his way into some of the city’s most opulent bedrooms. Pattinson is thus involved in screen liaisons with actresses old enough to be mothers to "Twilight"’s core audience. It’s a leap of sorts, and not without its risks.

For all that, it’s hard not to wish "Bel Ami" was more engaging. Declan Donnellan and Nick Ormerod are making their debuts as feature film directors after long, stellar careers with the acclaimed theatre company Cheek by Jowl. Their stage background is sometimes apparent: "Bel Ami" (shot in Budapest, standing in for Paris) may well be a story that mostly takes place indoors, but on screen it often feels cramped and claustrophobic.

The topical relevance of "Bel Ami" cannot be overstated. Duroy, returned to France after serving with the French army in Algeria, is a figure who rises in society without actually achieving very much – not a million miles from so many of today’s celebrities. He uses a career in journalism as his ticket to the top, but is barely capable of writing a coherent sentence. Yet he sees that fame can equate with power and influence. It’s all very 21st century.

So is a subplot about political corruption and hypocrisy, and the role journalism can play in bringing down politicians, and even governments. In Britain especially, where hacking scandals have closed down a national newspaper and fraudulent expenses claims by members of Parliament have dominated headlines in recent years, this is resonant material. Yet somehow it never quite meshes with the main narrative: Duroy’s growing influence, and the women he seduces to make it happen.

Fortunately the three actresses in question acquit themselves well. Uma Thurman, the wife of an influential political editor, is a knowing, empathetic character who endorses Duroy’s ambitions, and even writes his piece detailing his memories as a young soldier. Kristin Scott Thomas is the initially frosty wife of a newspaper boss – and few do frosty better than Scott Thomas. But she becomes infatuated by Duroy and reduced to begging him not to end their affair.

Best of all is Christina Ricci as Clothilde, an amiable, charming society woman who Duroy swiftly seduces. Ricci’s career has fluctuated since her film successes in her childhood and adolescence, but here she is more of a vivacious, effective screen presence than she’s been in years.

But Pattinson himself is a problem as Duroy. He displays the character’s ruthlessness adequately and his wolfish smile is a useful weapon in his regard. But he seems ill-at-ease in terms of playing a period role. It’s not that he’s a bad actor, but he looks very much a contemporary young man in a historical context; his body language is too casual and informal for the social circles in which Duroy makes his moves. (The thought occurs that his next role, playing a young Manhattan money-market tycoon in David Cronenberg’s adaptation of Don deLillo’s "Cosmopolis," should suit Pattinson down to the ground.)

As for "Bel Ami," the R-Patz fan community may well investigate it out of curiosity – and it certainly shows their idol in more explicit situations than they’ve seen before. But it’s unlikely to appeal greatly to them; in truth, it’s skewed to older audiences, who may appreciate the themes underlying de Maupassant’s story without them being explicitly spelled out.





Teljesen érthető, hogy Rob Pattinson folytatja a kísérletezést abban az irányban, hogy kibővítse rajongótáborát, lévén a Twilight-széria lassan véget ér. Guy de Maupassant 1885-ös regényének, a Bel Aminak az új filmes feldolgozása egyértelműen belefér ebbe az irányba. Georges Duroyt, egy gátlástalan ex-katonát alakít, aki úgy halad előre a párizsi társadalmi létrán, hogy elcsábítja befolyásos emberek feleségeit.

Duroy teljességgel gátlástalan, öntelt és színtisztán ambíciózus, ráadásul elég szexuális csáberővel bír ahhoz, hogy bedumálja magát a város legbefolyásosabb hálószobáiba. Pattinson így létesít viszonyokat olyan színésznőkkel, akik elég idősek ahhoz, hogy a Twilight célközönségének az anyjai lehetnének. Nagy ugrás ez és nem minden kockázat nélküli.

Ennek ellenére nehéz nem kívánni, hogy a Bel Ami néha jobban is lekösse az embert. Declan Donellan és Nick Ormerod rendezők első mozifilmjükkel debütálnak hosszú, ragyogó színházi pályafutást követően, amelyet a neves Cheek by Jowl társulatnál töltöttek. Színpadi múltjuk néha egyértelmű: a Bel Ami (amelyet a Párizsnak beállított Budapesten vettek fel) lehet, hogy olyan történet, amely jórészt beltérben játszódik, a képernyőn a hatás mégis feszélyezett és klausztrofób.

A Bel Ami témájának aktualitását nem lehet eltúlozni. Duroy úgy tér vissza Franciaországba, hogy korábban a francia légióban szolgált Algériában, és egy olyan karakterként jelenik meg, aki úgy emelkedik fel a társadalomban, hogy különösebben nem ért el semmit – ez a jelenség nem áll távol sok mai hírességtől sem. Az újságíróként megszerzett karrierjét használja fel, hogy a csúcsra jusson, bár alig képes leírni egy összefüggő mondatot. Mégis egyből felismeri, hogy a hírnév vetekedhet a hatalommal és a befolyással. Ez az egész nagyon 21. századi.

Ugyanígy 21. századi, ahogy a háttértörténet a politikai korrupcióról és sznobizmusról szól, valamint arról, ahogy az újságírás komoly tényező lehet egyes politikusok, sőt, kormányok leváltásában. Különösen aktuális a téma a mai Nagy-Britanniában, ahol a hackeléses botrányok miatt megszüntettek egy folyóiratot, és a képviselők elcsalt költségtérítései uralják a címlapokat. Mégis, a háttér valahogy sosem illeszkedik a fő történettel: Duroy növekvő befolyásával és a nőkkel, akiket elcsábít ennek növelése érdekében.

Szerencsére a kérdéses három színésznő jól illeszkedik a szerephez. Uma Thurman a filmben egy befolyásos politikai újságíró felesége: értelmes, együttérző szereplő, aki segíti Duroy terveit és még meg is írja a nevében az emlékiratait a hadseregről. Kristin Scott Thomas az eleinte fagyos felesége az újságot kiadó médiacsászárnak – és kevesen tudnak fagyosabbak lenni, mint Scott Thomas. Később azonban ő is végzetesen beleszeret Duroyba és odáig süllyed, hogy könyörög neki, nehogy az elhagyja.

A legjobb a Clothilde-t játszó Christina Ricci, egy szerethető, bájos társasági hölgyként, akit Duroy a leghamarabb csábít el. Ricci pályafutása hullámzó volt a gyerekkori és fiatalkori sikerek után, de ebben a filmben nagyon életteli, hatásos játékot mutat be, jobbat, mint az utóbbi években.

Pattinson maga azonban problémás Duroynak. Megfelelően mutatja be a szereplő eltökélt kegyetlenségét és a farkasszerű mosolya hatásos fegyver ebben. Egy kosztümös darabban azonban esetlenül mozog. Nem arról van szó, hogy rossz színész lenne, de sokkal inkább látszik egy korunkbeli fiatalembernek, akit valahogy történelmi környezetbe tettek; a testbeszéde túl laza és feszélyezetlen azokhoz a társadalmi körökhöz, amelyekben Duroy mozog. (Felmerül viszont az a gondolat, hogy a következő szerepe, a fiatal manhattani pénzpiaci mágus a David Cronenberg rendezte Don deLillo-könyvfeldolgozásban, a Cosmopolisban, tökéletesen passzolni fog Pattinsonhoz.)

Ami a Bel Amit illeti, a R-Pattz rajongói közösség megnézheti kíváncsiságból – az biztos, hogy bálványukat sokkal bonyolultabb helyzetekbe hozza, mint valaha láthatták. Az viszont nem valószínű, hogy ez tetszeni is fog nekik: valójában idősebb nézőkre írták a filmet, akik méltányolhatják a Maupassant története mögötti párhuzamokat anélkül, hogy a szájukba rágnák azokat.