t makes perfect sense that Rob Pattinson would continue his attempts to broaden his fan base as the "Twilight" franchise nears its end. Starring in a new film adaptation of Guy de Maupassant’s 1885 novel "Bel Ami" certainly advances that project: playing Georges Duroy, an unscrupulous ex-soldier who makes his way up the ladder of Parisian high society by seducing the wives of powerful men, adds a few strings to his bow. (Sony Pictures Classics will release the film stateside on March 2.)
Duroy is unscrupulous, self-absorbed and nakedly ambitious, but has enough sexual magnetism to further his career by talking his way into some of the city’s most opulent bedrooms. Pattinson is thus involved in screen liaisons with actresses old enough to be mothers to "Twilight"’s core audience. It’s a leap of sorts, and not without its risks.
For all that, it’s hard not to wish "Bel Ami" was more engaging. Declan Donnellan and Nick Ormerod are making their debuts as feature film directors after long, stellar careers with the acclaimed theatre company Cheek by Jowl. Their stage background is sometimes apparent: "Bel Ami" (shot in Budapest, standing in for Paris) may well be a story that mostly takes place indoors, but on screen it often feels cramped and claustrophobic.
The topical relevance of "Bel Ami" cannot be overstated. Duroy, returned to France after serving with the French army in Algeria, is a figure who rises in society without actually achieving very much – not a million miles from so many of today’s celebrities. He uses a career in journalism as his ticket to the top, but is barely capable of writing a coherent sentence. Yet he sees that fame can equate with power and influence. It’s all very 21st century.
So is a subplot about political corruption and hypocrisy, and the role journalism can play in bringing down politicians, and even governments. In Britain especially, where hacking scandals have closed down a national newspaper and fraudulent expenses claims by members of Parliament have dominated headlines in recent years, this is resonant material. Yet somehow it never quite meshes with the main narrative: Duroy’s growing influence, and the women he seduces to make it happen.
Fortunately the three actresses in question acquit themselves well. Uma Thurman, the wife of an influential political editor, is a knowing, empathetic character who endorses Duroy’s ambitions, and even writes his piece detailing his memories as a young soldier. Kristin Scott Thomas is the initially frosty wife of a newspaper boss – and few do frosty better than Scott Thomas. But she becomes infatuated by Duroy and reduced to begging him not to end their affair.
Best of all is Christina Ricci as Clothilde, an amiable, charming society woman who Duroy swiftly seduces. Ricci’s career has fluctuated since her film successes in her childhood and adolescence, but here she is more of a vivacious, effective screen presence than she’s been in years.
But Pattinson himself is a problem as Duroy. He displays the character’s ruthlessness adequately and his wolfish smile is a useful weapon in his regard. But he seems ill-at-ease in terms of playing a period role. It’s not that he’s a bad actor, but he looks very much a contemporary young man in a historical context; his body language is too casual and informal for the social circles in which Duroy makes his moves. (The thought occurs that his next role, playing a young Manhattan money-market tycoon in David Cronenberg’s adaptation of Don deLillo’s "Cosmopolis," should suit Pattinson down to the ground.)
As for "Bel Ami," the R-Patz fan community may well investigate it out of curiosity – and it certainly shows their idol in more explicit situations than they’ve seen before. But it’s unlikely to appeal greatly to them; in truth, it’s skewed to older audiences, who may appreciate the themes underlying de Maupassant’s story without them being explicitly spelled out.
Teljesen érthető, hogy Rob Pattinson folytatja a kísérletezést abban az irányban, hogy kibővítse rajongótáborát, lévén a Twilight-széria lassan véget ér. Guy de Maupassant 1885-ös regényének, a Bel Aminak az új filmes feldolgozása egyértelműen belefér ebbe az irányba. Georges Duroyt, egy gátlástalan ex-katonát alakít, aki úgy halad előre a párizsi társadalmi létrán, hogy elcsábítja befolyásos emberek feleségeit.
Duroy teljességgel gátlástalan, öntelt és színtisztán ambíciózus, ráadásul elég szexuális csáberővel bír ahhoz, hogy bedumálja magát a város legbefolyásosabb hálószobáiba. Pattinson így létesít viszonyokat olyan színésznőkkel, akik elég idősek ahhoz, hogy a Twilight célközönségének az anyjai lehetnének. Nagy ugrás ez és nem minden kockázat nélküli.
Ennek ellenére nehéz nem kívánni, hogy a Bel Ami néha jobban is lekösse az embert. Declan Donellan és Nick Ormerod rendezők első mozifilmjükkel debütálnak hosszú, ragyogó színházi pályafutást követően, amelyet a neves Cheek by Jowl társulatnál töltöttek. Színpadi múltjuk néha egyértelmű: a Bel Ami (amelyet a Párizsnak beállított Budapesten vettek fel) lehet, hogy olyan történet, amely jórészt beltérben játszódik, a képernyőn a hatás mégis feszélyezett és klausztrofób.
A Bel Ami témájának aktualitását nem lehet eltúlozni. Duroy úgy tér vissza Franciaországba, hogy korábban a francia légióban szolgált Algériában, és egy olyan karakterként jelenik meg, aki úgy emelkedik fel a társadalomban, hogy különösebben nem ért el semmit – ez a jelenség nem áll távol sok mai hírességtől sem. Az újságíróként megszerzett karrierjét használja fel, hogy a csúcsra jusson, bár alig képes leírni egy összefüggő mondatot. Mégis egyből felismeri, hogy a hírnév vetekedhet a hatalommal és a befolyással. Ez az egész nagyon 21. századi.
Ugyanígy 21. századi, ahogy a háttértörténet a politikai korrupcióról és sznobizmusról szól, valamint arról, ahogy az újságírás komoly tényező lehet egyes politikusok, sőt, kormányok leváltásában. Különösen aktuális a téma a mai Nagy-Britanniában, ahol a hackeléses botrányok miatt megszüntettek egy folyóiratot, és a képviselők elcsalt költségtérítései uralják a címlapokat. Mégis, a háttér valahogy sosem illeszkedik a fő történettel: Duroy növekvő befolyásával és a nőkkel, akiket elcsábít ennek növelése érdekében.
Szerencsére a kérdéses három színésznő jól illeszkedik a szerephez. Uma Thurman a filmben egy befolyásos politikai újságíró felesége: értelmes, együttérző szereplő, aki segíti Duroy terveit és még meg is írja a nevében az emlékiratait a hadseregről. Kristin Scott Thomas az eleinte fagyos felesége az újságot kiadó médiacsászárnak – és kevesen tudnak fagyosabbak lenni, mint Scott Thomas. Később azonban ő is végzetesen beleszeret Duroyba és odáig süllyed, hogy könyörög neki, nehogy az elhagyja.
A legjobb a Clothilde-t játszó Christina Ricci, egy szerethető, bájos társasági hölgyként, akit Duroy a leghamarabb csábít el. Ricci pályafutása hullámzó volt a gyerekkori és fiatalkori sikerek után, de ebben a filmben nagyon életteli, hatásos játékot mutat be, jobbat, mint az utóbbi években.
Pattinson maga azonban problémás Duroynak. Megfelelően mutatja be a szereplő eltökélt kegyetlenségét és a farkasszerű mosolya hatásos fegyver ebben. Egy kosztümös darabban azonban esetlenül mozog. Nem arról van szó, hogy rossz színész lenne, de sokkal inkább látszik egy korunkbeli fiatalembernek, akit valahogy történelmi környezetbe tettek; a testbeszéde túl laza és feszélyezetlen azokhoz a társadalmi körökhöz, amelyekben Duroy mozog. (Felmerül viszont az a gondolat, hogy a következő szerepe, a fiatal manhattani pénzpiaci mágus a David Cronenberg rendezte Don deLillo-könyvfeldolgozásban, a Cosmopolisban, tökéletesen passzolni fog Pattinsonhoz.)
Ami a Bel Amit illeti, a R-Pattz rajongói közösség megnézheti kíváncsiságból – az biztos, hogy bálványukat sokkal bonyolultabb helyzetekbe hozza, mint valaha láthatták. Az viszont nem valószínű, hogy ez tetszeni is fog nekik: valójában idősebb nézőkre írták a filmet, akik méltányolhatják a Maupassant története mögötti párhuzamokat anélkül, hogy a szájukba rágnák azokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése