"The world’s favourite vampire is in Berlin for a whirlwind visit and, true to bloodsucking type, Robert Pattinson isn’t eating. Tonight, he will do the red-carpet thing for the world premiere of his new film, Bel Ami, but in the private hotel lounge allocated for this interview — “This is classy,” he comments as he strolls in — he barely makes a dent in the chicken salad he has ordered, despite his professed hunger.
Pattinson isn’t known for playing characters who do much smiling or laughing, either, so the first thing to notice is how readily he does both in person. Decked out in a black-grey ensemble and sporting a new cropped haircut under his black cap, he has barely sat down, with a pack of Camels by his side, before he’s folded up in mirth, talking about the KitKatClub, a notorious Berlin joint, and his desire to patronise it with his family. Is he joking? I hope not. “I was telling my dad about it last night, and he sounded really into it. ‘I’m coming over — let’s go to the orgy club.’ ”
The 25-year-old actor has been to Berlin many times. One of the best holidays he ever had was a stay in the east when he was 17, “before it was so gentrified”, frequenting bars that took up illegal residence in abandoned buildings. Such footloose times are seemingly in the past for the star of Twilight, although his desire to hit the KitKatClub may indicate otherwise. The other observation to make is that Pattinson is a very handsome man, but his face is less wide and flat than the camera makes it appear. And there are enough imperfections to separate him from the standard Hollywood pretty boy.
It is easy to see why he is ideal casting as a heart-throb vampire, but equally why he got the role of Georges Duroy, the insatiable money-and-lust monster at the heart of Bel Ami. This adaptation of Guy de Maupassant’s belle époque novel marks the directing debut of two of our most acclaimed theatre practitioners — Declan Donnellan and Nick Ormerod, the founders of Cheek by Jowl. Of the projects Pattinson has chosen with the Twilight safety net in place, the first two, Remember Me (2010) and Water for Elephants (2011), were unadventurous romantic excursions, unlikely to perturb even the most rabid Twihard. Bel Ami is where it gets interesting.
Georges Duroy is essentially the anti-Edward Cullen, an opportunistic cad who deploys sex for ruthless gain, screwing people — literally, in the case of the rich society wives played by Uma Thurman, Christina Ricci and Kristin Scott Thomas — on his rise from impoverished soldier to powerful Parisian. Cullen is the charming, soulful vampire who gets the girl; Duroy is the charming, soulless parasite who gets everything but his own comeuppance. Pattinson nails his repellent, empty charm, sneering as he seduces.
Georges Duroy is essentially the anti-Edward Cullen, an opportunistic cad who deploys sex for ruthless gain, screwing people — literally, in the case of the rich society wives played by Uma Thurman, Christina Ricci and Kristin Scott Thomas — on his rise from impoverished soldier to powerful Parisian. Cullen is the charming, soulful vampire who gets the girl; Duroy is the charming, soulless parasite who gets everything but his own comeuppance. Pattinson nails his repellent, empty charm, sneering as he seduces.
Sticking closely to the Maupassant source is one of the many strengths of Donnellan and Ormerod’s gorgeously realised vision, and Pattinson admits that tweaking Twilight-fuelled preconceptions was an original lure. “But my ideas about it changed as I was doing it,” he says. “Georges keeps getting beaten down by the world, but he never learns. He succeeds because of the bad points of his personality. Nobody wants to see a dickhead succeed — that’s why I wanted to do it.”
For their part, Donnellan and Ormerod are predictably effusive about their star: the former praises his “passionate attachment to us” during the film’s difficult financing, and credits him with “edge and intelligence”. “There’s a huge difference between Georges and Rob,” Donnellan says. “Georges rises to the top with no talent. Rob has masses of it.” (Donnellan sees Bel Ami as a parable on modern celebrity culture.) They also attribute the idea for a five-week theatre-style rehearsal process to the actor, a savvy move that allowed him to soak up their reservoir of knowledge about performance and period. He showed up every day for 10 or 11 hours. “I ended up doing mime and crazy improvisations, because you run out of stuff to do,” he says. “One day, Holliday [Grainger, his co-star] and I ran around screaming at each other for four hours.” Pattinson can’t articulate how the process fed into his performance, although when he arrived on set in Budapest in February 2010, he was worried he had overcooked it.
Meanwhile, Ormerod and Donnellan were taking the baby steps that come with being debut film-makers. The former focused on the design tapestry, the latter on the actors. Pattinson recalls them putting a row of audience heads at the bottom of the monitor, but the graceful storytelling they bring to Bel Ami bodes well for their move from stage to cinema. “We’re now rather bitten, I’m afraid,” Donnellan says.
Published in 1885, Maupassant’s masterpiece was shocking in its day. The author knew he was on borrowed time while writing this, his second novel — he eventually succumbed to syphilis — and it is infected by a spirit of nihilistic hedonism, of indulging base instincts while you can because, as the antireligious Duroy puts it: “This is the only life; there’s nothing after.” Pattinson wishes they had kept a shot near the end where Georges turns to a crucifix and thanks God for his good fortune. “It was done in the most blasphemous way,” he says, “thinking of God as Father Christmas, which was funny. There’s a lot of misery in the movie. It’s not as funny as I thought it was going to be.”"
"There is plenty of sex, though, with Pattinson indulging in numerous clinches, mostly with Ricci’s sweetly amorous Clotilde. What does he think die-hard Twilight fans will make of Georges? “I’m curious to find out,” he says. “He doesn’t come across as [being] as bad as I wanted him to, so I don’t think anyone will be offended.” Pattinson is right about that — Georges is worse in the novel. As for Twihards, he credits them with more complexity than most, explaining that they are a literary-minded bunch who mostly hadn’t seen a film in years before the Twilight series. They are always giving him books, apparently; today, one handed him the works of a 1950s Greek poet. Having witnessed a Twilight premiere in action, I profess amazement that people able to unleash such unearthly shrieks could be that bookish. “Maybe they read a book in the same way,” he grins, as he mimes holding an open paperback. “ ‘He takes his shirt off...’” He widens his mouth into a muffled scream, then creases up with laughter.
Pattinson once claimed he expected Twilight to be a “serious indie” film, rather than a blockbuster franchise with fast-food tie-ins. He has also expressed a sort of benevolent envy at the way his co-star, Kristen Stewart — widely assumed to be his girlfriend, although he won’t discuss it — rose up through the indie ranks before her casting in Stephenie Meyer’s angst-soaked saga, whereas he is having to fit in his indies while already famous. “Nobody ever believes me about it, but I just didn’t see it as being this huge thing,” he insists. It’s the sequels he has found most difficult. “The whole point of the character is that he doesn’t change, but, after a while, you’re, like, ‘I’m running out of ideas here.’ There was one bit in the last film where he and Bella had their first argument, and I almost didn’t know how to play it, because it’s not like they’re going to break up.”
Bizarrely, our conversation is interrupted when the hotel starts pumping a dreadful pop song into the room. “That’s from the Twilight soundtrack,” Pattinson smiles wanly, not that amused. Mercifully, the sulky track is terminated in time for Pattinson to reflect on where he wants his career to go after Breaking Dawn — Part 2 draws the curtains on the series. Last summer, he shot David Cronenberg’s Cosmopolis, playing an egocentric billionaire who seeks meaning in his wealth (“One of the weirdest scripts I’ve read”), and he is currently weighing up three projects, none of which he will talk about, although the cropped head is for a tryout.
He seems unsure where to go next, explaining that, without a definable screen persona, “Nobody’s going, ‘Get me Pattinson’. I always find the best scripts have been written with people in mind, but I don’t really know who I am yet in terms of cinema, and I haven’t done enough work to have an audience perceive something. “It’s still, ‘Oh, there’s the Twilight guy trying to do something else.’ I’m very conscious of what I think people would believe me as, which drives my management crazy”. Where does he draw the line? “I’ve turned down playing a marine, because I don’t want marines to go, ‘This is a disgrace.’ ” His laughter sounds hollow this time. “I want to do something where I have a gun, get to run around a little bit.”
For the past five months, he has been living in Los Angeles, his longest stretch in the industry town, splitting his time between three houses and the occasional hotel — a nomadic reality forced on him by the rarefied nature of his celebrity. Does one of those houses belong to Stewart? “Ummm...” he hesitates. “I just think it’s best never to talk about that stuff.” When I tell him that George Clooney said recently he longed for the days when he could walk into a park and read a book undisturbed, Pattinson reveals that he was driving through LA a few days ago when someone pointed out the house Clooney lived in “when he had his pet pig and stuff”. He was shocked to see it was right on the street, unshielded.
“It reminded me that, 10 years ago, even being the most famous person in the world, you could still have a house where people wouldn’t go and camp outside. I do everything to hide because, if someone finds out where I am, there are people outside 24 hours a day. And that’s what drives you crazy, because you can’t escape. It makes you not want to go out — then you don’t meet anyone and just get insanely bored.”
He hates complaining, though: “The pros outweigh the cons by a significant margin.” But it’s hard to think of another actor his age in a similar predicament — Zac Efron, maybe. To his credit, Pattinson doesn’t show his frustration in public, and is yet to succumb to Sean Penn-style meltdowns. When the pressure valve needs releasing, as surely it must, he rings up his parents, who still reside in Barnes, the riverside enclave of southwest London where he grew up. “They think I’m insane,” he says. “They are the only people I really let rip on — ‘I’m going to kill myself!’ My family all think I hate my job so much, but it’s just the boredom that gets to you.”
A couple of hours later, in a far smarter black-grey ensemble, Pattinson roams the Bel Ami red carpet. There is squealing, but it doesn’t reach violent levels — Germans are so restrained — although one teenage girl has to be lifted out of the autograph mosh pit to safety. Tears stream down her face, which might simply be anguish at being whisked out of her idol’s orbit. The film plays to a warm reception, but a German hostess abandons all decorum on stage afterwards, ignoring Donnellan, Ormerod and Ricci, and hauling Pattinson out of the line-up to coo: “Ladies, I’m touching him.”
The actor smiles patiently — he can’t escape, even if he’d like nothing more. He does better at the afterparty, hiding away from prying eyes with his parents and two sisters in an inner sanctum. If he didn’t, he’d be facing similar encounters all night. Pattinson was last spotted venturing into the Berlin night with his family, on their way, he said, to the KitKatClub.
A világ kedvenc vámpírja forgószélszerű látogatáson van Berlinben, és hűen a vámpírok természetéhez, Rober Pattinson nem eszik. Ma este lesz új filmjének, a Bel Aminak vörös szőnyeges világpremierje, de most a hotel eldugott halljában vagyunk, amit erre az interjúra tartottak fenn - „Ez előkelő” – jegyzi meg, ahogy bebócorog ide – és egy falatot sem eszik a csirkesalátából, amit azért rendelt, mert éhes.
Pattinson nem arról ismert, hogy túl sok mosolygós, nevetős karaktert alakítana, így az első dolog, amit megfigyelhetünk, hogy a valóságban milyen kész ezt megtenni. Fekete-szürkébe öltözve és tövig lenyírt hajjal a fekete baseball-sapkája alatt, épphogy csak leül, mellette egy csomag Camel, és mielőtt véget érne jókedve, a KitKatClub-ról beszél, ami Berlin közismert szex klubja és hogy szeretné azt a családjának megmutatni. Vajon tréfál? Remélem nem. „Csak tegnap este beszéltem róla apámnak, úgy tűnt tényleg érdekli. ’Benne vagyok – menjünk az orgia klubba’.”
A 25 éves színész már többször volt Berlinben. Egyik legjobb szünideje volt amikor 17 éves korában keleten volt „mielőtt túl polgári lett”, meglátogatta az elhagyatott házakban működő illegális bárokat. Ezek a (látszólagos) szabad idők a Twilight sztárjának múltjára voltak jellemzők, bár vágya a KitKatClub meglátogatására lehet hogy másra utalnak. A másik megállapítás amit tehetünk, hogy Pattinson nagyon jóképű férfi, bár arca kevésbé széles és lapos, mint ahogy az a képeken tűnik. És van még néhány tökéletlenség, ami megkülönbözteti őt a hollywoodi átlagos szépfiútól.
Könnyű belátni, hogy a szívdöglesztő vámpír ideális szereplőválasztás, és hogy miért is kapta meg Georges Duroy, a Bel Ami szívének kielégíthetetlen pénz- és kéjelgő szörnyének szerepét. Ez az átdolgozása a Guy de Maupassant jóidők-beli regényének a két leginkább elismert színházi dolgozóknak a debütálása – Declan Donnellan és Nick Ormerodnak, a Cheek by Jowl (fej-fej mellett) alapítóinak. A projektek közül melyeket Pattinson választott a Twilight nyújtotta biztonságban, az első kettő, a Remember Me (2010) és a Water for Elephants (2011) romantikus kirándulások voltak, melyek nem zavarhatták meg a legfanatikusabb Twihardokat sem. A Bel Ami az, ahol érdekessé kezd válni.
Georges Duroy lényegében maga az anti-Edward Cullen, egy megalkuvó gazember, aki könyörtelenségekre használja a szexet, és hogy átverje (átbassza) az embereket – mindezt szó szerint, amennyiben gazdag társadalmi/társasági feleségekről van szó (akiket.... játsszák) – akik segítik, hogy az elszegényedett katonából erőteljes párizsivá emelkedjen. Cullen az elbűvölő, együtt érző vámpír, aki megkapja a lányt; Duroy az elbűvölő, lelketlen parazita (élősködő), aki megszerez mindent, kivéve a saját büntetését. Pattinson nagyon jól fogja meg a visszataszító, üres bájt, gúnyosan vigyorogva csábításai során.
A ragaszkodás Maupassant művéhez az egyik erőssége a Donnellan és Ormerod által nagyszerűen kivitelezett elképzelésnek, és Pattinson elismeri, igazi vonzereje volt annak a lehetőségnek, hogy a Twilight miatt kialakult előítéleteket megcáfolhassa. „De az ötleteim megváltoztak, miközben csináltam a filmet,” mondja. „Georges-t folyamatosan gyűri le a világ, de ő sose tanul belőle. Természetének rossz részei miatt nyer mindig. Senki nem akarja hogy egy faszfej sikeres legyen – ezért akartam ezt megcsinálni.”
Donnellan és Ormerod nem meglepően, áradoznak a sztárjukról: előbbi dicsérik a „velünk való szenvedélyes kapcsolatát” a film nehéz anyagi helyzetében, és „karizmával és értelemmel” jellemzi a színészt. „Óriási különbség van Georges és Rob között,” mondja Donnellan. „Georges tehetség nélkül emelkedik a csúcsra. Robnak ebből rengeteg jutott.” (Donnellan hasonlatosságot lát Bel Ami és a modern-kori hírességek kultúrája között.) Ezek mellett egy öthetes színház-szerűségű próbai folyamatot is biztosítottak a színész számára, egy okos módszer, hogy felszívhassa magát a megfelelő tudással mind az előadással, és a korszakkal kapcsolatban. Mindennap 10-11 órát töltött ezzel. „A végén már eljutottam a pantomimhez és őrült improvizálásokhoz is, mert kifutsz minden ötletből, hogy mi mást lehetne még tenni,” mondja (Rob). „Egy nap Holliday (Grainger, mellékszereplő) és én négy órán keresztül rohangáltunk és kiabáltunk egymásra.” Pattinson nem tudja megfogalmazni mit adott ez a folyamat a szereplési módjához, bár amikor a budapesti forgatási helyszínre ért 2010 februárjában, kissé aggódott, hogy túlzásokba vitte a dolgokat. (Apró hiba a z újságíró részéről J )
Ezek alatt Ormerod és Donnellan megtették a kezdő lépéseket, melyek a debütálók filmkészítésével járnak. Előbbi a kivitelezéssel foglalkozott, utóbbi pedig a színészekkel. Pattinson felidézi, hogy egy sornyi néző-fejet helyeztek a monitor aljára, de a könnyed történet-mesélés amivel a Bel Ami-t valósítják meg, alátámasztani látszik igazukat, mely szerint a színpadról a mozikba viszik a történetet. „Attól tartok most eléggé megcsipkedtek minket,” mondja Donnellan.
Maupassant 1885-ben kiadott műve sokkoló hatást ért el abban a korban. Az író tudta, hogy kölcsönkapott idővel játssza míg írja ezt, a második regényét – míg végül el nem vitte a szifilisz –, így a művet átjárja a nihilista hedonizmus lelkülete, kielégítvén azokat az alapösztönöket, melyek az addig tedd meg amíg tudod hozzáálláson nyugszanak, ahogy azt a vallástalan Duroy is mondja: „Ez az egyetlen élet van; nincs utána semmi.” Pattinson szerette volna ha megtartanak egy felvételt, mely a történet vége felé van, ahol Georges egy feszület felé fordul, és megköszöni Istennek a jó szerencséjét. „Mindez a leginkább istenkáromló módon lett elkészítve,” mondja, „mivel Georges úgy gondol Istenre, mint a Télapóra, ami vicces. Sok kín van ebben a filmben. Annyira nem is vicces, mint amilyennek eleinte képzeltem.”
Van viszont sok szex, melyek során Pattinson számos ölelkezésben vehet részt, leginkább Ricci kedvesen szerelmes Clotilde-jával. Mit gondol, hogyan fognak a Twihardok Georges-ról vélekedni? „Kíváncsian várom,” mondja. „Nem jön le annyira rosszként, mint amennyire akartam, tehát nem gondolom hogy bárkit is megsértenék.” Pattinsonnak ebben igaza van – a regényben Georges sokkal rosszabb. Ami pedig a Twihardokat illeti, Pattinson több bizalmat ad nekik mint a legtöbben, azzal magyarázva, hogy a legtöbbjük irodalmi beállítottságú, és valószínűleg nem is láttak sok filmet a Twilight-sorozat előtt. Mindig könyveket adnak neki, a mai napon például egy 1950-es görög költő műveit kapta meg. Mivel szemtanúja voltam egy Twilight premiernek, elképesztőnek találom, hogy azok, akik olyan földöntúli sikolyokat képesek produkálni, nem igen lehetnek azok az olvasó-fajták. „Valószínűleg ugyan úgy olvasnak könyvet,” vigyorog, ahogy egy nyitott könyv tartását utánozza. „Leveszi a pólóját...” Szélesre tárja a száját, elenged egy burkolt sikolyt, majd nevetésben tör ki.
Pattinson egyszer azt állította, hogy úgy képzelte, a Twilight egy komoly indie film lesz, és nem egy bombasiker franchise, kapcsolódó árukkal. Ezefelül azt is kifejtette, némi jóindulatú irigységgel, hogy a filmbéli társa, Kristen Stewart – sokak szerint a barátnője, bár ő maga nem beszél róla – is indie -féle filmekkel emelkedett fel, mielőtt még beválasztották volna a Stephenie Meyer félelemmel átitatott történetébe, amíg ő már híresen kerül be az indie filmekbe. „Senki se hiszi el nekem, de én egyszerűen nem láttam ezt az egészet annyira nagy dolognak,” állítja. A folytatás az, amit a legnehezebbnek talált. „A legfőbb része a karakternek hogy nem változik, de egy idő után azzal szembesülsz, hogy kifogytál az ötletekből. Van egy rész a legutóbbi filmben, ahol Bella és Edward között volt egy vita, és már ott tartottam, hogy nem tudom hoyg játszam el, elvégre nem szakításról volt szó.”
Ekkor a beszélgetésünket elég bizarr módon zavarják meg, mégpedig egy szörnyű pop dallal, amit a hotelben kezdenek el játszani. „Ez a Twilight cd-ről van,” mosolyog Pattinson halványan, nem igazán lenyűgözve. Szerencsére a barátságtalan számnak időben vége lesz ahhoz, hogy Pattinson elmondhassa, merre szeretne menni a karrierjével miután a Breaking Dawn második része után leengedig a függönyöket. Múlt nyáron David Cronenberg Cosmopolis-ának forgatásán volt, ahol egy egocentrikus milliomost alakított, aki értelmet keres a gazdagságában („Az egyik legfurcsább forgatókönyv amit valaha olvastam”), és jelenleg három projekten is dolgozik, melyekről nem beszél, bár a leborotvált haj csak egy próba.
Bizonytalannak látszik a hova továbbot illetően, azt magyarázván, hogy meghatározható filmes személy, „Senki nem fog azzal jönni hogy 'szerezd meg nekem Pattinsont'. Mindig úgy találom, hogy a forgatókönyvek egy bizonyos valakit alapul véve készülnek, de még nem igazán tudom hogy ki vagyok a mozi szempontjából, és még nem volt elég munkám ahhoz, hogy legyen olyan közönségem, aki tudná hogy mit várjon el tőlem. „Még mindig úgy van, hogy a 'Twilight srác megpróbál valami mást is csinálni.' Nagyon is érdekel, hogy az emberek miként képzelnek el (hogyan tudnak engem elképzelni) engem, ami a menedzsmentemet őrületbew kergeti”. Hol húzza meg a vonalat? „Nem vállaltam egy tengerész szerepét, mert nem akarom, hogy a tengerészek azt mondják, 'Ez egy szégyen.” A nevetése ekkor élettelennek tetszik. „Olyat akarok csinálni, ahol van fegyverem, ahol lehet futkározni egy kicsit.”
Az utóbbi öt hónapban Los Angelesben élt - a leghosszabb tartózkodási ideje az ipari városban, három ház és az alkalmi hotel között váltogatva – egy nomád valóság, melyet hírességének kifinomult természete erőltetett rá. A házak közül valamelyik Stewart-é? „Ummm...” habozik. „Úgy gondolom az a legjobb, ha ezekről soha nem beszélünk.” Amikor elmondom neki hogy George Clooney nemrég azt nyilatkozta, hogy már vágyott azokra a napokra, amikor ki tud menni egy parkba olvasni anélkül hogy megzavarnák, Pattinson elárulja, hogy pár napja LA-n autókázott át, amikor valaki megmutatta azt a házat ahol Clooney lakott „amikor még volt neki házi malackája meg ilyenek”. Meglepte, hogy a ház csak úgy ott volt az utcán, mindenféle takarás nélkül.
„Arra emlékeztetett, hogy 10 éve még akkor is lehetett háza akár a leghíresebb embernek is anélkül, hogy a ház körül emberek sátoroznának. Mindent megteszek hogy elrejtőzzek, mert ha egyszer valaki rájön hol vagyok, akkor napi 24 órán át lennének ott emberek. És ez az ami meg tud őrjíteni, mert nem tudsz elmenekülni. Odáig vezet a dolog, hogy nem akarsz kimenni – és akkor nem is találkozol senkivel, és akkor jön az unalom.”
Ennek ellenére azért nem szeret panaszkodni: „A pozitívumok jelentős túlsúlyban vannak a negatívumokkal szemben.” De nehéz másik színészt találni, hasonló kategóriában – talán Zac Efron. Pattinson javára lehet írni, hogy nem mutatja nyilvánosan a frusztráltságát, és még nem el a Sean Penn-féle összeroskadásokhoz sem. Amikor ki kell ereszteni a gőzt, márpedig olyan van, akkor felhívja a szüleit, akik még mindig Barnes-ban, London délnyugati folyómelleti területen élnek, ahol Pattinson felnőtt. „Azt hiszik őrült vagyok,” mondja. „Ők az egyetlenek, akiknek tényleg mindent kiadok – 'Meg fogom ölni magam!' A családom azt hiszi, hogy a munkámat utálom ennyire, de az unalom az, ami elragad.”
Pár órával később, egy sokkal csinosabb fekete-szürke összeállításban, Pattinson végigmegy a Bel Ami vörös szőnyegén. Van sikítozás is, de nem éri el az erőszakos szinteket – a németek annál visszafogottabbak – bár van egy fiatal lány, akit ki kell emelni az aláíratók csapdájából a biztonságba. Könnyek folynak az arcán, de az lehet hogy csak amiatt a gyötrelem miatt van, hogy eltérítették bálványának pályájáról. A film meleg üdvözlésben részesül, de később a német hostess azért megfeledkezik mindenféle illemszabályról, és nem foglalkozva se Donnellannal, Oremroddal vagy Ricci-vel, előhúzza Pattinsont a sorból, csak azért hogy azt turbékolhassa: „Hölgyeim, megérintettem.”
A színész türelmesen mosolyog – nem menekülhet, még akkor se, ha nincs más, mit szívesebben tenne. Az afterparty már jobban megy, szüleivel és két nővérével egy belső szentélybe menekül a kíváncsiskodó szemek elől. Ha nem ezt tenné, akkor valószínűleg egész este hasonló élményekben lenne része. Ezután Pattinsont akkor látták utoljára, amikor családjával a berlini éjszakába merészkedett, úton, ahogy mondta, a KitKatClub-ba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése