David Cronenberg: „A képzeletem nem horror”

Egyszerűen muszáj volt ezt idetennem, mert a cikk ugye csak cikk, de az Öreg hangja is fontos.

Nem beszélve Rob kacajáról.

David Cronenberg: „A képzeletem nem horror”

A nagyszerű kanadai rendező a test-horror klasszikusaival, mint a Dead Ringers és A Légy, legutóbb pedig a gonoszul vicces MTTS filmmel tette emlékezetessé a nevét. Az alábbi cikkben az Observer olvasóinak és a kulturális élet olyan ismert alakjainak a kérdéseire válaszol, mint Margaret Atwood és Viggo Mortensen.

Amikor a nagyszerű kanadai filmkészítő, David Cronenberg 70 éves lett tavaly, egy szóval kifejezve öregnek érezte magát. A Franz Kafka rajongójának számító rendező azt mondta, Gregor Samsához kezdte hasonlítani magát, az Átváltozás főhőséhez, aki egy reggel arra ébred, hogy – és ez nagyon Cronenbergre vallana – óriási bogár lett belőle.

„Egy új lény leszel,” magyarázza Cronenberg. „Kérdezz bárkit, aki még nem előrehaladott korban él, hogy mit gondolnak a hetven felettiekről – ha gondolnak bármit is – és a válasz az Alzheimeres, szenilis öregember lesz, járókerettel. Meg az, hogy ’micsoda teher ez az egészségügyi rendszernek’. Három tucat és még tíz, ennyinek kéne lennie, ez a bibliai kor. Szóval vannak előzményei annak, hogy a hetven nagy esemény az életben."

Amikor sikerült túllépnie a sokkon, Cronenberg újult erővel tért vissza a munkájához. Megcsinálta a filmet a Maps to the Stars forgatókönyvéből, ami egyfajta gonoszkodó, vicces leszámolás napjaink Hollywoodjával, és amelyen már egy évtizede dolgozott az író Bruce Wagnerrel. Befejezte továbbá első regényét, amelynek a Consumed címet adta, és ami talán már 50 éve készül. Mindkettő a következő hetekben kerül napvilágra.

„Óriási hatalmad és befolyásod van ebben a korban,” folytatja Cronenberg. „Itt van a kor mitológiája, a szakállas vén, a bölcs öregember. Néhány kultúrában az idős kor nagyra becsült: a kínaiaknál Konfuciusz tanaiban, és így tovább: ekkorra már kell, hogy bölcsességed és tapasztalatod legyen, ezért elég értékes tagja vagy a társadalomnak, olyasvalaki, akit tisztelni kell és meghallgatni. Pillanatnyilag nyugaton ez egyáltalán nincs meg.”

Cronenbergnek még egyértelműen nincs szüksége járókeretre. Már hetvenegy éves, de alkata továbbra is vékony, sportos, és gyakran beveszi magát a Torontó melletti hegyekbe a biciklijén. Lebegő haja fémesen ragyog, és olyan sűrű, mint egy csincsilla szőre. Kegyetlenül intelligens és gyors észjárású, de, egy hosszú Skype beszélgetés után sem megfélemlítő. A filmes körökben úgy jellemzik mint illedelmes, sőt, erkölcsös személyt; ezeket a tulajdonságokat nem könnyű megtartani abban az iparban.

Az is világossá vált, hogy Cronenberg ambíciói töretlenek. „Elmondhatom” - folytatja - „hogy a regényt, amelyet most írtam, tényleg 21 évesen készültem megírni és nem 71 évesen, de akkor nem lett volna ugyanaz. És kétlem, hogy ilyen jó lett volna. Tényleg nem hiszem.”

A Térkép a csillagokhoz is biztosan egy olyan pályafutás egyik legjobb filmjeként fog szerepelni, ami folyamatosan meglepő, ugyanakkor könyörtelenül Cronenbergi: a korai kaotikus testi horroroktól kezdve (Paraziták, Agyfürkészők, A Légy, Két test egy lélek) a mostani kifinomultabb, intenzívebb pszichotikus élményt nyújtó filmekig (ide sorolható eddigi leginkább mainstreambe illő filmje, az Erőszakos múlt, a Gyilkos ígéretek, és a Veszélyes vágy). A Térkép főhősnője, Havana Segard (Julianne Moore) egy kétségbeesett, idősödő színésznő, aki nem akar Hollywood szemétdombjára kerülni. Van egy jámbor személyi asszisztense, vagy „munkakurvája”, Agatha (Mia Wasikowska) és egy szenvedélyes terapeutája, Stafford Weiss (John Cusack). A burjánzó, rémálomszerű mesében szerepel még Weiss Bieber-szerű fia, Benjie (Evan Bird), és egy limuzinsofőr, Jerome Fontana (Robert Pattinson), aki igazából persze maga is színész és forgatókönyvíró.

„A film nyilvánvalóan fikció, nem pedig dokumentumfilm arról, hogyan is működik Hollywood; használtam benne tömörítést, túlzást, és az összes ilyesféle eszközt” - mondta Cronenberg. „Sem Bruce, sem én nem nevezném azonban szatírának. Jonathan Swift Szerény javaslata, az szatíra, de ez a film túlságosan valószerű ahhoz, hogy szatíra legyen. Sőt, Bruce azt mondta, hogy minden egyes mondatot, ami elhangzik a filmben, hallotta már valódi személy szájából. Ő talán el tudná mondani, hogy kiéből.”

Kívülállóként Cronenberg több szempontból is tökéletes helyzetben van ahhoz, hogy Hollywood különcségeit vegye célkeresztbe. Torontóban – a város sok filmjének háttere – élt egész életében, és a Maps to the Stars volt az első alkalom, hogy Los Angelesben forgatott; öt napot töltött el főleg azzal, hogy pálmafákat filmezzen – jegyezte meg szárazon. Cronenberg viszont nem teljesen kívülálló. Hosszú évekkel korábban szóba jött, hogy esetleg ő forgassa a Jedi visszatér című filmet, és az évek során sok körülményes és eleve kudarcra ítélt tárgyalást folytatott sok nagyobb stúdióval filmes ötletekről, amelyek közül a legmeglepőbb egy kémfilm lett volna az MGM gondozásában, Denzel Washington és Tom Cruise főszereplésével.

„2,500 mérföldre vagyok Hollywoodtól és úgy átvitt, mint szó szerinti értelemben is úgy tekintek magamra, mintha félúton lennék Hollywood és Európa között, mozis érzékenység tekintetében” - mondja Cronenberg. „És mivel kanadai vagyok, a mainstream Amerikán kívül állok – ahogy Marshall McLuhan szokta mondani –, ami azt jelenti, hogy olyan észrevételeim vannak, amik máshogy nem lehetnének. Ahogy mondják: ’A hal nem tudja, milyen vízben van.’ A vízen kívül kell lenned ahhoz, hogy tudjad mi az a víz.”

A Consumed [D.C. könyvének a címe – a ford.], eközben annyira egyedülálló és annyi egyedi sajátossággal rendelkezik, mint Cronenberg akármelyik filmje. Bármilyen összefoglaló szánalmasan alkalmatlannak bizonyul, de a könyv központjában egy világjáró újságíró pár van, akiket a munkájuk szörnyű gyilkosságba, szervkereskedelembe, és némi perverz szexbe sodorja őket.

Cronenberg nem viccel, amikor azt mondja, hogy a Consumed készítése fél évszázadba telt. Édesapja egy torontói könyvesbolt tulajdonosa volt, mellette cikkeket és igaz történetek alapján krimiket írt. „Akkoriban arra aludtam el, ahogy az IBM Selectric-én gépelt, azelőtt pedig arra, ahogy az Underwood írógépen” - idézi fel Cronenberg, otthoni irodájában ülve, mögötte a könyvespolc tele van, többek között az apjától örökölt kötetekkel. A Torontói Egyetemen természettudományos szakon tanult, arról álmodva, hogy egy nap olyan lesz mint Isaac Asimov, a tudós és sci-fi író. Egy évvel később Cronenberg angol irodalomra váltott és ott barátkozott össze olyan emberekkel, akik saját filmjeiket forgatták.

„Emlékszem, hogy úgy éreztem, az írásom Nabokov és William Burroughs utánzata, vagy a kettő kombinációja” - mondta. „Persze ők ketten nagyon különböző írók, így ez is új dolgott alkotott. De a filmkészítéssel kapcsolatban azt éreztem, hogy nincs rá hatásom. Nem akarok arrogánsnak hangzani, de úgy éreztem, hogy a semmiből tudom megalkotni magam, mint filmkészítő. Láttam Bergmant, de nem éreztem úgy, hogy Bergman-filmet csinálok. Imádtam Fellinit, de mivel nem vagyok olasz katolikus, esélytelen volt, hogy Fellini-filmet csináljak. Kanadában senki nem csinált zsánerfilmeket, szóval kanadai horrorfilmet csinálni, az egész új dolognak számított.”

És mi lenne, ha a regényét, a Consumed-ot rendezné meg? „Amint befejeztem, úgy gondoltam, ez az, amit igazán csinálni szeretnék” - mondja Cronenberg. „Öt producer is olvasta a könyvet és azt mondták, hogy szeretnék filmként is viszontlátni. De én nem akarom leforgatni. Már megcsináltam. Furcsa lenne remake-et készíteni a saját művemből.”

Ezzel Cronenberg leguggol és felkészül a hét évtizednyi életéről szóló inkvizícióra régi barátaitól és az Observer olvasóitól.

Ha be lehetne lépni bármelyik film idejébe/helyszínébe/stilisztikájába stb., az ön filmjei közül melyikbe időzne el és miért? - Nick Newman, London

Nagyon boldog vagyok azzal, hogy nem vagyok benne egyik filmemben sem. A filmkészítésben megvan az az érzés, hogy olyasvalamit tapasztalsz meg, amit te magad nem élsz meg. Szóval ez átok lenne számomra, nem szeretnék egyik filmemben sem élni. Sőt, számomra a filmkészítés egyik oka az, hogy olyat tapasztaljak meg, ami érdekel, talán zavar is, amivel meg kell küzdenem, megtapasztalnom valamilyen szinten, de távol is kell, hogy tartsam magamtól. Biztonságos tokban kell maradni, olyanban, amilyet az osztriga von a homokszem köré, és végül gyöngy lesz belőle. Ez egy irritáció. Reméled, hogy olyan filmeket készítettél, amik olyanok, mint az igazgyöngy, de nem szeretnél bennük lenni,  mert ott van bennük az a homokszem, vagy valami rosszabb.

Miért vágtad meg a szoptatós jelenetet a Crash-ben? - Rosanna Arquette, színésznő

Haha! Rosanna szoptatta a gyermekét amikor a Crash-t forgattuk és az egyik jelenetben, ahol James Spaderrel szeretkezik egy autóban, hirtelen egy nagy adagnyi tej spriccel át a képernyőn. Igen érzéki volt, mind nagyon izgatottak voltunk, hogy megtörtént, de az a helyzet, hogy a filmben a karakter nem terhes és nem is szoptat, szóval dramaturgiailag nem volt értelme. És bár a Crash egy lázas álom-rémálom, azért meg van a maga logikája.

Szóval nem a cenzúra vagy ilyen miatt vágtam meg – igazán nagyszerű pillanatnak találtam, imádtam, és ennek köszönhetően Rosanna mellei nagyon teltek voltak, ami szintén szép dolog. Neki tényleg nincs szüksége implantátumra!

Hogyan éli túl a saját képzeletének a horrorjait? Mi(k) a kedvenc a) alkoholos itala(i) b) egyéb drog(ok)? -
Matthew Hill, Lyon

A képzeletem egyáltalán nincs tele horrorral. Ez egy félreértelmezése annak, hogy mik a filmjeim. Először is, úgy hiszem, hogy a filmjeim viccesek. Nem minden vicces bennük, de tele vannak humorral. Másodszor pedig, nem igazán az én képzeletem. Bárki, aki az interneten vagy az újságokban olvassa a híreket, ott a mindennapi horror – azzal összehasonlítva az én képzeletem egy mesés játszótér! Szóval egyáltalán nem érzem úgy, hogy a képzeletem horror lenne.

A második részt illetően, igazából egyáltalán nem iszom. Legmesszebb addig megyek, hogy megiszok egy kevés vörösbort az ételhez. Magamra vagyok hagyatva, nem megyek el olyanokkal, akik bort rendelnek, soha nem is gondolnék arra, hogy alkoholos italt rendeljek. Ez nem vallásos dolog, vagy moralitás vagy erkölcs kérdése, csupán a testem, amint arra korán rájöttem, nem reagál jól az alkoholra. A nyálkahártyáim nem szeretik. Szó szerint olyan három alkalommal voltam részeg egész életemben. Hetvenegy évesen pontosan meg tudom számolni ezeket az alkalmakat és nem voltam oda az élményért.
Ez van más drogokkal is. Igen, az 1960-as években próbáltam ki különböző drogokat mint mindenki más, de nem igazán találtam benne semmit, ami megfelelt volna. Egy LSD utazásom volt, nagy hatást gyakorolt rám, de voltak olyan zavaró aspektusai, melyeket nem élveztem. Mint művész, a tisztaság (értelmi) az egyik legértékesebb dolog, amit becsülni tudok. Állandóan vágyódsz a lenyűgöző világosságra, amit lehet, hogy soha nem érsz el, de úgy találtam, hogy a drogok és az alkohol ezt megzavarják. Tehát unalmas vagyok, mit is mondhatnék?

Bár sokkal fiatalabb vagy nálam, mindketten a Torontói Egyetemre jártunk az 1960-as években, és mindkettőnknek ugyanaz a háttere a biológia, mint tudomány kapcsán. Volt valami különös az egyetemen, ami talán elindított benned valamit a horrorfilmek kapcsán? Láttál valamit a vén, gótikus épületben őrzött kivett szemgolyókban, a preparált magzatokban és mérgeskígyókban? Rám ezek nagyon nagy befolyással voltak. - Margaret Atwood, író

Igen, én is túlestem néhány disznómagzat boncolásán, meg egyéb apróságokon, mert szerves kémiát hallgattam. Azt hiszem, talán sejtbiológussá válhattam volna. És tényleg nagyon gótikus volt az épület – viszont az, ahogy a tudományt oktatták, teljesen elfordított magától a tudománytól. Úgy éreztem, hogy a többi diák körülöttem nagyon másképp látta a dolgokat, és azon kaptam magam, hogy nyelvi és filozófia-szakosokkal lógok együtt.

Tehát nem mondhatom, hogy a Torontói Egyetem vezetett a horrorhoz, ellenben a mozihoz mégis onnan kerültem, bár soha nem hallgattam ilyesmit. Járt oda egy David Secter nevű diák, aki éppen a Winter Kept Us Warm című filmet forgatta, és néhány barátom kapta a főszerepeket. Soha nem fordult meg bennem addig, hogy akár filmet is lehetne készíteni. Ez nem olyan hely volt, mint Los Angeles, ahol mindenkinek a szülei, rokonai benne vannak a filmiparban valahogy. Torontóban senkinek nem voltak családi kapcsolatai a filmes világgal, mert Torontóban nem volt filmes világ.

Ez sokkal jobban befolyásolt abban, hogy a biológiai témájú horror felé forduljak. Mellesleg, sosem gondoltam úgy a biológiával kapcsolatos részére, hogy az horrorisztikus lenne. Azt gondoltam mindig, hogy az egész fantasztikusan izgalmas, még a disznómagzat boncolása is, amit ha filmben mutatna be valaki, az eléggé lenyűgözné a közönséget. Az érzés, amikor az ember úgy sejti, rájött egy életforma kialakulására, arra, hogyan jön a világra, hogyan létezik, az nagyon érdekes. Nem horror, hanem valóságos extázis, legalábbis számomra.

Megvan az a szokása, hogy sok filmen keresztül szinte ugyanazokkal a színészekkel forgat. Kik lennének álmai szereposztásában? - John Somersby, Miami, Florida

Őszintén mondhatom, hogy rengeteg színésszel dolgoztam együtt, akiket nagyon szeretek, de egy színésznek nem jelent valami nagy megtiszteltetést, ha rossz szerepre válogatják be. Nincs álom szereposztás forgatókönyv, és az abban létrehozott szereplők nélkül, akikre embert kereshetek. Más szavakkal, itt nem lehet elvonatkoztatni. Például, felötlött bennem, hogy jó lenne forgatni egy filmet, amiben együtt szerepelhetne Viggo Mortensen és Rob Pattinson. Szerintem nagyon érdekesen működnének együtt, de nincs előttem a film, sem a szerepek, amiket eljátszhatnának.

Ha nagyon visszamegyünk, imádtam Christopher Walkennel dolgozni [a Holtsávban], és arra gondoltam, vele jó lenne folytatni, de sosem jött olyan jó szerep ehhez. Ugyanez volt Jimmy Woodsszal is [Videodrome], vagy [James] Spaderrel [Crash]. Mindegyik főszereplővel elég jól kijöttem, és el tudok képzelni egy olyan filmet, ahol mindannyian szerepelnek. Ahogy Fellini táncolt minden színészével.

Mit gondolsz a táguló világegyetemről? Hiszel a multiverzumok létezésében? És ha hiszel, akkor honnan a fenéből lett az ősrobbanás? - Viggo Mortensen, színész

Ez egy jó nagy kérdés. Hogy kicsit közelebb hozzuk, ötletem sincs, honnan lehetett az ősrobbanás, mert el sem tudom képzelni, ami történt valójában. Azt viszont vallom, hogy a Föld különleges a rajta lévő életformák és kialakulásuk szempontjából. Ez az egyetlen bolygó, ahol az élet ennyire kifejlett állapotban megtalálható, ez az ösztönös érzésem. Még ha van is élet más bolygókon, szerintem azokra soha nem jutunk el, túl messze vannak. Létezésünkben és a gyakorlatban tehát egyedül vagyunk, ha elméletileg nem is. Valójában mégis magányosak vagyunk ezzel a bolygóval, és már csak emiatt is jobban kellene vigyáznunk rá.

Nem tudom, hogy jól válaszoltam-e meg a kérdését, de mindent megtettem. Néha elég mély dolgokba belemegyünk Viggóval, de sokat viccelődünk is, hogy kiegyenlítsük a dolgot.

Nagyon tetszett a játéka Don McKellar Az utolsó éjszaka c. filmjében. Szeret színészként is dolgozni, és szeretné többet csinálni, ha jó szerepeket kapna? - David Jackson, Washington, DC

Nagyon szeretek színészkedni és nagyon szeretem, ha dicsérnek érte, és ezt köszönöm is. Nem történik azonban gyakran ilyesmi. A színészet érdekes, de nem tudom, hogy fel vagyok-e készülve arra, hogy ekkor és akkor elrepüljek Wight szigetére, és eltöltsek ott három-négy hónapot. Vagy ugyanezt Ausztráliában. Ha a szerep azonban kellően érdekes és megalapozott, akkor talán ezt is megtenném.

Élveztem a forgatást, teljesen más világ a rendezéshez képest; sokkal többet megtanulhattam arról, hogy min megy keresztül egy színész azáltal, hogy én magam is megpróbáltam. Az ember nagyon sérülékennyé válik, és rájön, miért foglalkozik olyan megszállottan sokat egy színész a testével, a hangjával és a ruházatával, mert ezek az ő hangszerei. Egy rendező esetében senkit nem érdekel, hogy néz ki, mit visel, vagy éppen beteg-e, amíg el tudja kiáltani magát, hogy “Felvétel!”, meg hogy “Állj!” Nagyon meglepő élmény, és csak személyesen kipróbálva érezheti át bárki.

A fillmjei gyakran tartalmaznak hurkokat: élet és halál, test és lélek, tudat és tudattalan. Mi az igazi feladat abban, hogy az örök visszatérést kiváltsuk egy olyan közegben, amelyről kísérleti úton tudjuk, hogy véges? - Candice Breitz, művész

Nem vagyok biztos abban, hogy értem a kérdést. Számomra a filmkészítés olyan, mint egy gyémánt, abban az értelemben, hogy számos csiszolt oldalról belenézhetünk, de mégis ugyanannak a gyémántnak a belsejét látjuk. Ez a gyémánt igazából az én életem összes tapasztalata, ennyivel rendelkezem, és elkerülhetetlen, hogy visszatérjek ugyanazokhoz a sémákhoz és nézőpontokhoz, ha kissé más szögből vizsgálódva is.

Legyőzné David Lynchet szkanderben? - Jack Cody, Kilkenny, Írország

Ez érdekes. Éppen Bobnál ettünk Big Boy burgereket David Lynch-csel, akkoriban, amikor ő a Dűnét, én pedig A holtsávot forgattam, és mindketten Dino De Laurentiisnek [olasz filmproducer] dolgoztunk. Akkor ismertük meg egymás egy kicsit. Azt hiszem, legyőzném. Különösen, ha éppen akkor próbálnám, amikor meditál.

Melyik öt film a kedvenced, és miért? - John Landis, filmrendező

Nem lenne nehéz, de nincs listám. Végtelen számú film volt rám hatással. A legnagyobbal nyilván a Winter Kept Us Warm volt, a maga furcsa módján. Nem horrorfilmnek forgatták – egy dráma volt arról, hogy boldogulnak az életben a Torontói Egyetem diákjai – és nem is volt szó nagy művészieskedésről. Nehéz újra átélni azt a sokkot, ami akkor fogott el, amikor láttam a csoporttársaimat egy igazi moziban az igazi vásznon, ahogy éppen szerepelnek. Olyan volt, mint a varázslat: nézed a tévét, és hirtelen benne vagy egy sorozatban. Ilyesmi volt ez a sokk.

Szóba került, hogy esetleg Peter Jackson forgatna egy részt a Dr. Who-ból. Van olyan tévésorozat, amiből megfontolná egy rész rendezését? - yesfuture, online kérdező

Már ajánlottak néhány sorozatból részeket, de el kell mondanom, hogy ezek a legkevésbé sem érdekelnek. Minden, ami érdekessé teszi a rendezést – a főszereplők kiválasztása, a helyszínek megkeresése, a munka a forgatókönyvvel, a párbeszéd kidolgozása, a stáb keresése és a közös munka – hiányzik egy sorozatnál, mert már minden ott van készen. Az ember itt sokkal inkább egy közlekedési rendőr feladatát látja el.

Veszett el valami a filmekből azzal, hogy a makettezést felváltotta a CGI? - Archaen, online kérdező

A CGI-t túlzásba lehet vinni, és már túlzásba is vitték. Erre rengeteg példa van a szuperhősös filmekben, egyszerűen röhejes, mi megy ott. Technikailag persze lenyűgöző, de elvesztette a fizikai jelenlétét. Ez nem azt jelenti azonban, hogy akkor több valós effekttel kellene dolgozni. Számomra ez nem annyira a technológia kérdése, sokkal inkább a művészeté: mennyire érti a rendező a saját nézőit? Én is sok CGI-t használok a filmjeimben, csak nem tolakodó módon. Az apróságokhoz veszem igénybe, hogy kiemeljek vele néhány apró mozzanatot, szinte láthatatlanul. Egyszerűen ez egy nagyon hasznos eszköz, nem különbözik a világítástechnikától, a díszletektől vagy éppen a vágástól. Itt hatékonyan lehet használni.

Mi a kedvenc sütije? - Misterlks, online kérdező

A shortbread [kb. ua., mint a háztartási keksz itthon]. Ha lenne előttem egy tállal, valószínűleg mindet megenném.

A száguldó autóktól majd' leragadt a szemem. Elmondaná, mit talál bennük olyan érdekesnek? - Steven Hughes, Bristol

Melyik filozófusokról mondaná, hogy a legnagyobb hatással voltak a munkájára? - Howard Shore, zeneszerző

Fiatal egzisztencialistaként tekintek magamra. Amikor elkezdtem Sartre-t olvasni, és amikor rátértem Heideggerre, arra gondoltam, “Ó, wow, én is éppen így vélem”. Sartre-nak van egy nagyon jó előadása, amelynek azt a címet adta, hogy “Az egzisztencializmus is humanizmus”. Leegyszerűsítve azt mondta, “Nézzétek, nekünk, embereknek csak ennyi adatott, felejtsük el a túlvilágot, mert nem létezik. Felejtsük el Istent, nincs Isten. Ezt el kell fogadnunk, és ha megtennénk, és rájönnénk, hogy az együttérzés és a humanista empátia értéket jelent – nem csupán fontosat, hanem alapvetőt – akkor az egész világ jobb hely lenne.” Nagyjából ez az én hozzáállásom is az élethez.

Az autók majdnem a repülést jelképezték, olyan, mintha az ember tudna velük repülni. És a szabadságot, a szexuális szabadságot is a régebbi időkben. Nagyon függ a válasz attól, hogy mennyi idős a kérdező, mert ez nem annyira a sebességről, sokkal inkább az autóságról szól, ez van a középpontban. Most éppen egy Teslám van, ami egy elektromos autó, és lenyűgözően érdekesnek tartom, aminek semmi köze a sebességéhez – bár valóban nagyon gyors jármű. Másfelől, ha látok egy Lamborghinit, vagy egy Ferrarit, amint teljes sebességgel száguld, az szerintem eléggé meggyőző, olyan, mint egy nemes vad, van benne valami szép. Még folytathatnám a mostanra divatjamúlt belsőégésű motoros autók szépségének ecsetelését, de tényleg volt bennük valami ősi, valami csodálatra méltó. Ha valaki erre nem tud reagálni, azzal nincs semmi bajom, de tudnom kell, hogy a kérdezőnek milyen tapasztalata volt az úgynevezett gyors autókkal. Ha valaki az erkélyről nézi őket az autópályán, akkor tényleg unalmasak.

A zsidó származásának volt hatása a filmjeire? - Nathan Abrams professzor, Y Felinheli, Wales

Természetesen volt, mert ez alakította ki az érzékenységemet és az életemet. A szüleim nem voltak hívők, még zsinagógában sem voltam, és sosem volt bár micvóm. Az anyám beszélt velem egy kicsit jiddisül, de ez nem vallási, hanem kulturális téma, és még mindig vonzódom ehhez a beszédhez. Könnyű lenne azt mondani, hogy a zsidóság mindenhol kívülállónak érzi magát a diaszpóra-jelleg miatt, és még sok filozófiai és érdekes kulturális dolgot lehetne sorolni, de nem tudom, hogy ezek közül az én esetemben mennyi lenne igaz. Mindig is kanadainak éreztem magam, és Kanadához ragaszkodom, tehát keverem a zsidóságot a kanadaisággal. Nem hiszem, hogy ezeket a részleteket el lehetne különíteni az élet során.

Melyik a valaha készült legfélelmetesebb film? - Toby Sculthorp, London

Ez teljesen szubjektív, mert lehet, hogy valami egyeseket halálra ijeszt, míg ugyanez másoknak csak egy jó vicc. Erre a kérdésre mindenki más választ adhatna. A Bambi rettenetes egy gyerek számára, mert Bambi anyját megölik benne. Gyerekkorban ez természetesen sokkoló. És ez már minősít? Volt egy film, a Kék lagúna, amit gyerekként nagyon ijesztőnek tartottam. Gyerekek hajókáznak, a hajó elsüllyed, a szüleik megfulladnak, a gyerekek egyedül maradnak a szigeten egy részeg tengerésszel. Van egy jelenet egy kígyóval és egy csontvázzal, meg minden ilyesmivel, és ettől már elég ijesztőnek számított gyerekként. Egy felnőtt számára ez persze már nem annyira izgalmas.

Később, már felnőttként a Ne nézz vissza! volt félelmetes, Nic Roeg filmje Julie Christie-vel és Donald Sutherlanddel. Nagyon megérintett, nagyon hatásos produkció volt, szinte tapintható halálvággyal. Ugyanakkor, ha a kérdező megnézné ezt a filmet, lehet, hogy semmilyen hatást nem váltana ki belőle. Nincs abszolút, egyetemes film ezen a téren.

Optimistának tartja magát? - Tomas René, London

Kanadai vagyok, mit mondhatnék? Hát persze! Igen, általában nagyon jókedvű, vidám figura vagyok, és a filmek után ez általában meglepi az embereket. Aggódom a környezet, a bolygónk jövője miatt, egzisztencialista vagyok, és majd amikor meghalok, az a véget jelenti, a feledést. Mások talán azt gondolnák, “Istenem, szörnyű lehet így élni”. De nem, én általában optimista és boldog vagyok.

Robert Pattinson a torontói Breakfast Televisionban a Maps to the Stars-ról

I: So, of course, David Cronenberg did this film Maps to the Stars, and you’ve worked with him before, so is it like David Cronenberg says I want in the film and you just say okay, without looking at the script? RP: I did on this one. Yeah, I loved doing Cosmopolis so much, and I was super excited about doing something else with him. And he’s not going to do something rubbish. It’s kind of like, and also I genuinely had, I hadn’t read a page before I said yes. I: What did you think when you finally did read it? RP: It was so different from Cosmopolis, it was so funny and biting and kind of crazy, and also it’s really nice doing something where you don’t have an enormous amount of pressure, and I was just kind of excited seeing what everyone else did, it kind of reminded me when I did this Harry Potter film and I got to watch Ralph Fiennes had become Voldemort for the first time and I was just dead the whole time, so I just watched the scene, thinking this is one of the best experience on a movie set I’d ever had. And I was just like watch Julianne and had like a total scene where all I say is yes, and I don’t have to look at my lines, just observe. I: Just watching her do her thing. What’s it like working with, you have great women in this cast that you have great scenes with. RP: Amazing. She’s really really cool and I mean, just genuinely hilarious. The scene when she’s trying to, I guess, sort of seduce me, I literally haven’t laughed so hard, I’m not even vaguely in the scene, I’m just pissing myself laughing. I: There’s a multiple (???) talent in the laugh. RP: It was really fun. And definitely with Mia as well, it was kind of the same thing. I really really loved Mia as well, it was really fun working with her. I: Great. In the film you’re playing an aspiring actor, so did that kind of remind you of your early days when you were trying getting into the business? RP: Yeah, kind of, very embarrassing lines like say I’m an actor/writer, it’s the dumbest thing, feeling I used to say that, more of a writer than an actor, say, have you written anything? Well, not really. In my head, I’m all right. I like to carry around a moleskin notebook. With nothing in it. I: Doodles on the inside. RP: Writing my name. I: So was it hard for you breaking through becoming an actor? In the beginning? RP: I mean, I was really lucky. I was just so lucky, I don’t really understand how, I’d get a job and then not working for ages and ages, run out of money and then suddenly get another job as I was broke, and then just kind of continued until Twilight, basically. I sort of fell into it as well, so I didn’t have that pressure, I don’t have like stage parents or anything like pushing, no one’s pushing me at all, I’m just kind of figuring it out myself. I: That’s great. And you mentioned Twilight, do you find people still see you as the person who was in Twilight, or has it been easy to break out and get new roles? RP: I don’t know, I’m sure people see you, you know, there’s this person from Twilight, it’s a massive thing, but yeah, I’m just doing the stuff I wanna do, it’s just there aren’t a lot of parts you wanna do, it’s quite easy, and I think the jobs I’ve got since then, the only scripts I liked, so yeah, it’s kind of been great. It definitely helps to get stuff financed and it wasn’t handed in any way particularly. I: Great. And in the film we get to see this different kind of portray of Hollywood, some think this might be the exact version of Hollywood, do you think that it’s accuratley portraid in the movie, or are we really tickling into the extreme? RP: There’s a lot of incest. I: Yeah. I think as much. RP: That’s the main reality. Yeah, it’s sort of quite specific, but there’s definitely kind of architype you can come across, but I think you can say it, David keeps saying, it’s in any industry basically, it’s about success and becoming too attached to your success and other people’s opinion of you, I mean, when it fades away, how to lost sight of themselves and they’ve been allowed to have no sense of themselves for years and years and suddenly the artifice around all the other aspects of their lifes is removed and they’re suddenly left with just a shell. I have absolutely no idea of what I’ve just said. I: I think I kind of got it. RP: I’m like what? I: It’s not the same. Yes. Well, thank you some much for your time, on that note. I’m gonna leave you be. Thank you so much, nice to meet you. RP: Cheers, nice to meet you.

I: Szóval, természetesen, egy David Cronenberg film a Maps to the Stars, és már dolgoztál vele korábban, szóval olyan ez, hogy ha David Cronenberg azt mondja, hogy szeretné, ha benne lennél a filmben, akkor azt mondod, hogy oké, anélkül, hogy elolvasnád a forgatókönyvet? RP: Itt így v olt. Igen, imádtam a Cosmopolist csinálni, és nagyon izgatott voltam azzal kapcsolatban, hogy valami mást is csináljak vele együtt. És tudom, hogy nem fog valami kacat dolgot készíteni. Őszintén, egy oldalt se olvastam a forgatókönyvből mielőtt igent mondtam. I: Mit gondoltál róla amikor végül elolvastad? RP: Nagyon különbözött a Cosmopolistól, nagyon vicces volt és harapós, kissé őrült is, és jó volt olyant csinálni, ahol nem volt meg az a nyomás, és csak izgatottan néztem, hogy mindenki más mit csinált. Emlékeztetett arra, amikor azt a Harry Potter filmet csináltam és láthattam, ahogy Ralph Fiennes Voldemorttá válik az első alkalommal, és egész idő alatt halott voltam, szóval csak néztem a jelenetet arra gondolva, hogy ez a legjobb élmény valaha egy forgatáson. És itt is csak néztem Julianne-t és volt egy jelenetem ahol csak annyit kellett mondanom, hogy igen, szóval nem is kellett gondolkoznom a szavaimon, csak figyelhettem őt. I: Nézted, ahogy dolgozott. Milyen volt ilyen nagyszerű hölgyekkel dolgozni, akikkel fantasztikus jeleneteid vannak? RP: Lenyűgöző. Julianne nagyon-nagyon laza, őszintén remek vele dolgozni. Az a jelenet, ahol próbál, gondolom, elcsábítani, szó szerint nem nevettem annyit, alig vagyok benne a jelenetben, csak próbáltam a nevetéstől nem bepisilni. I: Tehetség kell a nevetéshez. RP: Nagyon jó móka volt. És Mia is, ugyan az. Nagyon szerettem Miát is, jó volt vele dolgozni. I: Nagyszerű. A filmben egy feltörekvő színsézt játszol, szóval emlékeztetett ez a korai napokra amikor próbáltál bekerülni az iparba? RP: Igen, mondhatjuk, amikor olyan zavarbaejtő dolgokat kellett mondani, mint én egy színész/író vagyok, az a leghülyébb dolog, úgy éreztem ezt sokat mondtam, és hogy inkább író vagyok mint színész, és mondd, írtál valamit? Nos, nem igazán. A fejemben, ott minden megvan. Csak szeretem magammal hordani a noteszomat. Üresen. I: Benne firkákkal. RP: Ráírtam a nevemet. I: Szóval nehéz volt színészként kitörtni? Az elején? RP: Nagyon szerencsés voltam. Annyira szerencsés, nem is értettem, hogy, de kaptam egy munkát, aztán hosszú időn keresztül semmit, egész addig, amíg már nem volt pénzem, aztán kaptam egy újabb munkát, és így ment egészen a Twilightig. Az egészbe csak úgy belecsöppentem, nem volt rajtam nyomás, a szüleim is hagyták a dolgot, nem erőltetett senki, csak úgy magamnak próbálom kitalálni a dolgokat. I: Ez nagyszerű. És megemlítetted a Twilightot, szerinted az emberek még mindig úgy látnak, mint azt az embert aki a Twilightban voltál, vagy könnyű volt kitörnöd belőle és új szerepeket kapni? RP: Nem tudom, gondolom páran úgy látják, hogy ő volt a Twilighban, nagyon masszív dolog volt elvégre, de csak azt csinálom, amit akarok, csak egyszerűen nincs sok olyan szerep, amit vállalna az ember, szóval elég könnyű volt, és azok a munkák amiket azóta csináltam csak azok voltak, amiknél tetszett a forgatókönyv, szóval nagyszerű volt. És segít persze a dolgot pénzelésebn is, nem csak úgy adták oda. I: Nagyszerű. Ebben a filmben egy másféle szögből láthatjuk Hollywoodot, néhányan úgy vélik, hogy ez az igazi verziója Hollywoodnak, szerinted ez egy pontos jellemzése, vagy tényleg az extrémbe mentünk át? RP: Sok a vérfertőzés Hollywoodban. I: Igen, ennyit én is gondoltam. RP: Ez a fő valóság. Igen, elég specifikus, de persze vannak ezek a típusok akikkel lehet találkozni, de azt hiszem lehet azt mondani, ahogy David szokta is mondani, hogy ez igaz minden iparra. A sikerről szól és arról, hogy mennyire ragaszkodik az ember a sikeréhez és mások rólad alkotott véleményéhez, aztán amikor mindez megszűnik, akkor már nem látja az ember saját magát, mert éveken keresztül nem lehetett önmaga, és amikor minden más megszűnik az életében, akkor nem marad más, csak a burok. Nem is tudom, hogy mit mondtam. I: Azt hiszem, megértettem. RP: Csak így nézek, hogy mi van? I: Nem ugyan az. Igen. Nos, köszönöm, hogy szántál rám időt, akkor ennél a pontnál hagylak is. Nagyon köszönöm, örülök, hogy találkoztunk. RP: Köszönöm, én is.

Beizzítani a Nagy Tonhalat

Beizzítani a Nagy Tonhalat – írta Hillel Levin

Amikor John Mendell úgy kalkulálta, hogy a chicagói Outfitnek vége van, végzetesen félreszámolta magát.

Semmi nem az volt, aminek látszott a River Forest-beli 1407 Ashland Avenue-n, nyugat Chicago egy tehetős külvárosában, egy farmszerű házban – mely barnaszínű kövekbe burkolódott – és kisebb és diszkrétebb volt a körülötte lévőknél. Az újév első hetének a végére az idős tulajdonosok már átköltöztek a meleg időhöz kötött második rezidenciájukba, de megbíztak egy gondnokot, hogy időnként nézze meg, működik-e még a kazán és egyik cső sem repedt-e szét. 1978. január elseje reggelén a gondnok beállt a félkör alakú kocsi beállón, ahogy előző nap is tette.

Michael Volpe 75 éves volt, ősz hajú és vékony, de még mindig fürge. Miután kinyitotta a faragott dupla ajtót, már készült, hogy megnyomja a megfelelő gombokat, hogy kikapcsolja a körülményes biztonsági rendszert. Ehelyett kővé dermedve állt a tükrös hallban. Valami nem stimmelt. Bár arra nem volt semmi jel, hogy a betörőriasztó megszólalt volna, a házban rendetlenség honolt. Későbbi tanúvallomásában elmondta, hogy látta a főnökének nadrágjait kifordítva és szétszórva a folyosón, ami jobban zavarta, mint a kihúzott fiókok és a felborított bútorok.

Szinte minden betörős sokkoló, főleg annak a számára, aki felfedezi. De ez nem a tipikus külvárosi betörés volt és nem a tulajdonos volt a tipikus áldozat. Volpe nem vette fel a telefont, hogy hívja a rendőrséget. Ami azt illeti, soha nem is jelentette be. A ház tulajdonosa és Volpe régi munkaadója, Anthony Accardo, nem érte be a helyi fennhatósággal. Évtizedeken keresztül Tony „Big Tuna” Accardo az Outfit, a chicagói maffia vezetője volt, és egyesek szerint a rendezett bűnügyek történelmének legerőteljesebb embere volt. Hosszú uralkodása jórészben annak volt köszönhető, hogy hajlandó volt – még lelkes is – arra, hogy kisfőnökök egy csapatának adott hatalmat. De azon a napon, 71 évesen, felszállt a következő gépre Palm Springs-ben, hogy a saját kezébe vegye a dolgokat.

Eközben Lincolnwood egy munkásnegyedébe Chicago északi részén volt egy másik ház is, amiben szintén nem úgy voltak a dolgok ahogy tűntek. Ez a ház, egy robusztus kétemeletes György korabeli ház, sokkal nagyobb volt mint a közelében lévő szerény, faszerkezetű házak. Ami a szomszédokat illette, a 31 éves John Mendell háztulajdonos egy keményen dolgozó fiatalember volt, aki egy a sógora által nyitott gépműhelyt vezetett, pár tömbbel arrébb.
Magas volt bozontos hajjal és dús bajusszal, de akkor ez volt a divat. Senki sem kérdőjelezte meg a nálánál idősebb, vörös hajú feleségének szőrméinek és ékszereinek az eredetét. Az sem tűnt fel senkinek, hogy egyre későbbi időkben érkezett meg – egész addig, amíg el nem tűnt, és meg nem találták a holttestét 1978. február 20-án összekötözve és megvagdosva az autójának a csomagtartójában.
A gyilkosságokról tudosító újságokban nem úgy jellemezték mint üzletember, akit a szomszédjai ismertek, hanem mint egy betörő, Chicago egyik legjobb vezetékekkel foglalkozó embere, aki képes volt érvényteleníteni a legkomplikáltabb riasztóberendezéseket. Egy ugyanannyira bizarr fordulatban, a média összekapcsolta a halálát mind az Accardo betöréssel és az egy hónappal korábbi egy millió dollár értékű ékszer ellopásával.

Nem Mendell volt az egyetlen, aki Accardo mérgének a forgatagába került. Röpke két héten belül Mendell négy társ-betörőjét is holtan találtak meg Chicago különböző pontjaira parkolt autóikban. Hogy gyilkosaiknak nyomait eltüntessék, további négy ember halt még meg a következő hónapokban. Még a gondnok Volpe is eltűnt. Mindent egybevéve egy gyilkos mulatság volt ez, melyhez nem volt hasonló az Outfit modern korszakában, és az FBI ügynökeinek az eddigi legjobb lehetőséget nyújtotta a nagyképű Accardo ellen, aki hosszú bűnügyi karrierje során egyetlen éjszakát sem töltött börtönben.

De semmilyen vádat nem emeltek az intenzív nyomozások ellenére sem, amiket a meggyilkolt betörők miatt végeztek, és az évek során az Accardo hatás egy újabb, gyakran vitatott mese lett az Outfit világában. Amikor az FBI ügynökből lett krimiíró Bill Roemer nyitó meséjének használta az Accardo: Az igaz Keresztapa című művét, néhány újságíró és rendőri nyomozó csak gúnyolódott. Azt mondták, a gyilkosságok áradata csak egy erőteljesebb Outfit kampány volt, hogy utcai adókat gyűjtsenek független betörőktől és kevés, vagy semmi közük nem volt a betöréshez.

Idén, közel három évtizeddel később, a Mendell halála körüli rejtély egy része megoldódik majd, amint egy jelentős gengszterbanda ügyének tárgyalása lesz a chicagói bíróság napirendjén. Az eset: az úgynevezett Operation Family Secrets uszítja Patrick Fitgerlad U.S. ügyészt a megmaradt Outfit vezetőire és végrehajtóira, ami mára már csak árnyéka annak az aranykorának, amit Accardo vezetése alatt élt.

A kormány vádja az, hogy a Mob továbbfejlesztette kriminális tevékenységeit azzal, hogy gyilokemberek egy elit csapatát alkalmazta a 18 férfi megöléséhez. Az egyik gyilkos, Nicholas Calabrese, egy főtanú lesz. A vádoltak listájának egyik leginkább figyelemre métló áldozata Tony Spilotro, az Outfit Vegas-i bujtogatója és Joe Pesci karakterének az alapja, Martin Scorsese Casino című filmjében. Ügyészek szerint Spilotrot egy Illinois-beli Bensenville pincében ölték meg és nem Indiana-i búzamezőn, ahogy az a filmben igen látványosan van bemutatva.
Mendell is rajta van azon a gyilkossági listán, két ismerősével együtt. A vádirat szerint Nicholas Calabrese bátyja, Frank – az Outfit leggonoszabb embere – egyike volt azoknak, akik feladatul kapták a betörők meggyilkolását. Bár a gyilkosságok alig kaptak figyelmet a chicagói újságoktól, továbbra is az egyik leginkább lenyűgöző családi titok marad a Mob rajongók számára.
Kérdések mindig is maradnak majd a betöréssel kapcsolatban, de nemrég készült interjúk alapján, melyeket az ügyben részt vett nyomozókkal készítettek, új perspektívák kerültek elő arról, hogy Mendell csapata miért próbálkozott egy ilyen merész csínnyel és hogy Accardo miért reagált ennyire bőszen. Arra is ad képet, hogy mennyire közel került a G ahhoz, hogy a Nagy Tonhalat bedobozolja.

A gengszter gyilkosságok nem számítottak újdonságnak Chicagóban, mégis volt valami abban az öt holttestben amik 1978 első heteiben kerültek elő: Mind autókban voltak hagyva külvárosi parkolókban Chicago városának szélein; az áldozatok mind ismert betörők voltak, néhányuk már az FBI Top Thief programjának célpontjai is,  ami bizonyos betörőket megfigyelés alatt tartott. Ezeket a holttesteket ugyanakkor megtalálásra szántak, és a férfiakat úgy ölték meg, hogy az üzenetet küldjön a többi bűnözőnek.

Az első akit megtaláltak Bernard Ryan (34) volt, akit bátyjának autójában, egy hóval takart Lincoln Continental vezetői ülése mögött üldögélve találtak meg, mellette egy megbízható rendőrségi letapogatóval. Egy híres ékszerésztolvaj és háromszor elítélt betörő, Ryan épp új megbizatására indult, amikor pár golyó hátulról fejbe találta.

A következő test ami felbukkant Ryan gyakori tolvajpartneréhez tartozott, a 29 éves Steven Garcia-hoz. Ő nem ilyen kellemesen távozott. Mellkasát ötször szúrták meg egy jégcsákánnyal, mely egyike volt az Outfit kedvenc módszereinek, torkát pedig fültől-fülig vágták fel – Mob kód az árulásért. Amikor Garcia gyilkosai bedobták áldozatukat egy bérelt autó csomagtartójába, egy aranyláncot hagytak a nyaka körül, ami azt jelentette, hogy nem rablás közben halt meg.

Pár nappal később a kiskaliberű szélhámos, Vincent Moretti (51) és Donald Renno betörő (31) testeire bukkantak Renno Cadillacjének hátsó ülésén, egy szomszédos bár mögött. Mindkettőt a nyakukon és fejükön szúrtak meg, de Renno lehet, hogy pont egy rossz napot választott arra, hogy barátját reggelizni vigye. Moretti, egy domború mellkasú ex-zsaru, külön figyelemben részesült, mielőtt meghalt. Addig taposták – az Outfit legvégső üzenete a megvetésre – amíg a bordái eltörtek és a veséi szétrepedtek.

Amint egyértelművé vált, hogy a gyilkosságok összekapcsolhatók, mindegyik áldozathoz egy FBI ügynököt jelöltek ki, hogy segítkezzen a helyi gyilkossági csoportok nyomozásában. Bob Pecoraro-t épp ekkor helyezték át Chicagóba New Yorkból, ahol szintén hasonló kaliberű nehézfickók esetein dolgozott, olyanokén, mint akik Nicholas Pileggi Wiseguy című könyvében szerepelnek, melyből a GoodFellas című film készült, de még ő is készületlen volt a Second City-féle erőszakra. „Amikor filmekben meg ilyenekben hallom, ahogy dicsőítik ezeket a Mob féléket,” mondja, „csak meg akarom mutatni nekik Vincent Moretti holttestét, hogy lássák, mennyire romlott és könyörtelen emberek tudnak ezek lenni.”

De még Moretti sem készítette fel Pecoraro-t Mendellre, aki elsőként tűnt el de utolsóként került elő, egy használt Oldsmobile csomagtartójában. Az autó egy lerobbant South Side (Déli Oldal) környékén került elő, egy mérőóra mellett volt. Egy parkolójegy alapján, melyet a szélvédőn találtak meg egyéb kacatok között, azt mutatta, hogy az autó, benne Mendellel, már több mint egy hónapja ült a hideg Szeles Városban. Pecoraro ott volt, amikor kihúzták Mendell összehajtott és megfagyott testét, mint egy jégembert a gleccserből. „Soha nem láttam még olyat,” mondja. „Jégcsapok voltak a szemeiben.” Mendell torka el volt vágva, mellkasát úgy szúrták össze mint Garcia testét, de az ő nyaka körül egy kötél volt melyet hátrahúzva összekötöttek a kezeivel és bokáival. Az orvosszakértő azt mondta Pecoraro-nak, hogy Mendell halála gyötrelmes volt. „Ahogy fájdalmában vonaglott,” mondta, „úgy húzta egyre szorosabbra a kötelet a nyakán, de emiatt annál lassabban vérzett.”
Pecoraro talált még valamit a testtel kapcsolatban, ami érdekes volt. A holttest ruházata egyedül egy barna bársonypulóver, egy aranynyaklánc és egy alsónadrág volt. A gyilkossági csoportos nyomozó azt mondta, hogy a gyilkosok talán azért vitték el Mendell nadrágját, hogy az ne fusson el. „Ha tudtam volna, hogy meg akarnak ölni,” mondja Pecoraro, „nadrág vagy nadrág nélkül is próbáltam volna kijutni.”

A Mendellen végzett tortúrának köszönhetően ő lett a nyomozás fókusza a betörők gyilkosságainak ügyében. A Chicago Tribune kezdetben úgy jellemezte Mendellt mint egy „volt elítéltet aki rászolgált mind szövetségi és állami börtönre is lopásért, értékesítésért és kábítószer birtoklásáért.” De azt a cikket nehéz megerősíteni, csakúgy mint sok mást a háttérben.

Egy rendőr az elején Mandellnek írta a nevét, ilyen betűzéssel látták Lincolnwoodban, amelyik külnegyedben sok zsidó is él. De a Social Security nyilvántartása alapján Mendell Dél-Dakota környékéről származott, ahol a nevét egészen ukrajnai farmcsaládokig lehet visszavezetni. Az első ismert chicagói címe a Déli Oldal munkások által lakott részében volt, a címet akkor jegyezték fel amikor 20 évesen letartóztatták egy kábítószeres meggyilkolása miatt. Állítólagos partnere a bűn elkövetésében egy nála 7 évvel idősebb koktél pincérnő volt, akit az újság mint csinos, sötét szemű vöröshajú lányként jellemzett. A vádlók ejtették az ügyet, amikor a kulcs szemtanú hitelessége kérdőjelessé vált.

A következő pár év alatt Mendell valahogy átalakult piti kis drog dílerből nagyszabású betörővé.  23 évesen került újra a hírekbe, amikor egy Goldblatt Bros. áruház mellett tartoztatták le, amint próbált úgy csinálni, mint egy szerelő, aki a riasztót próbálta megjavítani. Addigra az otthoni címe már az Északi Oldalon volt, az egyik legsikkesebb helyen a tónál.

John Volland, a Chicagói Rendőrség Bűnügyi Nyomozási Egységének visszavonult hadnagya, nem lett volna meglepve, ha Mendell tényleg dolgozott volna egy riasztóberendezéseket gyártó cégnél. „Gyakran gondolkodtam azon, hogy ki taníthatta ki,” mondja. „Másoknak is meg volt a tehetségük, hogy eljussanak arra a szintre ahol ő volt, de ő egyedi volt abban ahogy tudta, hogy meddig mehet el.”

Egy darabig úgy tűnt, a kettős élet vezetésével is messze jutott. Csak két évvel a Goldblatt utáni letartóztatása után már meg is házasodott és a Lincolnwood-i házában élt. Nyilvános iratok alapján a felesége Victoria 12 évvel volt idősebb nála, de Mendell idősebbnek tűnt mint a kora, szóval lehet, hogy jól összeillettek. Volland szerint mindkettő a nő apjának a műhelyében dolgozott.

De ezidő alatt is tartotta Mendell a kapcsolatot a betörő haverjaival és frusztrálta a rendőrséget, hogy sikerüljön végre elkapniuk. „Az a baj a jó tolvajokkal, hogy nem hagynak sokat hátra,” mondja Jack O’Rourke, egy FBI ügynök, aki egész karrierje alatt őket üldözte. Mendellnél is volt egy rendőrségi szkenner, mint minden profinál, de megvolt benne az a hatodik érzék is, ami miatt félrehúzódott ha úgy érezte, hogy követik.

1971-ben Mendellt újra letartóztatták baljóslatú társakkal, mind a Déli Oldalról ismert srácok voltak. A vád 250,000 dollárnyi értékű Bayer aszpirin ellopása volt egy teherszállítási raktárból. Egy FBI megfigyelő kapta el a tolvajokat egy autóúti pihenőben, pont az államhatár átlépése előtt. Mendellel együtt három Outfit tagot kaptak el, beleértve Sam Bills-t (az egyetlen, aki ült is a lopás miatt) és Ronald Jarrett, akit aztán több mint 50-szer fognak letartóztatni a testi sértéstől kezdve a betörésen át az erőszakolásig, szinte minden bűn miatt. Bár Jarrett soha nem volt gyilkossággal vádolva, az Outfit-en belül ő volt a hidegvérű gyilkos. Barátja és szomszédja is volt Frank Calabrese-nek és végül 2000-ben lőtte le egy ellen-drogdíler.

Az FBI-os Pecoraro számára, a szabad ügynökös bűnözők mint Mendell teljesen mások voltak azoktól, akiket a Big Apple-ben látott. „New Yorkban legalább ott voltak a családok, szóval tudtad, hogy ki kivel dolgozik,” mondja, „de Chicago egy zűrzavar volt.”

Semmilyen csíny sem ábrázolja a chicagói bűnözés bonyolult természetét a Levinson ékszerrablásnál jobban, ami az egyik legnagyobb eredmény volt az 1970-es években. Levinson nem tűnt egy jó célpontnak nagypályás betörőknél, a felnőtteknek szóló könyvesboltjával és rozoga bárjaival. Bár Harry Levinson ragaszkodott az ékszerész megnevezéshez az újságokban, a boltján mégis igen látható helyen volt a hitelre felirat. Mint minden más zálogházban, az ő ablakaiban is a megkopott és rozoga dolgok voltak láthatók.

De belül kincsek voltak. A hajlíthatatlan showman, Levinson megvette a világ legnagyobb gyémántját, a 70.2 karátos Idol’s Eye-t, és időnként elvitte egy aukcióra, állítva, hogy nem fogad el 1 millió dollárnál alacsonyabb tétet. Bár nem sikerült vevőt találnia 1977 decemberéig, viszont felkeltette nemkívánatos érdeklődők kíváncsiságát. A karácsony előtti vasárnapon egy, a rendőrség által később tehetséges teknikusokból álló csoport megtette a saját tétjét Levinson ékszereire. A tetőről ledobtak egy ponyvát a sikátor melletti oldalon és egy acetilénes fáklyát a burkolat alá, hogy elvághassák a második emeleten lévő fürdőszoba ablakrácsait.
Amint bent voltak, öt különböző páncélszerkényt kellett feltörniük, ami egy ördögi kihívás volt. Több mint 1 millió értékű nyereséggel távoztak ékszerek és szőrmék képében, de a legnagyobb széfet, amiben az Idol’s Eye volt, nem nyitották ki. Nem mintha nem próbálták volna. Vasárnap egész nap ott voltak, és még hétfőn hajnalban is. Mire elmentek, a víz, amit arra használtak, hogy lehűtsék a fémet amit a fáklyáik átvágtak, már több hüvelyknyi magasságban állt a bemutatóterem padlóján.
Néhány nyomozó most azt mondja, hogy két különböző csapat állt össze az operációra – az egyik többnyire a Mobbal állt kapcsolatban, a másik független volt. Egy dolog biztos volt: Egyedül Mendell volt képes arra, hogy kifogjon az alaposan kidolgozott, öt különböző riasztórendszerből álló rendszert, ami szerint Levinson teljesen biztosítva volt betörők ellen. Hogy fenntartsa az állandó áramkört, Mendell átvonszolta a kábeleket – szemétnek álcázva – 100 yardra a sikátorban, egy apartmanház oldalán át egy kicsit fekete dobozba egy első emeleti üres lakás szobájának közepén.

Amikor azon a hétfőn a 80 éves Levinson kinyitotta az ajtóját, és mint akit agyonvágtak, úgy csoszogott végig a házban. A hatvan év alatt, amit az üzletben töltött semmilyen lopás nem érte, nem még egy ilyen kipakolás. Hívta a rendőrséget, de Roemer szerint, a Genuine Godfather-ben, Tony Accardo-t is hívta, akit hamarosan ebédelni láttak Levinsonnal a Chez Paul étteremben, ami a bolt közelében volt. Roemer azt írja, hogy Spilotro (aki ekkor már Vegasba helyezte bázisát) beárulta Mendellt. Napokon belül, állítja, a zsákmány összeköhögték és visszavitték Levinsonhoz.

Ma senki sincs közeli kapcsolatban a Levinston rablással vagy az Outfit elhiszi Roemer rózsás meséjét. Először is, mivel Mob betörők is benne voltak, Accardonak nem lett volna szüksége Spilotro segítségére, hogy azonosítsa a drótos embert. Továbbá, Accardo valószínűleg nem érezte volna szükségét, hogy bármit is visszafizessen Levinsonnak, kivéve a megtalálónak járt jutalmat. Az ékszerész már jelentést tett a rendőrségnek, ami arra kényszerítette, hogy biztosítást is kössön, szóval valószínű volt, hogy fog valamit visszakapni a vesztesége után.
Ami a rablókat illeti, Accardo megtaníttatta velük, hol is van a helyük az Outfit láncában. A levinstontól szerzett zsákmányt át kellett vinniük a Mob térfelére, ahol sokkal többet számoltak fel az átvételért, mint a függetlenek.

Bár Mendell csapattagjai teljesítették ezeket a rendeleteket, egyből meg is bánták és bánatukat el is panaszolták másoknak. Zack Shelton FBI ügynök nyomozott a halálaik után és ma már nincs kétség afelől, hogy Mendell és még páran a csapatából kirabolták Accardo házát is. „Egyértelmű, hogy hülyeség volt ezt tenniük, de lehetett volna egy ’a fenébe a Mobbal’ féle dolog is,” mondja.

Az a gondolat, hogy Accardo a házában tartotta az ékszereket, mindig is a legnevetségesebb feltételezésnek tűnt a betöréses történetben. De az Outfit világában egy kis tudás veszélyes dolog volt, és ha valaki is ismerős volt Accardo házának történetével, egy zughely elképzelése nem tűnt elrugaszkodottnak.

Ernest Hemingway egyszer azt írta a szülővárosáról Oak Parkról, hogy „a helyet széles gyepek és szűk látókörök jellemezték”. Ebben az esetben River Forest – Oak Park szomszédja – még szélesebb gyepjei voltak, ha nem szűkebb látókörűek. A falu érintkezik Oak Parkkal, de ez szinte kizárólag lakónegyed volt, egy körülzárt terület párezer család számára. A huszadik század közepére már otthona volt az ipari magnásoknak, igazgatóknak és professzionálisoknak. 1967-ben a falu még mindig megkövetelt egy minimum építkezési költséget, hogy „fenntartsák a magas színvonalú lakónegyedet”.

A szabványok ellenére a River Forestnek másfajta hírneve volt – az Outfit felsége lakott benne. Kétségtelen, hogy a belvároshoz való közelsége egy plusz volt. Emellett karakán dolgozók negyedei vették körül, ahol a csoportvezetők és harcosaik éltek. Paul Ricca, Accardo legjobb barátja, egyike volt az első River Forest gengszterbanda tagja. Capone közvetlen örököse, Ricca mégis diszkrét házat vezetett prériház stílusú otthonában. Amikor egy hollywoodi zsarolás, aminek ő is részese volt, rosszul sült el, Ricca állandó lakhelye a szövetségi börtön lett. Távollétében Accardo átvette az Outfit gyeplőjét és soha nem engedte azt el.

5 láb 11 inch magasan Accardo nagy embernek számított az Outfit mértékei alapján. A világ legnagyobb része csak úgy ismerte, mint Tony. De azok számára akik a legjobban ismerték, csak Joe volt, mint Joe Batters, a beceneve azokból a napokból, amikor még Al Capone csapatában volt és elintézte, hogy mindenki a fején érezze a nagy amerikai szabadságot, aki szembe mert szállni a főnökkel. Ha eleinte brutális erővel erősítette a helyét, utána már az eszével dolgozott: először is Chicago öt maffia csoportját egy erős ököllé kovácsolta, majd később egész Kaliforniáig szélesítette a hatalmát. Fogása az uniókon, főleg a Teamsters-en, hozzáférést biztosított számára a nyugdíjalaphoz, ami kiépítette a Mob Las Vegas-i pályáját.
Accardo River Forest-féle életstílusa addig tartott, amíg a birodalma. 1951-ben egy Roaring Twenties házba költözött, amit a Majestic rádiók színpompás gyártója tervezett. Egy éktelen nagy, angol Tudor korabeli ház, 22 szobával, beltéri úszómedencével és egy bowling pályával. A többi nagyágyúval ellentétben Accardo nem élt elszigetelten. Két fiát és két lányát a helyi iskolákba járatta, barátaik és szüleik számára pedig nyitva állt az ajtója. Péntekenként a dolgozószobájában ő és alábecsült felesége, Clarice, filmestéket tartottak, elsőhetes filmekből közvetlen a belvárosi moziból (melyeket a testvére hozott, aki a mozigépészek szervezetébe tartozott). Joe Batters sajátkezűleg kínálta a hot dogokat a gyerekeknek.

Ezeket a barátságos közeledéseket nem viszonozták a szomszédok. A gyerekeket ritkán hívták meg szülinapi bulikra. Abban a városban, ahol a country club fontos része volt a társadalmi életnek, Accardo-t visszautasították, amikor tagnak jelentkezett. Végül feladta és egy közeli városkában vette meg saját golfpályáját. Legidősebb lánya az ellenkezések ellenére is úgy döntött, hogy a River Forestben fog élni, és gyerekeit az ottani iskolákba iratta.
Talán azért, hogy közel maradjanak az unokáikhoz, az idős Accardok is River Forestben maradtak, amikor ház nélkül maradtak. 1963-ban az Ashland Avenue-n vettek egy sarokházat, annak az utcának a másik végén, ahol először laktak a városban, és elkezdték megépíttetni a nyugdíjas házukat. A hírek szerint Accardo nagy figyelmet fordított a kinézetre és egy helyi építészt bízott meg azzal, hogy felügyelje a munkálatokat, aki egyébként szintén egy szomszéd volt: Van Corbin, akit azelőtt Sam Panveno-nek hívtak, és akinek az unokatestvére a déli gengsztereket irányította. Ilyen családfával Accardo biztos úgy gondolta, hogy meg lehet bízni benne, de bizalma valószínűleg megcsappanhatott két évvel később, miután Corbin pénzügyi problémákkal küzködött. Az IRS-szel való tárgyalásai alatt Corbint bátorították arra, hogy megossza a 1407 Ashland fénymásolatait, amit aztán vesztére ki is fecsegett Accardonak. Nem sokkal ezután Corbin lealacsonyította magát – egy házból egy lakásba – és családját pedig egy motelbe küldte a költözés előtti estén. A következő reggelen egy másik vendég nyitott ajtónál borotválkozott és látta, ahogy Corbint két napbarnított, napszemüveges, erős ember veszi közzé a parkolóban. Végignézte, ahogy előhúzták a .22-es kaliberű pisztolyokat és lelőtték Corbint – olyan profi módon, mint ahogy a filmekben lehet látni.

A gyilkosságot soha nem oldották meg, és semmi további kapcsolatot nem bizonyítottak Accardora, de Corbin halálával a 1407 Ashland vérben született és olyan rémhírek vették körül, mint a kalózok eltemetett kincseit. Az utcán az Outfit okostojásai mindig is azon töprengtek, hogy mi volt olyan extra abban a házban, hogy Accardo ölt azért, hogy azt titokban tartsa.

Vincent Moretti, a legokosabb okostojás, valószínűleg jól ismerte a Corbin történetet. Az Elmwood Parkban lakott, a dolgozói negyed pont szembe a River Foresttel, közel Accardo házához és ahhoz a motelhez is, ahol megölték az építészt. Bármi próbálkozás a betöréses sztori megértésehez vissza fog vezetni Morettihez. Azzal, hogy halálra taposták, a Mob példát stauált vele talán azért, mert jobban kellett volna tudnia. Legalább 20 évvel idősebb volt a többieknél és, nyilvánvalóan, olasz volt.

De az is lehet, hogy azért verték így meg, mert sokkal sarkalatosabb szerepe volt a betöréses dologban, mint eleinte gondolták. Van némi vita arról, hogy Mendell árulta-e el vagy az unokaöccse, egy betörő, aki Mendellel dolgozott és a Mobnak is lopott. De semmi kétség afelől, hogy Moretti részese volt a betörésnek. Amikor halála után a rendőrség átkutatta javait, olyan mandzsettagombokat találtak amiket Accardo karácsonyra szokott küldeni ajándékként, dolgok, melyek csak a Big Tuna otthonából jöhettek.

Moretti már nem volt betörő amikor megölték, hanem a függetlenség oltalmazója mint Mendell, Garcia és Ryan. Ő vesztette a legtöbbet, amikor a Levinstontól szerzett értékeket a Mobhoz kényszerült vinni. De rá lehetett-e kenni, hogy bátorította Mendellt és a többieket, hogy újra lopjanak? Lehetette-e annyira vakmerő, hogy magával Accardoval szálljon szembe? Azok akik ismerték őt, kikötés nélküli igennel válaszolnak.
Nagy, civakodó családba született, Moretti és két testvére a rendőrségnél kezdtek, de nem mutattak nagyobb érdeklődést a törvény betarttatása mellett. Öltek és őket is ölték. A végén mindhármukat elküldték a rendőrségtől, és 1968-ban, miután elítélték betörésért, a papírok úgy utaltak Vincentre, mint gengszter. Bár az Outfit mindig is alkalmazott renegát rendőröket, Morettitől semmit nem akart. Függetlenként dolgozott és mint hitel-sharking és fencing (vívás?) mellé állt. Nagy és pocakos volt borotvált fejjel Chicago elegáns bárjait és klubjait terrorizálta, obszcén megjegyzéseket tett a csinos hölgyekre és veréssel fenyegette a férfiakat, akik velük voltak.

Andy Murcia rendőrnek volt egy nyugtalanító csetepatéja Morettivel amikor másodállásként biztonsági nyomozó volt az Ambassador East Hotelnél, akkor egy chicagói találkahely az odalátogató hírességeknek. A hotel igazgatója hívatta a diszkóhoz, mert Moretti viselkedése megrémítette. Ahogy a Columnists.com honlapnak jellmezte az esetet azt írta, hogy „Csak ezt a kemény fickónak tűnő fazont láttam, félőrült ábrázattal. Kigombolt ing volt rajta, így látható volt gorillához illően szőrös mellkasa és túl sok aranylánc.” Hátulról közelítve Murcia Moretti hátához nyomta a pisztolyt, rendőrként mutatkozott be és kikíséret Morettit a hotelből. Moretti, akit a járdaszegély mellett hagytak, bosszút esküdött. Marshall Caifano, akkor az Outfit kisfőnöke és közös ismerőse Morettinek és Murciának is, megpróbált közbelépni. Megparancsolta Morettinek, hogy maradjon távol az Ambassador Easttől, de figyelmeztette a zsarut, hogy gyakran nézzen a háta mögé. Caifano azt mondta Murciának, hogy Moretti „önmaga legnagyobb ellensége volt”. Még az kisfőnökök számára is „időnként kezelhetetlen” volt.
Ennél a pontnál Caifano, egy korábbi jelentéktelen végrehajtó, már a hatvanas évei végén járt. Mint a hetvenes éveiben járó Accardo és Joey Aiuppa, régi jobbkeze, már nem volt meg az a fizikai jelenléte, hogy félelmet keltsen egy eszétvesztett banditában. De ha Moretti azt gondolta, hogy az öregember aki az Outfitet vezette fogatlan volt, akkor hamarosan nagyon meglepődött.

1978 tavaszán és nyarán Pecoraro és Shelton FBI ügynökök továbbra is fontos előrelépéseket tettek a betöréses ügyben. Kettejük egy valószínűtlen párt alkottak: Shelton egy jól öltözött, gondosan vágott bajszú és hátrafésült hajú volt felismerhető Louisiana-i akcentussal (az egyik ügynök felesége csak Cajun Casanovának nevezte); a kicsi, sötétebb bőrű és mozgékony Pecorarot pedig sokan a gengszterbanda tagjai is magukénak hitték.
Kettejük között                 bárkit le tudtak fegyverezni, vagy meg tudtak félemlíteni. Egy véletlen találkozás alkalmával Accardo vejét még arra is rá tudták venni vallja be, hogy a 1407 Ashlandben betörés volt, mire az öregember annyira bemérgesedett, hogy rohant vissza Palm Springsből. Egy másik alkalommal követtek egy alacsony szintű résztvevőt a Levinson-féle beöréses társaságból egészen az egyik texasi táborhelyükig, ahol bevallatták vele, hogy az egész zsákmányt vissza kellett adniuk az Outfitnek. Ennél is fontosabb, hogy meg tudtak jelentetni a gengszterek telefonhívásaiból adatokat, melyek a gyilkosságok előtti időkből származtak. Bár csak a hívott számokat tartalmazta a lista, de ez visszavezetett egészen Accardo-ig, majd szépen leágaztak az kisfőnökökig (főleg Aiuppa-hoz, aki akkor 71 éves volt), a gyanúsított verőemberekig és végül az áldozatokig. Mindegyik esetben úgy tűnt, hogy a betöréseket olyanok szervezték, akiket ismertek – talán azzal a fortéllyal, hogy milyen jól meggazdagszanak majd belőlük.

Steve Garcia már Miamiba is menekült, amikor egy másik betörő visszacsábította Chicagoba. A telefonhívások szerint Mendell utoljára Ron Jarrettel beszélt, egy erőszakos Déli Oldal haverral, az aszpirin ügyből. Az FBI ügynökök meg vannak győződve arról, hogy Jarrett segítkezett Mendell meggyilkolásában John „Little Tony” Borsellinoval együtt, aki egy sokkal ravaszabb csapatvezető volt.
O’Rourke FBI ügynök szerint, akinek volt egy bennfentese aki jóban volt Little Tony-val, hogy a verőembernek utána lelkiismeretfurdalása volt azért amit tett, főleg amikor a bennfentes azt mondta neki, hogy Mendell „igazán jó fiú volt”. Borsellino így felelt, „Az a srác a poklon ment keresztül. Elég csúnyán megkínoztuk. Úgy érzem, össze kéne tépnem a tagsági kártyámat.”
Borsellino azzal folytatta, hogy az egész ügy kicsúszott a kezeik közül. Úgy hitte, hogy olyan betörőket is megöltek, akiknek semmi közük nem volt az Accardo betöréshez, de amikor ezt megemlítette Aiuppának, az öregember ezt válaszolta, „Öld meg az összes betörőt. Egyébként is besúgó az összes.” Borsellinot egy évvel később ölték meg, de könyörületesen, pár .22-es golyóval a tarkójában.

Rövidesen Sheltonnak és Pecoraronak elég bizonyítéka volt, hogy összeállíthassanak egy esküdtszéket a bíróságnak. 1978 októberében Michael Volpe, az idősebb gondnok, aki felfedezte a betörést eljött, hogy vallomást tegyen. Az ügyvédje nem érkezett meg időben, hogy felkészítse mielőtt behívták a bírói terembe. Még akadozó angoljával is többet fecsegett el, mint azt a megbízója gondolta volna. Öt nappal később eltűnt és azóta se látták újra többé.
Míg ez egy szerencsétlen fejlemény volt Volpe számára, a nyomozást nem akadályozta. Shelton ekkor házkutatási parancsot kérhetett a bírótól Accardo házához azt állítva, hogy sehol máshol nem keresheti a hiányzó tanút. Három próbálkozás után meg is kapta.
1978 november 11-én, figyelmeztetés nélkül, Shelton, Pecoraro és egy kéttucatnyi másik ügynökből álló csapat megérkezett a 1407 Ashland behajtójához. Ahogy a Tribune írta „A rajtaütés az első eset volt, hogy a törvény fenntartói beléptek és átkutatták a főbűnöző házát.”

Accardo ekkor már Kaliforniában volt, ezért az ügynökök a 39 éves lányát, Marie Kumerow-ot vették elő, aki egy pár háztömbbel lakott arrébb és kérték, hogy nyissa ki az ajtót. Az ügynökök láttára habozott. Shelton így emlékszik az esetre, „azt mondta, ’Nem hiszem, hogy kinyithatom. Apu nagyon mérges lesz rám.’ Erre azt mondtam, ’A kisasszony nem érti. Van házkutatási parancsom. Vagy beenged minket, vagy betörjük az ajtót. Azt hiszem, az apja mérgesebb lenne, ha be kéne törnünk a házának az ajtaját.”
Kumerow kinyitotta az ajtót, de a testvére, a 37 éves Linda Palermo hamarosan megérkezett Bernard Bruno-val, az apjuk lármás, kisméretű ügyvédjével. „A nő folyamatosan átkozott minket, az ügyvéd pedig a neveinket és telefonszámainkat követelte,” mondja Shelton. Az ügynökök olyan óvatosan haladtak a házban, ahogy csak lehetett. Két ügynököt küldtek a szobákba és a vezető tárgyalt volna egy kormányi ügyvéddel, mielőtt bármit is elmozdítottak volna.
Amint bent voltak, Pecoraro látta, hogy az első emelet messzebbre nyúlt mint kintről gondolta volna, de a fürdőszobában lévő aranycsapokat leszámítva semmi pazart nem talált. Emléktáblák templomoktól és más jótékonysági cégektől lógtak a falon, melyek Accardo hozzájárulását köszönték. Pecoraro-t a ház ura szobájába küldték, ahol az éjjel szekrényen egy kis fekete noteszt talált.
„Lenyűgöző mennyiségű adatok voltak értékes cégek raktári tranzakcióiról,” mondja. „Részvények százai és ezrei. Úgy tűnt, más nevekkel is kereskedett, de nem hozhattam el.” A pár dologban amiket végül elhoztak volt egy jegyzettömb a konyhából, rajta titkosírással „Harry-Ékszerész.”

Furcsa módon a nap legfontosabb felfedezései az alagsorban voltak. De a 1407 Ashland alagsora nem szimpla alagsor volt. Össze volt kötve a hall egyik tükrös ablaktáblájával. Amint lementek a lépcsőn és áthaladtak az étteremnyi méretű rozsdamentes acélból készült konyhán, az ügynökök egy üreges termet találtak, mely több mint 50 láb hosszú volt, és minden jelenlévőt lenyűgözött. „Az egész felső részt be lehetett tenni abba az egy terembe,” mondja Pecoraro. Volt benne egy kör alakú konferenciaasztal 34 székkel és egy mozivászonnal.
Az egyik oldalon Accardo irodája volt. „Amikor kinyitottuk az ajtót,” mondja Shelton, „a lányait jobban érdekelte mi lesz odabent, mint minket. Egyértelmű volt, hogy voltak olyan helyek, ahova tilos volt menniük.” Kitömött állatfejek lógtak a falakon. Az ügynökök több olyan képre is emlékeznek, amiken Accardo volt mint horgász kezében a fogással, ezzel támasztva alá a becenevét.
Ennél zavaróbb volt a kazán, ahol nyitott szemétégetők voltak. Az egyikben egy szemüveget is találtak. „Semmit nem sikerült megtudnunk róla, annyira meg volt égve,” mondja Shelton. „De mind úgy hisszük, hogy Volpe szemüvege volt és ott égették őt el.”

O’Rourke tette a legnagyobb felfedezést, egy túlméretezett ajtó mögött, ami egy hűtőkamra mellett volt. Amikor félre húzták, egy széfet találtak. Ez megmagyarázhatta Accardo titokzatosságát a ház építése kapcsán; az is lehet, hogy Mendell és a többi betörő ezt keresték. Pár óra tárgyalás után a széfet is kinyithatták, felfedve egy 10 láb széles és 15 láb hosszú páncéltermet. Levinson ékszerei nem voltak ott, de ami ott volt, az majdnem olyan kielégítő volt: készpénz 5,000 dolláronként borosüvegek dobozaiba csomagolva – összesen 275,000 dollár. Két Smith&Wesson .38-as egy másik polcon.
Mivel Palermo azt állította a bíróságon, hogy a szülei házában nem volt semmi érték, Shelton elvette a pénzt                azzal a vékony ürüggyel, hogy ez „a bűn gyümölcse volt – a hamis esküjé”.

Az ügynökök ismerték a pénz eredetét. Más nyomozások kezdték felfedni az Outfit módszereit a kaszinók pénzének elszerzésével kapcsán. Shelton és Pecoraro együtt dolgozva az Államok nemzeti bankrendszerével, vissza tudták nyomozni a pénz eredetét egészen a Las Vegas-i bankokhoz. Néhány sorozatszám abban a sorrendben volt, ahogy azt kinyomtatták.
Ahogy a bírósági nyomozás átment 1979-be, Pecoraro és Shelton úgy gondolták, megtalálták a hiányzó láncszemet ahhoz, hogy Accardo-t össze tudják kapcsolni a gyilkosságokkal. Kezdték felforrósítani a levegőt Gerald Carusiello körül, aki az Outfit egy szeretett tolvaja volt. Telefonrekordok azt mutatják, hogy Mob főnökökkel és pár betörővel is beszélt. Ő lehetett a csali, ami a barátait a halálba vitte. Aztán, szeptember egy estéjén, Carusiello maga is csapdába esett. Egy háztömb mellett találták holtan, fekete ruhában, kesztyűben és a tolvajok kötelező kellékében, a símaszkban. „Mi okozhattuk a halálát,” mondja Shelton. „Épp hatálytalanítani akartuk a feltételes szabadlábra helyezését, hogy meggyőzzük a beszélésről.”

Senki sem maradt életben – vagy akart volna beszélni –, aki összeköthette volna a gyilkosságokat a Levinson ügyhöz, a betörésekhez, vagy a mob főnökeihez. Végül még a pénz is visszakerült Accardóhoz: Egy fellebbviteli bíróság azt állította, nem lehet elvenni, hacsak nem kapcsolódik bűnügyi nyomozáshoz. A döntésben a bíróság jól szórakozott az eset „furcsa” tényein. Egy lábjegyzetben ezt írták, „Az az érdekes kérdés merül fel, hogy ki is ismeri az „ismert betörőt”. Ha a kormány elmélete igaz ebben az esetben, az elhunytak foglalkozása ismert kellett hogy legyen a lakosság nagy részének. Ilyen hírnév nem lett volna előnyös, és valóban, néha halált okozhat.”

Azoknak az FBI ügynököknek, akik az ügyön dolgoztak, mindez nem volt nevetség tárgya. „Jó lett volna, ha elvehetjük a pénzt,” mondja Shelton, „de legalább 18 hónapig távol tartottuk tőle.”
Pár évvel később a Szalmabábos Hadművelet még felületes nyomozásokkal is gyümölcsöt hozott, melynek következtében Aiuppa és az Outfit más lényeges kisfőnökeit is elítélték.
Amennyiben az ügynökök megtarthatták volna a széfben talált készpénzt, akkor Accardot is tőrbe csalhatták volna, de ő így csak kivédett még egy golyót, ahogy tette egészen 1992-ig, amikor 86 évesen elhunyt.
Ha mást nem is, az eset elvette Accardo kedvét a háztól. 1979-ben, pár hónappal a házkutatás után a 1407 Ashland elhagyásra került. Azóta csak pár tulajdonosa volt. Az égetőket elvitték, helyükre egy pezsgőfürdőt tettek. Az ingatlanos azt mondja, az egyik tulajdonos arra használta a széfet, hogy abban tárolja a csomagolópapírjait.

-twmmy leánya-

Richard Crouse beszélget Rob Pattinsonnal

RP: This is the weirdest hotel I’ve ever been to. I just keep everything staying in a room here like, God it has such a terrible vibe in every room.
I: It does kind feel where you check in with no luggage, cause you know, you never check out. Congratulations on this movie.
RP: Thanks.
I: You know I live here, so I get to see things in advance, I saw it I don’t know two-three weeks ago and I’m a huge David Cronenberg fan, hands down, anyway, but I loved the spirit of this, I loved that David seems to be making the movies that he wants to make regardless of anything. Anything else. And this movie is really emblematic of that. So let’s talk about you’re, and I’m not constrained to a person here, but huge star, you live in LA, you understand this world from the bottom up, I would think, so tell me little bit about when you first saw the script, and said, this is satirizing the world, like this is something I really know about.
RP: Yeah. I mean, I don’t know, I kind of, I guess I definitely feel like I met, a lot of the characters kind a archetypal characters were sort of ---. I felt like I met examples of a lot of them. The young people I think, I mean, there’s the one scene where the little girl is talking about people being menopausal and it’s just something about the tone, cause I think that’s supposed to be set in Soho house in LA and it just looks like it, and I saw it last night and thought --- when people see this like --- and children are clearly underaged. It’s kind of what it used to be, it’s changed quite a lot in LA.
I: Why so, do you think?

RP: I think because you can’t, like all these kids, when I first started going to LA everyone was underage and if you were a famous actor you could literally just, the rules did not apply. I mean, you could be a sixteen year old and go into a club but now there are camera phones and all that stuff and that doesn’t exist anymore. But that little period was so weird. You’d seen like a fourteen year old actor wasted, doing lines of blow on the table, like, it’s crazy. But, now they just do it at their parent’s house.
I: Is it then that this isn’t, I mean, it feels like satire to me, but would you say that it’s not satire?
RP: I mean, I mean I guess it is in a way, it’s quite extreme. But I don’t even think I really thought of this in a Hollywood aspect. A couple of scenes where they talk about fans talking to agents and stuff and those kind of, that seems like the the debate of things. But I kinda liked the sort of mystic aspect of it, it’s funny, David always talked about militan athius 3:00 and I so like every single movie is like so spiritual, and just sort of saying and he just sort of says like it’s not that at all. And it’s just like yes it is! I mean, it’s like, kind of, there’s like a weird transcendent quality, like the repetition of the palm (pine?) and all these things, it’s like a druid kind of chant. So strange, you can’t, any logical explanation for it, there’s a kind of mysticism for it.

I: What I would say, because he generally speaking is the smartest guy in the room he’s in, when he says he’s an atheist, what that means, is that he’d studied all that stuff and then made up his mind not to buy in.
RP: Yeah.
I: But he understands that I think, understands for what it is, whereas I could just plainly say well I’m a Christian, without really thinking about it too much, and I go to church, and you know, and so maybe that’s where spiritualism come from.
RP: Yeah. Yeah, there’s definitely something, the last scene of the movie, maybe I’m just really into it, because I’m a very spiritual person, I’m just like, what are you talking about? But yeah, like the last scene I’ve always seen it as a weirdly transcendent thing, even on the altar of the burned house, it’s like family as religion and stuff, and also the way the whole family reacts to each other, these kind of weird, blood on, it’s like weird secrets, like, kind of like, all the priest hiding stuff in the Catholic churches,hiding these disgusting secrets, and they all think it’s gonna destroy them. It’s funny, and just not wanna confront anything.

I: So your character, have you always been spiritual? Or is it something that, because you’ve had an unusual life in a sense and sometimes I find that to grasp onto something makes everything that is so unusual feel grounded somehow.
RP: Yeah, I mean, i don’t know, I think there’s something like hope as well, I just like the idea of there being some kind of little magic realm, like I mean, I don’t know. Someone told me the other day like, the best proof of the existence of heaven is that good people aren’t rewarded for nothing in reality, and I was like, I’ve got to agree with that!
I: That’s awesome. Well, we should tweet that out today right now, and see how they respond. Your character is someone like you would meet in a lot of instances in LA, he wants to be a screenwriter, he is involved in the business but he’s doing another job to make ends meet, do you base that on anyone or is it just on the page?

RP: I was thinking about the beginning, I was quite blank at the beginning. I didn't realise but I was quite amoral as well, but I didn't really judge him on... he's just like he's... just sleeps with... God, fuck, I forgot what Mia's character's name.

I: I can't remember...

RP: Just to get to Havana, and absolutely no cons... and there is one scene, the scene after I sleep with Havana, and I did was kind of moving (?), but the reaction afterwards was... there was a horrible reaction... you're just laughing at the absurdity which doesn't give shit. He's like 'I want to be an act'.

I: One of the things that I thought was so telling in that scene, that was one moment. You've just had sex with ?  in the back seat of the car, in some awkward way ... of the car. And then she actually goes over the seat, it's like not the first time she's done this, it just seems like partly she understands the rules, so ...

RP: I think he understands them as well, that's why it's like a ... for David Cronenberg, that ... if you actually like someone ... he's part of the same hipocracy.

I: What is ... now that you've made two films with David Cronenberg, and I guess there may be more, who knows, you guys seem to have a gruesome ? thing going on. What is it?

RP: I think I have a similar sense of humour to him in a way. I like doing things that are a little bit dangerous, and there's not many people who do it. I think it's also just the way I work. I don't really relate to that many normal things, I like things almost surreal... fun, easier to play. I don't really gravitate towards kitchen-sink dramas...

I: Playing the dad in a suburban drama.

RP: Yeah, I don't feel like that. I like things slightly off the wall, but he's just fun to be around of, he's very confident about his work, so makes everyone else feel really confident.

I: I love that. I can tell this movie – I don't know how many movies he's made, thirty movies or what – had never shot in Los Angeles...

RP: Or in America.

I: Or in America. Shoots under the Hollywood sign with no permit.

RP: No permit?

I: Apparently not. And that's why people thought things were wrong. And so police were called, helicopters were surfing around, and he's like seventy, and still a badass.

RP: Yeah, and they shuttled down every single person. All the people that were around... no one had shot it before from that angle. And all the neighbours were like 'What's happening?'

I: Well you're not allowed up there.

RP: It was also the first time the Hollywood sign had ever been lit. They are not allowed to light it at night, so the entire neighborhood was coming out, like, 'What?', and calling up the council and saying, 'Hey, that's not allowed!'

I: I just love that pre??? for causing trouble. And if you are a Canadian and a fan of his films, you know that 30 years ago his movies were up for a vote in the parliament, because they were getting government money and people were like 'We can't be making movies like this in this country!', and he had to lost? that and I love that about him. What do you hope, let's take away from this, the movie I've just seen it once. I will, I have to see it a couple more times before I really get at it I think. I kinda love that, it's like a Rubik's cube almost to me. What do you hope people take away from it?

RP: I don't know, I'm always terrible at...  I don't know what I've taken away from it. When I was walking out of the premiere in Cannes – it also has a great soundtrack – and they were playing the soundtrack on the carpet, and I felt weirdly like numb afterwards. I think Julianne was so phenonemal, worth saying, regardless of me.

I: That dark lip on the ... it's just a great little touch.

RP: When I first met her on the first day, I didn't realize she was half in character, and I thought 'it's really great casting, I've never thought Julianne was like that', and later on the night, 'wow, I'm an idiot'. There's something so jarring, so weird about it, I can't really tell what it is.

I: It must be an unusual situation to see a movie in Cannes like that, and when you walk out, and you don't have that, what I would like to have time for quiet reflection, but you walk down the red carpet, and there's things happening that make it a different experience for you that wouldn't be for anybody else.

RP: Especially at Cannes, you go to a party afterwards and everyone wants to detail the critique of it, everyone is a film critic, when you're, like, drunk, and not looking for a cheesebag.

I: Thanks, blablabla

RP: Ez a legfurcsább szálloda, ahol valaha voltam. Minden szobában van valami szörnyű rezgés.

I: Olyan érzés, mintha csomag nélkül jelentkeznél be, mert, tudod, sosem jelentkezel ki.

I: Gratulálok ehhez a filmhez.
RP: Köszönöm.
I: Én itt élek, szóval korábban látok dolgokat, ezt is két vagy három hete láttam és nagy rajongója vagyok David Cronenbergnek, ennek a filmnek imádtam a hangulatát, imádtam, hogy úgy tűnt David olyan filmet készített amilyet akart, függetlenül minden mástól. Függetlenül minden mástól. És ez a film jelképe ennek. Szóval most beszéljünk arról, nem akarok túl személyes lenni, de elvégre egy nagy sztár vagy, itt élsz LA-ben, megérted ezt a világot tetőtől talpig, gondolom, szóval mesélj egy kicsit arról amikor először olvastad a forgatókönyvet, mondtad azt, hogy ez egy szatíria a világról, hogy erről tudsz valamit?
RP: Igen. Nem tudom, azt hiszem úgy érzem, hogy mindenképpen találkoztam ezekkel az őstípusi karakterekkel. Úgy éreztem, hogy sokukkal találkoztam. A fiatalok azt hiszem, van egy jelenet, ahol a fiatal lány beszél arról, hogy mindenki klimaxos és van valami a tónusában, mert azt hiszem, ez a ház a Soho-ban van LA-ben és pont úgy is néz ki, és tegnap este amikor láttam, arra gondoltam, hogy amikor ezt látják az emberek, tuti fiatalkorúnak fogják tartani. Ilyen volt LA-ben, de már sokat változott.
I: Mit gondolsz miért?

RP: Szerintem azért, mert mint ezek a kölykök, amikor először mentem LA-be, mindneki fiatalkorú volt, és ha híres színész voltál, akkor szó szerint mindent megúsztál, rád nem vonatkoztak a szabályok. Lehettél 16 éves egy bárban, de most már kamerás telefonok vannak mindenhol, meg ilyenek, és ez már nincs így. De az a rövid időszak nagyon furcsa volt. Láthattál 14 éveseket totál részegen, ahogy az asztalon szenvednek, őrület volt. De most már csak a szüleik házában csinálják.
I: Én úgy éreztem, hogy ez egy szatíra, de akkor mondanád azt, hogy nem az?
RP: Úgy hiszem, hogy valamennyire az, elég extrém. De nem igazán Hollywood-i szemopntból gondoltam rá. Van pár jelenet, ahol az ügynökökkel beszélnek meg ilyenek, az annak érződik. De szerettem a misztikus részét, és vicces, David mindig ezekről a 3:00 ról beszélt, és minden egyes film ilyen nagyon spirituális, és mindenki ezt mondja, mire ő, hogy hát nem is az. Pedig igen! És van benne egy furcsa, transzcendens minőség is, mint a --- ismétlése, meg ezek a dolgok, mintha druidák kántálnának. Szóval furcsa, nincs semmilyen logikus magyarázat rá, de ott van a misztikum.

I: Mit mondanál, mert általánosságban ő a legokosabb ember a teremben ahol van, hogy amikor azt mondja, hogy ateista, az azt jelenti, hogy mindent megtalnult aztán arra jutott, hogy nem kér belőle.
RP: Igen.
I: De szerintem megérti, megérti a lényegét, például és csak simán azt mondom, hogy katolikus vagyok anélkül, hogy nagyon belegondolnék, de elmegyek temlpomba, és talán innen jön a spiritualitás.
RP: Igen. Igen, határozottan van benne valami, a film utolsó jelenete, talán lehet, hogy csak én vagyok ebben annyira benne, mert én nagyon spirituális vagyok, de itt csak arra gondoltam, hogy miről beszélsz? De igen, az utolsó jelenetet mindig furcsán transzcendes dolognak láttam, még az égett házban lévő oltárt is, olyan mint a család mint vallás, meg ahogy az egész család viselkedik a másikkal, az egész furcsa, véres, ott vannak ezek a furcsa titkok, amkor a pap dugja el a katolikus templomokban az undorító titkait, és mindenki azt hiszi, hogy ez el fogja pusztítani őket. Vicces, semmivel nem akarnak szembe szállni.

I: Szóval a karaktered, mindig is spirituális voltál? Vagy ez olyan, mert elég szokatlan életed van, és néha én úgy találom, ha valamiben meg tudsz kapaszkodni, akkor a szokatlannak alapja lesz valahogy.
RP: Igen, nem tudom, szeretem azt hinni, hogy van remény, csak annak az ötlete, hogy van egy kis mágikus birodalom, nem tudom. Valaki azt mondta nemrég, hogy a legjobb bizonyíték arra, hogy létezik a mennyország, hogy a jó embereket nem jutalmazzák a semmiért a valóságban, mire én azt mondta, hogy ezzel nem tudok vitatkozni.
I: Ez király. Tweetelni kéne még ma, megnézni, hogy miket reagálnak. A karaktered olyan valaki, akit sokszor látni lehet LA-ben, forgatókönyvíró akar lenni, been van az üzletben, de másik munkát végez, hogy a szükségeit pénzelni tudja, van olyan valaki, aki például szolgált, vagy csak a papíron volt?

RP: Ha az elejére visszagondolok, eléggé üres voltam akkor. Ezt nem tudatosan tettem, de egyidőben eléggé amorálisan is álltam hozzá, nem ítéltem el a szereplőt, aki olyan, amilyen... lefekszik ezzel a ... Istenem, basszus, elfelejtettem a Mia által játszott szereplő nevét...

I: Nekem sem jut eszembe...

RP: Csak hogy eljusson Havanáig, és mindenféle skrupulus nélkül... és itt ez a jelenet, amiután lefekszem vele, és amire gondoltam, hogy ez valahogy megindító lehet, de a reakció utána sokkal... szörnyűbb volt. A néző csak nevet az egész abszurditásán, hogy az általam játszott karaktert mennyire nem érdekli az egész. Úgy áll hozzá, hogy 'én egy szerep akarok lenni'.

I: Az egyik sokatmondó jelenet volt, amikor éppen szexeltél ?-val a kocsi hátsó ülésén, valami egész furcsa, kényelmetlen pózban. Amikor átmászott, látszott rajta, hogy nem ez volt az első alkalom, hogy így tett, és úgy tűnt, teljesen tisztában volt bizonyos szabályokkal...

RP: Azt hiszem, az én szereplőm is megértette ezeket a szabályokat, ez az egyik jellegzetessége David Cronenbergnek, hogy ezt érezteti. ... A szereplőm része ugyanannak a képmutatásnak[, amit a film ábrázol.]

I: Most, hogy már két filmet is forgattál David Cronenberggel, és talán többet is fogsz, látszik, hogy nektek van valami közös dolgotok. Mi ez?

RP: Azt hiszem, valahol hasonló humorunk van. Szeretek olyasmiben részt venni, ami egy kicsit veszélyes, és amit nem sok ember tenne meg. Azt hiszem, a munkamódszerem is benne van ebben. Nem sok normális dologhoz kötődök, szeretem a már-már szürreális világot... viccesebb, könnyebb eljátszani. Nem különösebben vonzanak a családi drámák.

I: Nem játszanád el a külvárosi apukát.

RP: Nem, nem érzem úgy. Szeretem a kicsit elrugaszkodottabb dolgokat. Cronenberg körül pedig jó érzés egyáltalán ott lenni, nagyon magabiztosan dolgozik, és ez másokat is magabiztossá tesz.

I: Ez nekem is nagyon tetszik benne. Nem tudom, hány filmet forgatott, talán harmincat, de még egyiket sem Los Angelesben...

RP: Vagy akár Amerikában.

I: Vagy akár Amerikában, és erre egyből a Hollywood tábla alatt filmez, engedély nélkül.

RP: Valóban nem volt engedélye?

I: Valóban nem. És az emberek azt gondolták, hogy valami nagyon nincs rendben, kihívták a rendőrséget, a helikopterek ott cikáztak a hegyoldalban. Cronenberg már elmúlt hetven éves, és még mindig igazi rosszfiú.

RP: Igen, aztán leszállítottak minden egyes stábtagot. Annyian voltak ott egyszerre... még sosem filmezett ott senki, abból a szögből. És minden ottlakó azon szörnyülködött, hogy mi történik.

I: Nos, igazából ott nem szabad tartózkodni.

RP: Ez volt egyszerre az első alkalom is, hogy a táblát kivilágították – azt mondták, éjjelre tilos, így egyből mindenki felfigyelt a dologra, és hívták a tisztviselőket, hogy „hé, ezt nem engedték meg!”

I: Imádom ezt a bajkeverési hajlamot. Ha valaki kanadai, vagy jól ismeri a munkásságát, tudja, hogy harminc évvel ezelőtt a filmjeit a kanadai parlament elé vitték, mert kormányzati támogatást kaptak, és azt mondták a népek, hogy „ebben az országban nem készülhetnek _ilyen_ filmek!”

Mit remélsz... sőt, kezdjük távolabbról. A filmet én csak egyszer láttam, és annak érdekében, hogy biztosan megértsem, még jónéhányszor meg kell néznem. Ez nekem nagyon bejön, olyan, mint egy Rubik-kocka számomra. Mit remélsz, mit kapnak ettől a nézők?

RP: Nem tudom, ebben mindig is rossz voltam... még azt sem tudom, én mit nyertem vele. Amikor a bemutatóról sétáltam ki Cannes-ban és szólt a film zenéje – nagyon jó zenét írtak hozzá – azután furcsán lebénultnak éreztem magam. Julianne alakítása pedig fenomenális volt, mindettől az érzéstől függetlenül is.

I: Azok a sötét ajkak... nagyon kifejező részlet.

RP: Amikor az első nap találkoztam vele, már félig benne volt a szerepében, és ezt nem vettem észre. Arra gondoltam, hogy „milyen jó választás volt rá, sosem gondoltam volna, hogy a valóságban is pont ilyen”, és az este során később arra gondoltam, hogy „hú, mekkora idióta vagyok”. Van az egész film körül valami diszharmónia, valami nyugtalanság, és nem tudom pontosan megmondani, mitől.

I: Biztosan furcsa dolog egy ilyen filmet megnézni Cannes-ban, aztán, amikor kijössz, nincs meg a lehetőséged arra, hogy időt szakíts egy kis csendes elmélkedésre. Végigmész a vörös szőnyegen, dolgok történnek, és egész más élmény így látni egy filmet.

RP: Különösen Cannes-ban, ahol aztán elmegy az ember egy buliba, és mindenki részletes kritikát akar mondani a filmről, közben az ember részeg, és pont nem egy okostojásra van szüksége.

I: Köszönöm, hogy eljöttél.

-koprodáksön twmmy gyerekei -